Embert tolláról II.; A dísztollak szerepéről a 18. század óta

László Andor

Korábban már láthattuk, mennyire fontos szerepet játszottak a fejdíszként használt madártollak a 16-17. században. Ezek a későbbiekben is a különféle katonaöltözékek, főúri viseletek részét képezték. A legszebb tollakat a 18. században is az Alföldön lehetett szerezni, az ottani vízi világ adott otthont a legkelendőbb tollakat biztosító kócsagok és darvak számára. Batthyány Boldizsár a 16. században az ország nyugati részéből ilyen paranccsal küldte oda emberét: „az Tisza-Duna közbe menjen, és sasszárnyakat szerezzen, szép öregeket…darutollat, kócsagtollat is.”1 Az itteni települések (mint Nagykőrös, Kecskemét vagy Kishegyes) adóztak is a tollakkal.2

File:BalthasarIIIBathyany.jpg
Batthyány Boldizsár, aki a Duna-Tisza közéről szerzett tollakat. (Wikimedia Commons)

Károlyi Sándor 1712-ben a Berettyó Sárrétjéről szerzett be többek között darvakat, amelyek tollait valószínűleg felhasználták.3 Két évvel később Pest megye utasította Kecskemét városát, hogy a kancellár fiai részére darutollakat szerezzen, az ehhez értő embereket egészen Temesvárig (!) küldjék ki, az utazás költségeit pedig a megye állja.4 A század végén Békés vármegye szállította Bécsbe a kócsagtollakat a magyar testőrök számára.5 A Mária Terézia által 1760-ban létrehozott magyar nemesi testőrség egyenruhájának is része volt ugyanis a kócsagforgós vörös süveg, ami hozzájárult a viselet nemzeti jellegéhez, a bécsi udvari reprezentáció kellékei közé kerülve biztosította ott a szimbolikus magyar jelenlétet.6 Az uralkodókat is rendszeresen ábrázolták huszártábornagyi díszegyenruhában, amelynek süvegéhez a fehér kócsagtollas forgó is hozzátartozott.7

Magyar nemesi testőr, 1782. (Forrás)

Amikor a hétéves háború során 1757-ben Hadik András merész manőverrel váratlanul elfoglalta és megsarcolta Nagy Frigyes porosz fővárosát, annak híres mozzanatáról így ír Jókai Mór: „Berlin hársfasétányai megismerkedtek a magyar huszárok tollforgóival.”8

A „toll-hierarchia” csúcsán a kócsagtoll állt, amely rangot is jelölt.9 Drágasága, keresettsége miatt ritkán lehetett látni falusi ember süvegje mellett, a pákász gyakran nem vitte vásárra, hanem egyenesen az úri házakhoz juttatta el. Oly nagy értéknek számított, hogy Nagykunságon a helységen kívül nem lett volna szabad eladni senkinek: 1790-ben egy lakost megintenek, mert „kócsagtollat bátorkodott vakmerően a parancsolat ellen más külföldinek kiadni, noha a város számára is megvétetné.”10 Ebben az évben II. József rendeleteinek visszavonása, a korona hazahozatala, és a negyedszázad után ismét megtartott országgyűlés összehívása nyomán „parttalan öröm ömlött végig az egész országon.”11 Sokfelé hazafias tüntetésekre került sor, a polgárság és nemesség körében is elterjedt a magyar nyelv használata, a magyaros viselet, a városokban a bécsi divatot utánzó nyugatias polgár-öltözék helyett a század eleji nemesi viselet vált ismét általánossá. „Felbuzdult magyarjainkban a szabad vér. Elvetvén a német ruhákat, mindnyájan magyarba öltöztenek… az országot ruhával és nyelvvel visszaállítani kívánták.”12 Kazinczy Ferenc lelkesen számolt be a nagyszerű változásról, amit a haza „anya-városában” tapasztal: az idegen szabású ruhát felváltja az egykori vitézi életre emlékeztető katonás öltözék, melynek része a nyusztos kalpagokon lobogó „sugár kócsagtoll.”13 A Nagyváradon tartott örömünnepen szintén ott láthatjuk a kócsagtollas, magyaros öltözéket.14 A népszerű Gvadányi József hosszasan írt az 1790-es pozsonyi koronázásról; amikor „Oly sűrűen itt a kócsagtollak álltak,/ Sas szárnyak is számos fejekre felszálltak,/ Sokakon Darvaknak tollai strázsáltak,/ Kerecsenek a nagy urakén vigyáztak./ Erdőt képzeltetett ennek sokasága,/ Zephirusnak vala köztök mulatsága,/ Lengedezvén hajlott ezeknek az ága,/ Nem törtek, mert tokba voltak, mely volt drága.” A továbbiakban még számos alkalommal megemlékezik a résztvevők tollairól.15 A koronaőrző bandériumok díszes öltözékéhez a kócsagtoll-forgós kalpagok, süvegek is hozzátartoztak.16 Ekkoriban keletkezett a népszerű dal:

„Azt mondják, hogy nem illik a tánc a magyarnak,/ Nem, ha neki bugyogót s fél nadrágot varrnak,/ De pengő sarkantyúnak, kócsagtollas főnek,/ Illik gyöngyös pártának, magyar főkötőnek.”17

A tolldísz elmaradhatatlan részét képezte az előkelő magyaros öltözéknek, viselése a későbbiekben is a legmagasabb rangúak kiváltsága volt. Mikszáth egyik regényében a főispán beiktatási szertartásáról megjegyzi: már minden kész, csak még egy kócsagtoll kell és egy írótoll – az egyik a közgyűlésre méltó öltözékhez, a másik az aláíráshoz szükséges.18 Az író által megörökített sárosi gavallérok is kócsagtoll-forgós kalpagokban flancolnak olyannyira, hogy a szerző szereplőinek „hercegi grandezzájától” elámulva imígyen kiált föl: „Le a tollal!”19 Érthető hát, hogy a legértékesebb, legkeresettebb kócsagtollak beszerzése az 1860-as években a Szeged vidéki halász-pákász népség legjövedelmezőbb foglalkozása, a dísztollakat aztán a „kupeckedő tollcsiszároknál” értékesítették.20

Darutollárus portékája (Magyar Néprajzi Lexikon)

Csokonai Vitéz Mihály szintén a tollak szimbolikus szerepéről ír, ám szellemes írásban a „szenvedő” fél, vagyis a madarak szempontjából emlékezik meg a számukra drámai divatról: a kócsagok kénytelenek elmenekülni a rétekről, hiszen a fellángoló hazafiság halálukat jelenti, a magyarok magyarsága ugyanis e madár „fején” terem.21 Egy évszázaddal később jóslata kis híján beteljesült: a kócsag veszélyeztetettségének fő okát az élőhelyek fokozatos beszűkülése mellett éppen a madár dísztolláért folytatott valóságos irtó hadjáratokban, tollgyűjtő expedíciókban látták.22 E vadász bandák, „dísztoll-regatták” az Al-Duna vidékén állítólag évente 40-50.000 példányt irtottak ki.23 Magyarországon az első fizetett természetvédelmi őr egy 1922-től a Kis-Balatonnál alkalmazott kócsagőr.24 Tevékenysége sikeresnek bizonyult, a madarat sikerült megmenteni a kihalástól, így a kócsag a magyar természetvédelem címermadarává vált. (Az angliai Királyi Madárvédelmi Egyesület 1891-es megalakulásakor ugyancsak a kócsagok védelme volt az egyik fő cél, ott elsősorban a női kalapok díszeként fogyott rengeteg toll.)

A drága kócsagtollak helyett hordtak könnyebben beszerezhető darutollakat, amelyeket szürkeségük miatt gyakran fehérítettek. Egy 18. század elején készült leírás szerint a tollakat „szép gyengén” kiszedték tokjukból, amibe faolajat öntöttek, majd oda visszahelyezték őket, „úgy fejéredtenek meg.”25 A reformkorban a magyar városokban ezt viselték: Miskolcon a helyi magyaros öltözék részét képezte a csáti ólmos bot és a darutoll – az idegenek is hordták, ha be akartak illeszkedni a helyiek közé.26 A debreceni vásárban szintén sok darutollas legény forgolódott.27

Hortobágyi pásztorkalap (Forrás)

Ahogyan modernizálódott, polgárosodott az ország, háttérbe szorult a magyaros öltözék is. A német többségű városokban a fejfedő dísztolla megmosolyogtató maskarának számított, Petőfi is csupán egy rövid ideig hordta – bár az évtizedekkel későbbi visszaemlékezések eltérnek abban, hogy daru28– vagy kócsagtollat tűzött-e süvegje vagy kalapja mellé.29 A toll a márciusi ifjak öltözékében csak kivételesen szerepelt, a különc fiatalok öltözéke a polgári, valamint a magyaros viselet elegyét képezte. Jókai Mór szerint egyikük (Lisznyay Kálmán) hordott darutollas túri süveget. 30 1847-ben Kossuth Lajost kívánták megválasztani Pest megye követévé, a nyugati divatot követő Podmaniczky Frigyes bárónak pedig kortesként Vácott kellett mozgósítania – ennek érdekében három hétre pitykés dolmányt és mellényt, lovaglónadrágot, szűrt, darutollas kalapot húzott magára. E „jelmez” fontos kelléknek bizonyult a sikeres kampányhoz.31 A népszerűség kedvéért ilyenkor a mágnásnak is à la bocskoros kellett öltözködnie.32

1860 körül ismét divatba jött a nemzeti öltözék. Ennek részeként a darutollas süveg „bejutott a szalonokba is”,33 ahol „a cilindereket felváltották a darutollas kanászkalapok.”34 Ez utóbbiakat még hölgyeknek is ajánlották ebben a korban – amivel nem mindenki értett egyet, hiszen az viselőjét „kivetkőzteti nőiességéből, s annak léha pajzánság jellemét kölcsönzi.”35

Darutollas kanászkalap női viseletként. (Melléklet a Nővilág c. lap 1859. dec. 25-i számához.)

A magyaros viselet részeként a darutoll is jelképpé vált, hordása már önmagában politikai állásfoglalásnak számított.36 Így eshetett meg a kor híres pesti vendéglőjében, hogy egy német tiszt, akinek nem szelelt a tajtékpipája, a ruhafogasról tüntetőleg kivette a szintén ott mulató magyarok egyikének kalapja mellől a darutollat, majd miután végighúzta a szipkáján, szutyakosan visszatűzte azt a helyére. A tiszt asztaltársasága jókora derültséggel fogadta a tréfát, amit akkor a sértett némán tűrt. Néhány nap múlva ő is azok között volt, akik a budai Várszínházban előadás közben harsogó „Le vele!” kiáltások közt záptojás-záport indítottak az udvari páholy felé, ahol Magyarország katonai kormányzója, Albrecht főherceg ült. A történet főszereplője a későbbi híres író Herczeg Ferenc bánsági sváb nagybátyja, aki magyarul sem tudott, ám a nemzeti ügy melletti elkötelezettsége jeleként a darutollas kalap mellett ő is cifraszűrt viselt.37 Ebben az időben jelent meg az ifjú Thaly Kálmán kötete, amelynek népdalai közt olvashatjuk, hogy

„A süvegem darutollas, virágos, Félrevágva olyan szilaj betyáros; Most vettem a túri vásár idején . . . Hortobágyi betyárgyerek vagyok én!”38

A nagy felbuzdulás csupán néhány esztendeig tartott, a városokba hamarosan visszatért a párizsi divat.39 A huszáros öltözék megőrzését ugyanakkor az elit „nemzeti küldetésnek” tartotta, ünnepélyes alkalmakra rendszeresen felöltötte a következő évtizedekben is. Többek között ez a hatalmi bábáskodás mentette át egészen a 20. századig, amikor például az 1930-as évek kormányainak beiktatásakor rendszeresen kócsagtollforgóval ékesített egykori katonai egyenruhában jelentek meg a miniszterek.40

I. Ferenc József és családja az 1860-as években. (Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár)

A darutoll eközben továbbra is nagy népszerűségnek örvendett az alföldi falvakban, ahol hozzátartozott a pörge kalaphoz, süveghez. Az ottani „férfiideált” így írta le Arany János: „Magyar Misi ám a legény egyszer a talpán,/ Kivált, mikor bajuszát felpödri nyalkán,/ Félreüti darutollas túri süvegét,/ Majd megbolondul utána a fehércseléd.41 Akkoriban „a gavallérkodás fokmérője volt a kitűzött toll silányabb vagy szebb volta.”42 Rangjelző szerepet is betöltött,43 volt, aki például csak kakastollat tűzhetett – ahogyan a nóta mondja: „Már én többet, már én többet/ Kocsis legény nem leszek!/ Kalapomra, kalapomra/ Kakastollat nem teszek.” A darutoll az ifjúság jelképének számított: a Sárréten legények és fiatal házasok hordhatták, az idősebb házasembereknek már nem járt, ők állítólag akkor tűzték ki, ha jelezni kívánták, hogy nem adták be derekukat a múló esztendőknek. Toll nélkül a kapun kilépni szégyen volt, a lányok rá sem néztek arra a legényre, akinek nem lengedezett a kalapja mellett. Ha valakinek nem volt tolla, a többiek nem fogadták be maguk közé komának! Előfordult, hogy a csárdában mulató legények strázsát állítottak az ajtóba, és azt, aki darutoll nélkül akart bemenni, egyszerűem elkergették! A botra hívó nóta így szól erről: „Gyertek ide darutollas legények,/ Sej, de ha mertek!/ Hadd tudja meg a babám,/ Ki a legény a csárdában igazán!”44

Éppen ezért nagy becsben tartották a darutollakat, gondozták: „krétaporral mosták, gőzölték, fésülgették s így megtartotta hamvas színét, lengő hajlékonyságát. Ha egy-egy kocsmai számadásnál megzilálódott, bodrát fésűvel hozták rendbe a legények, tábláját (vagyis a kocsány fölötti sima részt) ujjaik hegyével igazították meg.”45 Amelyik erős szárú volt, és nem hajlott szépen, azt benedvesítve újságpapír, biblia közt hajlították, vagy lyukba tűzve, cérnával kikötve húzatták a kívánt mértékig.46

Díszmagyarba öltözött férfiak tollas kalappal,1912. (Ebner/FORTEPAN, 92425)

Az alföldi vagy tiszántúli vásárokban rendre felbukkant a darvász, kalapja körül 20-30 darutoll lengedezett, kezében különbnél különb tollakkal teletűzdelt kis lapickát szorongatott: a kilyuggatott deszkalap a tollak tartására, simítására szolgált.47 Nagy volt a keletje a gyenge kocsányú, szürke színűeknek, de a ringós, fehér, göndör, baloldalas számított a darutollak netovábbjának.48 Ez járás közben ringott, a szél szépen „játszatta”, a kalap baloldalán hordták, itt szépen hátrafele hajlott és kifelé fordult a hátával, „a színit mutatta”, a „fonákul viselt toll” ugyanis nem állt jól. Bal oldalra kerülésének oka a pásztorok ostorhasználata lehetett, hiszen jobb oldalon akadályozta őket. A matyók a bokrétaviselet miatt hordták jobboldalon.49

A darvak magyarországi kipusztulásáért felelőssé tehetők azok a lesipuskások is, akik a falvak fiataljainak toll-szükségletét biztosították a 19. század második felében.50 Ahogyan megcsappant e madarak száma, még hamisították is tollukat! A gémtollak végére kis viaszgömböt ragasztottak, így a legények büszkén viselhették a súly alatt kunkorodó díszt.51

Szent Jobb körmenet, 1938. (Pálinkás Zsolt/FORTEPAN, 32180)

A dualista korszak huszáregyenruhájának ugyanúgy része volt a tollas föveg,52 mint ahogyan az első világháborúban egyes ezredek csákóján megvolt még a forgó. Horthy Miklós Nemzeti Hadseregének tisztjeit egyenesen darutollasoknak nevezték.53 A két világháború közötti korszak csendőrtollai politikai szimbólumok is, például József Attilánál: “Cicáznak a szép csendőrtollak,/ mosolyognak és szavatolnak” – szemben az író tollával: “Költő vagyok – szólj ügyészedre,/ ki ne tépje a tollamat!”54 A tollak az akkori rendszer jelképeivé váltak. Ezért kellett lecserélni az első világháborús tábori vadászok városmajori emlékművén a csendőrkalapra emlékeztető tollas kalpagot „tollmentesre”.55 Még a 21. században is akad politikus, aki “Horthy darutollas romantikájának” sötét korszakát emlegeti.56

A tolldíszek napjainkra sem tűntek el teljesen, leginkább díszegyenruhákon, történelmi jelmezek részeiként láthatjuk őket, bár az egykori népviseletet utánozni szándékozók is viselnek ilyen fejfedőket.

A köztársasági elnöki palota díszőrsége 2016-ban. (Forrás)


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


A nyitóképen: Hagyományos,tollforgós díszegyenruhát viselő koronaőrök kísérik Kállay Miklós miniszterelnököt, 1943. (FORTEPAN,20821)

Jegyzetek, felhasznált források:

1 Takáts Sándor: A magyar madarászat a török korban – A darvászat. In: Uő: Rajzok a török világból III. Bp. 1918. 83.

2 pl. Hornyik János: Kecskemét város története, oklevéltárral III. Kecskemét, 1862. 7.; Hornyik János: Kecskemét város története, oklevéltárral II. Kecskemét, 1861. 49, 50, 53, 194-195, 498-499, 510-512.

3 Nagykárolyi vadászati és erdészeti utasítások 1712 körül. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 7. (1900) 417.

4 Takáts i. m. 86.

5 Karácsonyi János: Békés megye története I. Gyula. 1879. 305.

6 Ságvári György: Magyar huszáruniformis a 18. században. In: Szabó János – Hausner Gábor (szerk.) „A hadi történet kútfeje minden hadtudománynak.” Tanulmányok Ács Tibor tiszteletére. Bp. 2007. 243, 250-251.

7 V. Ferdinándról és Ferenc Józsefről is több ilyen kép maradt fenn, de József nádort is festették le így. Korábban Mária Teréziát is láthatjuk tolldísszel, amikor magyar kísérettel mutatták be.

8 Jókai Mór: Trenk Frigyes.

9 Ságvári György: Magyar huszáruniformis i. m. 251.

10 Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa. Bp 1992. 102.; Györffy István: Nagykunsági krónika. Karcag 1936. 36.

11 Benda Kálmán: A magyar nemesi mozgalom 1790-ben. Történelmi Szemle 17. (1974) 186.

12 Dugonics András: Etelkának kúlcsa. Anno 1790. In: Uő: Etelka. Debrecen 2002. 477.

13 Kazinczy Ferenc 1790. jún. 22-i levele Prónai Lászlóhoz. In: Kazinczy Ferenc: Levelek. Bp. 1979. 35-37.; Kazinczy: Pályám emlékezete. In: Uő: Versek, műfordítások, széppróza, tanulmányok. Bp. 1979. 328. 

14 Krónika Magyarország polgári és egyházi közéletéből a XVIII. század végén. Keresztesi József egykorú eredeti naplója. Pest 1868. 212.

17 Pálóczi Horváth Ádám: Magyar tánc. Ld. még: Móser Zoltán: Azt mondják: lengyel. Vigilia 2014/3. 119.

19 Mikszáth Kálmán: A gavallérok. 

20 Lakatos Károly: A régi szegedi halászok jelképes madarai. Ethnographia 21. (1910) 85.

21 Csokonai Vitéz Mihály: Bagoly és kócsag.

23 Almássy György: Madártani betekintés a román Dobrudsába. Aquila 5. (1898) 96.

24 A háború utáni ínséges években jelentős holland segélyből sikerült biztosítani a főállású természetvédelmi őr alkalmazását. Schenk Jakab: A gyakorlati természetvédelem megindítása Magyarországon. Aquila 29. (1922) 29-30. Ehhez ld. még: Kócsagőr a Kis-Balatonon

25 Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae. Bukarest. 1978. 61.

26 Az 1830-as években. Podmaniczky Frigyes: Naplótöredékek 1824-1886. I. 1824-1844. Bp. 1887. 161.

27 Móricz Pál: Emlékezzünk régiekről. Rajzok a nem rég múlt időkről. Budapest, 1891. 30, 35.

28 Vahot Imre: Emlékiratai. Bp. 1881. 238.

29 Sass István: Petőfi megkéri Kappel Emiliát. Vasárnapi Újság, 1888. nov. 4. 731.

30 Jókai Mór: A varázs-ing. Pesti Hírlap, 1893. jan. 8.

31 Podmaniczky Frigyes: Naplótöredékek 1824-1886. II. 1844-1850. Bp. 1887. 181-2. A Podmaniczky által viselt fehér szűrt említi Kossuth egyik másik főkortese is. id. Görgey István: 1848 és 1849-ból. Élmények és benyomások. Okiratok és ezek magyarázata. Tanulmányok és történelmi kritika. Bp. 1885. 2.

32 Kosáry Domokos: Kossuth Lajos a reformkorban. Bp. 2002. 374.

33 Jókai Mór: Budapesti élet. In: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben IX. Bp. 1893. 121.

34 Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora II. Bp. 1961. 21.

35 Magyar ruhát csináltat most minden ember. Vasárnapi Újság, 1860. jan. 8. 22.

36 Ahogyan Jókai fogalmaz: „politikai nyilatkozatul vehető.” Jókai Mór: Budapesti élet. In: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben IX. Bp. 1893. 121.

37 Herczeg Ferenc emlékezései. A Várhely. A gótikus ház. Bp. 1985. 75.

38 Thali (!) Kálmán: A süvegem darutollas. In: Uő: Zengő liget I. Pest 1859. 78.

39 Lukács Anikó: Nemzeti divat Pesten a 19. században. Bp. 2017. 161.

40 Ságvári György: Férfias és magyaros: Magyar férfiruhák történelmi keretben. In: Flórián Mária (szerk.): Életmód, szemléletmód és a módi változása a parasztság körében a 19-20. század fordulóján. Bp. 2010. 329.

41 Arany János: Magyar Misi (1852).

43 K. Kovács Péter: „Balos toll.” Néprajzi Közlöny 2. (1957) 156-161.

45 Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa. Bp 1992. 102.

46 K. Kovács Péter im.

47 Ahogyan a nóta mondja: De sok halat, de sok csíkot kifogtam,/ Hej, de sok szép darutollat eladtam…; Szűcs Sándor: Pusztai szabadok. Bp. 1957. 163.; Szűcs Sándor: Régi magyar vízivilág 76.

48 Györffy István: Nagykunsági krónika. Karcag. 1984. 31. A fehér darutoll keresettségéről ld. még: Osváth Pál: Bihar vármegye sárréti járása leírása. Nagyvárad 1875. 22.

49 K. Kovács Péter im.

50 Lovassy Sándor: Az Ecsedi-láp és madárvilága fennállásának utolsó évtizedeiben. Bp. 1931. 61-62.

51 Kubacska András: Darumadár. A Természet 34. (1938) 157.

52 Ságvári György: A honvédegyenruha születése. Hadtörténelmi Közlemények 122. (2009) 176-177.

53 ld. pl. Karsai Elek – Pintér István: Darutollasok. Bp. 1960.

54 József Attila: Hazám.

55 A szoborról ld. pl. Polgár Dénes: Miért áll még a tábori csendőr a Városmajorban? Világosság, 1949. febr. 5. 2. A tollas kalpag cseréjéről ld. Prohászka Lajos: Szoborhistóriák. Bp. 2004. 60-69.

56 Gyurcsány Ferenc 2014 februári évértékelőjében.

Facebook Kommentek