Az I. világháború alatt a magyar katonák sokfelé eljutottak. Olyan is akadt, aki a háború kitörésekor Német-Kelet-Afrikában (a mai Tanzániában) rekedt (nem írja, mit keresett ott, de valószínűleg a vasútépítésnél volt mérnök) és beállt a német gyarmati hadseregbe, a háború után pedig megírta a visszaemlékezéseit.
A háborús élménybeszámoló mellett az országról is sokat és alaposan ír, a könyv első harmada akár egy modern útikönyv bevezetőjének is elmenne.
„Az esztendő […] két évszakra tagozódik: a száraz évszakra (júniustól szeptemberig) […] hűvösebb hőmérsékleténél fogva a mi telünknek felel meg és az esős évszakra, amely […] a kis és nagy esők évszakára tagozható. Előbbi október-november hónapokra, utóbbi február-május hómapokra terjed. A két esős időszak közé esik az év legnagyobb melege”
Hogyan kerültek a németek Afrikába?
„a győztes háborúk és az egységes nagy birodalom létrejötte következtében a gazdasági élet, ipar, kereskedelem rohamos fejlődésnek indult […] szükség [lett arra], hogy […] kiviteli piacot teremtsenek és […] nyersanyagok behozatalát biztosítsák. […] a nép fölöslegének kivándorlását úgy irányítsák, […] veszendőbe ne menjen. A nagyobb európai államoknak […] megvoltak [erre] a gyarmataik. Németországnak […] nem”
Német Kelet-Afrikában egy magántársaság kötött vételi szerződést a törzsfőnökökkel, az állam pedig védnökséget vállalt a megszerzett területek felett. Ez olyan volt, mint az angol terjeszkedés Indiában és ugyanúgy végződött: itt is kitört egy felkelés, az anyaország pedig a rendcsinálás után államosította a területet. Afrikában (illetve úgy általában is) ez volt a legértékesebb német gyarmat. John Keegan szerint
„gyöngyszem volt a Második Birodalom tengerentúli birtokai között. Togo jelentéktelen semmiség volt, Kamerun a láz országnyi néptelen pusztasága, „Délnyugat” [a mai Namíbia] csodaszép, de üres sivatag.”
A németek gondoskodtak a gyarmat védelméről is.
„A háború kitörésekor a „Kaiserliche Schutztruppe” 186 német tiszt és altisztből és 2500 fekete katonából állott. […] a gyarmat 14 különböző városában állomásozott. […] 71-es mintájú, egyestöltésű fegyverrel és füstfejlesztő lőszerrel voltak ellátva […] bennszülöttek ellen […] elegendőnek bizonyult […]
Az európaiak fegyvere a 98-as mintájú gyalogsági fegyver vagy karabély volt. Ezenkívül még mintegy ötven gépfegyver. Szükség esetén továbbá magával vihette a néhány bomában [erődben] elhagyatottan álló egy-egy régi, kiskaliberű agyút is.”
Paul von Lettow-Vorbeck tábornok (a gyarmati hadsereg főparancsnoka) és a kormányzó (Wikimedia Commons)
Nagyobb (vagy jobban felszerelt) gyarmati hadseregre nem is volt szükség, hiszen egyezmény garantálta, hogy az európai háborúkat nem terjesztik ki a gyarmatokra, a bennszülöttek pedig (már) nem lázadoztak. Így is akadt elég veszély: vadállatok, malária, vérhas és két betegség, aminek még magyar neve sincs: a Schwarzwasserfieber (amiről nem ír semmit, csak a 20 százalékos halálozási arányt) és a Rückfallfieber (38-40 fokos lázrohamok). A háború kitörése után ehhez jöttek az angolok, akik a számbeli fölényre hagyatkozva partra szálltak (nem ott, ahol hősünk volt) és beleszaladtak egy váratlan és jókora vereségbe.
„900 fegyverre és számos gépfegyverre növekedett csapatunk […] a támadást feltartóztatta […] Másnapra újabb támadást várt Lettow […] helyett[e] fehér zászló közeledett […] Az angol főparancsnok rövid fegyverszünetet kért, hogy sebesültjeit elszállíthassa […] A fegyverszünet lejártával pedig az angol hajóhad már künn gőzölt a tengeren. […] A 8000-re rugó angol-hindu sereg kerek 1000 holtat hagyott a harctéren, míg sebesültjeit 3000-re becsülték. […] a németek vesztesége elesettekben 15 európai és 50 askari [bennszülött katona], sebesültekben pedig 20 európai és 55 askari volt.”
Zsákmányul ejtették az ellenség felszerelését is.
„Az angolok annyira bíztak győzelmükben, hogy a temérdek hadiszert és élelmet […] a csapatokkal együtt mindjárt partra szállították. A rövid fegyverszünet azonban [a berakodáshoz] nem volt elégséges […] 1000 ismétlőfegyveren kívül igen sok élelem, lőszer, szerelék, távíró és vasúti építőanyag és sok egyéb zsákmány jutott a németek kezébe.”
Lettow-Vorbeck, a német főparancsnok megtartotta az egészet és amikor más csapatok kértek belőle, azt válaszolta, vegyék el ők is az ellenségtől. 1916 februárjában adódott is egy ilyen alkalom, amikor a németek megpróbáltak elfoglalni egy angol erődöt és a magyar bajtársat küldték felderíteni.
„Eltévedtünk. Aki rengetegben még el nem tévedt, nem hiszi, hogy ötpercnyi gondtalan menet elegendő, hogy […] a saját nyomdokain keresse a visszatérést és […] megállapítsa, hogy körben járt”
Ez rossz előjel volt és be is igazolódott, mert az angolok visszaverték a támadást.
„7 európai és 69 askariból [elesett] 4 fehér és 43 bennszülött […] a századparancsnok is.”
Az angol gyarmati hadsereg katonái. Imperial War Museum, Q 34470
Az angolok és belgák összehangolt támadást indítottak, ekkora erőnek nem lehetett ellenállni és 1916 júniusában megkezdődött a szakadatlan visszavonulás (Lettow-Vorbeck jobb helyzetben volt, innentől gerilla-hadviselést folytatott és a háború alatt nem is tudták elkapni).
„Távolabbi termékeny vidékre kellett a harc színterét áthelyezni. Mérlegelésre került a lehetőség, hogy az egész csapat ismét áttöri az ellenséges vonalat észak felé, a termékeny és sűrűn lakott Ruandába vonul és ott fejt ki, távol minden összeköttetéstől és megfosztva a támogatás minden lehetőségétől, további ellenállást”
Végül úgy döntöttek, német területen maradnak és csatlakoznak egy másik sereghez, hátha úgy több esélyük lesz.
„Ami készlet még élelemben […] askari-ruhákban, hadiszerben s egyebekben megvolt, még közlekedő egyetlen vonatunkon a Taborától keletre fekvő Igaula állomásra kerültek. A nyugati csapatok számára […] vásárolt és rekvirált 5000 főnyi vágómarhát útbaindították délkelet felé. A vasúti műhelyekben levő gépeket hasznavehetetlenné tették, aminek közvetlenül elvonulásunk után az utolsó mozdonnyal és vasúti kocsikkal is meg kellett történnie. A fontosabb gép- és kocsirészeket […] helyvázlatok készítése mellett elásni. […] A hajóágyú tüzérsége parancsot kapott, hogy […] lőszere eltüzelése után robbantsa fel”
Fogalmuk sem volt, merre kell menni és hol találnak élelmet és vizet.
„A naponkint elért egy-egy kis falu lakói a katonaság közeledtére […] elmenekültek. […] élelmük elvesztésén kívül [féltek attól is,] szükség idején […] teherhordói szolgálatra kényszerítik őket […] Vagy […] vezetőül kell szolgálniuk, aki […] a csapat élén volt kénytelen menetelni […] néha tűzbe is került. Vagy [ez csak] a városoktól távol élő bennszülött ösztönszerű félelme”
Hosszú és fárasztó menetelés után 1916 októberének vége felé ráakadtak a németekre, akik az erősítés megérkezése után el akarták vágni az angol utánpótlási vonalakat, ezért megtámadtak két erődítményt.
„megjelent egy ellenség, […] amilyennel a századnak […] dolga még nem volt […] a bennszülöttek […] hallottak róla, de [ilyet] soha elképzelni nem tudtak […] repülő. […] fedezékünk sehol sem volt. Nagy sietve kellett askarikat és teherhordókat a maguktartására kioktatni. […] hiába ujjongtak a […] kimerült angolok, hiába üdvözölték terebélyes kalapjaik lóbálásával […] saját honfitársainak veszélyeztetése nélkül, bombázásba nem kezdhetett”
Az őszi harcok után nagyjából 1917 júliusáig nem történt semmi, az angolok a mindent eldöntő nagy támadást tervezgették, a németek pedig megpróbáltak felkészülni. Csak az ellenségtől zsákmányolt készletekre támaszkodhattak, mert otthonról a távolság és a tengeri blokád miatt nem kaptak utánpótlást.
„Német alaposság megrakott egy hajót lőszerrel, ágyúkkal, gép- és gyalogsági fegyverekkel, ruházattal, élelemmel […] és mindennel, amire a harcoló csapatnak szüksége lehet […] 1915 elején megjelent a tangai partok előtt […], hogy kikötési alkalmasságot keressen […] egy szikratávirat, melyet ez ügyben […] feladott, lett a végzete. […] Az angol hadihajók […] tönkrelőtték […] személyzetének sikerült partra szállani […] Sikerült [felhozni] az elsülyedt hadikincsek egy részét […] lőszert is […], de a hasznavehetőségig rendbehozhatók ezek csak részben voltak.”
A második próbálkozás már sikerrel járt.
„1916 elején [elindult] egy másik jól megrakott hajó […] Semleges zászló alatt felment a skandináv partok mellett, majd messze északon megkerülvén Nagy-Britanniát, Island közelében az Atlanti Óceánba tért, hogy ennek a hajóstársaságok vonalaitól távoleső részein délfelé utazzék […] Hat 10.5 cm-es Haubitz-on és tüzérségi és gyalogsági lőszeren kívül sok hadiszer, ruházat és európai élelem került ki a hajótestből”
Ezeket a ritka alkalmakat leszámítva csak abból éltek, amit az ellenségtől szereztek vagy maguk termeltek.
„Azon a kisebb területen, amely […] megmaradt […] teljes csapatélelmező szervezet alakult. […] német szorgalom és élelmesség úgyszólván a semmiből teremtett[e] meg egy igen gyéren lakott és főleg erdővel borított országban, egyik magyarázatát nyújtja annak a hosszú ellenállásnak, melyet a külső támogatás és újonckiegészítéstől elzárt csapat nyújtott.”
Egyre kisebb területre szorultak vissza és november elején kénytelenek voltak megint elindulni, hátha találnak valahol bajtársakat vagy élelmet.
„teherhordóink száma elégtelennek bizonyult. […] Két gépfegyverünk közül egyiket […] saját magunknak kellett tönkretenni, használhatatlanná téve elásni. Alig fért az askarik fejébe. De legalább az élelmiterhek, amelyeket e gépfegyverhordók átvettek, jó táplálkozást biztosítottak.”
Angol katonák üldözik (vagy keresgélik) a németeket. Imperial War Museum, Q 45778
Útközben belefutottak az angolokba és sikerült őket szétszórniuk.
„az angol őrnagy vezette megerősített század 600 tehernyi teljes málhája [a zsákmány], több napi élelemadag […] sok fegyver, több gépfegyver, 50. 000 gyalogsági töltény, kézigránátok, sok gyógy- és kötőszer”
Németeket azonban nem találtak és kifogytak az élelemből is.
„német földön rajtunk kívül más német csapat már nincs. […] miért nem küldött a főparancsnok egyetlen járőrt a tájékoztatásunkra […]? Vagy küldött, de ellenség kezébe került? Vagy […] a balsors nem vezette nyomunkra? Mert az erdőkben két oszlop egymástól 500 méternyi távolságra menetelhet teljesen észrevétlenül. Vagy áll [egy német csapat] valahol […] ha két-három napon belül nem kapunk összeköttetést a keleti csapattal, illetve élelmet tőle vagy […] az ellenségtől, akkor megérkeztünk a vég felé.”
Betörtek a portugálokhoz, hátha zsákmányolnak valamit, a sikertelen portya után pedig visszatértek a német területre és november végén letették a fegyvert.
