Amikor Kazinczy-atillában jártak – A magyaros öltözet divatja a 19. század közepén

László Andor

A ruha, az öltözet minden korszakban megjeleníthet társadalmi értékrendet, szokásokat, valamely ideológia melletti elköteleződést. A 19. században a nemzeti identitás kifejezése minden téren fontos törekvéssé vált, s így a szimbolikus jelentőséggel bíró magyaros ruhák viselésében is megnyilvánult. Ezek hordása időnként egyenesen politikai gesztussal ért fel. Korábban láthattuk, miként vált divatossá az 1790-es évek elején a magyaros öltözet, amely aztán a következő évtizedekben a városokban ismét háttérbe szorult. Pedig a nemzetépítés ekkor kibontakozó folyamatában a sajátosként bemutatott ruhának is szerepet szántak: a nemzeti egységet, a magyarság életképességét volt hivatott kifejezni.[1]

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

A külföldi hatásoktól mentes 16-17. századi főúri öltözködés felelevenítésében az ősi hagyományok újjászületését ünnepelték. Mindez a reformkorban egyre fontosabbá váló nagyszerű múlt felidézésével járt együtt, hiszen a magyar ruha elődjét hordták

„a hétvezér hölgyei, Árpádfejedelmeink, Mária királynőnk, a Bánkbánok, Csák Máték, Kontok, Hunyadiak, Zrínyiek és Rákócziak jó vérű nejei, a Rozgonyi Cecíliák, Zrínyi Ilonák, a hőslelkű egri nők, sőt még szépanyáink, nagyanyáink közül is több el nem korcsosodott magyar asszony, és istenadta jó köznépünk, mely nyomorúsága közepette is híven őrizé meg s tartó fenn körében nemzeti sajátságainkat.”

A lelkes újságíró szerint „a legfényesebb idegen ruha is elhomályosítja a magyar hölgy szépségét, míg a nemzeti viselet megkettőzteti, sőt megszázszorozza bájait!”[2] Az Ellenzéki Kör egyik bálján a hölgyek magyaros fejkötői „Szécsi Máriák és Zrínyi Ilonák korát” idézték elő, „s a múlt szentesült alakjaiban mint jövőnk dicső napjának elősugarait üdvözöltük őket.”[3]

“Magyar országgyűlési köntösök. Hunyady-köpönyeg bársonyból, menyét galérral; mente nyitott ujjakkal ugyan abból nyusztgallérral, alatta dolmány damaskból. Gucsmák a galléroknak megfelelő prémekkel s valódi kócsaggal.” (Forrás: Regélő. Pesti Divatlap 1842 nov. 13. 1040.)

Ennek ellenére a lassan polgárosodó országban legfeljebb ünnepi alkalmakra vették fel a magyar ruhát, pedig még a kor tudományos havilapja is közölt róla népszerűsítő képeket.[4] Midőn Petőfi fél évig ilyet viselt, azt megütközve fogadták a főváros járókelői:

„Képzelhető, mennyire feltűnt ama köcsögkalapos (azaz cilinderes), frakkos és bőnadrágos világban övön alul érő, körül prémes, kizsinórozott sötét színű mentéjében, hasonló mellénnyel s szűk szabású nadrágban és csizmában selyemzsinóros fekete nyakkendővel, alacsony, pörge kalapja mellett lengő kócsagtollával.”[5]

Egy lap szomorúan állapította meg, hogy „Árpád utódain csupán frakk fityegett, s nemzetiségtaposó lábaikat asszonyos cipő takará.”[6] A buzdítások ellenére „szép nemzeti öltönyünk viselése a társaséletben még nem divatos”[7], inkább egy eszmény megtestesítője maradt.[8] 1847-ben Kossuth Lajost kívánták megválasztani Pest megye országgyűlési követévé, Podmaniczky Frigyes bárónak pedig kortesként Vácott kellett mozgósítania. A nyugati divat közismert híve három hétre pitykés dolmányt és mellényt, lovaglónadrágot, szűrt, darutollas kalapot húzott magára. E „jelmez” fontos kelléknek bizonyult a sikeres kampányhoz, amelynek kiemelkedő mozzanataként az ellenzéki jelölteket támogató menet élén lovagló főurak részben díszmagyart, szűrt vagy fekete gubát viseltek.[9] A népszerűség kedvéért ilyenkor a mágnásnak is à la bocskoros kellett öltözködnie.[10] Mindez azonban inkább kivételt jelentett, a márciusi ifjak öltözete is a polgári, valamint a magyaros viselet elegyét képezte.[11]

File:Kossuth Lajos kortesmenete a Nemzeti Múzeum előtt 1847-ben.jpg
Kossuth Lajos kortesmenete a Nemzeti Múzeum előtt, 1847. (Wikimedia Commons)

Több mint egy évtizedet kellett várni, amíg a magyar ruha széles körben terjedt el. Akárcsak 1790-ben, ismét egy politikai fordulat adott erre alkalmat. A szabadságharc leverése után, az önkényuralom korszakában e viselet a hatalommal szembeni ellenállást, az erősödő nemzeti öntudatot fejezte ki. 1859 nyarától a Habsburg Monarchia itáliai veresége, Kazinczy Ferenc születésének századik évfordulója, majd a Széchenyi István halála alkalmából tartott megemlékezések nyomán országszerte hazafias hangulat bontakozott ki. A fokozódó elégedetlenség számos politikai következménye (mint az októberi diploma és az országgyűlés összehívása) mellett az öltözetre is hatást gyakorolt. Podmaniczky visszaemlékezése szerint nyár végétől terjedt el a magyar nemzeti viselet, akkor „ugrottunk bele a magyar nadrágba és csizmába”[12] Októberben azonban „még mindig hiába várunk eredeti magyaros divatokra” – kesergett egy lap.[13] Egy hónappal később már örömmel számoltak be róla, hogy úton-útfélen nemzeti viseletet, zsinóros-sujtásos ruhákat hordtak, a boldog pesti szabók alig győzték a megrendelések teljesítését.[14] Látványos tüntetésként harminckét ifjú jogász díszmagyarban, tollas kucsmával, Magyarország címerével, sarkantyús csizmával jelent meg a Nemzeti Színház erkélyén, ahol a közönség „riadó tapsai” fogadták őket.[15]

Gróf Teleki Sándor cifraszűrében, 1853. (Forrás: Granasztói Péter – Lackner Mónika: Urak cifraszűrben – néhány példa a cifraszűr 19. századi úri divatjáról. Néprajzi Értesítő 92. (2010) 48.)

Ezúttal nem az egykori főnemesi öltözködést újították fel, az „úri osztálybeliek” is „a magyar nép ruháját vették magukra.”[16] A divat irányítói a népviselet különleges elemeiben vélték felfedezni a magyaros jelleget. Ezek felhasználásával, az akkori kor igényeihez való alkalmazásával alkottak kedvelt ruhadarabokat, melyeket a nemzeti összetartozás jeleként, az érdekegyesítés diadalaként hordtak.[17] E divathullámnak köszönhetően a csikós öltözet, a suba, a bekecs, a mente, a süveg, a cifraszűr, a borjúszájú ing, a fürtös guba „bejutott a szalonokba is”,[18] ahol „a cilindereket felváltották a darutollas kanászkalapok.”[19]

A fővárosból kiinduló mozgalom az egész országban éreztette hatását, hamarosan vidéken is lábra kapott ez az öltözet.[20] Magyar ruhát csináltat most minden ember címmel tudósítottak Kolozsvárról, ahol „teljes forradalom van a toilette-asztal körül”, és a helyi mesterek a megnövekedett kereslet miatt nem tudtak elegendő zsinórt varrni a dúsan zsinórozott atillákhoz. A városban „minden háznál, minden társaságban csak a magyar ruháról beszélnek.”[21] Győrben, Egerben, Szentesen vagy Nagykállón[22] szintén nagy népszerűségnek örvendett a nemzeti viselet. Még egy konzervatív udvarhű gróf is „fölcsapta” a tollas kalapot, szűrt és pitykés dolmányt húzva jelent meg a debreceni vásárban.[23] A közeli Nyírségben elhatározták, hogy csak magyar ruhát fognak viselni. [24] Csongrád megyében „szárazon aligha vitte volna el a bőrét” az, aki cilinderben és frakkban mert volna megjelenni az utcán.[25] A fővárostól távoli Csíkban viszont a székely atyafiak idegenkedtek a számukra szokatlan viselettől, az ottani előkelők frakkot hordtak, miközben egy helyi tudósító azt óhajtotta, hogy „mindnyájan egyszerre magyarokká válnánk nyelvben, szokásban, öltözetben.”[26]

Az újonnan alkotott, ám ősinek tekintett ruhadarabok gyakran neves történelmi személyiségek neveit viselték. Így a reformkorban felbukkant atilla (hosszú dolmány) és zrínyi (mente) mintájára 1860 körül megjelent a buda (zsinóros felöltő), a rákóczi (hosszabb könnyű dolmány), a kazinczy (bélelt dolmány), a csokonai (bekecs), az árpád sőt árpádka (rövid dolmány). Az akkori ruhák elnevezései valóságos nemzeti panteont idéztek meg fejedelmekkel, királyokkal és hitveseikkel (Árpád-, Sarolta-, Gizella-, Lorántffy-, Rákóczi-mente, Szent István-köpeny), nemzeti hősökkel (Hunyadi-palást, Zrínyi llona-mente), államférfiakkal (Batthyány-mente, Kossuth-kalap, Széchenyi-felöltő), hadvezérekkel (Perczel-zubbony, Türr-zeke), írókkal (Kazinczy-atilla, Kölcsey-mente, Petőfi-gallér, Tinódi-guba), irodalmi hősökkel (Bánk bán-mente, Melinda-atilla, Szép Ilonka-mente). Létezett Lehel-, Hunyadi-, Széchenyi-, Deák-szűr is.[27] Az öltözködés dicső múlttal, kiemelkedő személyiségekkel való összefüggését szemlélteti egy egri szabómester üzlete. Ennek díszítéséül a bejárattal szemben két nemzeti zászló közt három „arany rámába foglalt kép” szolgált: az egyik Hunyadi János győzelmi bevonulását, a másik kettő Vörösmartyt és Kölcseyt ábrázolta.[28]

Kanászkalap női viseletként. (Forrás: Melléklet a Nővilág c. lap 1859. dec. 25-i számához)

Az öltözet mellett a nemzeti elkötelezettséget számos más módon is kifejezték. A lelkes hazafiak minden alkalmat megragadtak, hogy nyilvánosan énekelhessék a Himnuszt és a Szózatot. Degré Alajos visszaemlékezése szerint ebben az időben

„tartott össze a magyar szívben, nyelvben és öltözetben… A legelőkelőbb úrtól, a leggazdagabb birtokostól le a legszegényebb iparosig nő és férfi magyar ruhát viselt, a magyar szépirodalmi műveket elkapkodták, s magyarul iparkodott beszélni még az is, aki csak törte a nyelvet… Magyarország Mátyás király óta sohasem volt magyarabb mind ez idő szerint.”[29]

A divatlapok felelevenítették az 1790-es időszak magyaros öltözetet,[30] és közölték a reformkorban erről készült képeket.[31] Egy hetilapban ábrákkal illusztrált cikksorozat jelent meg a magyar viselet történetéről.[32] Vita bontakozott ki arról, hogy ragaszkodjanak-e a régi viselethez, vagy lehetséges-e rajta némi változtatás – elfogadható-e például a hölgyek által hordott kanászkalap, amely viselőjét „kivetkőzteti nőiességéből, s annak léha pajzánság jellemét kölcsönzi.”[33] Vajda János költő az ellenállhatatlan divattá vált magyar öltözet halhatatlanságáról értekezett, ami történelmi és politikai fontossággal bíró szellemi termék, erkölcsi tényező számára.[34] Vers is született a témában:

„Sirattam a magyart; de már nem siratom,/ Mert már régi ősi öltönyében látom,/ íme újra magát magyarnak nevezi,/ A viselt idegen pundrát (azaz hosszú kabátot) levetkezi./ Nincsen is szebb öltöny a magyar öltönynél,/ Ha ilyen szép lehetsz, csúf hát miért lennél?/ Régi ősapáid a magyart viselték/ Salavárdit (rövidszárú, szűk nadrág), pundrát soha nem kedvelték… Oh ne hagyd el többé magyar öltözeted,/ Más öltönyben nincsen ilyen szép termeted.”[35]

A kor lapjai tréfásan hasonlították össze a nyugati viseletet a magyaros öltözettel,[36] és a politikai fejleményekkel változó ruházatot is kifigurázták.[37]

Tessék hát választani! Idegen divatok és magyaros viseletek összehasonlítása. (Forrás: Üstökös 1859. dec. 10. 118.)

A tüntetőleg hordott magyaros ruhával külföldön is büszkélkedtek. Triesztben az odalátogató „pezsgővérű szittya” csoport „egészen fölélénkíté” a várost: az olasz nők a „fantasztikus öltözetű daliás alakokat nem győzték eléggé nézni.” A nagy ezüst gombos, láncos menték, szűrök, testhez álló kurta dolmányok, díszatillák, a zsinóros szűk nadrágok, sarkantyús csizmák, fokosok, buzogányok, csáti botok különleges látványát hatásosan egészítette ki a darutollas kalap.[38] Herczeg Ferenc nagybátyja Velencében keltett nagy feltűnést szűrével. Itt találkozott egy másik magyar úrral, aki Zrínyi-dolmánnyal és ezüstfokossal parádézott, ám megrémült tőle, mert „nagyon keveset tudott csak magyarul, éppen csak istállóhasználatra valamit.” Egy szállodában laktak, ahol a személyzet mindenképpen igyekezett összebarátkoztatni „a két Tuhutumot”, akik viszont kölcsönösen kerülték egymást. Végül mégis összeismerkedett a másik nemzeti öltözetet hordó magyarral, aki még annyira sem bírta a nyelvet, mint az író „legalább káromkodni kifogástalanul tudó” nagybátyja. Mindketten bánsági (verseci és oravicabányai) svábok voltak, akik így kötöttek életre szóló barátságot a lagúnák városában.[39] Arany János nem lelkesedett különösebben a hirtelen divatba jött nemzeti öltözet miatt, ami ugyan az ősidők visszaállítására törekszik, ám „nem teljesen a régi már, nem feledheti a nyugati kéjelmet, s éppen nincs hajlama farkas- vagy párduc-kacagánnyá alakulni vissza.” A változó időkkel a szokások is változnak: „a nyugati polgárosodás, cserébe jólétéért… sokat letörölt már, vagy módosított őseredeti sajátságainkból.” A természetes úton, az „idő és körülmény lassan fejlesztő, módosító befolyása alatt” végbemenő átalakulást a költő jónak tartotta.[40]

A nagy felbuzdulás azonban néhány esztendő után alábbhagyott, és a városokba hamarosan visszatért a párizsi divat.[41] „De mint minden tüntetés, úgy a magyar ruházati tüntetés is csak szalmatűz volt, mely hamar kialudt” – összegez egy visszaemlékezés.[42] Jókai frappáns megfogalmazása szerint a mozgalom „divatnak hosszú volt; nemzeti lelkesedésnek rövid!”[43]

Hazánk s a Külföld 1866. febr. 4. 80. (Forrás)

Egy néhány évtizeddel későbbi hírlapi cikk szerzője szerint sajnálatos a kényelmetlen magyaros öltözet háttérbe szorulása, ám ízléstelenség volna, ha „polgárember létünkre régi nádoraink és zászlósuraink ruháját öltenők magunkra.” Az országos méltóságok ünnepi alkalmakkor hordott prémes, aranypaszomántos díszruháján kívül „csak a katonaság egyenruhája és egy-egy cseléd libériája emlékeztet a hajdani nemzeti viseletre.” Az újságíró viszont kötelező iskolai egyenruhának javasolta a magyaros öltözetet.[44] Ennek újbóli divatossá tétele az 1896-os millenniumkor került ismét napirendre. Először a főváros iskoláinak tantestületeit szólították fel annak hordására,[45] majd a nemzeti színház tagjai határozták el, hogy azt fogják viselni.[46] Hamarosan az egyetemi ifjúság intézett felhívást, és tartott gyűlést annak széles körben való elterjesztése érdekében, hiszen az ünnepségek ritka jó alkalmat nyújtanának „dokumentálni külsőleg is, hogy ez az ország a második ezredév küszöbén magyar!” Mozgalmuk célja „általánossá tenni magyar őseink viseletét!”[47] Ekkor is azonnal vers született:

„Levetjük szalon-kabátunk,/ Franciáknak nyurga frakkját./ Magyar ruha, újra látunk,/ A szabó zsinórt is rak rád.// Régi szokás újra támad/ Bár mosolyg a kor, a kalmár/ S elcsitul a honfi-bánat:/ Hogy nem magyar a magyar már.”[48]

A lelkesedés azonban nem volt általános. Az egyik napilapban neves közéleti szereplők nyilatkoztak a magyaros ruha viseletének támogatásáról. A megszólalók közt találunk neves írókat, politikusokat, történészt, hölgyeket és urakat egyaránt, véleményük mégis viszonylag egyöntetű: már nem hazafiság kérdése az öltözet. Míg az önkényuralom idején, 1860 körül indokolt volt annak hordása, hiszen az elnyomás elleni tiltakozást fejezte ki, a század végén erre már nincs szükség. Utcai viselését nem ajánlották, legfeljebb ünnepélyes eseményekre tartották alkalmasnak – van, aki még arra sem. Mikszáth Kálmán szerint már nem azt kell bemutatni, hogy a magyarság miben különbözik másoktól, hanem éppenséggel azt, hogy miben hasonló hozzájuk. „Magyarországnak mindig veszedelmes olyan állást foglalni el, amely a többi európai nemzetektől elválasztja, ellenkezőleg mindig azokat a pontokat kell keresnünk, mely országunkat a művelt nemzetekkel összehozza” – szögezte le egy másik hozzászóló. A kormánypárti szabadelvű Podmaniczky szintén „szerencsétlen gondolatnak”, „kicsinyes fogásnak” vélte a kezdeményezést, amely gúny tárgyává tenné az országot a külföldiek szemében. Hasonlóképpen vélekedett a függetlenségi ellenzék vezéralakja, Kossuth Ferenc is. Szilágyi Sándor, a magyar történésztársadalom nagy tekintélye is felidézte az 1790-ben és 1860-ban tüntetőleg hordott öltözetet, mint amikor volt értelme a nemzeti ruha viselésének. Ma már „jobb lenne, ha a külföldnek azt bizonyítanánk, hogy a nyugati civilizáció alkotóelemei vagyunk.”[49]

File:Kossuth Ferenc, 1905.jpg
Kossuth Ferenc díszmagyarban, 1905. (Wikimedia Commons)

Egy másik lap a millenniumi lelkesedés káros túlzásaira figyelmeztetett. Ezek közé sorolta „a magyar díszöltözettel űzött rajongást”, amely a hazafiság legfőbb ismertető jelének tekinti a magyar ruha viseletét. Nagy hiba lenne a ruházat terén is Európához tartozó magyarságot kiszakítani a művelt nemzetek közösségéből, és Bulgária vagy Szerbia színvonalára szállítani le:

„óvakodnunk kell attól, hogy oly benyomást ébresszünk, mintha mi a Kelethez tartoznánk s nem a magunk emberségéből, hanem csak az idegenek szívességéből volnánk európai nemzet. Hála istennek, igy is megvannak a mi nemzeti sajátságaink és arra sem szorultunk, hogy hazafias érzékünket állandóan szűk magyar ruhával tartsuk ébren.”[50]

A következő hónapokban országszerte több helyen tettek kísérlet a magyar ruha divatba hozatalára. Egy veszprémi népgyűlésen „óriási lelkesedéssel” határoztak erről, közel százan tettek kötelező nyilatkozatot a városban, ahol „még a legszegényebb tűzkárosultak is magyar ruhát csináltatnak.”[51] A nyíregyházi főgimnázium tantestülete ünnepi alkalmakra kívánta bevezetni annak hordását.[52] A hevesi járás jegyzői magyar szabású ruhát kívántak viselni[53] csakúgy, mint a budapesti kereskedelmi akadémia ifjúsága.[54]

I. Ferenc József és családja az 1860-as években. Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár, TK Grafikai Gyűjtemény 10092. (Forrás)

A dicső hősi múltat megidéző, a hazafiasságot is kifejező díszmagyar a millenniumi ünnepségek egyik állomásaként megtartott hódoló menet vármegyei lovas bandériumainak öltözeteként még szerepet kapott,[55] ám a modernizált magyaros viseletből nem lett általános divat sem ekkor, sem a 20. században.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


A nyitóképen: Nemzeti divatkép 1860-ból. Férfidivat-közlöny. (Lukács 224.)

Jegyzetek, felhasznált források:

[1] Lukács Anikó: Nemzeti divat Pesten a 19. században. Bp. 2017. 96.

[2] Vahot Imre: Üdv és hála hölgyeinknek a nemzetiség szent nevében! Pesti Divatlap 1845. márc. 6. 297.

[3] Bulyovszky Gyula: Hölgysalon. Életképek 1848. február 20. 248.

[4] Tudományos Gyűjtemény 13. (1829) 5: 129. 14. (1830) 4:1.

[5] Sass István: Petőfi megkéri Kappel Emiliát. Vasárnapi Újság, 1888. nov. 4. 731. Egy másik visszaemlékezés szerint a dolmány és a szűk, sújtásos nadrág mellett „túri süveg vagy kucsma darutollal, sarkantyús kordován csizma, fokos és makrapipa” képezték a költő öltözékének részeit. Vahot Imre: Emlékiratai. Bp. 1881. 238.

[6] Pesti Divatlap 1846. február 12. 137.

[7] Pesti Divatlap 1847. június 13. 772.

[8] Lukács i. m. i. h.

[9] Podmaniczky Frigyes: Naplótöredékek 1824–1886. II. Bp. 1887. 181–182. A Podmaniczky által viselt fehér szűrt említi Kossuth egyik másik főkortese is. id. Görgey István: 1848 és 1849-ból. Élmények és benyomások. Okiratok és ezek magyarázata. Tanulmányok és történelmi kritika. Bp. 1885. 2.

[10] Kosáry Domokos: Kossuth Lajos a reformkorban. Bp. 2002. 374.

[11] Jókai Mór: A varázs-ing. Pesti Hírlap 1893. jan. 8.

[12] Esterházy István idézi Podmaniczky i. m. III. 86–87.

[13] Nefelejts 1859. okt. 9.

[14] A magyar nemzeti viselet. Vasárnapi Ujság 1859. nov. 6. 536.

[15] Az 1859 novemberi esetről: Viola [Vezerle Gyula]: Visszaemlékezések. Korrajz az 1860–61-iki időszakról. Vác, 1878. 6, 25-27. Idézi: Lukács i. m. 249.

[16] Váry Gellért: A Bach-korszak Csongrádon. In: A föld megőszült. Emlékiratok, naplók az abszolutizmus (Bach) korából. Bp. 1985. 27.

[17] Lukács i. m. 252.

[18] Jókai Mór: Budapesti élet. In: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben IX. Bp. 1893. 121.

[19] Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora II. Bp. 1961. 21.

[20] Magyar nemzeti öltöny viselete. Vasárnapi Ujság 1859. dec. 11. 599.

Zolnay László: A múlt századi divat történetéből. Budapest 15. (1977) 3: 40.

[21] Nefelejts 1859. dec. 25.

[22] Nővilág 1860. jan. 8. 30, jan. 22. 61, Nefelejts 1859. dec. 4, 1860. febr. 12.

[23] Károlyi Lajosról írja: Móricz Pál: Emlékezzünk régiekről. Rajzok a nem rég múlt időkről. Bp. 1891. 203–204. és Mikszáth Kálmán i. m. 20.

[24] „Naplójegyzetei Krasznay Péter kemecsei lakosnak…” Visszaemlékezések 1830–1861. Bp. 1998.

[25] Váry i. m. 28.

[26] Politikai Ujdonságok 1860. febr. 9.

[27] Lukács i. m. 153. Ld. még: Tóth Béla: Atilla és sujtás. Magyar Nyelvőr 25. (1896) 217–218. Tóth Béla: Az atilla. In: Uő: Magyar ritkaságok. Bp. 1899. 56. Hölgyfutár 1860. jún. 2. 526. Nefelejts 1860. márciusi melléklet 92–93.

[28] Bucher József egri szabómester üzletének leírása 1859 decemberéből. Idézi: Granasztói Péter – Lackner Mónika: Urak cifraszűrben – néhány példa a cifraszűr 19. századi úri divatjáról. Néprajzi Értesítő 92. (2010) 51.

[29] Degré Alajos: Bolond idők. In: Uő: Visszaemlékezéseim. Bp. 1983. 387, 389.

[30] Nővilág 1859. dec. 4. 781.

[31] Lukács i. m. 149.

[32] Vasárnapi Ujság 1861-es évfolyam.

[33] Magyar ruhát csináltat most minden ember. Vasárnapi Ujság 1860. jan. 8. 22.

[34] Vajda János: A magyar öltözet halhatatlansága. Nővilág 1859. dec. 25. 821–824.

[35] Makai: Szép a magyar öltöny. Politikai Ujdonságok 1860. febr. 9.

[36] Üstökös 1859. dec. 10. 118.

[37] Bolond Miska 1860. jún. 11, Hazánk s a Külföld 1866. febr. 4. 80.

[38] Thali Kálmán: Kirándulás a tengerre. Pesti Napló 1862. jún. 26.

[39] Herczeg Ferenc: Emlékezései. A Várhegy. A gótikus ház. Bp. 1985. 75–76.

[40] Arany János: Visszatekintés IV. Szépirodalmi Figyelő 1861. aug. 1. 609.

[41] Lukács i. m. 161.

[42] Váry i. m. 28.

[43] Jókai Mór: Budapesti élet i. m. i. h.

[44] Budapesti Hírlap 1893. júl. 5. Melléklet

[45] Fővárosi Lapok 1896. febr. 15. 7, febr. 16. 6, febr. 22. 6.

[46] Budapesti Hírlap 1896. febr. 21. 8.

[47] A magyar ifjúság millenniumi viselete. Pesti Hírlap 1896. febr. 27. 9. Magyar ruha a millenniumra. Fővárosi Lapok 1896. febr 27. 6. Magyar divat 1896. febr. Magyar divat. Budapesti Hírlap 1896. febr. 28. 8. Nemzeti viselet a millenniumon. Pesti Hírlap 1896. márc. 1. 10. Magyar ruha az egyetemen. Fővárosi Lapok 1896. márc. 1. 3.

[48] Pailos: Magyar viselet. Fővárosi Lapok 1896. febr. 28. 4.

[49] Magyar ruha a millenniumon. Fővárosi Lapok 1896. febr. 28. 5–6.

[50] Az ünnepért. Pesti Hírlap 1896. márc. 8. 2.

[51] Fővárosi Lapok 1896. márc. 4. 5.

[52] Magyar ruha a millenniumi ünnepélyen. Pesti Hírlap 1896. márc. 8. 10.

[53] Magyar divat. Pesti Napló 1896. ápr. 17. 6.

[54] Magyar ruha. Fővárosi Lapok 1896. márc. 12. 7.

[55] Erről részletesen ld. Ságvári György: Millenniumra magyar ruhát! In: Divat, kultúra, történelem. Szerk. F. Dózsa Katalin, Szatmári Judit Anna, Szentesi Réka. Bp. 2018. 77–117.

Facebook Kommentek