Milyen volt az élet az ostromlott Budapesten? Miért alapítottak középiskolás és egyetemista fiatalok titkos társaságot az egyik óvóhelyen és mit sikerült elérniük?
Fáy Hildegard az ostrom idején 22 éves volt, az Attila úton lakott és tanárnőnek készült – aztán jött az ostrom.
Szenteste (a karácsonyi vacsora közben) kapták az első belövést, ezért le kellett költözni a pincében lévő óvóhelyre.
„Két személynek egy kemény heverő, vagy összecsukható vaságy, lábakon álló, a cementpadló miatt. Személyenként egy szék vagy sámli. Kinyitható asztal került a rövidebb falakhoz, középen két sorban a harminc fekvőhely, légócsomaggal. A többit mindenki a saját pincéjében raktározza. Mosakodás a saját pincében. Mókás volt”
Hamar kiderült, hogy a lenti élet mégsem olyan mókás.
„Vagyunk vagy hatvanan. Hogy lehet ezt majd kibírni? A kibírásból van szerencsére egy kis gyakorlatom. Voltam az önkéntes egyetemi táborban nyáron Erdélyben. […] katonás rend, reggel 5 órakor ébresztő. Torna a szabadban. Hat órától délig segítő munka […] Délután takarítás, menetgyakorlat, tábortűzre készülés.”
Az óvóhelyen akadt a saját korosztályából is és a fiatalok azonnal egy titkos társaságot alapítottak (a Pál utcai fiúkból szedhették az ötletet), megszületett a „Kibombázott Ifjak Clubja”.
„Háború van. Titkos jegyzőkönyv, az esetleges kémek miatt […] 1. számú napiparancs: tökmagszerzés, megrágott állapotban „X” bácsi közelébe juttatás, mert gyalázatosan bánik a feleségével.”
A jegyzőkönyv és a társaság azért mégsem volt annyira titkos, Hildegard ugyanis mindent leírt (azzal az ürüggyel, hogy az egyetemi órákra készül). A KIC első feladata az volt, hogy lehozzanak egy tűzhelyet a harmadikról (Hildegardék lakásából, mert a többi lakó nem volt hajlandó odaadni).
„Felkészülés: a tárgy megszemlélése Terepfelmérés: 13 lépcsőfok után pihenő, hatszor, +8 pincelépcső. Időtartam […] mérése percnyi pontossággal. […] Időtartamok figyelése Légi veszély, bombariadó kiabálása. Kötelező azonnali lerohanás a pincébe! Sikerül […] Három óra múlva rogytunk le az ágyra. […] Esetleges jelvényünk egy sparherd.”
Mindennaposak voltak a légitámadások (általában a reggeli mise után, de egyszer pont a mise alatt).
„Művelődünk. […] Ha nagy a bombatölcsér, akkor angol […] Ha iszonyú a zaj és tovább tart, […] szőnyegbombázás. […] A szovjet gépek terhelése kisebb, de alacsonyabban repülnek és mindenre lőnek. Angol és orosz egymás után jön”
Az angolokkal (illetve amerikaiakkal) kapcsolatban csak félig tévedett, azok ugyanis tényleg az ő gépeik voltak, csak kölcsönadták a szovjeteknek.
A második feladat az volt, hogy az egyik lebombázott lakásból ki kellett menteni a könyveket.
„megközelítés kúszva, egy könnyűsúlyú [ő maga] legelöl… A második is hasal, külső kezével fogja az első derekát, belső kezével adogat… az utolsó a második lábszárát. A legerősebb térdelve az utolsó bokáját. Sikerült két kosárra valót megmenteni.”
A harmadik bevetés egy betegségben meghalt lakó eltemetése lett volna, de a föld olyan keményre fagyott, hogy ez nem sikerült. A társaság meglátogatott egy új segélyhelyet, ahol a fiúkat befogták a biciklis áramfejlesztőhöz, Hildegardnak meg takarítania kellett volna, de kiderült, hogy nem bírja a vért és egyebeket.
„Nincs kenyér [szétlőtték a pékséget], most mi lesz? Anyám megnyugtat, van a pincénkben krumpli, száraztészta, szemes bab, sárgaborsó. Most érik be a háziasszony gondoskodása. […] liszt, zsír, só, cukor, […] három üveg lekvár.”
Sárgaborsó tehát volt (Hildegard hamar megutálta), víz és áram viszont nem és a bezártság is mindenkinek az idegeire ment. Az ostrom kezdetén úgy gondolták, csak néhány napig tart az egész, február elejére viszont úgy tűnt, sosem lesz vége.
„És mit csinál ilyenkor egy házapostol? Mert, hát az volnék.
Amint elkészültek az óvóhelyek, a plébános úr minden házból megbeszélésre kért egy lányt vagy […] gyermektelen fiatalasszonyt. […] nagyon nehéz idők jönnek. […] törődjünk a házbeliekkel. Első munkánk oltárkészítés […] Mindenki megmozdult, összeadtak egy szekrény nagyságú Mária-képet, kis asztalt, csipketerítőt, virágokat. […] Kétoldalt földre állított, másfél méteres ezüst gyertyatartóban lobogott a láng. […] a plébános úr eljött és felszentelte.”
A morál a mélypontra süllyedt, ezért kitalálták, hogy rendezzenek farsangot.
Farsang. FORTEPAN / FORTEPAN (6462)
„A farsangi fánk nélkülözhetetlen. […] Minden KIC-tag óránként foglalkozik a mamájával… Emlékezteti süteményélményeinkre… farsangi emlékeinkre… Külön hangsúllyal a farsangi fánkra! […] Általános felháborodás […] Aztán az egyik lány elsírja magát […] Erre meglágyultak az anyaszívek”
A fánk mellé műsort is szerveztek versekkel, énekléssel.
„a nép lelkesen tapsolt. Aztán még lelkesebben […], mert hozták a mamák a fánkos tálat. Kicsike volt a fánk […] kiskanál lekvár. De FÁNK volt! Mindenkinek jutott.”
A mulatság végére díszvendéget is kaptak.
„potyogni kezdett a vakolat, téglatörmelék, majd fél tégla […] megjelent egy német katona. Szigorú arcú, magas SS-tiszt. Szalutált, […] felment a pincelépcsőn.”
Innentől megindult a népvándorlás: először a Sziklakórházból helyhiány miatt elküldött könnyebb sebesültek érkeztek, aztán hat német katona, végül harminc sebesült ukrán (a napló szerint SS-katonák).
A kitörés után vége lett az ostromnak és a budapestiek számára a háborúnak is.
„Előkerült egy magyar katona, átadta a fegyverét. Az orosz barátságosan visszaadta. […] Vége […] Köszönöm, istenem. Megmaradtunk! Élünk!”
Hamar feltűntek az első jelek, hogy mégsem jártak olyan jól. A szovjet katonák elfogtak egy ukrán sebesültet és ott helyben agyonlőtték (Hildegard végignézte). Aztán elkezdtek fosztogatni.
„beköszön egy derűs szovjet katona, szétnéz, mi is mosolygunk. A nagypapa mindkét kezét nyújtja […]
A látogató megelégszik a ballal, egyben lecsatolja a karóráját… Jön végig a soron, mindenki engedelmesen tartja a csuklóját. […]
Nagypapa még előbb nyugtatgatott bennünket. […] Jó emberek ezek, semmi bajunk nem történhet”
Szovjet katonák a Harminckettesek terén. FORTEPAN / VÖRÖS HADSEREG (175258)
Nem érték be ennyivel.
„Viszik a nőket! […] A fiúk szemmel tartották a kaput, ha robogtak lefelé, mi már húztuk fejünkre a takarókat, párnákat. […]
Újabb hír: a fiatalasszonyokat nem bántják. […] szalmaszál, de belekapaszkodtunk… Jött az elcsúfítás […] Azután a férjkeresés.”
Egy szovjet katona így is megpróbálta megerőszakolni, de a kapitánya elrugdosta.
A kevés pozitívum egyike az volt, hogy végre nyugodtan misézhettek, nem kellett félni a bombázástól.
„bejön a plébános […] a szószékre megy… Biztos néhány szóval köszönt bennünket.
Megszólal […] imádkozzunk a szerencsétlenül járt asszonyainkért és lányainkért!
Pillanatnyi csend… majd egyszerre felsír a templom […] szinte a falak is beleremegnek. […]
Uram, emeld áldásra eddig bennünket, bűnösöket sújtó jobbodat! Jézusom, bátoríts minket a keresztúton! Szilárdítsd meg már-mér megingó hitünket a feltámadásban!
Boldogasszony […] óvd meg országodat! Imádkozzál értünk!
Jaj, csak el ne felejtsd szegény magyarokat!”
Szentmise. FORTEPAN / BERKÓ PÁL (78836)
Megkezdték a romok eltakarítását és az újjáépítést.
„Idős férfiak szedik össze a halottakat. A katonák nyakáról letépik az azonosító igazolványt, a civileknél írásokat keresnek. […] húzós kocsira rakják a csonttá fagyott testeket. Vérmezőre, a megjelölt bombatölcsérekbe viszik.
A takarítócsoport asszonyokból, idősebb férfiakból, nagyobb gyerekekből áll. Leütögetik az omladozó falakat, lehúzzák a kilógó bútorokat. Törmelékkupacokat kotornak össze […]
Mi, fiatalok, a lótetemeket gyűjtjük […]
A Horváth-kertnél dolgozunk. […] Egy könyv lapjaira nyitva a lucsokban […] Verseskönyv volt, vagy romantikus regény? Mellette szép mintájú porcelándarabkák. Étkészletből maradt. […] könyvek, összetört vésett üvegpoharak […] A civilizált világ tartozékai… Milyen nélkülözhetőnek tűnik most minden!”
Jött egy vendég, aki híreket hozott Pestről.
„Van villanyvilágítás. […] Jár a villamos […] Lehet már üzletben vásárolni […] Kaptak ingyenebédet […] Van már újság, hangverseny is volt már és színielőadás…
Na, messziről jött ember azt mond, amit akar! Erre előkapott egy újságot. Igaza volt, az újság is írta.”
Hildegard el is utazhatott vidékre.
„Meghívásra utaztam egy kis mátrai faluba. […] fapados marhavagon, minden fánál megálló mozdony. Hatvanig az út három óra […] váróterem nincs, […] éjszaka a szabadban. Kiégett szerelvény megmaradt rugóira terített úti pokrócon. […] vonat, majd lovas kocsi. […] tej, házi kenyér, töltött káposzta, kocsonya! […] leterített egy hízott liba! Dombról lefelé a fejemnek ütközött”
A Kibombázott Ifjak Clubjának utolsó feladata az volt, hogy megjavítsák a tetőt, mielőtt jönnek a tavaszi esők. Ehhez megint Hildegardnak kellett kimásznia (még mindig ő volt a legkönnyebb) és megtörtént a legrosszabb: az édesanyja észrevette őket, menekülni nem volt idő, elbújni sem lehetett…
„[az egyetlen menekvés] a pszichológiai ráhatás. Körém állnak. Én középen, bűnbánó arccal, lehorgasztott fejjel, mint vétkes jobbágy a pallosjoggal rendelkező földesúr előtt. Mielőtt anyám szóhoz jutna, indul a szövegelés […] kapkodja a fejét a szózuhatagra […] Elmosolyodik… Megtört a jég!”
Újrakezdődött a tanítás, úgyhogy nem volt idő a titkos társaságosdira, ezért feloszlatták magukat és elégették az alapítólevelet.
A napló vége felé Hildegard megpróbált levonni valamilyen tanulságot.
„Amit átéltünk eddig, arra mondják, hogy Élet Iskola. […] Mit tanultunk belőle? […] hit és életcél nélkül nem megy! Azért bírtuk ép lélekkel, mert Istenbe kapaszkodtunk! Azt, hogy mennyi fölösleges van […] Megélni kevéssel is lehet, persze a legfontosabbak közül […] Azt, hogy mások is szükségesek az életünkben.
