Haditengerészek háborúban és békében – pólai és cattarói “képriport”

Korábban blogunkon, majd itt a portálon is sok szó esett a mára jóformán feledésbe merült osztrák-magyar haditengerészet békebeli expedícióiról, majd világháborús sikereiről, szerzeményeiről, valamint vereségeiről és teljes széthullásáról is. Leglelkesebb olvasóink azzal is tisztában vannak, hogy mi köze volt tengerészeinknek a ma is közkedvelt macifröccshöz. Mai képes cikkünkben néhány fényképritkaságot mutatunk be, amelyeken szerepelnek lezuhant/megbombázott vízirepülőgépek, főhercegi látogatás és a “legmagyarabb” hadihajó, a Szent István vízrebocsátása is. A képek együttműködő partnerünktől, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Történeti Fényképgyűjteményéből (a továbbiakban MMKM-TFGY) származnak.

A képekre, amelyek egy része levelezőlapként is funkcionált, szerencsére az adományozó rávezette, hogy mit ábrázolnak és mikor készültek, sőt egy esetben két fontos szereplőt is megnevezett. Haladjunk akkor időrendben! Az első kép 1900. október 29-én készült Pólában (ma Pula, Horvátország), a Szigetvár védett cirkáló (korabeli kedvelt elnevezéssel missziócirkáló) vízrebocsátásakor. A Zenta osztályú hajó elsődleges feladata a monarchia érdekeinek védelme volt, többnyire távoli vizeken. Ugyan a birodalom klasszikus gyarmatbirodalommal nem rendelkezett, ez nem jelentette azt, hogy diplomáciai/kereskedelmi egységei ne szorultak volna időnként védelemre, sőt a cirkálók időnként nemzetközi kötelékekben is szerepeltek. Testvéreivel (Zenta, Aspern) ellentétben a Szigetvár kimaradt a boxerlázadás leveréséből, de behajózta Közép- és Észak-Amerikát, megjárta az Északi-tengert, 1907-ben megfordult Szingapúrban, 1912-ben pedig Kelet-Ázsiában hajózott. Az első világháborúban majdnem végig aktívan szolgált, utána a britek kapták meg. 1920-ban bontották le

A Szigetvár lecsúszik a sójáról. Forrás: MMKM-TFGY_6753_1
A Szigetvár-as kép hátoldala, rajta (utólag felvezetve) az esemény időpontja és e sajátos, a haderőre jellemző  német-magyar keveréknyelven írt pár soros üzenet egy bizonyos Lajostól. (Forrás: MMKM-TFGY_6753_2)

A második képpár is egy vízrebocsátáson készült, történetesen a Szent István csatahajóén. Az Osztrák-Magyar Monarchia viszonylag későn kezdett dreadnought-ok építésébe, így csak egyetlen osztály (a Tegethoff) készült el, igaz, a szokásos három egység helyett négy alkotta. A Szent István megépítését lényegében a magyar ipar brusztolta ki; ezt többen fölösleges pénzkidobásnak értékelik, ám akkor úgy vélték, hogy a kor legbonyolultabb járművének számító csatahajó megépítése segíti a hazai ipar fejlődését. Persze nem mindent tudtak itthon előállítani, a lövegek és a páncélzat is cseh üzemekben készült (ahogy a többi K. u. K. hajónál is),  de amikor csak lehetett, a “vedd a hazait, védd a hazait” elv mentén jártak el. Az 1914. január 17-én vízre bocsátott hajó pályafutása sem hosszúnak, sem eseménydúsnak nem tekinthető. A háború nagy részét, a nagyobb hadihajókhoz hasonlóan kikötőjében töltötte, majd első komoly bevetésén kettő (vagy négy torpedóval) olasz torpedónaszádok süllyesztették el.

A Szent István a sóján. Jól látható a később felszerelt övpáncélzat helye, amely a vízvonal körül, de elsősorban afölött védte a páncélos hadihajók főbb részeit (lőszerraktárak, gépterem) lövedék-becsapódásoktól. (Forrás: MMKM-TFGY_6728_1)
(Forrás: MMKM_TFGY_6728_2)

A következő felvételek már mind az első világháború alatt készültek, és egy igen különleges csapatnem, a tengerészeti repülők mindennapjaiba engednek némi betekintést. Az első sikeres motoros repülés csak mintegy tíz évvel előzte meg a Nagy Háború kitörését, ennek ellenére 1914-re mind mennyiségben, mind minőségben hatalmasat ugrott a technika a Flyer 1903-as első szárnypróbálgatásai óta. A hadseregek első körben felderítésre használták a “repülő drótakadályokat”, de rövidesen megjelentek a vadász-, bombázó-, majd az alacsonytámadó gépek is. A hidroplánok és amfíbiák (úszótestű repülők) kapóra jöttek a haditengerészeteknek (illetve a személyszállítással foglalkozó cégeknek is, bár fénykorukat a háború után élték), hiszen nem igényeltek repteret (ez akkor is fontos volt, ha a reptereket akkoriban nagyrészt némileg elegyengetett és “aknamentesített” legelők jelentették), ugyanakkor felderítésre, csapásmérésre és mentésre is alkalmasak voltak.

1917 augusztusában, Vale Lungánál lezuhant Brandenburg vízirepülőgép a Katarina-sziget mólóján (Forrás: MMKM_TFGY_4726_1)

Az első világháborúban alakultak ki a fegyvernemi együttműködések sokszor ma is életben lévő módjai, szabályai. Ennek fényében sokszor repülőgépek védték a hajókat az ellenséges gépektől és léghajóktól, jelezték a szembenálló egységek közeledését és alkalmasint segítettek a tűzvezetésben. A pilóták nem egyszer szálltak vízre, hogy bajba jutott társaikat (vagy hajósokat) kimentsenek. A korszak repülői ugyanakkor nagyon sérülékenynek bizonyultak és mai szemmel nézve igen gyakoriak voltak a meghibásodások is. Ezt jól mutatja a képen szereplő gép is, amely a lejjebb olvashatóakkal ellentétben nem Brandenburg, hanem Lohner típusú. Elképzelhető, hogy a fotós később készítette a feliratot és rosszul emlékezett, de lehet, hogy az zavarta meg, hogy a Lohnereket a Hansa-Brandenburg repülőgépgyár is készítette. A képen is említett Santa Catarina (vagy Katarina) sziget volt a vízirepülőgépek fő támaszpontja; térképeket, régi képeket, fejlődését és a mai állapotát bemutató felvételeket (spoiler: épségben megmaradt) itt találhatunk.

A repülőgéproncsot ábrázoló kép hátlapja, ahonnan az is kiderül, hogy a fotót 1961-ben adományozták a múzeumnak. (Forrás: MMKM_TFGY_4726_2)

Akkoriban a repülőcsapatok nem számítottak külön haderőnemnek, hanem a szárazföldi erők, illetve a haditengerészet kötelékében tevékenykedtek – utóbbiak, kisebb méretük okán többnyire ma sem önállóak, de arra is van példa, hogy a hajófedélzeti típusokat a “sima” légierő üzemelteti. A Császári és Királyi Haditengerészet első repülőegysége 1916 augusztusában jött létre, amelyet 1917-ben K.u.K. Seefliegerkorps-nak neveztek át. Ezzel gyakorlatilag egy szintre került a “szárazföldi” repülőcsapatokkal, ami egyértelműen mutatja a jelentőségét. A háború alatt tengerészeti repülők rendszeresen jártak bevetésekre montenegrói, albán és olasz területekre, ahogy az olaszok is gyakorta intéztek támadásokat a monarchia flottabázisai ellen. A támadókat a szintén ekkoriban megszülető légvédelmi tüzérség (mind szárazföldi, mind hajófedélzeti) lövegei és a saját vadászok próbálták meg távoltartani, de nem egyszer szakaszok-századok összefogott puskatüze is hatásos volt a légi betolakodókkal szemben. Amikor mégsem, azt jól mutatja a lentebbi kép:

Egy légitámadásban megrongálódott Lohner K hidroplán (Forrás: MMKM-TFGY_4730_1)

A tengerészeti repülők fontosságát jól mutatják Olasz Lajos A Császári és Királyi Légjáró Csapatok az I. világháborúban című munkájából származó adatok. Ezek szerint a gépek száma a háború kitörésekor 22 volt, ami 1914 decemberére 48-ra nőtt. Ez persze csak önmagában jelentős, a klasszikus tengeri hatalmak ennél jóval jelentősebb állománnyal rendelkeztek. A fejlődés üteme a háború alatt végig fokozódott:

“a flotta 1915–1916 folyamán 207 hidroplánt és repülőcsónakot, majd 1917. január és 1918. október között újabb 548 gépet kapott. A háború alatt a tengerészetnek összesen 803 gépet adtak át (ebből 247 gép volt magyar gyártmány). A Monarchia 1914-ben 4 tengerészeti repülő állomással (Catarina, Kumbor, Sebenico, Trieszt) rendelkezett, ebből a Catarina kiképző bázis volt. 1915-ben 7 új támaszpont épült, közülük a keszthelyi kikötő főként az Albertfalván gyártott gépek berepülésére szolgált. 1916-ban további 7, 1917-ben 3, 1918-ban pedig 2 új repülő állomást létesítettek, így a Monarchia flottája összesen 23 repülő bázist használt. A személyi állományt 1914 végén 224 fõ, 1915 decemberében 1113 fõ alkotta. A létszám 1917. augusztus 1-jére 2142 fõre, 1918. július 1-jére pedig 2428 fõre emelkedett.”[1] 

A kép hátoldala (Forrás: MMKM-TFGY_4730_2)

“1917. évi olasz légi angriff [támadás] eredménye, Póla, Punti sellai 5-ös hangárba dobott bomba munkája. 1915/18 katonai szolgálatom emléke.” – olvashatjuk a kép hátlapján a már megszokott “keveréknyelven”.

Puntisella térképe és az L 126-os repülőcsónak az egyik hangár előtt (Forrás: www.kuk-kriegsmarine.at)

 

A puntisellai (máshol Puntizela) támaszpont mára szinte teljesen elpusztult, de néhány épülete azért még látható. A korabeli térképen látható az említett 5. hangár is, balra alul. A www.kuk-kriegsmarine.at a repülőállomást bemutató aloldalán több archív fotó is megtalálható, amelyek közül az egyik feltehetőleg (közel?) egy időben készült az ezen cikkben is szereplő, Jenő főherceg látogatását ábrázoló fényképpel (lásd lentebb). Megfigyelhető, hogy a repülőgépeket hogy mozgatták a szárazföldön, illetve hogy megerősített fedezékek helyett könnyűszerkezetes fa-fém hangárokban tárolták a gépeket. Ezekben a korszak apró, sokszor csak néhány kilós bombái is komoly károkat tudtak okozni.

Főhercegi szemle más szemszögből (Forrás: http://www.kuk-kriegsmarine.at/)

A tengerészeti repülőknek nem csak a levegőből érkező veszélyekkel kellett megküzdeniük. 1916. június 12-én kilenc olasz hajó csapott le rajtaütésszerűen a Parenzonál (ma Porec) lévő San Nicolo szigetre, amelyet három tengerészeti gép védett. A raj parancsnoka a lenti kép egyik főszereplője, Grosschmid István fregatthadnagy volt.

“Merész elhatározással az alábbiak szerint védte meg a gondjaira bízott kis szigetet. […] Hajnalban átláthatatlan sűrű ködben 9 egységből álló olasz hajócsoport közelítette meg a szigetet, amelyet az olaszok meglepő partraszállással el is foglaltak. Ekkor Grosschmid fregatthadnagy az olaszok ágyútüzében, gyorsan és szerencsére még idejében, felszállt gépeivel és ellentámadásba ment át. Az olasz hajókat sorjában bombákkal támadta meg. Saját gépével, mely hét súlyos bombával volt megterhelve, élénk elhárító tűz ellenére a legnagyobb torpedórombolót támadta meg. Támadása eredményes is volt, mert a torpedórombolót eltalálta és annak orrát széjjelroncsolta. Ezután géppuskája tüzével seperte végiga fedélzetet, amelyen 42 főnyi veszteséget okozott. Ezalatt azonban saját gépe is megsérült. Egy ágyúlövedék a gép törzsét fúrta át. Egy másik a kormányfelületeket sértette meg. Ezen felül számos géppuskatalálat érte a gépet. Ámde Grosschmid mégsem hagyta abba a harcot, hanem rajával újból és újból támadta a hajókat, míglen azok végül is visszafordultak. Erre Grosschmid leszállt sérült gépével, gyorsan és amennyire tehette, rögtönzötten kijavította gépét, majd 9 bombával megrakodva a hajók üldözésére indult. Utól is érte és bátran meg is támadta azokat. Ekkor harmadik ágyútalálat érte, mely a gép egyik szárnyát rongálta meg és noha egy széjjellőtt és arcának csapódó merevítő dróttól pillanatokra elszédült, mégis ura maradt gépének, amellyel végül szerencsésen bevonult.” [2]

Jenő főherceg szemlét tart a pólai tengerészeti repülőknél, kiemelve Grosschmid István fregatthadnagy (Forrás: MMKM-TFGY_4737_1)

Grosschmid István (1891-1977), akit fent ismertetett haditettéért Tiszti Arany Vitézségi Éremmel tüntettek ki, előbb Cattaróban szlgált, majd az olasz hadszíntér felett végzett bevetéseket. Az 1920-as években az Aeroexpressz légitársaság vízi gépeinek pilótája volt, később dolgozott francia és román cégek magyarországi viszonylatain is. 1931-től megszervezte a balatoni hidroplánállomást és a vízirepülőgép-pilóták kiképzését, majd a MALERT (a korabeli MALÉV) vezetésével bízták meg. 1941-ben felfüggesztették, miután dolgozói nevében memorandumban kifogásolta az illetékes Kereskedelmi Minisztérium szakszerűtlen tevékenységét. Emiatt hadbíróság elé is állították, ami felmentette és 1943-ban visszakapta beosztását. A második világháború után Kanadában telepedett le és az IATA (Légiforgalmi Vállalatok Nemzetközi Szövetsége) munkatársaként dolgozott.[3]

(Forrás: MMKM-TFGY_4737_2)

A kép másik főszereplője, Habsburg Jenő főherceg (1863-1954) a háború kitörése előtt huszártisztként szolgált, de 1912-ben a Ferenc Ferdinánddal fennálló ellentétei miatt visszavonult. A Nagy Háború kitörésekor előbb a szerb frontra került, amelynek 1914 decemberében parancsnoka is lett. Az olasz hadüzenet után átvette a délnyugati hadszíntér parancsnokságát. Katonái szerették, mert rendszeresen látogatta az első vonalakat és igyekezett a lehető legjobb ellátást biztosítani. 1917 december elején IV. Károly leváltotta, a háború végéig szabadságolták. A két háború között előbb Svájcban, majd Ausztriában élt. 1945 után Ausztria francia megszállási zónájába költözött, végül Dél-Tirolban hunyt el. [4]

A végére maradt a kezdőkép hátlapja, amelyen részben korabeli, részben utólag felvezetett adatok is olvashatóak. Bár Cattaro még kérdőjelesen szerepel, a Gäa torpedó raktárhajó (emlegetik műhely- és ellátóhajóként is) és a német búvárnaszád jelenléte, valamint a háttérben húzódó hegylánc egyértelművé teszi a helyszínt.

Forrás (MMKM-TFGY_14393_2)

A nyitóképen a német U-72-es vagy U-73-as tengeralattjáró a cattarói flottabázison, balra előtte pedig a Gäa. (Forrás: MMKM-TFGY_14393_1)

 

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


A cikk a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum és a Napi Történelmi Forrás együttműködésének keretében jött létre.


Források és felhasznált szakirodalom:

[1] Olasz Lajos: A Császári és Királyi Légjáró Csapatok az I. világháborúban Belvedere Meridionale 2017/3. 5-19. o. 12. o.

[2] Grosschmid István fregatthadnagy kitüntetési javaslata

[3] Magyar Életrajzi Lexikon

[4] Szijj Jolán (főszerk.) – Ravasz István (szerk.): Magyarország az első világháborúban – Lexikon A–Zs. Petit Real, Budapest, 2000. 316. o.

Csonkaréti Károly: Császári és királyi hadihajók, Hajja és Fiai, Debrecen, 2002.

www.kuk-kriegsmarine.at

https://forum.hajosnep.hu/topic/66/puntisella-repueloallomas/

Facebook Kommentek