1974 szeptemberében egy katonai puccs döntötte meg Etiópia császára, Hailé Szelasszié uralmát. A zűrzavaros helyzetben (mindenkinél fegyver volt és állandóan megmotozták az embereket) még nem igazán lehetett látni, milyen lesz az új rend, ezért az odalátogató lengyel újságírót inkább a régi világ érdekelte: titkos interjúkat készített a császári udvartartás egykori tagjaival.
„Valaha a palotában dolgoztak, vagy joguk volt oda belépni. Kevesen maradtak. Egy részük kivégzőosztagok sortüze előtt pusztult el. Mások külföldre szöktek vagy börtönben ülnek – ugyanannak a palotának a tömlöceiben […] Akadtak, akik a hegyekben rejtőzködtek el vagy szerzetesnek öltözve élnek. […] Alig maroknyian maradtak Addisz Abebában, ahol […] legkönnyebb kijátszani a hatóságok éberségét.”
A császár és az udvar mindennapi életén kívül beszéltek neki egy sikertelen katonai puccsról is.
„Ma már tudjuk, hogy a vég kezdetét láttuk, és mindaz, ami később bekövetkezett, feltétlenül megfordíthatatlan folyamat volt.”
Az egész történet egy utazással indult, a császár ugyanis szeretett utazni, addig sem kellett uralkodnia. Az udvar bizonyos alkalmazottai számára azonban ez kész rémálom volt.
„mindenki tagja akart lenni a császári díszkíséretnek. […] az első fordulóban […] a puszta részvételi jogért folytattak harcot […] a második fordulóban már egymás között, hogy megfelelőn magas […] helyet kapjanak. […] Mi, a díszkíséretesek két malomkő között őrlődtünk […] Nekünk kellett ugyanis neveket javasolnunk […] Így hát [mindenki] minket ostromolt […] Amikor pedig […] összeállt [a névsor], a bejutottak újra csak egymást kezdték fúrni […] A fent említett harcok [külföldi út esetén] csak fokozódtak […] rengeteg ajándékot és megtisztelő kitüntetéseket lehetett hazahozni. 1960 végén a császár Brazíliába indult.”
Biztos nálunk is volt ilyen lökdösődés… A kormánygép (egy TU-134-es) Ferihegyen. FORTEPAN / URBÁN TAMÁS (88530)
Miért éppen Brazília? Lehet, hogy a kíváncsiság vezette. 1960 áprilisában adták át az új fővárost, a Lúcio Costa és Oscar Niemeyer által tervezett Brazíliavárost, ami igazi szenzáció volt.
Brazíliaváros. FORTEPAN / ROMÁK ÉVA (73778)
Az utazás körüli felhajtás miatt észre sem vették az összeesküvést. Ilyesmit amúgy nehéz volt megszervezni és titokban tartani, mert a császár mindig azzal kezdte a napot, hogy meghallgatta a háromféle (egymással rivalizáló) titkosszolgálat vezetőjét. Az összeesküvés szervezője egy Amerikában tanult nemes, Girma Neway (a császári gárda parancsnokának öccse) volt.
„kegyes urunk a déli Szidamo tartomány egyik körzeti kormányzójává nevezte ki. […] Szidamóból előkelő urak kezdtek szállingózni. […] hogy Girma megvesztegethető, hogy a sápokból iskolákat épít. […] az [első] természetesen érthető […] De […] iskolákra költi […] Márpedig a felülről jövő példa az alattvalók számára parancs, tehát most [így kell tennie] az összes hivatalnoknak […] valamelyik másik tartományban is feltűnik [talán] egy Girma […] Már kész is a visszafizetések ellen tiltakozó hivatalnokok lázadása, és a következmény: a császárság bukása.”
A császár nem csinált semmit.
„újra megjelentek a szidamóiak […] Girma […] nincstelen parasztoknak [adja] a megműveletlenül heverő földeket, tehát a magántulajdonra tört. […] kommunista. Ma szétosztja a parlagföldeket, holnap elveszi a földet a birtokosoktól, elkezdi a birtokokon és végzi a császári javakon!”
Girma megúszta, csak áthelyezték egy rosszabb tartományba. Ezután szőtt összeesküvést. Beszervezte a bátyját, Mengisztut, aztán az egyik ezredest, aki a császár személyes biztonságáért felelt és még a rendőrfőkapitányt is. Amikor az egyik titkosszolgálat (az ipari és kereskedelemügyi miniszteré) mégis talált valami nyomot, a császár nem hitte el a dolgot és megkérdezte az ezredest, aki persze mindent tagadott. Hailé Szelasszié megnyugodhatott és elutazott, az összeesküvők pedig 1960. december 13-án akcióba léptek.
Etióp ENSZ-katonák (a császári testőrségből) valahol Koreában, 1951 (Wikimedia Commons)
„[a császárné] vacsorán látta vendégül Hailé Szelasszié családját és a legmagasabb rangú méltóságok egy csoportját. […] Mengisztu küldönce érkezett a hírrel, hogy a császár […] haldoklik, […] és mindenkit a palotába kéretnek tanácskozni […] Amint odaértek, mindnyájukat letartóztatták.”
Az összeesküvőknek azonban nem sikerült letartóztatniuk mindenkit, aki a listájukon szerepelt. Ráadásul a telefonvonalakat is későn vágták el, úgyhogy a császár (az angol követségen keresztül) megtudta, hogy baj van.
Másnap a lázadók a rádióban jelentették be, hogy átvették a hatalmat (Girma írta a beszédet), mert az állandó ígéretek ellenére nincs semmilyen fejlődés és már mindenkinek elfogyott a türelme.
„a trón örököse, Aszfa Vosszon [mondta el] a lázadók nevében […] gyenge, engedelmes, önálló nézetek nélküli ember volt. […] később úgy magyarázkodott […] a lázadók pisztolyt szorítottak a halántékára […] kihirdette, hogy népi kormány jött létre […] ő állt az élére.”
A beszédnek azonban a technikai korlátok (a kevés rádiókészülék) miatt nem volt semmilyen hatása.
„A városban nyugalom volt. Zavartalanul folyt a kereskedés, az utcákon a megszokott forgalom és rendetlenség […] A legtöbben semmiről sem hallottak, mások meg nem tudták mire vélni a dolgot. Palota-ügy volt”
A császár úgy döntött, a hadseregét küldi a testőrsége ellen. Ez kockázatos lépésnek tűnhet, mert nem lehet tudni, lőnek-e egymásra a (volt) bajtársak, de a katonák épp eléggé irigyelték és utálták a testőröket.
„a gárda és a hadsereg közt éles ellentét állt fenn. A gárda művelt volt és jól fizetett, a hadsereg elmaradott és szegény.”
Az ellentámadást gyorsan megszervezték.
„csütörtök, a puccs harmadik napja. […] A császárhű generálisok vezette ezredek bevonulnak Addisz Abeba külvárosaiba. Mengisztu nem rendeli el a védekezést, nem akar vérontást. […] nyugalom van, normális a forgalom. […] röpcédulákat szór [egy repülő]. A cédulákon annak az átoknak a szövege, amelyet a kopt egyház feje, a császár barátja, Basilios pátriárka mondott ki a puccsistákra. […] Délben Mengisztu az egyetemre megy, diákokkal találkozik. Egy darab száraz kenyeret mutat nekik: ’Ezt adtuk ma az uraknak ebédre, hadd tudják meg, mit eszik népünk”
Péntek délutánra sikerült visszafoglalni a palotát, a felkelők a környékbeli erdőkbe vonultak vissza (előtte kivégezték a 13-án elfogott udvaroncokat). Csak ekkor tört ki népfelkelés – a császár mellett.
„akiknek jóságos urunk oly bőkezűen könyöradományokat juttatott, dühödt gyűlölettel vetették magukat az őrült rágalmazok és forradalmárok után, akik el akarták tőlük venni az Istent, és ki tudja, milyen szörnyű életet kényszerítettek volna rájuk.”
A gárdistáknak esélyük se volt.
„addig védekeztek az erdőben, amíg volt lőszerük, aztán egy részük megadta magát, a többit a katonák és a köznép ölte meg. Három- vagy tán ötezer ember került közülük börtönbe, s ugyanennyi pusztult el”
A Neway testvérek a gárda egyik századosával együtt megpróbáltak átjutni a kenyai határon, de a vérdíj miatt mindenki őket üldözte. Girma végül lelőtte a másik kettőt (Mengisztu nem halt meg, elfogták és felakasztották), aztán öngyilkos lett.
A császár a puccskísérlet után új, megbízható embereket hozatott az udvarba, akik csakis tőle függtek.
„A fővárosi arisztokraták nemigen ismerték az újonnan jötteket, akik féltek, és nem kedvelték a mi szalonjainkat. […] saját klikket alakítottak, és hatalmas urunk mellé álltak. […] létük egyetlen esélye a trónhoz való kötődés, egyetlen támaszuk – maga a császár volt. […] ily módon hívta életre azt az erőt, amely uralkodása utolsó éveiben megtámasztotta a Girma által megingatott császári trónust.”
Hogy a „fejlődés” pontot is kipipálhassa, átszervezte a napirendjét, ugyanis mindig meg volt szabva, hogy mit kell csinálnia (1 óra bíráskodás, 1 óra, amíg a kinevezéseket/lefokozásokat kihirdeti, 1 óra pénzosztogatás stb.). Berakott délutánra egy „fejlődési órát”, ahol arról volt szó, mit és hogyan kell fejleszteni az országban, utána pedig a „nemzetközi politikai óra” (vagyis a „Honnan szerezzünk pénzt óra”) következett. Ezt követte a biztonság kedvéért a „katonai-rendőri óra”, ez belső tájékozódás és pénzosztogatás volt. A hadseregre és a rendőrségre (illetve inkább csak a tábornokok és tisztek zsebébe) negyvenszer annyi jutott az éves költségvetésből, mint a mezőgazdaságra.
„rajongott hadseregéért, szívesen vett részt díszszemléken és [a kitüntetéseket meg az egyenruhát] előszeretettel viselte […] Viszont császári méltósága nem tette lehetővé, hogy elmélyedjen a kaszárnyaélet rejtelmeiben, nem vizsgálhatta meg személyesen az egyszerű katonák és alacsonyabb rangú tisztek helyzetét, a palotában pedig alighanem rosszul működött a katonai rejtjelfejtő gépezet”
A fejlődés be is indult: alapkövek, szalagvagdosás (minden a császár nevét viselte) és a Sikereket Ábrázoló Elektromos Falitérkép, ami egy gombnyomásra kigyullad és lehet mutogatni a látogatóknak. Az elégedetlenek persze azt mondták, ez csak a látszat.
A ’70-es évek elején az ország nemzetközi tekintélyét aláásta egy éhínség (illetve az, amit a nyugati újságírók és segélyszervezetek láttak, amikor odamentek). Egymás után törtek ki a katonalázadások, az elégedetlenséget az szülte, hogy a tiszteknek mindenféle előjogaik voltak (jobb ellátás, saját kutak, amiket a közkatonák nem használhattak és temetéshez is csak a tiszteknek volt joguk). Az egyik alkalommal elfogtak egy tábornokot és legénységi koszttal etették, alig élte túl. Végül általános lázadás következett. A császár nem tudta, mit csináljon. Amikor egy átmeneti időszakot követően lemondatták és házi őrizetbe helyezték, akkor is csak azt mondta, ha a forradalom a nép javát szolgálja, ő mellette áll. 1975 augusztusában halt meg.
Forrás
KAPUSCINSKI, Ryszard: A császár. Európa Könyvkiadó (Európa Zsebkönyvek), Budapest, 1987.
A nyitóképen Hailé Szelasszié a ferihegyi reptéren 1964 szeptemberében (a hazaút előtt), mellette Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke. FORTEPAN / BOJÁR SÁNDOR (177841)
