Egy művész kalandjai
1534 novemberében meghalt VII. Kelemen pápa, akivel Cellini mindig jóban volt (leszámítva pár kellemetlen esetet, például amikor Őszentsége fel akarta akasztatni, mert úgy hallotta, megölt valakit). Kedvenc megrendelőjének elvesztése mellett az is bajba sodorta a művészt, hogy hirtelen felindulásból megölt egy ötvöst (ő rágalmazta meg azzal a gyilkossággal). Hogyan mászott ki a bajból és milyen élményekben volt része, amikor Róma és Firenze között ingázott (nem jókedvéből, hanem mert mindkét városban veszélyben forgott)?
Az új pápa (III. Pál) hajlandó volt kegyelmet adni neki, de erre csak bizonyos egyházi ünnepeken kerülhetett sor, úgyhogy várnia kellett augusztusig (Mária mennybemeneteléig). A törvény nem üldözte, viszont a meggyilkolt ötvös vejének gazdag pártfogója volt (a pápa törvénytelen fia, Pier Luigi Farnese), aki meg akarta öletni egy korzikai bérgyilkossal. Szerencsére a korzikai csak egy szájhős volt, úgyhogy Cellini megúszta, de a biztonság kedvéért elmenekült Firenzébe.
Róma ostroma után a firenzeiek fellázadtak a Mediciek ellen. A város néhány évig független volt, aztán a császári csapatok visszafoglalták (Kelemen pápa ezt kérte a császártól a koronázásért cserébe) és Alessandro de’Medici lett Firenze hercege. Az apja állítólag Kelemen pápa volt, az anyja pedig afrikai rabszolganő vagy olasz parasztlány. A másik verzió szerint Lorenzo de’ Medicinek, Urbino hercegének volt a fia (vagyis Medici Katalin féltestvére).

Szimbolikus lépésekkel is jelezte, hogy másféle idők jönnek. A Palazzo Vecchio (a városháza) hercegi palota lett, a tornyából pedig leszedték a nagyharangot (amivel népgyűlésre vagy fegyverbe hívták a polgárokat) és a palota előtti téren darabokra törték. A herceg épített egy erődöt is, nehogy a firenzeieknek még egyszer eszükbe jusson fellázadni. A firenzeiek kaptak tőle egy szobrot is, ami a Palazzo bejáratánál állt (a másik „kapuőr” a Dávid-szobor volt). Baccio Bandinelli alkotása Herkulest ábrázolta egy legyőzött szörnyeteggel. A Mediciek miatt nem tetszett a firenzeieknek, ráadásul azt a márványtömböt eredetileg Michelangelónak szánták és ez lett belőle, úgyhogy teletűzdelték gúnyversekkel és a herceg kénytelen volt börtönbe zárni néhány költőt.

Cellini és ő még Rómából ismerték egymást, ahol a művész öccsének, Alessandro egyik testőrének a halálos ágyánál találkoztak (lelőtték egy utcai összetűzésben). Cellini természetesen megbosszulta (a helyszínen hagyta a tőrt, szóval egyből lebukott), aztán elment Alessandróhoz, aki annyit mondott, nem lesz semmi baj, csak húzza meg magát pár napig. A művész abban bízott, hogy Alessandro most is megvédi, illetve firenzei polgárként egyébként is az alattvalója volt.
„tisztelgő látogatást tettem Alessandro hercegnél, aki elbűvölő kedvességgel fogadott, s hangoztatta, hogy szeretné, ha nála maradnék. Volt azonban Firenzében egy Tribolino nevű szobrász, egyébként komám, mert keresztvíz alá tartottam az egyik fiát, ez mondta nekem, hogy Iacopo del Sansovino […] hívja [dolgozni] Velencébe […] menjek vele”
A herceg elengedte, sőt útiköltséget is adott, de kikötötte, hogy Cellini utána az ő szolgálatába fog lépni.
„megkérdezte [Tribolino], felkötöttem-e a kardomat. Erre én: tudtommal lóháton megyünk, nem kell kard. Dehogyisnem, […] amióta bizonyos Maurizio úr nyakunkon van, aki a legcsekélyebb dologért gúzsba köttetné még Keresztelő Szent Jánost is: ezért hát fel kell kötni a kardot”
Ferrarában összefutottak néhány firenzei száműzöttel. Alessandro herceg azt parancsolta, hogy az ilyenekkel csakis a futár beszélhet. A két utazó be is tartotta ezt, a száműzöttek mégis beléjük kötöttek és Cellini kétszer is kénytelen volt karddal elkergetni őket.
Amikor Velencébe érkeztek, Sansovino közölte a szobrásszal, hogy nincsen munka, jöjjön vissza később. Ezek után hiába vendégelte meg a firenzeieket, nem tudta kiengesztelni őket.
„mást sem tesz az asztalnál, mint saját magáról fecseg, hogy milyen nagy műveket alkotott ő, s ugyanakkor csak rosszat tud mondani Michelagnolóról s minden más művészről”
Visszamentek Firenzébe. Cellini útközben összeveszett egy arezzói fogadossal azon, hogy az esti szállást este vagy reggel kell-e kifizetni, úgyhogy indulás után visszament és szétvagdalta az összes ágyneműt.
„A herceg azonnal megbízott, hogy készítsem el a pénzeit: az első […] egy negyven-soldós pénzdarab […] egyik oldalán őkegyelmessége arcmása volt, a másikon meg szent Kozma és szent Damján. […] a herceg arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy ilyen pénz nincs még egy az egész keresztény világban. […] ezt mondta mindenki […] giuliót [is csináltam], amelyen Szent János ül oldalnézetben, könyv a kezében; az volt az érzésem, soha ilyen szép munkát nem csináltam; a másik oldalán Alessandro herceg címere”
Ezzel biztosnak is látszott a jövője, csakhogy a hercegi udvarban akadt egy másik Medici is, Ottaviano, egy vidéki rokon, aki beházasodott az „igazi” Mediciek közé…
„úgy látszik, mindenben [ő] parancsolt, [egy másik mestert pártfogolt] a herceg akarata ellenére […] emiatt panaszt tettem a hercegnél […] megmutattam [Ottavianónak], micsoda becstelenséget követtek el az én szép pénzeimen; erre ő […] kotródjam, s ha megpukkadok, akkor is nyeljem le az egészet.”
A helyzetet az oldotta meg, hogy Cellini üzenetet kapott Rómából, visszamehet és megkapja a kegyelmet. A herceg nem örült, mert már megbízást adott neki egy emlékérem elkészítésére. Végül azt találták ki, hogy az előlapot Cellini csinálja (Rómában), a hátlapot pedig a herceg unokatestvére, Lorenzo, aki csak annyit mondott:
„Megteszem, amily gyorsan csak lehet, remélem, úgy sikerül, hogy ámulatba ejtem vele az egész világot.”
Amikor Cellini a rövid római kitérő után visszatért Firenzébe, azzal fogadták, hogy fel fogják akasztani, mert Vasari (akit még korábbról, Rómából ismert) megrágalmazta.
„talán hogy így hálálja meg nekem azt a sok jótéteményt, […] Alessandro hercegnek azt mondta, hogy én rosszat mondtam őkegyelmességéről, és fogadkoztam, hogy én leszek az első, aki […] a száműzöttekkel szövetkezve Firenze falaira ugrom. Ezt […] Ottaviano de’ Medici pletykálta neki, mert így akart bosszút állni rajtam”
Sikerült kimagyaráznia magát, de a biztonság kedvéért inkább visszament Rómába, ahol ezúttal senki sem akarta megölni, csak a firenzei száműzöttekkel veszett össze.
„Francesco Soderini […] így szólt hozzám: ’Ó, jaj, te kegyetlen, aljas ember, csak nem akarod halhatatlanságba emelni ezt a megveszekedett zsarnokot?! Soha még ilyen szép munkád nem volt. Ebből is látszik, mennyire ellenségünk vagy s mennyire barátja nekik, […] akik már kétszer is fel akartak köttetni igaztalanul! Az atya és a fiú! Most óvnád legalább magad a szentlélektől!”
A hercegnek ígért emlékérem hátlapja még mindig nem készült el, és amikor Cellini megkérte az egyik firenzei barátját, sürgesse a dolgot Lorenzinónál, az illető csak azt a választ kapta, hogy
„éjjel s nappal egyébre sem gondol, s oly hamar megcsinálja, amilyen gyorsan csak tudja.”
Hamarosan kiderült, mire is gondolt „éjjel s nappal” Lorenzino. Az egyik vadászaton Cellini jelet látott az égen Firenze felől és egyből kitalálta, hogy biztos történt valami a városban, másnap pedig megérkezett a hír: megölték a herceget. Lorenzino valami nőüggyel elcsalta a palotából, aztán elvágták a torkát. Nem a hatalomért tette, ugyanis utána rögtön elmenekült a városból. Később kiadott egy röpiratot, amiben azt állította, ez egy klasszikus zsarnokölés. A száműzöttek persze odáig voltak az örömtől.
„összeakadtam Francesco Soderinivel is, aki egy nyomorult öszvéren ügetett, s mintha megbolondult volna, úgy röhögött: ’No, itt van a te istentelen zsarnokod érmének a hátlapja! […] ezt ígérte neked a te Lorenzinód! […] halhatatlanná akartad tenni a herceget: no, tudd meg hát: nekünk nem kellenek hercegek’, s úgy gúnyolódott rajtam, mintha én lennék a feje azoknak a szövetkezeteknek, amelyek a hercegeket csinálják.”
Cellini azt válaszolta, igenis lesz új herceg és igaza is lett (a száműzöttek azzal gúnyolták, nem is kellenek futárok a két város között, elég Benvenuto, aki mindent megjósol). Alessandrót a másik unokatestvére, Cosimo követte. Mindenki azt hitte, egy tapasztalatlan fiúról van szó, akit majd dróton rángatnak. Cellini persze ezt is másképp gondolta.

„felültettek egy fiatalembert egy csodálatos lóra, […] szabadjára bocsátották egy gyönyörű szép rétre, […] ám azt mondták neki, át ne lépjen bizonyos határokat! […] ki tudja őt visszatartani, ha kedve lesz mégis átszökni a korlátokon? Nem lehet törvényeket szabni arra, aki ura azoknak.”
Azt, hogy Cosimo herceg milyen nehéz személyiség, Cellini is megtapasztalta, amikor évekkel később elvállalt egy firenzei megbízást…
Forrás:
Benvenuto Cellini mester élete, amiképpen ő maga megírta Firenzében. Corvina, Budapest, 1971.
Felhasznált irodalom:
HIBBERT, Christopher: A Medici-ház tündöklése és bukása. Holnap Kiadó, Budapest, 2007.
A nyitóképen Firenze látképe. FORTEPAN / VARGHA ZSUZSA (273560)