„Itália még nem látott tőlem szobrászmunkát” – Benvenuto Cellini és a Perszeusz-szobor
Hogyan került Cellini megint Firenzébe, milyen megbízást vállalt és miféle nehézségekbe ütközött?
Alessandro herceg halála után Cellini Rómában élt, amíg III. Pál pápa börtönbe nem záratta sikkasztásért (azzal vádolták, hogy Róma ostroma alatt meglopta az előző pápát). Amikor mindenféle kalandok (például egy szökési kísérlet és kutyás üldözés) után kiszabadult, Franciaországba utazott, mert Ferenc király bőkezű mecénás hírében állt. Cellini hamar kiábrándult a franciákból és haza akart szökni, de a barátai lebeszélték, mert ez öt év börtönt jelentett vagy még többet. Az uralkodó jól bánt vele (francia alattvalóvá nyilvánította és a barátjának szólította), de öreg és beteg volt, ráadásul a császárral és az angolokkal háborúzott és arra kellett a pénz, úgyhogy Cellini sem megrendelést, sem fizetést, sem tiszteletet nem kapott és öt év után hazatért Firenzébe.
Elment tisztelegni Cosimo herceghez, aki azt mondta, tőle többet fog kapni. Cellini meg is ígérte, elkészíti Perszeusz szobrát, hogy megmutassa a firenzei művészeknek, mit tud (meg azért is, mert mindenki azt hitte, úgyse lehet megcsinálni). Perszeuszt a Palazzo Vecchio (a hercegi palota) előtti tér oldalához rakták volna. A helye ekkoriban kapta a Loggia dei Lanzi nevet, mert itt laktak Cosimo német (vagy svájci) testőrei.
„a téren a nagy Donatellónak és a csodálatraméltó Michelangelónak is ott vannak a művei, ennek a két hatalmas embernek, akiknél nagyobb az ókoriak óta a mai napig nem született.”
Cellini annyira bízott a hercegben, hogy szerződést se kötöttek, meg is bánta később.
„nem ért volna az a sok kellemetlenség és méreg […] nem tudhattam, hogy […] úgy kellett volna tárgyalnom, miként egy kereskedővel”
Itt kezdődtek a gondok: a műhelyét (a herceg ígéretei ellenére) csak nagyon nehezen sikerült felépítenie és berendeznie. Az akadékoskodó udvaroncokon kívül Cosimo kedvenc szobrászával, Baccio Bandinellivel is meggyűlt a baja. A könyv szerint Bandinelli (persze) egy tehetségtelen barom volt, aki csak az intrikáláshoz értett. Megakadályozta, hogy Cellini munkásokat találjon, aztán meg azzal vádolta, hogy előle akarja elhalászni az embereket.
„Láttam már, hogy itt nemigen terem nekem babér […] vigasztaltam magam, hogy sokszor [lesz remek vége] a reménytelen kezdetnek […] az is némi reménnyel töltött el, hogy a herceg hány ezer dukát aranyat fecsérelt el annak a barom Baccio Bandinellinek ocsmány szobrászmunkáira.”
Egy idő után mégis elege lett az egészből és úgy döntött, inkább visszamegy a franciákhoz (anélkül, hogy szólna a hercegnek), aztán pénzt ígértek neki, úgyhogy maradt.
A munkája miatt értett az ékszerekhez és drágakövekhez, ezért a herceg időnként tőle kért szakvéleményt. Cosimo egyik embere felhajtott egy gyémántot a hercegnek (aki szerette azokat, csak nem értett hozzájuk), Cellini látta is és úgy vélekedett, rosszul munkálták meg és nem ér annyit, amennyiért el akarják adni. A herceg néhány nappal később azzal fogadta, a véleményét kéri egy gyémántról. Cellini a leírás alapján ráismert arra a bizonyos darabra, amiről kiderült, hogy a herceg meg is vette, nagyjából másfélszer annyiért, amire Cellini becsülte.
Közben a szoborral is haladt.
„a Medúza alakját kellőleg kidolgoztam, s beléhelyeztem a vasvázat, aztán agyagból megmintáztam, természetes nagyságban és módon, de félujjnyival soványabbra, mint amilyen az öntés után lesz, s végül kiégettem, majd viasszal bevontam”
Cellini végül (a folytonos gondok miatt) kivett egy kis szabadságot (mondjuk erről csak utólag szólt a hercegnek).
„Velencének vettem utamat […] Ferrarába érve levelet írtam a hercegnek, amelyben megemlítettem, hogy jóllehet engedély nélkül hagytam el a várost, ugyanígy hívás nélkül térek vissza.”
Velencében (végre) nagyon jól érezte magát és régi ismerősökkel is találkozott, például Lorenzo de’ Medicivel, aki annak idején megölte Alessandro herceget.
„a legnagyobb szívélyességgel ragadott karon s vitt magával […] a házába. Itt találtam Strozzi prior urat, Pietro úr testvérbátyját, aki szintén nagyon megörült nekem […] azt hitték, hogy visszatérőben vagyok Franciaországba. Erre én felvilágosítottam az urakat […] olyan vérfagyasztó tekintettel meredtek rám, hogy szinte megrémültem. […] másnap a legnagyobb titokban elhagytam Velencét”
Cosimo herceg megint nagyon kedvesen fogadta, de a helyzet igazából nem változott, úgyhogy Cellini visszasírta Franciaországot.
„elhagytam Párizst, s otthagytam mindent, ami jó volt, annak a csodálatos királynak a kegyét, ki soha nem hagyott ellátatlan, s mindenem megvolt, ami csak kellett.”
Megvolt az oka, miért maradt mégis Firenzében.
„az egész világ tudja nagyon jól, Itália meg különösen, hogy milyen jó ötvös vagyok, ellenben Itália még nem látott tőlem szobrászmunkát, és már hallom, hogy [kinevetnek] a szakmában […] s csak így hívnak egymásközt: no, itt a mi új szobrásznagyságunk! Én azonban erősen hiszem, hogy megmutatom nekik”
A problémák legfőbb oka szerinte Bandinelli káros befolyása volt, úgyhogy a végén úgy döntött, megöli. Bandinellinek volt egy birtoka valahol Fiesole környékén, ahol sikerült is becserkészni, Cellini azonban az utolsó pillanatban meggondolta magát.
„magamhoz tértem vad indulatomból, s köszöntem Isten kegyelmét […] felszabadultam, erő és bátorság ömlött szét bennem, s így szóltam magamban: ’Ha Isten megadja nekem a kegyet, hogy művemet befejezhetem, akkor, remélem, minden gaz ellenségemet megölöm művemmel: ez lesz az én igaznál is igazibb, igazán dicsőséges bosszúm”
Úgy tűnik, Bandinelli nem fogta fel, mekkora szerencséje volt, mert folytatta az áskálódást. Amikor Cellininek összejött valami, ő mindig meggyőzte a herceget, hogy a következő lépés úgyse fog sikerülni.
„elkészült [a viaszminta], s minden jel arra mutatott, hogy ugyanolyan kitűnően sikerül majd bronzba is öntenem, akár a Medúzát. […] maga a herceg is el volt tőle ragadtatva; azonban […] azt hajtogatta, [az öntés] nem fog nekem sikerülni”
Úgy festett, a hercegnek lesz igaza.
„kénytelen voltam [a sok tennivaló miatt] ide-oda szaladgálni […] a műhely teteje tüzet fogott, s már attól kellett félnünk, hogy ránk szakad, másrészt a kert felől a dühöngő istentelen idő esőt és szelet vert be, ami [lehűtötte] kemencémet […] úgy megerőltettem magam, hogy […] láz lepett meg, amilyet életemben nem éreztem.”
Lefeküdt haldokolni, a munkásoknak pedig pontos instrukciókat hagyott és persze mindent elrontottak.
„akkorát ordítottam, hogy a hetedik égen túl is meghallották. […] ki az ágyból, […] kapom magamra a ruhát, s rúgok szét magam körül mindenkit, aki segíteni akar […] megtorlásra készen, dühöngve megyek ki a műhelybe.”
Sikerült megmentenie a szobrot és még a betegségből is kigyógyult. Ezek utána azt hitte, pihenhet és talán még pénzt is kap, de újabb kalandba keveredett.
A hercegné azt akarta, hogy a herceg vegyen meg neki egy gyöngysort. Ezzel is ugyanaz volt a helyzet, mint a herceg gyémántjával, vagyis hibás darab és nem ér annyit, amennyit kérnek érte. A hercegnét nem érdekelte, akkor is kell a gyöngysor, de ehhez szüksége van egy szakértő támogatására, úgyhogy Cellini mondjon szépeket a hercegnek. Persze lebukott, a herceg azt mondta, sosem veszi meg, a hercegné pedig (aki végül megkapta a gyöngysort) megharagudott Cellinire.
„A herceg megparancsolta fülem hallatára valamennyi ajtónállónak, […] engedjenek be hozzá, bárhol is van, ellenben a hercegné ugyanezeknek meghagyta, hogy valahányszor jövök a kastélyba, kergessenek el; így is történt […] Arra azonban vigyáztak, hogy a herceg meg ne lássa. […] csak úgy tudtam bejutni, hogyha a herceg előbb látott meg, mint ezek”
Siena közben francia támogatással fellázadt a császár ellen, akinek Cosimo a szövetségese volt.
„A herceg meg akarta erősíteni Firenze városát, s ezért kiosztotta a kapukat szobrászai és építészei között; nekem a pratói kapu jutott meg az Arno partján levő kiskapu, amott a malmok felé menet”
Cellini azt is elérte, hogy a saját belátása szerint módosíthassa a terveket, amiket az egyik udvaronc készített, akivel amúgy régóta haragban volt. A két kapuhoz két kapitány is tartozott, az egyik nemesember volt, a másik viszont ostoba, kötekedő alak, kétszer is majdnem párbajozott Cellinivel. Ezt leszámítva a kapuk baj nélkül elkészültek (ostromra végül nem került sor), sőt pénzt is kapott értük a hercegtől, ami ritka nagy szerencse volt.
Perszeusz szobra közel állt a befejezéshez, a herceg azonban ragaszkodott hozzá, hogy Cellini állítsa ki a térre, még mielőtt teljesen elkészül.
„morogtam, s szidtam magamat, s azt a napot, amikor Firenzébe tettem a lábam, mert most láttam csak igazán, mit veszítettem azzal, hogy elhagytam Franciaországot. Mert még most sem láttam, de nem is remélhettem semmi jót ettől az én firenzei uramtól, hiszen ha nézem, elejétől végig csak káromat vallottam vele.”
A szobor sikere volt az egyetlen vigasz.
„amint meglátták, a dicséretnek oly harsány kiáltása zengett fel körülötte, hogy ez egy kissé meg is vigasztalt. […] garmadával dőltek a szonettek, latin és görög versek az ajtófélfámra, ugyanis a pisai egyetemen éppen szünet volt, s [átjöttek] a kiváló vakációzó doktorok és tanítványaik”
Utána befejezte a szobrot.
„amiként az én dicsőséges Uramnak és halhatatlan Istenemnek tetszett, művemet egészen befejeztem, és egy csütörtöki nap reggelén lelepleztem. […] lehetetlen elmondani, mily dicséretekkel halmozták el […] A herceg palotájának egy kis ablaka mögött állott elrejtőzve, hogy mindent kihallgasson, amit művemről a nép mond”
A munka végeztével (természetesen) zarándoklatra ment, hogy hálát adjon Istennek, de a mennyei hangulatból visszarángatta a herceg, aki úgy érdeklődött a szobor áráról, mintha egy közönséges művész közönséges alkotásáról lenne szó. Cellini először azt mondta, nincs ára, aztán tízezerrel indított. A herceg erre azt mondta, abból egy egész palota is kijön. A válasz: palotát építeni (építtetni) bárki tud,
„aki azonban Perseusokat csináljon, méghozzá ilyet, mint az enyém, aligha talál egyet is a világon.”
A herceg úgy döntött, felbecsülteti a szobrot egy szakértővel. Cellini azzal vágott vissza, olyan szakértő kell ide, aki képes ugyanilyen szobrot készíteni, de ez lehetetlen. Még Michelangelo se tudna, mert már öreg az ilyesmihez. A herceg azt mondta, egy ember mégis van. Természetesen Bandinellire gondolt, aki azt mondta, ez egy remekmű, szerinte tizenhatezret is megér.
„Kijelentettem, hogy nem akarom elfogadni Bandinelli dicséretét, mivel ez a gonosznyelvű, gonosz ember mindenkiről csak rosszat mond.”
Végül lementek három és félezerre, amit havi részletekben fog megkapni. Ez persze nem így történt, az önéletrajz hátralevő része arról szólt, hogy várja a pénzt.
Forrás:
Benvenuto Cellini mester élete, amiképpen ő maga megírta Firenzében. Corvina, Budapest, 1971.
A nyitóképen a Szobor. FORTEPAN / ARADI PÉTER (117313)