Jelenetek egy házasságból – Recenzió Az együttélés történelme: nemzetiségi kérdés Magyarországon című könyvről

A Magyar Nemzeti Levéltár A kik vagyunk? Magyarországi nemzetiségek című, 2017-2019 között nyitva tartó kiállításának tematikája nyomán egy forrásgyűjtemény-sorozat kiadására vállalkozik, amely levéltári dokumentumok alapján kívánja bemutatni, feldolgozni a magyarság és a mindenkori magyar állam által elismert tizenhárom nemzetiség, valamint a hazai zsidóság együttélésének sok esetben ezer évre visszanyúló történetét, sorsát. A sorozatot a Az együttélés történelme: nemzetiségi kérdés Magyarországon című tanulmánykötet nyitja, amely egyfajta bevezetőként áll a forrásgyűjtemények előtt.

A kötet letisztult hatású borítóján magyarországi nemzetiségek jellemző motívumai jelennek meg, amelyeket kiegészít a magyar trikolór három színe (a fehér maga a borító alapszíne). A könyvet kinyitva szembetűnik, hogy a tanulmányok kronologikus rendben követik egymást, bő ezer évet felölelve: Rácz György írása nemcsak a honfoglaláskor a Kárpát-medencében élő nem magyar csoportokkal, hanem egyáltalán a magyarság etnogenezisének problémás voltával is foglalkozik, Dobos Balázs pedig azzal helyezi be a zárókövet, hogy a kisebbségi törvény javaslatát végül 1993-ban fogadta el a már demokratikus magyar országgyűlés.

A témaválasztást parafrazálva elmondható, hogy „sokintézményű” a szerzők csoportja, mivel nemcsak a levéltár munkatársai jegyzik az írásokat, hanem külsősök is, azonban mindegyikük szakavatott kutatója saját korszakának (csak egy-két példa: H. Németh István – XVIII. század, Hermann Róbert – 1848-49-es forradalom és szabadságharc, Deák Ágnes – neoabszolutizmus). A lineáris szerkezet egyben historiográfiai érdekességeket is tartogat az olvasó számára. Ez főként a tanulmányok második felénél jelenik meg hangsúlyosan, amelyeknél egyre élesebben határolhatók be az adott írások időbeli határai. Az előzményeknél és lezárásoknál azonban az előző, illetve a következő fejezet témájába is át-átnyúlnak a szerzők, így lehetőség adódik arra, hogy az esetlegesen eltérő történetszemléletet összehasonlítsa a kötetet a kezébe vevő érdeklődő (jó példa erre Völgyesi Zoltán és Zahorán Csaba, akik egymástól valamelyest eltérően magyarázzák az 1918-1920 közötti turbulens időszak eseményeit).

Elmondható a tanulmányokról továbbá az is, hogy – építve a későbbi forráskiadvány-sorozat jellegre – inkább általános, átfogó képet kívánnak adni az egyes korszakok magyar-nemzetiségi együttélésének történetéről: ebbe ugyanakkor az is beletartozik, hogy beszámolnak a tudományos élet által már elfogadott, de a nagyközönség esetében kevésbé ismert (iskolai tananyagban még nem szereplő stb.) új eredményekről, illetve a szomszédos államok egyes esetekben a magyarországitól eltérő együttélésre vonatkozó interpretációját is.

Az magyar-nemzetiségi együttélésre vonatkozó írások a már említett Rácz György által jegyzett tanulmánnyal kezdődnek. A magyarországi késő középkor végéig nyúló áttekintés kitér a magyar királyság nem magyar elemeire, amelyek több esetben nem egyeztek meg a mai, Kárpát-medencében élő népekkel. Ez abból adódik, hogy több akkori népcsoport asszimilálódott (böszörmények, kunok, jászok), a maihoz képest eltérő területen éltek őseik (horvátok, szerbek), vagy éppen még nem alakult ki az önálló etnikai tudatuk (szlovákok). A tanulmánynak fontos részét képezi a középkori magyar állam népességarányának megsaccolása – ez nem egyszerű feladat, mivel pontos statisztikai adatok nem állnak rendelkezésünkre a korszakból.

A kora újkor kapcsán Kincses Katalin Mária és Tuza Csilla az összeírások, adatok területén már nagyobb merítéssel dolgozhatott, és írhatott arról, hogy miként alakult a magyarországi lakosság etnikai összetétele. Írásukban rámutattak, hogy az oszmánok jelenléte miként befolyásolta a lakosság változásának folyamatát (asszimiláció, ki- és bevándorlás). H. Németh István és Soós István a törökök kiűzése utáni, a XVIII. századra kifejezetten jellemző hungarus-tudatot vizsgálták meg, amely kivétel nélkül minden nemzetiséget érinthetett: már amennyiben az illető személy az iskolázott, művelt városi polgárság vagy nemesség soraiból került ki, aki a magyar korona alattvalójának tartotta magát, az állam fejlődéséért tevőlegesen is fellépő személy volt. Fontos ismérve volt ennek a felfogásnak, hogy a hungarus-ság nem vette figyelembe a nemzetiségekhez való kapcsolódást.

Ez a helyzet változott meg a XIX. század első felére (erre az előbb említett szerzők is utalnak): a nyelvi nacionalizmus ébredésének korszakában sorra jelentek meg a nemzetiségek kulturális, majd politikai követelései Magyarországon (értve itt akár a magyarok saját nyelvük államnyelvvé tételéért való küzdelmét) – erről az időszakról ad tételesen számot Molnár András tanulmánya. Fontos fordulópont volt a század történetében, szinte pontosan annak felénél az a forradalmi hullám, amely Magyarországon szabadságharccá nőtte ki magát. Hermann Róbert nemcsak arról ír, hogy melyik oldalon és milyen arányban vettek részt a magyarországi nemzetiségek ebben a fegyveres konfliktusban, hanem arról is, hogy a magyar politikai vezetés milyen módon próbált valamiféle megegyezésre jutni velük (legyen szó akár a szerbekről, akár a románokról).

Szlovákok népviseletben, 1906 – Forrás: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége

Az 1849-et követő időszakról szóló tanulmányában Deák Ágnes rámutat: a centralizáló bécsi vezetés eleinte kedvezett a magyarországi nemzetiségeknek, azonban az 1851. december 31-én kiadott szilveszteri pátens hivatalosan is véget vetett ennek a rövid időszaknak, és a nemzetiségeket a magyarok mellé lökte, akiket ugyanúgy sújtott a birodalmi bürokratizmus szigorúsága (tisztségviselők idegen helyekre helyezése, kulturális rendezvények betiltása), mint a német nyelv kötelező használata a hivatali életben. A mondhatni „cinkossá” váló magyarok és nemzetiségek között egyfajta közeledés jelent meg, amely inkább a kulturális téren volt jelen. Ezt a helyzetet azonban megváltoztatta az Osztrák Császárság nemzetközi tekintélyének 1859-ben bekövetkező porba hullása: a centralizációból való fokozatos engedés végül elvezetett az 1867-es kiegyezéshez, amely egyben a magyar, mint politikai nemzet elgondolás győzelmét hozta.

Az eddigi makroszintű tanulmányok után Demmel József és Ábrahám Barna leszáll a kisemberek szintjére, és rajtuk keresztül mutatnak be egy-egy életstratégiát a dualizmus korából. Írásukból kiviláglik: a nemzetiségek tagjai sok esetben meglehetősen egyedi stratégiát választottak saját előremenetelükhöz, amely magával hozta azt is, hogy magyarsággal való viszonyuk sem volt mindenképpen ellenséges. Völgyesi Zoltán írása az Osztrák-Magyar Monarchia számára végzetes első világháborút mutatja be: tanulmányának kontexualizáló része egyáltalán nem csak töltelék, mivel így könnyebb megérteni, hogy az antant miként lépett rá arra az útra – az emigráns testületek győzködése nyomán is – hogy a IV. Károly vezette államalakulatot felbontsa, teret adva ezzel a magyarországi nemzetek politikai kiteljesedésének.

Brassó környéki románok egy 1905-ös sztereofotón – Forrás: Fortepan / Fortepan/Album007

Zahorán Csaba tanulmányából azonban kiderül: ez a kiteljesedés sok esetben nem valósult meg az új államokban (Belgrád, Bukarest, Prága törekvései miatt), azonban az igen, hogy a kocka megfordult, és a kisebbségbe került magyarságot érte számtalan retorzió 1920 után. Az 1920 utáni magyarországi helyzetet mutatja be Paksy Zoltán, amely új helyzetet hozott: maradtak ugyanis nemzetiségek a jelentős területi veszteséget szenvedő, önálló államban, azonban számuk jelentősen megcsappant, és az asszimilációjuk is felgyorsult. Írásában kitér az akkori németség helyzetére, amely szerveződései miatt speciális helyzetben volt az 1920-1945 közti időszakban. Csősz László szintén a korszakban marad: az ő általa írt fejezet az akkor képviselt egyre inkább restriktív zsidópolitikát mutatja be több területre vetítve.

Rutén parasztház Kárpátalján 1939-ben – Forrás: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége

Ritter György a második világháború utáni kényszerített népmozgásokat vizsgálta meg, különös tekintettel Magyarországra és Szlovákiára, ahol nemcsak magyar-szlovák lakosságcsere (és telepítések), hanem a németség kitelepítése is lezajlott 1950-ig. A kötetzárótanulmányát Dobos Balázs jegyzi, aki a magyarországi, alapvetően az asszimilációt felerősítő, azonban egyes időszakokban  nemzetiségipolitikát mutatta be

A kötetnek lendületet ad, hogy az írások néhol átnyúlnak egymásba, így szinte folyamként lehet követni a magyarság és a nemzetiségek együttélésének történetéről szóló tanulmányokat. Fontos kitétel volt továbbá leszögezni a könyvsorozatnál, hogy pontosan mely nemzetiségekről várhatóak forrásgyűjtemények. A tanulmánykötet is ezt a nézőpontot tükrözi. Így azonban az olvasót kis csalódás éri, miután olvasta Szabó Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatójának köszöntőjét, mivel a tanulmánykötetnek nemcsak a „tizenhárom plusz egy,” hanem a „történelmi Magyarországon élt nemzeti, nemzetiségi és vallási közösségről” kellene szólnia. Így viszont hiába keresik az érdeklődők a magyarországi csehekről, lengyelekről, olaszokról vagy épp bolgárokról szóló részeket (az örmények is csupán a „görögökről” szóló alfejezetnél bukkannak fel). A cigányság kérdésköre itt bonyolultabb, mivel maga Paksy Zoltán is arról számol be saját tanulmányában, hogy a XX. századot megelőzően nehéz volt az állami szerveknek még a számukat felmérni, önszerveződésük nem volt, a különböző rájuk vonatkozó jogszabályok pedig csak az első világháború után születtek meg.

A tanulmányok egymásba fonódásának további hátulütője, hogy a több helyen előforduló neveket, szakirodalmi hivatkozásokat bölcsebb lett volna egy külön névmutatóba és bibliográfiába kigyűjteni a kötet végén – ez persze a szerkesztési folyamatokat más felé vitte volna, azonban gyorsabban ki lehetne keresni egy-egy személyt, aki több tanulmányban is felbukkan. A sokszerzős munka hátránya továbbá, hogy itt-ott éppen az előbb említett, több írásbán is megjelenő személyek, települések neve nem mindenhol egységesen jelennek meg a kötetben. Rácz Györgynél a 31. oldalon Brankovics Györgyként jelenik meg a középkori szerb despota, majd Kincses Katalin Mária már Đorđe Brankovićként mutatja be ugyanőt a 45. oldalon. Hermann Róbert a 120. oldalon kütahyai alkotmánytervként nevezi meg Kossuth elképzelését 1851-re datálva, míg Deák Ágnes 13 oldallal később 1850-re teszi a kiuthiai-nak nevezett dokumentumot. Paksy Zoltán írásában a magyarországi Volksbund vezetői váltanak gyorsan nevet: a 218-227. oldal között Richard Huss és Franz Basch szerepel Huss Richárdként és Basch Ferencként is (utóbbit Ritter György német átírású névvel szerepelteti). Az pedig egy nyilvánvaló leiterjakab, hogy Völgyesi Zoltán tanulmányában a 170. oldalon Ferenc József szerepel trónörökösként, aki föderatív módon kívánta átalakítani az Osztrák-Magyar Monarchiát a XX. század kezdetén.

A szerkesztési egyenetlenségek ugyanakkor nem csorbítják a kötet tanulmányainak színvonalát, mivel azok így egybefűzve és önállóan is megállják a helyüket.  A könyv terjedelmében rövid, azonban tartalmában alapos történeti összefoglalása az államalkotó magyarság és az országban élt nemzetiségek együttélésének (egyben ideális bevezető egy későbbi forrásgyűjtemény-sorozathoz) – éppen ezért ajánlható mind a laikus érdeklődők, mind a szakemberek számára.

Az együttélés történelme: nemzetiségi kérdés Magyarországon. Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest, 2020

A nyitóképen kárpátaljai rutén asszonyok láthatóak egy 1939-ben készült felvételen – Forrás: Fortepan / Sattler Katalin

Facebook Kommentek