Budapesttől Bécsig

1945-ben a budapesti kitörésnél csak a védők töredéke jutott el a német vonalakig, de voltak olyanok is, akik civilbe öltözve próbáltak elbújni. Egyikük (egy erdélyi szász katona) másfél-két évtizeddel később megírta a háborús visszaemlékezését is.

Werner Rosler 1902-ben született Brassóban. A román hadseregben szolgált, de Románia átállása után a németeket választotta; először Szerbiába került, aztán Magyarországra.

„az ellenség Budapestet fenyegette, parancs érkezett, hogy azonnal menjünk oda […] A várostól délre jelentkeztünk egy parancsnokságon. […] a törzsnél […] dolgoztam, amíg Keitel őrnagy, egy lovasezred parancsnoka meg nem sebesült. […] parancsot [kaptam] arra, hogy vegyem át az ezredet […]

A harci helyzet a szokásos volt […] amíg az ellenség meg nem kapaszkodott a nagy szigeten, a fővárostól délre, és az ottani magyar csapatok harc nélkül vissza nem vonultak. […] sikerült megállítanom az ellenséges támadást. […] Átvettem a parancsnokságot az egész sziget felett, de 20 napig tartó nehéz harcok után […] fel kellett adnom”

Az ostromról csak néhány mondatot ír, a kitörésnél valahonnan a Margit körút mögül indult.

„Az ellenség minden sarokból lőtt […] egy futár jött hozzám, […] azonnal menjek a hadosztályparancsnokhoz. […] egy nehéz tüzérségi lövedék csapódott be […] a tisztjeim közé. Visszafutottam, magára hagyva részben halott, részben súlyosan sebesült legközelibb munkatársaimat és legjobb bajtársaimat, hogy jelentkezzem a parancsnokomnál, de a sötétségben senkit sem találtam meg.”

A zűrzavarban valahogy a saját alakulatának eltévedt katonáira akadt.

„átvettem a parancsnokságot. […] elindítottam egy támadást a Széll Kálmán téren keresztül az Olasz fasor [Szilágyi Erzsébet fasor] felé […] 0 óra 30 perc volt. […] elintéztem egy villamosokból álló barikádot, […] négy páncéltörő reteszállást […] ezzel szabaddá tettem az utat az ellenséges tüzérségi állások felé. Amennyiben ezt […] leküzdöttük volna, lett volna esélyünk kijutni”

Szovjet tüzérek a Kálvária téren. FORTEPAN / VÖRÖS HADSEREG (175160)

Megsebesült a lábán, aztán gránátnyomást kapott és elszakadt a többiektől.

„Amikor […] egy kicsit kifújtuk magunkat, […] egy ellenséges lövész három géppisztolygolyót eresztett a lábamba. […] mentem tovább, […] kijutni a katlanból vagy a halál. Közel és távol én voltam az egyetlen parancsnok. Nélkülem a katonák vezetés nélkül maradtak volna, ezért tovább kellett mennem […] valami robbant mögöttem, és az orromra estem. […] jött egy másik becsapódás, és attól megkaptam a maradékot. […] alig bírtam mozogni.”

Szerencsére sikerült bejutnia az egyik házba, ahol váratlan segítőtársra talált.

„Még a ház előtt eldobáltam a sisakom, a derékszíjam, a távcsövem és a térképtáskám. A házban egy nő a pincébe vonszolt, és megkérdezte tőlem, hogy magyar vagyok-e […] Mivel tökéletesen bírom az ázsiai nyelvet, azt feleltem, hogy az övéi közé tartozom. […] Kérdezte, merre van az otthonom […] az történt, amiről álmodni sem mertem volna […] a mi gyönyörű dialektusunkban megkérdezte tőlem, nem vagyok-e szász. […] behúzott a kazánházba, és közölte, hogy ő is odavalósi […] bekötötte a bal lábamat, […] hozott civil ruhát és egy magyar munkakönyvet, […] lefektetett a pincében […] Ruháim, papírjaim és szép fekete keresztjeim eltűntek”

Budapest elesett, utána pedig elkezdődött a kitöréskor szétszóródott német katonák keresgélése.

„Öt napig feküdtem a pincében étel-ital nélkül. Beállt a seblázam, az ellenség is jött, ellenőrizte a papírjaimat, rendben találta […] Végre megint megjelent jótevőm, és hozott egy kis borsólevest meg 20 szál cigarettát. […] magyar katonáktól is kaptam néhány cigarettát, mert remekül tudtam nekik előadni a magyar munkást”

Néhány nap után elvitték a pincéből.

„jött az ellenséges parancsnokság utasítása […] minden sebesültet kórházba kell szállítani. Így jótevőm egy barátnőjével kitámogatott a házból, és az utcán egy talicskába rakott […] a kórházban nem volt hordágy, ezért egy létrára fektetve vittek le a pincébe, ahol egy orosz és egy magyar orvos hallgatott ki és vizsgált meg. […] Minden rendben volt.”

Ez persze csak arra vonatkozott, hogy nem bukott le.

„A kórház a pincében működött, mert az oroszok a földszintre a lovaikat állították be. Hat hétig feküdtem […] matracon egy takaróval, súlyosan eltetvesedve […] reggelenként csak egy feketét kaptunk, cukor és kenyér nélkül, délután fél négy körül pedig […] bab vagy borsó volt, kenyér nélkül. Fényt háromnaponta láttunk, amikor vattával és papírral átkötöttek”

Az első csoda az volt, hogy túlélte mindezt, a második pedig az, hogy még mindig nem bukott le.

„volt még bőven pénzem, 3000 pengő és 700 rubel, valamint egy ezüst cigarettásdobozom és a csodálatos szolgálati aranyórám. Mindezt úgy mentettem meg, hogy a kötéseim közé dugtam.”

Lassan felgyógyult.

„ki kellett fizetnem az ellátás költségeit, mivel nem voltam biztosított. […] elfogyott volna [ezzel] a pénzem. Megbeszéltem magyar barátommal az ügyet. Volt egy lakása a rokonom közelében, ő maga viszont a sógoránál lakott. Megígérte nekem, hogy a lakáskulcsot a rokonomnál hagyja”

Egyszerűen kisétált a kórházból.

„félóránként meg kellett állnom, mert nehezen ment a járás, végül öt óra alatt eljutottam a rokonomhoz. Időközben 40 kilót fogytam, szakállam nőtt, szemüveget hordtam, így senki sem ismert meg […] Láttam, hogy nem örülnek nekem, és félnek, ezért […] a barátom lakásába mentem. […] minden elő volt készítve […] Két napot maradtam, amíg meg nem érkezett a barátom, aki elvitt a sógorához. Ott nagyon kedvesen fogadtak […] Teljes két hetet maradtam”

Amikor nagyjából összeszedte magát, elindult.

„vettem a pénzemből 2 kg dohányt, szalonnát és kenyeret, eladtam a szolgálati órámat és az ezüst cigarettásdobozomat, […] a rubelemet is beváltottam egy bankban, majd magyar barátommal és feleségével gyalog – hiszen a villamos nem járt – elindultam egy messzi vasútállomásra, ahol felszálltam egy Győrbe menő vonatra.”

Utazás. FORTEPAN / RÓZSA LÁSZLÓ (211063)

Se a vonaton, se a határon nem volt semmilyen ellenőrzés.

„csatlakozott még hozzánk [a határ túloldalán] egy román nő Aradról, egy bécsi egyetemista és egy berlini hölgy. Ettől kezdve gyalog mentünk […] Bruck an der Leitháig.”

Itt sehogy sem kaptak szállást, úgyhogy Rosler kénytelen volt a találékonyságára hagyatkozni.

„elmentem a kommunista párthoz, magam is kommunistának adtam ki magam, és azt mondtam […] Magyarországra akarok menni. Megmutattam a munkakönyvemet. […] mondtam nekik, hogy politikai véleményem miatt hurcoltak el, és Kun Béla óta a pártban dolgozom, [ezért] pompás szállást, ellátást és füstölnivalót kaptunk. […] Másnap egy talált orosz papirossal felcsaltuk magunkat egy Bécsig közlekedő vonatra.”

Menekültek a bécsi központi pályaudvaron 1945 augusztusában (Imperial War Museum, NA 26115)

A társaság Bécsben feloszlott; Rosler az unokanővérénél talált szállást.

„Először igen barátságosan fogadtak, mivel [kenyér, szalonna és dohány] volt nálam […] Bécsben ekkor szó szerint éheztek […] Egyelőre ott maradtam. Enni eleinte kaptam […] pénzem volt még 2000 márka […] kisebb üzleteket is kötöttem”

Angol élelmiszerszállítmányokról szóló plakát Bécsben (Imperial War Museum, NA 26213)

Az unokanővére idővel egyre barátságtalanabb lett, például (érthető módon) nem volt hajlandó etetni.

„önállósítottam magam. Élelmiszerjegyre nem voltam jogosult, ott ettem, ahol tudtam. […] Elmagyaráztam az unokanővéremnek, csak addig maradok náluk, amíg meg nem találom a bátyámat. Neki az volt a véleménye, hogy vagy Svájcban van, vagy a Dunában […]

Egy nap […] közölte velem, hogy a férje ideges […] Azonnal értettem, miről van szó és megmondtam, hogy nyomban elhagyom a házat, és sajnálom azt is, hogy eddig egyáltalán igénybe vettem a vendégszeretetüket. Felkerestem Herbert unokatestvéremet […] egy-két napra menedéket kértem nála, de elutasított, mondván, hogy barátnője van, és a jelenlétem feszélyezné.”

Összeállt egy keletről menekült mérnökkel és boldogultak valahogy (nem ír részleteket), papírokat is szereztek. Szeptember közepére az is kiderült, hogy a bátyjának sikerült átjutnia az amerikai zónába. Rosler is Ausztriában telepedett le, aztán 1955-ben a Rajna-vidékre költözött, a visszaemlékezéseit is ott írta az 1950-es évek végén vagy az 1960-as évek elején. 1983-ban halt meg.


Forrás:

Werner ROSLER visszaemlékezése. Közli UNGVÁRY Krisztián: Utak a senkiföldjén. Kitörés 1945 (Jaffa Kiadó, Budapest, 2021.) 170-180.

A nyitóképen egy Párduc harckocsi az Alagút utcában. FORTEPAN / VÖRÖS HADSEREG (217747)

Facebook Kommentek