Egy angol nő az indiánok fogságába kerül és csak sok kaland után szabadul? Persze, gondolhatnánk, valaki már megint lenyúlta Az utolsó mohikán sztoriját. Ez azonban valóban megtörtént (és ugyanolyan könyvsikert eredményezett, mint Cooper története). Először 1682-ben jelent meg, hat évvel az események után.
TovábbForradalom, puccs vagy rendszerváltozás idején könnyen keveredhetnek okkal vagy ok nélkül gyanúba az újságírók, a külföldiek és a külföldi újságírók. A hetvenes évek végén Lengyelországban megjelent egy riportkötet, ahol az átvezető szövegekből egy ilyen történet bontakozik ki. Ryszard Kapuscinski az 1950-es évek végén érkezett Afrikába. „Abban az időben a világot valóban nagyon érdekelte Afrika. […] rejtély volt, titok – nem tudta senki, hogy mi történik majd, ha háromszázmillió ember […] azt követeli, hogy ő is hallathassa a hangját a világban. […] tudni szerették volna az emberek, mi történik ezen a…
TovábbAki külföldön járt, sokszor találkozhatott az útikönyvüket (mostanában már inkább a telefonjukon) lapozgató turistákkal. No de hogyan igazodnak el idegenben a katonák? Természetesen nekik is van mit lapozgatniuk – és nem pusztán a térképet, hiszen a hadvezetésnek beléjük kellett sulykolni, miért vannak ott és hogyan kell viselkedniük. Ezt a kettős célt szolgálta egy 1944-ben megjelent amerikai kiadvány. A „Pocket Guide” sorozat sorra vette az országokat, ahová amerikai katonák eljutottak vagy eljuthatnak. Amikor tudni lehetett, hogy a sereg valahova megy vagy már ott van, a katonák kaptak egy könyvet Egyiptomról, Észak-Afrikáról,…
TovábbA spanyol polgárháború kitörése után 1936 őszétől sok szovjet tanácsadó érkezett az országba, akik mindent jobban tudtak, mint a spanyolok és mindenhez (is) értettek. Egyikük annyira szerencsés volt, hogy túlélte a polgárháborút, sőt az otthoni tisztogatást is és azt is megengedték, hogy megjelenjenek a visszaemlékezései. 1937 nyarán a Moszkva-Volga csatorna egyik építésvezetője, Sztanyiszlav Alekszejevics Vaupsaszov vendégeket kapott. „megkérdeztek, elmennék-e a spanyolországi háborúba. […] Csak azt tisztáztam, hogy milyen minőségben. – A profiljába vágó munkára – hangzott a válasz. […] A felkészülés több hónapig tartott […] nyelvet tanultam, ismerkedtem az ország…
TovábbAz 1720-as évek elején pestis pusztított Franciaországban és az angolok attól féltek, a betegség hozzájuk is elér. Erre nem került, de sokaknak eszébe juthatott az 1665-ös pestisjárvány. Ezt az érdeklődést lovagolta meg egy 1722-ben megjelent könyv. Daniel Defoe nevével adták el, ami (a Robinson és más regényei sikere miatt) érthető, de félrevezető: a járvány idején ötéves volt, de nem a saját tapasztalatairól írt, hanem az egyik nagybátyja, Henry Foe visszaemlékezését tette közzé. Nem tudni, Defoe mennyire írta át az eredetit; ha a könyv egy része talán fikció is, maga a…
TovábbAmikor a nyugati fronton 1914 őszén az arcvonal a tengertől a svájci határig megmerevedett, a németek védekezésre rendezkedtek be (eleve úgy tervezték meg a lövészárokrendszereket, hogy minél kevesebb ember kelljen oda) és inkább az oroszok ellen küldtek csapatokat. A másik oldalon viszont maradt az offenzív stratégia. 1915 őszén egy ilyen támadásnál vetették be azt az ezredet is, ahol Robert Graves szolgált. A franciák érzelmi okokból és gazdasági megfontolásból is erőltették a támadásokat. Már az is megalázó volt, hogy a németek francia területet tartanak megszállva, ráadásul itt volt az iparvidékek és…
TovábbRobert Gravest az tette híressé, hogy két könyvben újraírta Claudius császár (valóban létezett, de elveszett) önéletrajzát. Amikor a harmincas évek elején a császár bőrébe bújt, már volt gyakorlata az önéletrajzírásban, néhány évvel korábban ugyanis kiadta a sajátját, aminek kétharmada a Nagy Háborúról szólt. „Anglia hadat üzent Németországnak. Egy-két nap múlva elhatároztam, hogy jelentkezek katonának [alig múlt 19 éves]. Leginkább azért, mert bár az újságok nagyon rövid háborút jósoltak […], reménykedtem, hogy ahhoz azért elég sokáig el fog tartani, hogy októberben mégse kelljen megkezdenem oxfordi tanulmányaimat” A többi önkénteshez képest Gravesnek…
TovábbBuda visszafoglalása kapcsán számtalan napló, röplap, újságlap jelent meg, ezek azonban kizárólag az ostromlók szemszögéből írták le az eseményeket. Aki életben maradt a várbeliek közül, annak nem volt módja vagy kedve megörökíteni, mit élt túl – egyvalakit leszámítva. „Növekedjék dicsősége” – olvashatjuk egy visszaemlékezésben, valahányszor a császár szóba kerül. A szövegből azonban egyértelműen kiderül, az emlékíró jobban szerette volna, ha nem veszti el mindenét a császár dicsősége miatt. Schulhof Izsák fogolyként került Budára (valószínűleg az 1663-64-es háborúban), de hamar beilleszkedett a budai zsidó közösségbe és az ott töltött évtizedek alatt…
TovábbA Szent Liga csapatai már másfél hónapja ostromolták Budát, amikor felbukkant a török felmentő sereg Szulejmán nagyvezír vezetésével. Lotharingiai Károly attól tarthatott, a két tűz közé került ostromlók ugyanúgy vallanak kudarcot, mint két évvel azelőtt. „8-án, nagyon korán, a törökök 4000 emberrel megérkeztek a bajor oldalra; válaszul rögtön egy ugyanannyi magyart számláló osztagot alakítottak, amely megfutamította őket, 36-ot lekaszabolva közülük, s néhány foglyot ejtve, elhajtva […] marháikat is.” A török fősereg beérkezése eltartott néhány napig. Közben a keresztények elkészültek a körsánccal, a két sereg lovassága között pedig rendszeresek voltak az…
Tovább1686 júliusának végén a Szent Liga serege már egy hónapja ostromolta Budát, bármilyen eredmény nélkül. Lotharingiai Károly herceg mindenképpen el akarta foglalni, mielőtt megérkezik a felmentő sereg. Július 24-re újabb rohamot tervezett, amire egy akna felrobbantása adta volna meg a jelet. „az említett akna, noha 36 mázsa lőporral töltötték fel, minthogy nem pontosan a fal alatt húzódott, […] visszafelé sült el, és nemcsak első vonalainknak repült neki, hanem a hátsó vívóárkokban is iszonyú pusztítást végzett, részint megölve, részint megsebesítve 200 császári és 100 brandenburgi katonát. A falban egyáltalán nem esett…
Tovább
