Hosszú emlékek – George F. Kennan: Emlékiratok című memoárjáról

Egy személyes emlék: jelen sorok írója még korábbi kutatásai során botlott bele a szerző From Prague after Munich – Diplomatic papers 1938-1940 című munkájába, amelyben nemcsak prágai szolgálati idejére emlékezett vissza, hanem a meglehetősen turbulens időszakból származó diplomáciai jelentéseket, magán- és félhivatalos leveleit is publikálta. Már akkor feljegyzésre került, hogy érdemes lenne a hazánkban akkor csak angolul fellelhető emlékiratainak utánanézni. Ez a megjegyzés akkor talonba került, mivel a kutatási folyamat más irányba haladt, azonban az amerikai diplomata visszaemlékezései immáron magyarul is hozzáférhetővé váltak.

Mint a kétkötetes mű fülszövege is írja, George F. Kennant leginkább az 1946-ban írt „hosszú táviratról” és a „feltartóztatás” fogalom megalkotójaként ismerte meg, és ismeri a világ napjainkban is. A mű azonban nem csupán ezekről szól: a hosszú életű (2005-ben, 101 éves korában hunyt el) szerző részletesen számol be arról emlékirataiban, hogy miként alakult a karrierje egészen 1963-ig. Itt pedig érdemes megállni, hogy in concreto miért helyes az emlékiratok szót többes számba tenni. Kennan előbb az első, hosszabb kötetet írta meg, amely életét 1950-ig dolgozza fel, majd rövid idővel később megírta a következő tizenhárom évről szóló folytatást is, amely 1971-ben jelent meg először.

Miként lehetne röviden jellemezni Kennan írását? Leginkább a szakmai (diplomáciai vagy akár történészi) teret előtérbe helyező történetmesélés dominál a visszaemlékezésében. Erre maga a szerző és a fordító – az ő munkájáról külön emlékezünk meg alább – is felhívja a figyelmet. Ebből a szempontból érthető, hogy a magánéletéről keveset ír, sőt, amikor norvég származású feleségével megismerkedik, majd összeházasodik, arról gyakorlatilag mintegy mellékesen, mint nem túl érdekes történésként emlékezik meg. Ennek ellenére nem mondható, hogy könyvében egyfajta kötelező ballasztként jelenik meg a magánélet: családjának szereplése szervesen illik a történetfolyamba. Ugyanígy saját naplójegyzeteinek idézése sem terhelőek, hanem ráerősítenek Kennan mondanivalójára (egyben fogódzkodók az önigazoláshoz, hogy nem utólag gondolta így a leírtakat, hanem már akkor, az aktuálisan bemutatott időszakban is így gondolkodott egyet eseményekről), így gazdagítva a szöveg mondanivalóját.

A korántsem rövid memoár az olvasót meglehetősen determinált fejezetcímekkel operálva, kronologikusan vezeti végig bő ötven év történetén, amelyet egyedi látószögből kísérhet végig. Külön kiemelendő, hogy a „slágertémák,” mint a moszkvai hosszú távirat, az X-cikk vagy éppen a feltartóztatás nem képeznek központi helyet Kennan írásában, hanem úgy szerepelteti őket, mint egy évtizedeken átnyúló gondolatfolyam részeit. Bőven ad alapot ahhoz, hogy az érdeklődő megértse: miért helyezkedett erre az álláspontra – milyen tapasztalatok, ismeretek alapján vélekedett úgy a szovjet vezetésről, ahogy. Sőt, a feltartóztatás kapcsán arról is részletesen ír, hogy ő maga nem a katonai, hanem a politikai téren történő cselekvésről beszélt. Itt kénytelen volt magyarázatot adni, mivel szavait – elmondása szerint – meglehetősen félreértelmezték.

A képviselt álláspontjával az Egyesült Államok vezetése sokszor nem értett egyet: nézeteinek sikeresen leginkább a Truman-adminisztráció alatt tudott érvényt szerezni, legfőképpen George C. Marshall minisztersége idején. Meglátásai azonban szilárdnak bizonyultak, és nem hajoltak meg a politikai széljárások előtt. Fő koncepcióját legtömörebben úgy lehetne összefoglalni, hogy az Egyesült Államoknak nem lehet érdeke olyan háborút viselnie, amely ronthatja a nemzetközi megítélését; és mint nagyhatalomnak törekednie kell arra, hogy a demokratikus tábor országai saját lábon tudjanak állni gazdasági, politikai téren – a Szovjetuniót pedig leginkább politikai téren kell megállítani, erős kézzel, a realitások talaján maradva, mivel egy nyílt, totális háború Moszkvának sem lenne feltétlenül az érdeke.

Elgondolásai tűnhetnek sajátosnak: bár ellenezte országának vietnami beavatkozását, azt nem azért tette, mert a hatvanas évek (ellen)kulturális forradalma magával ragadta, hanem azért, mert egy olyan helyzetbe keverte magát a washingtoni vezetés, amely csak ront a nemzetközi megítélésén – erre az álláspontjára utal erősen, amikor a második kötetben a franciáknak nyújtandó indokínai segítségnyújtás ellen szólalt fel az 1950-es években. Kennan azonban, mint felelős gondolkodó, igenis képes az önfeflexióra: számot ad arról, hogy Németország vagy Japán megszállása kapcsán, mint „messziről jött” szakértő gondolhatott sok mindent, azonban a helyszínen tapasztaltak és saját benyomásai alapján tudott finomítani az álláspontján.

Aki Kennan emlékiratait úgy üti fel, hogy valamilyen szovjetológiai elemzést vagy kremlinológiai útmutatót vesz a kezébe, az csalódni fog. Az orosz világ és a Szovjetunió (a szerző esetében fontos külön venni a kettőt) fontos részét képezik a visszaemlékezéseknek, azonban korántsem jelentik a fő témakört. Mint egy körültekintő diplomáciai szakember, az amerikai külügyi vezetés háttér-agytrösztjének vezető személyisége mindegyik országról, világrészről próbál alapos képet visszaadni: ő maga is ír arról, hogy felkészületlenül eg államot sem látogatott meg, mindig utánanézett az adott térségnek. Ezekről az útjairól nemcsak szakmai szemmel számol be művében, hanem sokszor szubjektív élményeit is megosztja, így a főszövegbe illesztett naplóbejegyzéseinek köszönhetően élettel teli kép és nem egy papírízű leírás fogadja az olvasót. Legyen szó akár a harmincas évek Észtországáról, a müncheni krízis utáni Cseh-Szlovákiáról vagy éppen az 1940-es évek végének Latin-Amerikájáról.

A kifejezetten választékos, már-már szépirodalmi stílusban fogalmazó (jelen sorok szerzőjének ez már a bevezetőben említett könyvnél is feltűnt) Kennan nem kérkedik műveltségével, noha kitűnik a memoárból rendkívül széleskörű olvasottsága. Érdemes továbbá megfontolni azon gondolatát, mely szerint egy nyelvet legjobban akkor lehet elsajátítani, megérteni, ha a beszélő népet, nemzetet ismeri az illető – ez pedig az oroszok (sőt, a németek) esetében maximálisan igaz a szerzőre.

Eltekintve a fő, inkább diplomácia-, sőt hidegháborútörténészek számára szóló tematikától, más korszakok iránt érdeklődők számára is érdekesek Kennan sorai. Prágai időszaka az első bécsi döntés vagy éppen a kárpátaljai bevonuláshoz adhat egy új nézőpontot Magyarország 20. századi történetével foglalkozó szakemberek számára (érdekes adalék lehet továbbá a Kállay-féle kiugrási tárgyalások kapcsán, hogy mennyire lehetett fölösleges egyezkedni a State Departmenttel, mivel a memoár szerint inkább hadügyi vezetés szabta meg az USA háborús diplomáciájának irányvonalát, illetve hogy amerikai szemmel miért lett volna veszélyes támogatni a rab nemzetek önjelölt emigráns  képviselőinek kívánalmait a szovjet iga lerázatásának ügyében az 1950-es években).

A fentebb említett a történeti síkra mondani lehet, hogy ez csupán a felszíne Kennan munkájának. A szavak, történések mögé nézve előbukkan világlátása, amely undorodik az elveket szlogenként használó politizálástól: példa erre, hogy bár tisztelettel beszél Franklin Delano Rooseveltről (mint ahogy minden más politikusról is), azonban érezhető a viszolygás, amikor felemlegeti, hogy az újrázni készülő elnök arra kérte az 1944-es választások során Sztálint, hogy vegye rá az Amerikai Kommunista Pártot, hogy ne támogassák őt, mert az ártana a népszerűségének. Szintén előjön, hogy megveti a kommercializációt, és az embert a természettől elidegenítő, gépekbe vetett progresszív hitet, amely nézőpont a második világháborút követő jólétben letarolta az Egyesült Államokat és a nyugati világot.

Középnyugati farmer családból származó Kennan már az első kötet elején kifejti, hogy miért nem értett egyet sosem a kommunizmussal, amely meglátása szerint megbélyegző eszme. Ő, mint önállóan, önerőből gazdálkodó család leszármazottja nem tudta elfogadni a kérdéses forradalmi gondolat világfelfogását. Sőt, ennek az önálló, csak magára utalt embernek a habitusa visszatükröződik akkor is, amikor Kennan a saját világlátásáról ír, legyen szó akár a diplomáciáról, akár a történelemről vagy épp a magánéletről.

Meglepő, hogy a szerző a hatvanas évek végéről visszaemlékezve az 1950-es évek derekára már olyan dilemmákat sorol fel (túlnépesedés, egyéni szabadságjogok primer fontosságának túlzott sulykolása, túltengő patriotizmus), amelyek akkor saját korában talán még apró problémáknak tűntek az atomháború veszélyéhez, vagy éppen a Joseph McCarthy szenátor nevéhez köthető kommunista-boszorkányüldözéshez képest. Jelen művében Kennan már azon dilemmázik, hogy miként lehetne a negatív irányba tartó folyamatokat megfelelő mederbe terelni. Megengedve magunknak a kiszólást: talán jobb is, hogy a hosszú életű Kennan nem „taposott bele” saját 110-es éveibe, mivel láthatná, hogy az általa javasolt „folyószabályozás” aligha valósult meg. Szerencséjére azonban még bőven láthatta, hogy Európa egyesül, és véget ér a kettéosztottság periódusa, amelyet ő maga ellenzett.

A memoár nyelvezete megkívánta a körültekintő fordítást. Baranyi Tamás Péter, a Napi Történelmi Forrás korábbi szerzője pedig kiváló munkát végzett. Saját bevezetőjében ő maga is felhívja a figyelmet arra, hogy Kennan nem egyszerű angolsággal fogalmazott, ami nem könnyítette meg a dolgát. Olvasva a két kötetet: sikerrel vette az akadályokat, és munkájának köszönhetően kifejezetten olvasmányos lett a magyar verzió. A fordító körültekintése ott is tetten érhető, hogy bizonyos idegen kifejezéseknél a magyarázó plusz lábjegyzeteknél (maga a szerző is jegyzetelt) akár a kínai vagy orosz írásmód szerint is feltüntette a szavakat. Ahol esetleg mégis kritika érheti Baranyi Tamás Pétert, az éppen a lábjegyzetelés: mint az Egyesült Államok szakértője, számos magyarázó lábjegyzettel szolgál az olvasónak, azonban néhol olyan információkat nem bont ki, amelyek a szerző és ő számára esetlegesen magától értetődnek. Szintén hasznos lett volna, ha a memoárban felbukkanó személyekről egy-két szóban közölt volna életrajzi adatokat (például Marta Gellhornról vagy ifj. Edward Stettiniusról) – ha nem is a jegyzetállományban, akkor a névmutatóban. Utóbbi esetben ez persze más jellegű szerkesztést, tördelést eredményezett volna a kötetek végén (ugyanígy az esetleges elgépelések megmaradása – mint például John Paton Davies nevénél pár helyen – sem a fordító figyelmetlenségének róhatók fel). Ha pedig Prágával kezdődött jelen írás, akkor érjen is így véget: bár rendkívül következetes a fordító az átírásoknál, a cseh főváros említett városrészét, a Malá stranát lehet magyarul is írni, mivel a Kisoldal elnevezés általánosan elterjedt.

A jelzett apróságok azonban egyáltalán nem rontják a mű élvezetét, ez pedig a fordító munkáját dicséri, aki minőségi munkát végzett. A leendő olvasók nevében pedig jár neki a köszönet, hogy az Egyesült Államok 20. századi külügyi vezetésének gondolkodását meghatározó egyik jeles személyiség visszaemlékezését átültette magyarra.

Kennan, George F.: Emlékiratok I-II (fordította: Baranyi Tamás Péter). Antall József Tudásközpont, Budapest, 2020

A borítóképen a magyar kiadás két kötete látható. Forrás: Ajtk.hu