1973 októberében újból kitört a háború a Közel-Keleten és a lengyelek persze rögtön odaküldtek egy újságírót. A szokásával ellentétben ezúttal nem forgott életveszélyben, ugyanis nem ment ki a frontra (vagy csak nem ír róla). Miért döntött így és milyennek látta az új típusú háborút?
Kapuscinski egy szállodában lakott Damaszkuszban és itt (a liftben) futott össze egy palesztin katonával, aki a szír hadseregben szolgált.
„úgy néz ki, mintha egyenesen Szibériából jött volna. […] almát nyújt felém. Az ismerkedés palesztin módja […] A gyümölcs Palesztina legnagyobb s végeredményben egyetlen kincse, s ha valakinek adnak belőle, az olyan, mintha mindenüket odaadnák”
Az új ismerős odafentről, a Hermon-hegyről jött.
„olyan magas [a hegy], akár az Olümposz, örök hó borítja és jeges viharok tépik. Éjszaka az emberek megfagynak […] Néha nappal is, ha erős tűz alá kerülnek, órákig fekszenek mozdulatlanul a földön és odafagynak. […] se a havat, se a hideget nem lehet megszokni. […] mintha egy másik, idegen bolygón kellene harcolniuk. A hegy folyton gazdát cserél. […] Aki elesik, az ott fönn marad, a legrosszabb a sebesültek helyzete, nincs mód, hogy leszállítsák őket, és nagyon szenvednek, mert a hidegtől fokozódik a fájdalom.”
A Dolomitokban, 1916. FORTEPAN / BARJÁK ANDRÁS (132125)
Az élménybeszámoló után megkérdezte, hogy az újságírónak mi a véleménye erről a háborúról.
„ilyen háborút még sohase láttam.
A mi háborúnk egészen másképp festett […] Milliók és milliók háborúja volt. Végeláthatatlan kilométereken át húzódtak a lövészárkok. Ma is megvan még az erdőkben a nyomuk. […] rettentő erőfeszítésébe került [mindenkinek], hogy túlélje ezt a háborút, szinte a puszta két kezünkkel túrtuk fel egész országunkat […] Mindenütt fegyvereseket lehetett látni. […] egyetlen embert sem került el a háború, betört minden családba, puskatussal döngette minden ház ajtaját, sok tucat várost és falvak ezreit perzselte fel. Mindenkin sebet ejtett a háború, […] ma is magukon viselik őket, sohase gyógyulnak ki belőlük. […] A háború a lehető legkegyetlenebb dolog, egyszerű okból: iszonyú áldozatokat követel. Az én honfitársaim, akik eljutottak a Brandenburgi-kapuhoz, elmondhatják, hogy mibe kerül a győzelem. Aki tudni szeretné, […] nézze meg a temetőinket. Aki azt állítja, […] temetők nélkül is lehet háborúzni, nem tudja, mit beszél.”
Honvédsírok a Szovjetunióban, 1942. FORTEPAN / KONOK TAMÁS ID (43154)
Az arabok viszont olyanok, mintha nem is érdekelné őket a háború, az úgyis csak a katonákra tartozik (az újságíró szerint ez is hozzájárult az előző vereségükhöz).
„Izraelben minden ember részt vesz a háborúban, az arab államokban csak a katonák. […] Szíriában sok ember csak utólag értesült az 1967-es háborúról. Pedig ebben a háborúban Szíria elvesztette stratégiai szempontból legfontosabb területét – a Golan-fennsíkot. […] ugyanazon a napon […] Damaszkuszban a kávéházak tele voltak emberekkel, akiknek az volt a legfőbb gondjuk, hogy hol találhatnak egy üres asztalt. […] kevesebb mint száz szíriai katona esett el. Egy évvel korábban, az államcsíny idején, kétszáz”
Damaszkuszi utca. FORTEPAN / KOVÁCS ANNAMÁRIA (218102)
És miért baj, ha a civilek kimaradnak az egészből?
„A frontkatona harcolhat jól vagy rosszul, de minden katona – ember. Fiatalember, aki nagy kockázatot vállal, mert még csak most kezdődik az igazi élete. És erre ráomlik az egész világ. Mindenfelől halál leselkedik rá. […] létezik [ráadásul] a legrosszabb ellenségnél is komiszabb ellenség – a magányosság […] úgy érzi magát, mint a halálraítélt, ha tudja, hogy a testvére közben a kávéházban üldögél, a másik az uszodában hentereg, a harmadiknak az a legfőbb gondja, mikor lesz végre üres egy asztal. Nem lehet meg anélkül a tudat nélkül, hogy valakinek szüksége van arra, amit ő csinál, hogy ő valakinek fontos, hogy figyelik őt és segítik, és ott vannak vele. Különben mindent sutba vág, és elmegy haza.
A háború nem maradhat csak a katonák ügye, mert a háború súlya túl nagy, a hadsereg nem bírja el egyedül. Az arabok azt hitték, ez másként van – és vereséget szenvedtek.”
Nemcsak a háború változott meg, már a haditudósító munkája sem a régi. A fronton nem lehet információt szerezni (és jó képeket készíteni), a hadijelentések megbízhatatlanok. A legjobb azokhoz fordulni, akik napi kapcsolatban vannak a katonákkal és nagyjából tudják, mi a helyzet a fronton.
Cipőpucoló a Nyugatinál. FORTEPAN / KEREKI SÁNDOR (204945)
„Ha [a bakancsok] iszonyúan porosak – súlyos harcok folytak. Ha éppen csak belepi őket a por – a fronton nyugodt a helyzet. Ha csuromvizesek, mintha most halászták volna ki őket a patakból – akkor a fedajinok a Hermon-hegyen csatáznak a hóban. Ha bűzlenek az olajtól és a kátránytól – páncéloscsatát vívtak”
A frontra nem is érdemes kimenni, úgyse látni semmit…
„Mind a két hadsereg beásta magát a bunkerekbe […], vagy oda van szögezve a páncélautókba. […] nem látni embert; a falvakat lerombolták, […] a vidék, akár egy holdbéli táj. Ha valaki katonát akar látni, […] fel kell másznia a Hermon hegyére.
Az idők változnak, és a háború is másképpen fest […] A felszerelést látni, […] tankokat […] ágyúkat, a rakétákat és a repülőket. A bunkerekben a tisztek nyomogatják a gombokat, […] darabokra hullik egy tank, […] szétrobban egy repülő.
A háború színteréről eltűnt az egyszerű, emberi arc. – Hallo, Dick – ordítja a Golan-fennsíkon dolgozó fotóriporterének a Camera Press iroda főnöke –, ne bombázz engem örökké a rakétáiddal. Küldj végre egy eleven fickóról is valami képet […]
De az eleven fickók a páncélkocsik kémlelőnyílásai mögött lapulnak.”
Forrás:
KAPUSCINSKI, Ryszard: Bakancsok. In: Futballháború (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988.) 195-199.
A nyitóképen Kunajtira elhagyott városa a Golán-fennsíkon. FORTEPAN / ORMOS IMRE ALAPÍTVÁNY (100632)
