Az etióp császárság bukása után az új rendszer két belső konfliktust is örökölt az előző rendszertől (ehhez jött még egy polgárháború, az aszály és az éhínség). Az egyik zűrös terület Eritrea volt (ezt a II. világháború után kapták kárpótlásként, de az ottaniak függetlenséget akartak), a másik Ogaden, amire az egyik szomszéd ország, Szomália is igényt tartott etnikai alapon. Ogaden a folytonos harcok miatt lezárt terület volt, de az ilyesmi persze nem tarthat vissza egy elszánt újságírót (akinek amúgy papírjai sem voltak).
Szomáliának az összes szomszédjával ilyen konfliktusa volt, ugyanis be akart kebelezni minden földet, ahol szomáliak élnek (ez lett volna „Nagy-Szomália”). 1964-ben háborúzott is Etiópiával (ez nem klasszikus háború volt, csak kölcsönös rajtaütések sorozata, ami a fegyverszünet után is folytatódott). 1969-ben egy katonai puccs megdöntötte a szomáli kormányt, innentől diktatúra volt. A Szovjetunióhoz közeledtek, ami kölcsönös előnyökkel járt: a szovjetek hozzáférhettek egy fontos kereskedelmi útvonalhoz, Szomália meg a szovjet haditechnikához és csak idő kérdése volt, mikor fogja használni.
Munkában a szovjet diplomácia: Brezsnyev és a külügyminisztere, Gromiko (a lépcső alján) a ferihegyi reptéren 1979 májusában. FORTEPAN / CHUCKYEAGER TUMBLR (133880)
Ogaden ettől (illetve az aszályról és az éhínségről szóló megrázó hírek miatt) sokkal „érdekesebb” lett, a távoli Lengyelországban pedig első kézből értesülhettek arról, mi is történik arrafelé.
„A repülőben ismerkedtem meg egy Marcos nevű fiúval. A kukoricát pusztító rovarok elleni mérget szállított. […] ő majd [biztos] a segítségemre lesz a különféle ellenőrzéseknél. […] úgy viselkedtem, mintha hivatalosan mellé rendeltek volna.”
Ogadenben nagyjából minden veszélyes volt. A hőség, a szárazság, a szomáli partizánok (hátha épp arra jönnek), az etióp katonák (akik persze rögtön megkérdezték volna, miért nincsenek papírjai az újságíró elvtársnak) és a skorpiók (meg is marta az egyik).
„megérkezett a polgári dzsip. Apró termetű, szakállas férfi szállt ki belőle. Ez Getahun, mondta Marcos, a mi parancsnokunk. […] Mentem, ki tudja, hová […] Az aszályövezetben jártunk. […] az etióp kormány tábort létesített az éhezőknek és szomjazóknak […] Néhány ember […] folytatta itt a maga háborúját”
A menekülteket megpróbálták másféle élethez szoktatni.
„Getahun minden reggel bement a táborba, hogy meggyőzze az embereket, jöjjenek ki a sivatagba. Csatornát ásnak, mondta nekik, s majd erre folyik a víz, és kinő a kukorica. […] megkérdezte [a tolmácsot], hogy mit akarnak. Ők nem akarnak kukoricát. […] Tevéket akarnak. […] Getahun nem adta fel. Mindennap elölről kezdte. Iszonyú türelmük volt, neki a magyarázásban, amazoknak pedig a hallgatásban.”
Nem is bírtak sokáig ott maradni.
„elrakták [a kukoricát] és feketén eladták, tevére kuporgatták a pénzt. Aki összegyűjtötte […] eltűnt a sivatagban. […] a természet[ük] erősebb volt, mint az önfenntartás […] Nekik az élet a mozgás volt, […] sínylődtek és elpusztultak [nélküle].”
Az újságíró beszélt néhány menekülttel.
„Getahun utasítást adott, hogy hívják össze az öregek tanácsát. Négyen jöttek el. […] A legidősebb harmincnégy esztendős. […] nem kedvez [ez a föld] a hosszú életnek. […] kevés a legelő […] Ha valamelyik klán szeretné […], háborút kell folytatnia érte. […] Ugyanilyen harcokat folytatnak a kutakért”
Ez már önmagában sem volt könnyű, aztán jött az aszály.
„egyre ritkábban leltek vizet. A sivatag nőttön-nő […] Először elhullottak a juhok, utána a kecskék, majd a gyerekek következtek, utánuk a szamarak […] Később meghaltak az asszonyok. […] Ezután a tevék”
A sivatag (csak illusztráció, nem a Szaharában készült). FORTEPAN / KINA (45636)
A sivatagi vándorlás közben ráadásul lecsaphatott rájuk az etióp vagy a szomáli hadsereg, függetlenül attól, hogy éppen melyik országban járnak.
„Az Etiópia és Szomália közötti határ csak a térképen létezik […] egyik országnak sincs [az őrzéséhez] se elég pénze, se elég nagy hadserege […] száz-kétszáz kilométerre is behatolhat valaki […] Ebben a térségben csak egyetlen […] út létezik […] Csak a terepjárók, a sivatagi teherautó és a páncélautó vergődik át rajta. […] Aki ezt az utat ellenőrzi, az Ogaden urának mondhatja magát.”
Szomália még mindig magának akarta a tartományt.
„bármelyik pillanatban támadást indíthat. […] partizánná kiképzett katonák laza alakulatait vetik be. Ha kevés az ilyen alakulat, akkor normálisnak mondják a helyzetet, ha sok, […] háború van. Itt mindig és mindenütt fronthelyzet van.”
Kapuscinski az 1964-es háborút is látta, de a másik oldalról, ugyanis akkor néhány szomáli sofőrrel utazott (természetesen ők sem tudták, a határ melyik oldalán járnak, de az is Szomália és kész).
„felperzselt és lerombolt településeket [láttunk], ahol […] emberi és állati csontvázak hevertek a mérgezett kutak körül. Kinek a települései lehettek? […] Nem lehetett megállapítani. […] nem látszott semmilyen élet nyoma. […] A sofőrök esküdöztek, hogy bosszút állnak az etiópokon, […] a legmocskosabb szavakkal átkozták el a császárukat. Nagyon féltem, hogy az etiópok csapdájába esünk […]
Mikor Marcos azt kérdi tőlem, hogy most járok-e először Ogadenben, mégis azt felelem, hogy igen […] Bizonyára kellemetlenül érintené, ha megtudná, hogy én azt a háborút a szomáliai sofőrök szemével néztem végig. Hogy reszkettem a félelemtől. Hogy azt szerettem volna, ha a mi konvojunkat szomáliai katonák kísérték volna. Most pedig minden fordítva van.”
Úgy tűnt, sokáig ott marad (ki tudja, mikor jön a következő repülő), de adódott egy váratlan lehetőség.
„Este Marcos azzal a hírrel állít be, hogy a tartálykocsin megpróbálhatok eljutni Dire Dawyba: kilencszáz kilométerre van innen, háromnapi út. […] a partizánok aláaknázták az utakat […] csapdába is kerülhetünk […] A tartálykocsinak [akkor is] el kell mennie […] Kell [a szivattyúkhoz] az üzemanyag […] Ha a motorok leállnak, kiszárad a kukorica […] Ha a tartálykocsi a levegőbe repül, akkor a halál, mely eddig elkerülte a négy öregembert, itt lesújt rájuk.”
1977 nyarán az „igazi” háború is kitört (pedig mindkét állam a szocialista táborba tartozott). Szomália volt jobb helyzetben, a szovjetektől kapott fegyverek (T-55-ös harckocsik és MiG-21-esek) és a tanácsadók miatt. Az etióp hadseregnek máshol akadt dolga és egyébként is rosszabb volt a fegyverzetük (a császári időkből örökölt amerikai ócskavas).
Magyar harckocsizók T-55-ösökkel. FORTEPAN / URBÁN TAMÁS (213221)
A Szovjetunió 1977 őszén váltott és innentől Etiópiát támogatta (Szomália viszont nem kapott katonai segítséget Amerikától, csak a háború után, amikor újjá kellett szerveznie a hadsereget) és kubai csapatok is érkeztek, ez el is döntötte a háborút. Ezután „a régi módon” folytatódott néhány évig, aztán Etiópia indított ellentámadást, végül kiegyeztek egy döntetlenben. 1988-ban kötöttek békét, a határok változatlanok maradtak.
