Leontyin Pavlovics Nyikolai báró, egy balti német származású (és protestáns) orosz nemes Paszkevics tábornagy törzstisztjeként került Magyarországra 1849-ben (eredetileg a cár szárnysegédje volt). Ezt a hadjáratot leszámítva végig a Kaukázusban szolgált és az élmények annyira megviselték, hogy áttért a katolikus hitre, aztán leszerelt, Franciaországba költözött és karthauzi szerzetesnek állt. Fennmaradt naplójában a magyarországi tapasztalatokról is beszámol.
A hadjárat elején az oroszok arra számítottak, mindjárt itt a Nagy Győzelem. Ehhez csak egyvalami hiányzott: az ellenség (a kolera miatt így is nagy veszteséget szenvedtek). Apró összecsapásokat leszámítva (amiket a jelentések persze mindig felnagyítottak) nem látták és fogalmuk sem volt, hol lehet és mire készül.
„oly nagyszámú lovassággal rendelkezvén, bakot lőttünk, s elveszítettük ellenfelünk nyomát. […] megfelelő [erejű] elővédet [kellett volna] kialakítani […] energikus, vállalkozó szellemű, önálló akciókra teljhatalommal felruházott parancsnokkal”
Nem tudták megakadályozni a magyar sereg visszavonulását.
„[az] ellenséges hadsereg, melyet először negyven-ötvenezer főnyinek tartottunk, de […] valószínűleg nem érte el a tizenötezer főnyi létszámot sem, időtöltésből annak látszatával tartott bennünket izgalomban, hogy ütközetre készül […] Majd mikor ezt megunta – mintegy varázsütésre eltűnt.”
A báró azzal magyarázta a kudarcot, hogy Paszkevics nem az ilyen stílusú háborúhoz szokott.
„a mostani a tábornagy első igazi európai hadjárata, melynek során nagy tömegekkel kell manővereznie, […] úgy kell mozgatnia, mint a sakktáblán a figurákat. […] az ázsiai hadjáratokhoz szokott […] minden rendelkezésére álló erővel előrenyomuljon, s ha ellenségbe ütközik, azt bátran és energikusan semmisítse meg. […] rendelkezett azzal a ritka képességgel is, mellyel hadseregének élelmezését a legnagyobb nehézségek között is mindenhol biztosítani tudta. Ilyennek mutatkozott a lengyel hadjárat idején is”
Paszkevics tábornagy a hadjárat idején (Wikimedia Commons)
Június végén a bárót hazarendelték.
„Parancsot kaptam, hogy utazzak Varsóba, és vigyek jelentést őfelségének”
Lovon ment Krakkóig, ahol vonatra szállt volna, de lekéste, a következő pedig csak este indult és akkor lassan haladt a torlódás miatt.
„Nagyon kegyesen fogadott, jelenlétemben elolvasta az általam hozott jelentéseket, s úgy látszott, […] elégedett, csupán a kolera terjedése aggasztja.”
Franz Krüger festménye a cárról (Wikimedia Commons)
A magyarországi hadszíntérről kedvező hírek érkeztek: győzelmet arattak Komáromnál, elfoglalták Budát, Brassót és Debrecent. Debrecen esetében a részletesebb hírek azonban jelezték, hogy mégsem megy olyan simán minden.
„a hadműveletet felettébb hanyagul hajtották végre. […] Szimonics gróf Suvalovval és az ifjú Paszkeviccsel együtt jószántukból magukra vállalták a sereg élelmezésével, a kiáltványokkal, a hadisarccal, s különösen a betegek elhelyezésével kapcsolatos ügyek intézését. […] Menet közben az út két oldalát betegek és haldoklók borították. […] A hadtest zsinórként elnyújtva vonult, s úgy nézett ki, mintha csak [kísérné] a betegeket. Ha a tizenegyezer fővel Debrecen alatt álló ellenség […] megtámadja […], a legkritikusabb helyzetbe hozza”
Az ellenséges sereg (szerencsére) csak az oroszok fantáziájában létezett, a valóságban kb. feleakkora volt (ráadásul népfelkelőkből állt) és az erőviszonyok miatt inkább meghátrált, úgyhogy az oroszok gond nélkül bevonulhattak Debrecenbe.
„a mintegy hatvanezer lakosú város a nagy kiterjedésű kozák sztanyicákhoz, vagy a sztyeppi kormányzóságok városaihoz […] hasonlít. A kicsi, alacsony házakat kerítések és kertek választják el egymástól. A város közepén egy nagy négyszögletes tér van, melyet álgörög stílusban épült kincstári épületek vesznek körül. […] A városba bevonulókat néptelen utcák, csukott spalettájú ablakok fogadták. Az útjukba kerülő néhány komor ábrázatú ember nem köszöntötte őket. […] a helyzet a franciák [a forradalom leverésére küldött sereg] római bevonulására és a számukra előkészített kelepcére emlékeztetett. Ezt az előérzetet alátámasztotta az a szóbeszéd is, melyet […] Hadházon [az előző szálláson] lehetett hallani”
A debreceni Nagytemplom. FORTEPAN / MAGYAR FÖLDRAJZI MÚZEUM / DIAGYŰJTEMÉNY (95150)
Utcai harcokra nem került sor, de a kolera és a kevés élelem miatt épp elég gondjuk volt. Az orosz sereg ellátását az osztrákoknak kellett volna biztosítani (amivel az orosz beszámolók szerint mindig gondok voltak, az osztrákok viszont azon akadtak ki, hogy a szövetségeseik ingyen eszik a császár kenyerét). Élelmet nem küldtek, egy császári biztost viszont igen.
„az volt a feladata, hogy seregünket mindenhová kísérje el, és állítsa helyre [útközben] a császári közigazgatást […] legfőképpen épp Debrecenben. […] Miskolcra küldte [a hadtest vezérkari főnöke], s […] éppen akkor érkezett Debrecenbe, mikor erőink kivonulni készültek. […] Így aztán nem sikerült semmit sem helyreállítania. […] be- és kivonulásunk pontosan azt a célt nem érte el, amely miatt a város elfoglalására sor került.”
A báró összefutott egy másik szárnysegéddel (őt is a frontról küldték haza), aki nem hozott jó híreket (még mindig nem tudták elcsípni Görgeit), de legalább látott már magyar katonákat.
„Gerstenzweig, aki az osztrák hadsereg mellett részt vett néhány ütközetben, rendkívül érdekes dolgokat mesélt […] a magyar hadseregben csupán a lovasság tud igazán harcolni […] A tüzérség, ha néhány löveget elveszít, nagy távolságban marad ellenfelétől, s korán feladja állásait, ha azonban helyesen méri be a távolságot, akkor pontosan céloz, s hatáskörletében állni bizony kellemetlen”
A báró három hetet töltött Varsóban és már kezdett unatkozni, amikor parancsot kapott, hogy térjen vissza a frontra. „Őfelsége [az] utasításaihoz hozzáfűzte, hogy a tábornagy nem egészséges, s főként erejének hanyatlásától szenved.”
A háború egyáltalán nem a terv szerint haladt. Az oroszok Görgei nyomában voltak, de Paszkevics attól félt, hogy a magyar sereg szembefordul az üldözőkkel, létszámfölényben lesz és megveri őket, úgyhogy leállította az üldözést, hogy a fősereg felzárkózzon.
„a hadtörténelemben az a bizonyára egyetlen eset állt elő, mikor a két egymással szemben álló hadsereg anélkül, hogy egyáltalán összecsapott volna, meghátrált a másik elől.”
Közben elvesztették a kapcsolatot az egyik orosz altábornaggyal is, aki tizenhétezer fős önálló különítményt vezetett, de az „önállóságot” túl komolyan vette.
„A főhadiszálláson uralkodó hangulat meglepett […] általános elégedetlenség volt a levegőben. Különösen sok rosszalló megjegyzést hallottam az időközben erősen lábra kapott fosztogatásról. […] a büntetlenül fosztogató muzulmánezredek és az őrcsapat jártak az élen.”
Debrecen közelében végre rátaláltak a magyar seregre. A felderítők azt mondták, ez csak pár lemaradt zászlóalj meg néhány ágyú, semmi az egész. Aztán az ellenség tüzet nyitott.
„Kénytelenek voltunk meggyőződni arról, hogy ellenfelünk jóval jelentősebb erőkkel rendelkezik, mint azt feltételeztük. […] mindkét ütegünk erősen megszenvedte az ellenséges ágyúzást. […] az ulánusdandár […] szintén nagy veszteséget szenvedett. […] a lovasságot ilyen gyilkos tűzben mozdulatlanul tartani egészen furcsa felhasználási módja ennek a fegyvernemnek!”
Be kellett várni a gyalogságot, addig mozdulatlanul álltak, még mindig lőtávolban.
„Az ellenséges tüzérség kitűnően használta ágyúit […] nagyon jól szemmel tudtam kísérni, hogy ütegeit az előre gondosan tanulmányozott terepen milyen sebesen viszi át egyik helyről a másikra. A magyarok ellen vívott ütközetek alkalmával soha nem szabad megfeledkezni arról az elvről, amire a tapasztalat az osztrákokat már megtanította. […] soha nem szabad egy helyben állni és időt hagyni arra, hogy a lőtávolságot bemérjék”
Amikor végre befutott az erősítés, minden együtt volt a bekerítő hadművelethez, az általános támadáshoz és a Görgei felett aratott Hatalmas Győzelemhez. Aztán kiderült, ez mégsem a magyar fősereg, „csak” egy hadtest, ami a visszavonulást fedezi. Ráadásul őket sem tudták elkapni.
„A négy rossz zászlóalj, egy maréknyi lovas, sőt hozzájuk számítva a […] zsákmányolt négy vagy öt ágyút is, […] rendkívül szerény trófea. Nagysándor egész hadtestét meg kellett volna semmisítenünk, […] csak egy kis határozottságra lett volna szükség.”
A győzelem után Debrecenben maradtak, közben befutott a hír, hogy a magyarok összevonták a megmaradt erőiket, úgyhogy hetvenezer emberük és kétszáz ágyújuk van. Az orosz sereg éppen elhagyni készült Debrecent, amikor váratlan hírt kaptak.
„Görgey felajánlotta: minden oroszok cárjának győztes seregei előtt leteszi fegyverét. A hír, amelyet először senki sem akart elhinni, […] mindenkire óriási hatást gyakorolt. […] senki sem gondolta, hogy Görgey már kilátástalan helyzetben van […] hamarosan felváltotta [a csodálkozást] a cár, az Oroszország dicsősége miatt érzett őszinte öröm. […] A társadalom rendje egész Európában, legalábbis egy időre, biztosítva van.”
Forrás:
Leontyin Pavlovics Nyikolai bárónak az 1849. évi magyarországi hadjárat idején vezetett naplója. KATONA Tamás (szerk.) – ROSONCZY Ildikó (vál., bev.): A magyarországi hadjárat, 1849. Orosz szemtanúk a magyar szabadságharcról (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988.) 265-335.
A nyitóképen csatajelenet a szabadságharcból egy XIX. századi orosz festményen (Wikimedia Commons)
