Aki látta a Hunyadit, emlékezhet, milyen egyszerűen zajlott a korona elrablása: kiszedték egy ládából és kivitték az ajtón. A valóságban izgalmasabban történt, simán csinálhatnának róla egy tolvajos filmet. Forgatókönyv is lenne hozzá, ugyanis a „banda” feje megírta az emlékiratait.
Kottaner Jánosné Habsburg Albert királyunk feleségének, Luxemburgi Erzsébetnek (Zsigmond lányának) az udvarhölgye volt. 1439 őszén Albert egy törökellenes hadjárat után meghalt vérhasban és két lányt meg egy várandós feleséget hagyott maga után. Az uralkodása alatt a koronát a szokásoktól eltérően nem Visegrádon, hanem Esztergomban őrizték. Csak a hadjárat kezdetén került vissza, de olyan hírek is keringtek, hogy a király magával vitte, úgyhogy a biztonság kedvéért meg kellett nézni. Kottanerné a kisebbik királylánnyal (Erzsébet hercegnővel) éppen Visegrádon volt és ő is megnézte a koronát (akkor is látta, amikor odavitték Esztergomból).
„mentünk az ajtóhoz, amelyen át a szent koronához lehetett jutni. Itt a pecsétek teljesen épek voltak, amit a királynénak rögtön meg is írtak. […] eljött Visegrádra […] a szent koronát ládástul felhozták, s […] kivették a tokjából. […] feltörték [a pecséteket], a szent koronát kivették és jól megnézték.”
A visegrádi fellegvár romjai. FORTEPAN / KLENNER ALADÁR (76858)
Nem sok hiányzott ahhoz, hogy korona és királyné nélkül maradjon az ország.
„a szent koronát […] egy ládikóba helyezték. Ebben volt a másik korona is, amellyel a nemes királynét Magyarországon megkoronázták […] a ládához közel egy ágy állott, ezen feküdt a nemes királyné […] Éjszaka az egyik udvarhölgy felkelt, s nem vette észre, hogy a gyertya eldőlt és tűz támadt […] úgyhogy [a láda] megperzselődött”
A királyné megúszta épségben, de volt elég baja enélkül is.
„folyton azt hajtogatták, menjen férjhez, […] az egyik [jelölt] Lengyelország királya volt, akit Ulászló úrnak neveztek, a másik pedig Szerbia despotájának a fia.”
Ulászló király egy XIX. század végi (de XV. századi forrásokon alapuló) rajzon (Wikimedia Commons)
Végül a lengyel király nyert, de Erzsébet nem akart semmilyen esküvőt és csak az időt húzta.
„minden gondolata és törekvése a szent koronára irányult, hogyan keríthetné […] birtokába. Ezt abban a hitben tette, hogy ha fiút szül, ezt ne semmizzék ki az ország birtoklásából, ha pedig leányt […], akkor még inkább szeretne a magyar urakkal megegyezésre jutni. Engem pedig nagyon kérdezett, kihoznám-e számára a szent koronát.”
Ehhez persze segítőtárs is kellett. Kottanerné először egy horvát férfit talált (a nevét nem közli), aki megijedt a feladattól és inkább hazamenekült. Másodjára egy magyar úrral és a szolgájával próbálkozott (az ő nevüket sem írta le, csak azt, hogy ugyanaz volt a keresztnevük). A terv nagyon egyszerű volt: amit tudnak, kinyitnak (megkapták a kulcsokat), amit nem, azt meg feltörik.
„előkészítettünk mindent, ami a dologhoz kellett, szereztünk néhány lakatot és két reszelőt. […] magamhoz vettem nagyságos úrnőm kis pecsétnyomóját, de nálam voltak az elülső ajtóhoz való kulcsok is”
Az úr és szolgája munkához látott. Kottanernét kint hagyták őrködni, hangokat hallott (ilyenkor azt hitte, az őrség jön) és folyton imádkozott.
„nagy félelemben és aggodalomban őrködtem […] kértem Istent és Miasszonyunkat, legyenek mellettem és segítőtársaim mellett. Nagyon aggódtam lelkemért, jobban, mint az életemért. […] Miasszonyunknak megfogadtam, hogy mezítláb Mariazellbe zarándokolok, […] addig szombat éjszakánként nem alszok tollakon, és minden szombat éjjel, ameddig csak élek, Miasszonyunkhoz külön imádkozom, hogy megköszönjem a kegyét […] És megkérem, köszönje meg helyettem fiának, Jézus Krisztusnak”
Teljesen kikészült, mire visszajöttek a többiek. A mennyei pártfogók (meg a jó reszelők) segítségével kihozták a koronát, csak az egyik ajtóval volt nehéz dolguk, ahol ki kellett égetni valamit (és a „miért nem buktak le a szag miatt” kérdésre persze csak az isteni segítség lehetett a válasz). Ezután következett a nyomok eltüntetése.
„[bezártuk] az ajtókat, és más lakatokat vertünk rájuk […] rányomtuk nagyságos asszonyom pecsétjét, a külső ajtót megint lezártuk, […] a reszelőket bedobtam az árnyékszékbe”
És ki kellett csempészni a zsákmányt.
„segítőtársam fogott egy vörös bársonyvánkost, felfejtette, kivette belőle a tollak egy részét, a szent koronát beletette a vánkosba, majd újra bevarrta. […] szolgájának gondjaira bízta, […] vigye […] a szánra, amelyre én és ő ültünk. A derék fickó […] a vállára vette […], ócska tehénbőrt borított rá, ennek hosszú farka volt, amely hátul lelógott, úgyhogy [nevetett] mindenki”
Ezek után el kellett vinni Komáromba a királynéhoz, de valami közbejött…
„a Duna közepe táján az udvarhölgyek szekere alatt beszakadt [a jég], a szekér felfordult, az udvarhölgyek sikítottak, és egyik a másikát nem látta. […] nagyon megijedtem és arra gondoltam, hogy a szent koronával együtt a Dunába kell vesznünk. Isten azonban segítségünkre volt, úgyhogy senki sem került a jég alá, de minden más holmi, ami a szekéren volt, leszóródott”
A korona megérkezése után rögtön megszületett a király is.
„sietett a szent koronához, mielőtt egy másik jönne, mintha mondta volna neki valaki, hogy a lengyel király leselkedik az ő atyai örökségére. […] És amint igaz, hogy Szent Istvánnak Magyarországra Isten küldte és szánta a szent koronát, ugyanúgy […] Isten akarta, hogy […] az igazi örökös […] viselje és ne a lengyel király.”
Akadtak persze, akik máshogy gondolták. A királyné fogadta az Ulászlótól visszatérő küldöttség két tagját (Thallóczi Máté horvát-dalmát-szlavón bánt és Marczali Imre főasztalnokmestert) és közölte velük, hogy már van királyuk, de (nem tudni, melyiktől) azt a választ kapta
„Nagyságos úrnőm, ha tízéves volna is a fia, akkor sem ismernénk el urunknak, mert nem állhatna élünkre a török ellen.”
Az anyakirályné elfogatta a két főurat.
„áthozták őket a komáromi palotás házba. […] azt kívánták, hogy Cillei Ulrik gróf [a királyné unokatestvére] menjen hozzájuk, mert nagyságos úrnőmnek jó tanáccsal kívánnak szolgálni […] koronáztassa meg László királyt a szent koronával”
A királyné tehát követet küldött a visegrádi várkapitányhoz (Garai Lászlóhoz, a másik unokatestvéréhez), aki azt válaszolta, átadja a koronát cserébe a két fogolyért. Ez a királynénak is jól jött volna, mert akkor senki sem fogja megkérdezni, hogyan került hozzá. Csak az volt a baj, hogy a biztonság kedvéért belenézhetnek a koronaládába, ami ugye üres. Szóval a koronát vissza kell lopni Visegrádra, a királyné meg is kérte Kottanernét, akinek már van gyakorlata. Ő persze teljesen kiborult és nem vállalta.
„Úrnőm, mondjon le erről, ezt nem teszem meg, […] nem kockáztatom az életemet, nem is javallom, mindig jobb a bokorban, mint a kalodában.”
A királyné végül meggondolta magát és megüzente Visegrádra, hogy nem is kell a korona, mert már nála van, de nem hittek neki és nem is ellenőrizték.
„a magyar királyságban [a koronázásról] három törvényük van, s akinél egy hibázik, arról úgy vélik, hogy nem törvényes király. Az egyik törvény úgy szól, […] a szent koronával kell megkoronázni. A másik, hogy az esztergomi érsek koronázza meg. A harmadik, hogy a koronázás Fehérvárott történjék.”
A székesfehérvári Romkert – az egykori koronázótemplom. FORTEPAN / SOMLAI TIBOR (24176)
A koronázásnak ráadásul valami egyházi ünnepre kellett esnie (enélkül is törvényes volt, csak a szakrális jelleg miatt kellett), pünkösd volt az első ilyen. Nagy gondot fordítottak arra, hogy a koronázás szabályosan történjen (és minél hamarabb, mielőtt még megjönnek a lengyelek) és általában is minél többet mutogatták a szent koronát.
„Nagyságos úrnőm […] elküldött [a koronázás előtt] a legöregebb polgárokért, megmutatta nekik a szent koronát, és úgy rendeztetett mindent, amint illik […] Volt itt néhány polgár, akik emlékeztek, amikor Zsigmond császárt koronázták”
A szabályokhoz képest csak annyi eltérés volt, hogy az ilyenkor szokásos lovaggá ütést nem a király végezte, hanem Újlaki Miklós.
Az ünnepélyes hangulatot tönkretette egy rossz hír: a lengyelek már Budán vannak. Erzsébet rajtaütéssel akarta bevenni a várost, Cillei azonban lefújta az egészet, mert nem bízott a katonákban. Végül menekülniük kellett Fehérvárról és biztonságos helyet kerestek. Veszprém és Győr (a két Erzsébet-párti püspök székhelye) merült fel. Először Veszprémmel próbálkoztak (az volt közelebb), végül úgy döntöttek, Győrbe mennek és indulás előtt persze megint el kellett rejteni a koronát.
„bebagyuláltam egy kendőbe, és a bölcsőbe, a szalma közé tettem, […] s egy hosszú kanalat is tettem melléje […] ha valaki be találna nyúlni a bölcsőbe, azt higgye, hogy olyasmi van ott, amivel a nemes királyt szórakoztatják.”
Az utazás nem volt veszélytelen.
„nekiindultunk nagy szorongással, mert a parasztok mind elmenekültek a falvakból a Vértes hegy erdejébe […] nagyobbrészt azoké az uraké voltak, akik ellenünk voltak. Amikor a Vértes hegyhez értünk […] asszonyok és kisasszonyok körbeültük a nemes családot, hogy felfogjuk a lövéseket, ha valaki belelőne a szekérbe.”
A lengyel király hívei (akik persze hallottak a fehérvári koronázásról, csak azt hitték, úgyse érvényes) közben elkezdték előkészíteni Ulászló koronázását és persze nem találták a koronát. Így is megrendezték a szertartást („csak” a korona hiányzott, de a másik két „törvényt” betartották). Az igazi korona helyett Szent István ereklyetartójáról szedtek le egyet, a többi koronázási jelvény meg náluk volt (ezen az alapon vonták kétségbe V. László koronázásának törvényes voltát). A két király híveinek háborúja megszakításokkal 1445-ig tartott (közben Erzsébet és Ulászló is meghalt), a végén megegyeztek abban, hogy a törvényes király mégiscsak V. László (akit a koronával együtt az apja unokatestvére, Habsburg Frigyes őrzött és nem is akarta visszaküldeni egyiket sem).
Forrás:
KOTTANER Jánosné emlékirata. Fordította MOLLAY Károly. A korona kilenc évszázada. Történelmi források a magyar koronáról (válogatta és szerkesztette KATONA Tamás, Magyar Helikon, Budapest, 1979). 59-82.
Felhasznált irodalom
BERTÉNYI Iván: A magyar Szent Korona. Kossuth, Budapest, 1996.
ENGEL Pál – KRISTÓ Gyula – KUBINYI András: Magyarország története 1301-1526. Osiris, Budapest, 2002.
