Megismétlődő szíriai válságok – Szovjet-török szembenállás 1957-ben
A nemzetközi médiát (ismételten) a szíriai eseményekkel, Törökország és az általa támogatott szíriai milíciák kurdok elleni inváziójával, illetve az abból fakadó harcokkal és atrocitásokkal foglalkozó híradások uralják. A cikk megírásakor már a szíriai haderő – miután Damaszkus megállapodott a kurdokkal – orosz légi fedezet alatt bevonult az egyes észak-szíriai településekre. A legrosszabb félelmek szerint a kialakult helyzet akár Oroszország és Törökország hadserege közötti közvetlen összecsapássá fajulhat. Eme írásnak nem feladata ennek a lehetőségnek a megvizsgálása vagy az esetleges következményeinek felmerése, hanem sokkal inkább arra való rávilágítás, hogy az elmúlt hatvankét évben Ankara és Moszkva nem először kerül kényes helyzetbe Szíria miatt.
A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült
A 20. század második felét kutató történészek nagy része minden kétséget kizáróan az 1956-os évet tartja a hidegháború egyik „legforróbb” évének (ami valóban így volt). Azonban már kevesebb figyelem hárul az alig tíz hónappal későbbi, szintén a közel-keleti térségben kirobbant válságra, amely ismételten magában hordozta a két szuperhatalom közötti összecsapás (rém)képét. Az összetűzés tárgya ezúttal nem Egyiptom és vezetőjének, Gamal Abden-Nasszernek[1] keleti blokkhoz való közeledése volt, hanem Szíria. Dacára annak, hogy az 1946-ban de facto függetlenségét megszerző levantei[2] állam gyengének, szegénynek, szomszédok által könnyen befolyásolhatónak és belpolitikailag teljesen instabilnak számított (1949-ben három puccs is lezajlott az országban), a keleti blokk az ötvenes évek derekától egyre szorosabbá fűzte viszonyát Damaszkusszal. [3]
Az 1957-es szíriai válság közvetlen előzménye, hogy július végén kiutazott szíriai kormánydelegációnak sikerült meggyőznie Nyikita Hruscsovot „Szíria súlyos gazdasági nehézségeiről”: augusztus 6-án egy közel százmillió dolláros árucsere-, és hitelegyezményt hoztak írtak alá a felek. Ez nagy riadalmat keltett az angolszászok és a közel-keleti térség Nyugat-barát vezetéseinek körében, hiszen ebben a lépésben Szíria „szovjet szatellit állammá” válását látták.[4] Az Egyesült Államokban – John Foster Dulles külügyminiszterrel az élen – követelni kezdték, hogy az Eisenhower-adminisztráció avatkozzon be az arab országba és akadályozza meg Szíria „elvörösödését”. Utasították a CIA-t, hogy a korábbi kudarccal végződött akciók után, mint az 1956-os Straggle, szervezzenek egy újabb összeesküvést a szíriai vezetés megbuktatására. Csakhogy a Wappen (német szó, jelentése címer/pajzs) névre elkeresztelt művelet hamar lelepleződött: a szíriai főváros megszállásával megbízott harckocsizó parancsnok valójában a szíriai titkosszolgálat informátora volt, és az amerikaiakkal, illetve a szíriai összeesküvőkkel való találkozó után mindenről beszámolt a hatóságoknak (a neki és társainak kifizetett, közel 300 000 dollárnyi kenőpénz nagy része pedig a szíriai államkincstárt gazdagította). [5]
A Szovjetunióba látogató szíriai delegáció. (Hang nélkül)
Miután elegendő bizonyítékot szerezett, Abdel-Hamíd Szarrádzs, a szíriai Deuxieme Bureaunak (titkosszolgálat) vezetője, mintegy harminc rendőrrel körbezáratta az amerikai nagykövetség épületét. Augusztus 12-én kiutasították Szíriából a harckocsizó tiszttel találkozó Frank Jeton és Howard Stone CIA-ügynököket, valamint Robert Molloy katonai attasét. A szíriai kormány nyilvánosságra hozta az „amerikai összeesküvés” részleteit és az arab nacionalista sajtóban kiterjedt Nyugat-ellenes kampány vette kezdetét. Washington tagadta a vádakat, válaszlépésként persona non grata-nak nyilvánította a szíriai nagykövetet, valamint kivonták a teljes amerikai diplomáciai személyzetet a levantei országból. Az amerikai vezetés felhívta a Szíriával határos államok figyelmét, hogy amennyiben a következő hatvan napban semmit nem tesznek a „kibontakozó szíriai események ellen”, akkor azzal lényegében egy kommunista forradalmi hullám kitörését kockáztatják a régióban. Ezért szerintük Jordánia után ismét szükségessé vált az Eisenhower-doktrína alkalmazása. Először Washington puha eszközökhöz folyamodott: sikeresen bojkottálták 1957-es damaszkuszi vásárt, a szíriai búza és gyapot alálicitálásával csökkentették az ország exportját, megtiltották az 1947-ben vásárolt Douglas repülőgépekhez járó pótalkatrészek leszállítását, valamint a Hatodik Flottát a szíriai partok közelébe küldték hadgyakorlatozni.[6]
Az Előnyben Részesített Terv
Miután ezen amerikai módszerek egyike sem „térítette észhez” a szíriai vezetést, az Eisenhower-adminisztráció egy újabb titkosszolgálati művelet megszervezésére adott utasítást. Elkerülve a korábbi hibákat, a CIA most már együttműködött a brit MI6-el, közösen felállítva az ún. Szíria Munkacsoportot (Syria Working Group). Az angolszászok a szuezi válság időbeli közelsége miatt elutasították a közvetlen nyugati katonai fellépést Damaszkusz ellen, helyette inkább a környező államokat akarták felhasználni a céljaikra. Több vita és átírás után végül szeptember 18-ra elkészült a Preffered Plan (Előnyben Részesített Terv, nevét a címoldalon szereplő megjegyzésből kapta), amely egyaránt tartalmazott elemeket az 1953-as iráni (Ajax), illetve az 1954-es guatemalai (Pbsuccess) puccsokból.
A Preffered Plan egy merényletsorozattal indított volna, amelynek célpontjai a keleti blokkal katonai együttműködést hirdető és 1957 tavaszán kinevezett Afif al-Bizri vezérkari főnök, Háled Bagdás, a Szíriai Kommunista Párt (akkoriban a legerősebb kommunista párt a Közel-Keleten) és már említett Szarrádzs voltak. Meggyilkolásukkal párhuzamosan szabotázsakciókat és bombamerényleteket hajtottak volna végre szerte az országban, miközben fellázították volna a vallási-etnikai kisebbségeket (alavitákat, drúzokat), hogy harcoljanak a független államukért. Végül a káoszt megelégelve a Damaszkuszban lévő Nyugat-barát politikai erők a szomszédos arab államokat kérték volna fel: Jordánia és – az akkor még stabil angolbarát – Irak hivatkozva az ENSZ Alapokmányának 51. cikkelyére, katonákat küldött volna a helyzet rendezésére. Abban az esetben, ha az iraki-jordán csapatok túl nagy ellenállásba ütköztek volna, akkor Ammán és Bagdad „azzal a kéréssel fordul Törökországhoz, hogy segítsen Szíria stabilizálásában”. Ez gyakorlatban Aleppó és észak-szíriai területek törökök általi elfoglalását jelentette volna, de szükség esetén a csapataik bevonultak volna Latakia kikötővárosba, s így már az amerikai Hatodik Flotta is ki tudott volna kötni az országban. Végezetül a megszállók „felajánlották” volna az új damaszkuszi vezetésnek egy közös, „ún. Termékeny Félhold Föderáció” létrehozását, valamint utasították volna őket a keleti blokkal kötött szerződések felmondására és a szakértőik kiutasítására. A Szíria Munkacsoport előírta, hogy a Preffered Plan-t semmi esetre sem szabad csúsztatni, még a novemberi esőzések előtt végre kell hajtani.[7]
Az amerikaiak Loy Henderson diplomatát bízták meg azzal, hogy meggyőzze Washington közel-keleti szövetségeseit. Azonban az augusztus 24-e és szeptember 4-e között tartott körút inkább kudarccal végződött: egyik arab állam sem vállalta, hogy a „kommunistaveszedelem” címén katonákat küldjön Szíriába, mivel aggódtak annak negatív hatásától és a rájuk gyakorolt belpolitikai következményeitől. Ugyanakkor a török vezetés korántsem zárkózott el az amerikai elképzelésektől. Az antikommunizmusáról híres Adnan Menderes török miniszterelnök biztosította az Egyesült Államokat, hogy amennyiben nem szűnik meg Washington támogatása, akkor Ankara regionális partnerek nélkül is hajlandó lenne támadást indítani Szíria ellen. A szíriai-török viszony már amúgy is évtizedek óta rendkívül rossznak számított, amelynek alapját leginkább a területi követelések (Aleppó és attól északra fekvő terület iránti török igény, szír részről viszont 1938-ban elveszített tengerparti Alexandretta szandzsák visszakövetelése) és az ellentétes szövetségi rendszerekbe való betagozódás (NATO, MEDO[8]) jelentette.
Ankara 1957 szeptember végén mintegy 33 ezer katonát csoportosított át a török-szíriai határszakaszra. Ez magával hozta a határincidensek számának megnövekedését, amelyekben egyszer-kétszer szíriai határőrök, csempészek vagy civilek estek áldozatuk. Csakhogy a növekvő feszültség oda vezetett, hogy a Nyugat-barát arab országok – látva, hogy a saját lakosságuk mennyire elítéli az „újabb oszmán térhódítást” – elutasították részvételüket egy Törökország által vezetett Szíria-ellenes hadjáratban. Az Eisenhower-adminisztráció megdöbbenésére még a legfontosabb arab szövetségesüknek tartott II. Szaúd szaúdi király sem állt ki mellettük. Az uralkodó ugyanis szeptember 25-én váratlanul elutazott Damaszkuszba és közvetítőként ajánlkozott fel a szíriai-török feszültség enyhítése érdekében, és kemény szavakkal ostorozta az amerikai politikát. Pár nappal később Bagdad szintén csatlakozott Rijádhoz és tagadta a „kommunistaveszély” létezését Szíriában, Jordánia és Libanon pedig hivatalos nyilatkozatokban utasították el bármiféle katonai intervencióban való részvételüket.[9]
Hajthatatlanok
Mivel az arabok kihátráltak a Preferred Plan mögül, ezért London és Washington is úgy ítélte meg, hogy az egész vállalkozás rendkívül kockázatossá vált, hiszen könnyen a szövetségeseiknek hozhatják nehéz helyzetbe, amit ráadásul a Szovjetunió is kihasználhat a saját javára. Csakhogy közben Ankara nem volt hajlandó lemondani a támadásról. Ekkor már mind a török kormányban, mind a hadseregben azt hangoztatták, hogy eljött az idő a területi revízióra. Mások abban bíztak, hogy ha növelik a feszültséget, akkor Washington több pénzügyi támogatást és újabb fegyvereket ad Törökországnak, miközben Moszkvából újabb politikai megállapodásokat és garanciákat csikarhatnak ki. Végül pedig Menderes számára a növekvő államközi feszültségnek volt egy komoly belpolitikai haszna is: október végén választásokat tartottak Törökországban és így el lehetett terelni a figyelmet a Demokrata Párt rossz mutatóiról és hibás gazdaságpolitikájáról.[10]
Az Eisenhower-adminisztrációnak Törökország hajthatatlansága mellett a Szovjetunió magatartása szintén komoly fejfájást okozott. Először Washingtonban úgy vélték, hogy mindenképp szükséges konfrontálódni Moszkvával, mivel a szuezi válság után egy újabb politikai győzelem csak Hruscsov fejébe szállna, akinek külpolitikája
az összes orosz vezető közül legjobban hasonlított Hitleréhez.[11]
Ugyanakkor az amerikai vezetés számításai szerint a Kreml – akárcsak 1956 októberében/novemberében – csupán fenyegetni fog, de semmiféle komoly lépére nem szánja el magát. Azt, hogy esetleg katonákat küldene a Közel-Keletre vagy nyílt konfrontációt vállalna Szíria védelmében – üres blöffként kezelték.
Viszont a Kreml nem szerette volna elveszíteni a „leghaladóbb nézeteket valló arab szövetségesét”, nem akarta, hogy a keleti blokkból érkező hitelek, fegyverek, valamint állampolgárok mind veszélybe kerüljenek. Ugyanúgy az sem tetszett nekik, hogy a szíriai kormány bukásával a vele szövetséges Egyiptom elszigetelődne a térségben. Ráadásul úgy értékelték, hogy egy sikeres szíriai hadjárat után Törökország még inkább magabiztosabbá válhat a régióba, ami könnyen a Kaukázusban és Közép-Ázsiában lévő török etnikumok fellázításával és harcuk támogatásával járhat.
Ezért Moszkva egy szovjet rombolót (Szvobodnij) és egy cirkálót (Zsdanov) küldött a szíriai Latakiába – ez volt a szovjet haditengerészet első hivatalos missziója egy arab országba. Kotov altengernagy által vezetett katonai küldöttség tíz napot töltött a levantei államban: ünnepi vacsorákon vettek részt, labdarúgómérkőzést játszottak a helyi katonai körzet csapatával (8:2-re győztek a szovjetek) és a szovjet katonazenekar koncerteket tartott.[12] Ebből világosan látható, hogy a szovjetek nem éppen harci cselekményekre készültek, de a hadihajók jelenléte általános megdöbbenést keltettek a régión belül és kívül egyaránt. Az Eisenhower-adminisztrációban heves viták robbantak ki azzal kapcsolatban, hogy Hruscsov meddig hajlandó elmenni. Vajon kockáztatna-e egy közvetlen katonai összecsapást a NATO-val Szíria miatt? Csak Törökországra jelentene veszélyt egy szovjet támadás? A bizonytalanságukat csak növelte egy másik esemény is: október 4-én a Szovjetunió sikeresen pályára állította az első műholdját, a Szptunyik-1-et. Vagyis bebizonyosodott, hogy a kelet-európai ország minden kétséget kizáróan rendelkezik olyan rakétákkal, amelyekkel elérhetik az Egyesült Államok partjait. Ebből kifolyólag egy nappal később Eisenhower utasítást adott a Preferred Plan felfüggesztésére.
Magyar filmhíradórészlet a Szíriában éppen kibontakozó válságról és az év szeptemberében Magyarországra szíriai delegációról (Megtekintéséhez engedélyezni kell a Flash Playert) Link.
Az elszabadult válság
Viszont a török mozgósítások egyáltalán nem álltak le, és Ankara október közepéig 37 ezer főre növelte a szíriai-török határ mellett állomásozó katonák létszámát. Erre válaszul Moszkva harckészültségbe helyezte a kaukázusi és a fekete-tengeri körzetben lévő egységeit, s főparancsnoknak a második világháborús veteránt és egykori lengyel hadügyminisztert, Konsztantyin Rokosszovszkijt nevezte ki. Állandó hadgyakorlatokat tartottak, alkalmanként megsértve a török felségvizet vagy légteret, valamint egyszer-kétszer átlőttek a török területekre is. Hruscsov egyre keményebben nyilatkozatokat tett közzé. Például a New York Times-nak adott interjújában arról beszélt, hogy „amikor kitör egy háború, akkor mi közel vagyunk Törökországhoz, de ti amerikaiak nem. Viszont amikor elkezdünk egymásra rakétákat lőni, akkor ez a távolság nem számít” – így burkoltan utalva a szovjet interkontinentális rakéták létezésére. Október 12-én pedig Londonnak üzent, amikor a Munkáspártnak írt levélében arról tett említést, hogy
egy új pusztító háború minden szörnyű következményét a Brit-szigetek lakosainak szintén magukon kell majd viselniük. [13]
A szíriai válság október 13-án ért a csúcspontjára. Ezen a napon Nasszer – az 1955 októberében kötött egyiptomi-szíriai védelmi szerződés értelmében – katonákat küldött a kelet-mediterráneumi országba: egy zászlóaljnyi egyiptomi ejtőernyős szállt le Latakiában, egyiptomi hadihajók kötöttek ki a szíriai kikötőkben. A következő napokban már 1200 főre duzzadt az egyiptomi kontingens létszáma.[14] Az egyiptomi tisztek közül néhányan Aleppóba és környékére mentek, ahol segítettek a helyi fegyveres ellenállás felállításában és a települések védelmeinek megszervezésében. Nasszer ezzel a lépésével egyértelművé tette, hogy Kairó egy szíriai-török háború esetében nem marad tétlen.
Damaszkusz számára a szovjet kiállás és az egyiptomi segítség nem kevés bátorítást adott. Először október 16-án a szíriai főparancsnokság rendkívüli állapotokat vezetett be. Szintén ezen a napon a szíriai diplomácia jelezte, hogy az ENSZ Közgyűlés elé kívánja terjeszteni a szíriai-török határkonfliktusok ügyét. A keleti blokk és a harmadik világ nagy része támogatta az elképzelést: 66 szavazattal, ellenszavazat nélkül, egy tartózkodás mellett (Libéria) elhatározták, hogy azonnal megkezdik a szíriai-török válság vitáját. Közben Aleppóban és Homszban fegyvereket osztottak ki a népi ellenállási csoportok tagjainak és a szíriai ifjúsági szervezeteket szintén ellátták (csehszlovák) kézifegyverekkel. A feszült helyzetről Radványi János damaszkuszi főkonzul és ügyvivő, valamint Árkus István újságíró személyesen is meggyőződhetett. Október 20-án Aleppóban megfigyelhették ahogyan a helyiek felkészülnek a harcra , mint „ahogyan azt annak idején Sztálingrádban tették”.[15]
Október utolsó napjaiban már mindegyik fél érezte, hogy elérték a határokat, azok további feszegetése nemcsak az egész közel-keleti térségre kiterjedő konfliktussal, hanem a két szuperhatalom közötti összecsapással járhat. Washingtonnak pénzügyi segélyekkel és új fegyverszállítmányokkal sikerült visszafognia Ankarát. Miután pedig október 27-én lezajlottak a törökországi választások, amelyet Menderes pártja 58 százalékkal nyert meg, a török vezetés lemondott a katonai hadműveletről. Október 29-én a Török Köztársaság 34. születésnapját ünnepelték a moszkvai török nagykövetségen, amikor Hruscsov egy váratlan látogatást tett az épületben. Egy kis iránytűt vitt magával, amelyre mutatva kijelentette:
ha most erre az iránytűre néznek, láthatják, hogy kicsit kimozdult a béke felé... nem volt itt semmiféle válság a Közel-Keleten és minden csak egy félreértés eredménye.[16]
Másnap felhagytak a szovjet hadgyakorlatokkal és visszarendelték a katonákat a laktanyákba. November 1-jén Moszkva közölte, hogy nem támogatják a szíriai-török határszakaszt ellenőrző ENSZ-bizottság felállítását sem, így Damaszkusz szintén visszakozott. A török hadvezetés csak november 19-től kezdte meg a katonák létszámának csökkentését, mivel a határincidenseknek nem akart vége szakadni, mint például a szíriai légvédelem tüzet nyitott a török felségjelzésű repülőgépekre vagy török tüzérség lakatlan területeket lőtt.
A válság öröksége
Az 1957-es válság egy vízválasztónak számít Szíria történelmében. Annak lecsengése után mind a parlamentből, mind a hadseregből eltávolították az utolsó jelentősebb Nyugat-barát elemeket, akiknek helyét baloldali politikusok és katonatisztek vették át, akik Kairóval és Moszkvával való szorosabb kapcsolatot hirdették. Ráadásul most már az Egyiptommal való egyesülés gondolata sem tűnt annyira idegennek. Nasszer számára a szíriai válságban játszott szerep igazán kifizetődőnek bizonyult, mivel az „arabizmus dobogó szívének” számító Damaszkusz megvédésével sikerült népszerűsége csúcsára érnie és alig fél év múlva létrehoznia az Egyesült Arab Köztársaságot (amely viszont nem lett hosszúéletű).
Egyiptom után a Szovjetunió profitált a legtöbbet a szíriai válságból. Függetlenül attól, hogy Hruscsov mennyire gondolta komolyan a katonai összeütközést Törökországgal vagy akár az egész NATO-val, sikerült elhitetnie az arab közvéleménnyel és tágabb kontextusban szinte a teljes harmadik világgal, hogy Moszkva hajlandó az érdekükben még a fegyveres konfliktust vállalni a Nyugattal. Kétségtelen, hogy már az 1955-ös csehszlovák-egyiptomi fegyvervásárlási szerződés, az Asszuáni-gát projektben való részvétel és a szuezi válságban játszott szerep Kreml globális helyzetének megerősödését hozta magával, de a Szovjetunió csak 1957 végén vált megkérdőjelezhetetlen nagyhatalmi tényezővé a Közel-Keleten. Ezzel párhuzamosan a keleti blokk egy állandó szövetségesre tett szert a régióban. Igaz, a szocialista országok és Damaszkusz közötti kapcsolatok sem voltak mentesek a hullámvölgyektől, de minden nézeteltérés és konfliktus ellenére Szíria – J. Nagy László történész szavaival élve – „nem egyszerű, de kiszámítható partnernek” számított egészen a hidegháború végéig.[17]
A krízis legnagyobb veszteseinek a nyugati hatalmak és közel-keleti szövetségeseik számítanak. Külkapcsolataik Damaszkusszal fagypont alá süllyedtek, elvesztették minden maradék befolyásukat az ország felett. Az Eisenhower-adminisztrációt különösen dühítette az a tény, hogy pont az ő tevékenységük járult hozzá a szíriai kommunisták megerősödéséhez, illetve a szovjet-szíriai viszony elmélyüléséhez. Ráadásul a szíriai válság lényegében „magával rántotta” az egyes arab szövetségeseiket is, hiszen nem egészen egy év múlva a stabilnak látszó iraki monarchia egy puccs után összeomlott és egy nacionalista, keleti blokkal aktívan együttműködni kívánó Iraki Köztársaság lépett a helyébe. A későbbi szíriai kormányok heves Izrael-ellenessége és az angolszász szövetséges monarchiák szembeni fellépései (például Jordánia ellen 1970-ben) pedig tovább csak tovább mélyítették a szakadékot Szíria és a Nyugat között. A másik oldalon pedig a legjobb esetben is csak kétkedés és hűvös távolságtartás jellemezte Damaszkuszt, ha a nyugati országokkal való kapcsolatok javításáról vagy szimpla tárgyalásokról volt szó. Talán Hugh Wilford történész jegyezte meg a legtalálóbban a könyvében, hogy az 1957-es válságból, sőt lényegében a korábbi összeesküvésekből kifolyólag az amerikaiakat a „szíriai társadalom korábban misszionáriusoknak, doktoroknak, és professzoroknak látta a Levantéban… de mostantól viszont kémek lettek.”[18]
A borítón a csehszlovák Roháč című szatirikus lap karikatúrája az 1957-es szíriai válságról.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Felhasznált irodalom
Levéltári források:
Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL), Külügyminisztériumi Titkos Ügykezelésű Iratok (TÜK)
- XIX-J-1-j, Szíria 1954-1964.
Sajtóforrások:
Népszabadság 1957.augusztus – október
Roháč
Felhasznált szakirodalom:
El-Hussini, Mohrez Mahmoud: Soviet-Egyptian Relations, 1945–1985. Palgrave Macmillan, London, 1987.
Jones, Matthew: The ‘Preferred Plan’: The Anglo–American Working Group Report on Covert Action in Syria, 1957. In: Intelligence and National Security, Vol. 19., No.3., 2004. 401–415.
Ligeti Lajos: Keleti nevek magyar helyesírása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981.
Nagy László: Magyarország és az arab világ 1947-1989. JATE Press, Szeged, 2017.
Sever, Ayşegül: The Compliant Ally? Turkey and the West in the Middle East 1954-58. In: Middle Eastern Studies, Vol. 34., No. 2., 1998. 73–90.
Yaqub, Salim: Containing Arab Nationalism: The Eisenhower Doctrine and the Middle East. UNC Press Books, Chapel Hill, 2004.
Wilford, Hugh: America’s Great Game: The C.I.A.’s Secret Arabists and the Shaping of the Modern Middle East. Basic Books, New York, 2013.
Hivatkozások és jegyzetek:
[1] A cikkben az arab nevek, kifejezések és szavak átírása a Ligeti Lajos: Keleti nevek magyar helyesírása című műve alapján történt.
[2] Levanténak nevezett térség a Földközi-tenger keleti részén lévő partvidéki területi sáv, amely a mai Törökország déli részétől egészen Jordániáig – egyes vélemények szerint Észak-Egyiptomig – húzódik.
[3] Jelen tanulmányban nincs lehetőség bővebben kitérni az 1957-es szíriai válság közvetett előzményeire. Szíria és a keleti blokk közötti kapcsolatok elmélyüléséről és a nyugati országokkal való konfliktusairól lásd a cikk szerzőjének „Az előnyben részesített válság. Az 1957-es szíriai krízis” című tanulmányát, amely megjelent a Balogh Ebner Márton – György Sándor – Hajnáczky Tamás által szerkesztett Történelmi töredékek (Gondolat, Budapest, 2019). Szíria történelmével pedig bővebben a Világtörténet. 7 év., 4. sz., (2017) számában foglalkoznak.
[4] Yaqub, 2004: 154.
[5] Wilford, 2013: 270–272.
[6] Szír-amerikai viszony alakulása. MNL OL, XIX-J-1-j, Szíria 1954-1964., 5. d., 5/bd., 001755/1-2;
[7] Török csapatösszevonások kérdése a szír-török határon. In: MNL OL, XIX-J-1-j, Szíria 1954-1964., 5. d., 5/ca., 004845., 1957.; Jones, 2004: 406–409.
[8] Middle East Defense Organization (Közel-Keleti Védelmi Parancsnokság), amely 1955. február 24-én Bagdadban az iraki és török delegáció által aláírt védelmi egyezménnyel jött létre. Alapvető célja a Szovjetunió délről való körbezárása, Moszkva közel-keleti befolyásának visszaszorítása volt, de később kiegészült Nasszer regionális ellensúlyozásával és az arab nacionalizmus eszméinek feltartóztatásával. 1955-ben Nagy-Britannia, Irán és Pakisztán is csatlakozott a szervezethez. Hivatalosan az Egyesült Államok nem volt tagja, de támogatta a szervezet célkitűzéseit és fegyverekkel látta el a tagállamokat.
[9] Ibn Saud damaszkuszi és beiruti látogatása. MNL OL, XIX-J-1-j, Szíria 1954-1964., 5. d., 5/bf., 004852., 1957.
[10] Sever, 1998: 81.
[11] Yaqub, 2004: 164.
[12] Hazaindultak Szíriából a szovjet hadihajók. In Népszabadság II. évf., 233. sz., 1957. október 3.
[13] Mindkét idézet El-Hussini, 1987: 77.
[14] Egyiptomi csapatok érkeztek Szíriába. In Népszabadság II. évf., 218. sz., 1957. október 15.
[15] Aleppoi látogatásunk. MNL OL, XIX-J-1-j, Szíria 1954-1964., 5. d., 5/ca., 004848., 1957.
[16] Sever, 1998: 83.
[17] J. Nagy, 2017: 222.
[18] Wilford, 2013: 108.