Embert tolláról II.; A dísztollak szerepéről a 18. század óta

László Andor

Korábban már láthattuk, mennyire fontos szerepet játszottak a fejdíszként használt madártollak a 16-17. században. Ezek a későbbiekben is a különféle katonaöltözékek, főúri viseletek részét képezték. A legszebb tollakat a 18. században is az Alföldön lehetett szerezni, az ottani vízi világ adott otthont a legkelendőbb tollakat biztosító kócsagok és darvak számára. Batthyány Boldizsár a 16. században az ország nyugati részéből ilyen paranccsal küldte oda emberét: „az Tisza-Duna közbe menjen, és sasszárnyakat szerezzen, szép öregeket…darutollat, kócsagtollat is.”¹ Az itteni települések (mint Nagykőrös, Kecskemét vagy Kishegyes) adóztak is a tollakkal.²

Károlyi Sándor 1712-ben a Berettyó Sárrétjéről szerzett be többek között darvakat, amelyek tollait valószínűleg felhasználták.³ Két évvel később Pest megye utasította Kecskemét városát, hogy a kancellár fiai részére darutollakat szerezzen, az ehhez értő embereket egészen Temesvárig (!) küldjék ki, az utazás költségeit pedig a megye állja.⁴ A század végén Békés vármegye szállította Bécsbe a kócsagtollakat a magyar testőrök számára.⁵ A Mária Terézia által 1760-ban létrehozott magyar nemesi testőrség egyenruhájának is része volt ugyanis a kócsagforgós vörös süveg, ami hozzájárult a viselet nemzeti jellegéhez, a bécsi udvari reprezentáció kellékei közé kerülve biztosította ott a szimbolikus magyar jelenlétet.⁶ Az uralkodókat is rendszeresen ábrázolták huszártábornagyi díszegyenruhában, amelynek süvegéhez a fehér kócsagtollas forgó is hozzátartozott.⁷

Amikor a hétéves háború során 1757-ben Hadik András merész manőverrel váratlanul elfoglalta és megsarcolta Nagy Frigyes porosz fővárosát, annak híres mozzanatáról így ír Jókai Mór: „Berlin hársfasétányai megismerkedtek a magyar huszárok tollforgóival.”⁸

A „toll-hierarchia” csúcsán a kócsagtoll állt, amely rangot is jelölt.⁹ Drágasága, keresettsége miatt ritkán lehetett látni falusi ember süvegje mellett, a pákász gyakran nem vitte vásárra, hanem egyenesen az úri házakhoz juttatta el. Oly nagy értéknek számított, hogy Nagykunságon a helységen kívül nem lett volna szabad eladni senkinek: 1790-ben egy lakost megintenek, mert „kócsagtollat bátorkodott vakmerően a parancsolat ellen más külföldinek kiadni, noha a város számára is megvétetné.”¹⁰ Ebben az évben II. József rendeleteinek visszavonása, a korona hazahozatala, és a negyedszázad után ismét megtartott országgyűlés összehívása nyomán „parttalan öröm ömlött végig az egész országon.”¹¹ Sokfelé hazafias tüntetésekre került sor, a polgárság és nemesség körében is elterjedt a magyar nyelv használata, a magyaros viselet, a városokban a bécsi divatot utánzó nyugatias polgár-öltözék helyett a század eleji nemesi viselet vált ismét általánossá. „Felbuzdult magyarjainkban a szabad vér. Elvetvén a német ruhákat, mindnyájan magyarba öltöztenek… az országot ruhával és nyelvvel visszaállítani kívánták.”¹² Kazinczy Ferenc lelkesen számolt be a nagyszerű változásról, amit a haza „anya-városában” tapasztal: az idegen szabású ruhát felváltja az egykori vitézi életre emlékeztető katonás öltözék, melynek része a nyusztos kalpagokon lobogó „sugár kócsagtoll.”¹³ A Nagyváradon tartott örömünnepen szintén ott láthatjuk a kócsagtollas, magyaros öltözéket.¹⁴ A népszerű Gvadányi József hosszasan írt az 1790-es pozsonyi koronázásról; amikor „Oly sűrűen itt a kócsagtollak álltak,/ Sas szárnyak is számos fejekre felszálltak,/ Sokakon Darvaknak tollai strázsáltak,/ Kerecsenek a nagy urakén vigyáztak./ Erdőt képzeltetett ennek sokasága,/ Zephirusnak vala köztök mulatsága,/ Lengedezvén hajlott ezeknek az ága,/ Nem törtek, mert tokba voltak, mely volt drága.” A továbbiakban még számos alkalommal megemlékezik a résztvevők tollairól.¹⁵ A koronaőrző bandériumok díszes öltözékéhez a kócsagtoll-forgós kalpagok, süvegek is hozzátartoztak.¹⁶ Ekkoriban keletkezett a népszerű dal:

„Azt mondják, hogy nem illik a tánc a magyarnak,/ Nem, ha neki bugyogót s fél nadrágot varrnak,/ De pengő sarkantyúnak, kócsagtollas főnek,/ Illik gyöngyös pártának, magyar főkötőnek.”¹⁷

A tolldísz elmaradhatatlan részét képezte az előkelő magyaros öltözéknek, viselése a későbbiekben is a legmagasabb rangúak kiváltsága volt. Mikszáth egyik regényében a főispán beiktatási szertartásáról megjegyzi: már minden kész, csak még egy kócsagtoll kell és egy írótoll – az egyik a közgyűlésre méltó öltözékhez, a másik az aláíráshoz szükséges.¹⁸ Az író által megörökített sárosi gavallérok is kócsagtoll-forgós kalpagokban flancolnak olyannyira, hogy a szerző szereplőinek „hercegi grandezzájától” elámulva imígyen kiált föl: „Le a tollal!”¹⁹ Érthető hát, hogy a legértékesebb, legkeresettebb kócsagtollak beszerzése az 1860-as években a Szeged vidéki halász-pákász népség legjövedelmezőbb foglalkozása, a dísztollakat aztán a „kupeckedő tollcsiszároknál” értékesítették.²⁰

Csokonai Vitéz Mihály szintén a tollak szimbolikus szerepéről ír, ám szellemes írásban a „szenvedő” fél, vagyis a madarak szempontjából emlékezik meg a számukra drámai divatról: a kócsagok kénytelenek elmenekülni a rétekről, hiszen a fellángoló hazafiság halálukat jelenti, a magyarok magyarsága ugyanis e madár „fején” terem.²¹ Egy évszázaddal később jóslata kis híján beteljesült: a kócsag veszélyeztetettségének fő okát az élőhelyek fokozatos beszűkülése mellett éppen a madár dísztolláért folytatott valóságos irtó hadjáratokban, tollgyűjtő expedíciókban látták.²² E vadász bandák, „dísztoll-regatták” az Al-Duna vidékén állítólag évente 40-50.000 példányt irtottak ki.²³ Magyarországon az első fizetett természetvédelmi őr egy 1922-től a Kis-Balatonnál alkalmazott kócsagőr.²⁴ Tevékenysége sikeresnek bizonyult, a madarat sikerült megmenteni a kihalástól, így a kócsag a magyar természetvédelem címermadarává vált. (Az angliai Királyi Madárvédelmi Egyesület 1891-es megalakulásakor ugyancsak a kócsagok védelme volt az egyik fő cél, ott elsősorban a női kalapok díszeként fogyott rengeteg toll.)

A drága kócsagtollak helyett hordtak könnyebben beszerezhető darutollakat, amelyeket szürkeségük miatt gyakran fehérítettek. Egy 18. század elején készült leírás szerint a tollakat „szép gyengén” kiszedték tokjukból, amibe faolajat öntöttek, majd oda visszahelyezték őket, „úgy fejéredtenek meg.”²⁵ A reformkorban a magyar városokban ezt viselték: Miskolcon a helyi magyaros öltözék részét képezte a csáti ólmos bot és a darutoll – az idegenek is hordták, ha be akartak illeszkedni a helyiek közé.²⁶ A debreceni vásárban szintén sok darutollas legény forgolódott.²⁷

Ahogyan modernizálódott, polgárosodott az ország, háttérbe szorult a magyaros öltözék is. A német többségű városokban a fejfedő dísztolla megmosolyogtató maskarának számított, Petőfi is csupán egy rövid ideig hordta – bár az évtizedekkel későbbi visszaemlékezések eltérnek abban, hogy daru²⁸– vagy kócsagtollat tűzött-e süvegje vagy kalapja mellé.²⁹ A toll a márciusi ifjak öltözékében csak kivételesen szerepelt, a különc fiatalok öltözéke a polgári, valamint a magyaros viselet elegyét képezte. Jókai Mór szerint egyikük (Lisznyay Kálmán) hordott darutollas túri süveget. ³⁰ 1847-ben Kossuth Lajost kívánták megválasztani Pest megye követévé, a nyugati divatot követő Podmaniczky Frigyes bárónak pedig kortesként Vácott kellett mozgósítania – ennek érdekében három hétre pitykés dolmányt és mellényt, lovaglónadrágot, szűrt, darutollas kalapot húzott magára. E „jelmez” fontos kelléknek bizonyult a sikeres kampányhoz.³¹ A népszerűség kedvéért ilyenkor a mágnásnak is à la bocskoros kellett öltözködnie.³²

1860 körül ismét divatba jött a nemzeti öltözék. Ennek részeként a darutollas süveg „bejutott a szalonokba is”,³³ ahol „a cilindereket felváltották a darutollas kanászkalapok.”³⁴ Ez utóbbiakat még hölgyeknek is ajánlották ebben a korban – amivel nem mindenki értett egyet, hiszen az viselőjét „kivetkőzteti nőiességéből, s annak léha pajzánság jellemét kölcsönzi.”³⁵

A magyaros viselet részeként a darutoll is jelképpé vált, hordása már önmagában politikai állásfoglalásnak számított.³⁶ Így eshetett meg a kor híres pesti vendéglőjében, hogy egy német tiszt, akinek nem szelelt a tajtékpipája, a ruhafogasról tüntetőleg kivette a szintén ott mulató magyarok egyikének kalapja mellől a darutollat, majd miután végighúzta a szipkáján, szutyakosan visszatűzte azt a helyére. A tiszt asztaltársasága jókora derültséggel fogadta a tréfát, amit akkor a sértett némán tűrt. Néhány nap múlva ő is azok között volt, akik a budai Várszínházban előadás közben harsogó „Le vele!” kiáltások közt záptojás-záport indítottak az udvari páholy felé, ahol Magyarország katonai kormányzója, Albrecht főherceg ült. A történet főszereplője a későbbi híres író Herczeg Ferenc bánsági sváb nagybátyja, aki magyarul sem tudott, ám a nemzeti ügy melletti elkötelezettsége jeleként a darutollas kalap mellett ő is cifraszűrt viselt.³⁷ Ebben az időben jelent meg az ifjú Thaly Kálmán kötete, amelynek népdalai közt olvashatjuk, hogy

„A süvegem darutollas, virágos, Félrevágva olyan szilaj betyáros; Most vettem a túri vásár idején . . . Hortobágyi betyárgyerek vagyok én!”³⁸

A nagy felbuzdulás csupán néhány esztendeig tartott, a városokba hamarosan visszatért a párizsi divat.³⁹ A huszáros öltözék megőrzését ugyanakkor az elit „nemzeti küldetésnek” tartotta, ünnepélyes alkalmakra rendszeresen felöltötte a következő évtizedekben is. Többek között ez a hatalmi bábáskodás mentette át egészen a 20. századig, amikor például az 1930-as évek kormányainak beiktatásakor rendszeresen kócsagtollforgóval ékesített egykori katonai egyenruhában jelentek meg a miniszterek.⁴⁰

A darutoll eközben továbbra is nagy népszerűségnek örvendett az alföldi falvakban, ahol hozzátartozott a pörge kalaphoz, süveghez. Az ottani „férfiideált” így írta le Arany János: „Magyar Misi ám a legény egyszer a talpán,/ Kivált, mikor bajuszát felpödri nyalkán,/ Félreüti darutollas túri süvegét,/ Majd megbolondul utána a fehércseléd.”⁴¹ Akkoriban „a gavallérkodás fokmérője volt a kitűzött toll silányabb vagy szebb volta.”⁴² Rangjelző szerepet is betöltött,⁴³ volt, aki például csak kakastollat tűzhetett – ahogyan a nóta mondja: „Már én többet, már én többet/ Kocsis legény nem leszek!/ Kalapomra, kalapomra/ Kakastollat nem teszek.” A darutoll az ifjúság jelképének számított: a Sárréten legények és fiatal házasok hordhatták, az idősebb házasembereknek már nem járt, ők állítólag akkor tűzték ki, ha jelezni kívánták, hogy nem adták be derekukat a múló esztendőknek. Toll nélkül a kapun kilépni szégyen volt, a lányok rá sem néztek arra a legényre, akinek nem lengedezett a kalapja mellett. Ha valakinek nem volt tolla, a többiek nem fogadták be maguk közé komának! Előfordult, hogy a csárdában mulató legények strázsát állítottak az ajtóba, és azt, aki darutoll nélkül akart bemenni, egyszerűem elkergették! A botra hívó nóta így szól erről: „Gyertek ide darutollas legények,/ Sej, de ha mertek!/ Hadd tudja meg a babám,/ Ki a legény a csárdában igazán!”⁴⁴

Éppen ezért nagy becsben tartották a darutollakat, gondozták: „krétaporral mosták, gőzölték, fésülgették s így megtartotta hamvas színét, lengő hajlékonyságát. Ha egy-egy kocsmai számadásnál megzilálódott, bodrát fésűvel hozták rendbe a legények, tábláját (vagyis a kocsány fölötti sima részt) ujjaik hegyével igazították meg.”⁴⁵ Amelyik erős szárú volt, és nem hajlott szépen, azt benedvesítve újságpapír, biblia közt hajlították, vagy lyukba tűzve, cérnával kikötve húzatták a kívánt mértékig.⁴⁶

Az alföldi vagy tiszántúli vásárokban rendre felbukkant a darvász, kalapja körül 20-30 darutoll lengedezett, kezében különbnél különb tollakkal teletűzdelt kis lapickát szorongatott: a kilyuggatott deszkalap a tollak tartására, simítására szolgált.⁴⁷ Nagy volt a keletje a gyenge kocsányú, szürke színűeknek, de a ringós, fehér, göndör, baloldalas számított a darutollak netovábbjának.⁴⁸ Ez járás közben ringott, a szél szépen „játszatta”, a kalap baloldalán hordták, itt szépen hátrafele hajlott és kifelé fordult a hátával, „a színit mutatta”, a „fonákul viselt toll” ugyanis nem állt jól. Bal oldalra kerülésének oka a pásztorok ostorhasználata lehetett, hiszen jobb oldalon akadályozta őket. A matyók a bokrétaviselet miatt hordták jobboldalon.⁴⁹

A darvak magyarországi kipusztulásáért felelőssé tehetők azok a lesipuskások is, akik a falvak fiataljainak toll-szükségletét biztosították a 19. század második felében.⁵⁰ Ahogyan megcsappant e madarak száma, még hamisították is tollukat! A gémtollak végére kis viaszgömböt ragasztottak, így a legények büszkén viselhették a súly alatt kunkorodó díszt.⁵¹

A dualista korszak huszáregyenruhájának ugyanúgy része volt a tollas föveg,⁵² mint ahogyan az első világháborúban egyes ezredek csákóján megvolt még a forgó. Horthy Miklós Nemzeti Hadseregének tisztjeit egyenesen darutollasoknak nevezték.⁵³ A két világháború közötti korszak csendőrtollai politikai szimbólumok is, például József Attilánál: “Cicáznak a szép csendőrtollak,/ mosolyognak és szavatolnak” – szemben az író tollával: “Költő vagyok – szólj ügyészedre,/ ki ne tépje a tollamat!”⁵⁴ A tollak az akkori rendszer jelképeivé váltak. Ezért kellett lecserélni az első világháborús tábori vadászok városmajori emlékművén a csendőrkalapra emlékeztető tollas kalpagot „tollmentesre”.⁵⁵ Még a 21. században is akad politikus, aki “Horthy darutollas romantikájának” sötét korszakát emlegeti.⁵⁶

A tolldíszek napjainkra sem tűntek el teljesen, leginkább díszegyenruhákon, történelmi jelmezek részeiként láthatjuk őket, bár az egykori népviseletet utánozni szándékozók is viselnek ilyen fejfedőket.

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---