Az öngyilkos tévébemondónő – Szádvári Gabriella tragédiája

Tóth Eszter Zsófia

Szádvári Gabriella: egy tévébemondónő, aki önkezével vetett véget az életének.  Tévébemondónőnek lenni a szocialista időszakban mást jelentett, mint manapság. Az ország szeme rajtuk volt, mikor egy, maximum két televíziós csatorna közül választhattak a nézők. Kiváltság, privilégium és csillogás. Fény és árnyék. Nem tudhatjuk pontosan, mi vezetett életútjában e tragikus döntéshez, mindenesetre idézzük fel pályáját. Ugyanis az öngyilkosságok elkövetését megelőzi egy depresszív lelkiállapot, kilátástalanságérzet, legkevésbé hirtelen követi el valaki az öngyilkosságot.

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

Szádvári Gabriella a legfiatalabb bemondónő volt a Magyar Televízióban az 1970-es években. 1976-ban 22 évesen már a televízióban dolgozott. A gimnáziumi években sokat szavalt és tagja volt az irodalmi színpadnak, elnyerte a Kazinczy-díjat is. Eredetileg színésznő szeretett volna lenni, azonban az utolsó rostán kiesett. Először az iskolatévében szerepelt, majd a vasárnap délelőtti gyermekműsorokat konferálta, később került át főműsoridőbe. Otthon úgy gyakorolt, hogy sokat olvasott hangosan, verseket és újsághíreket is. Fischer Sándor nyelvóráin képezte tovább magát. Emellett az egri tanárképző főiskolára járt magyar-történelem szakra levelezőn. férje szintén televíziós volt, a tévé büféjében ismerkedtek össze, úgy, hogy iskolatejet ment vásárolni, első látásra szerelem volt. Kedvenc együttese a Lokomotív GT volt. Mikor zenés műsorban lépett fel, ő maga is énekelt, a Kati és a Kerek Perec együttessel.[1]

1980-ban a Magyar Ifjúságnak adott interjújában azt hangsúlyozta, a jó bemondónő olyan, aki belemosódik az adásba, nem feltűnő. Ez a vélemény egybevágott a kor bemondónő ideáljával.[2] Ő aztán mégis próbálta csempészni színes, bohókás egyéniségét is az adásokba. Az első kritika akkor érte, mikor a Népszabadság 1979 szilveszteri számában bakijairól mesélt, hogy nincs tisztában a rangokkal, összekeveri a minisztert és az államtitkárt.

Folyamatos pörgés és feszültség. Életkép az MTV IV. stúdiójából, 1980. (Rádió és Televízió Újság/FORTEPAN, 112974)

De karrierje akkor tört ketté, mikor bundát lopott egy áruházából. Elbocsátották, ekkorra már házassága is tönkrement, egyedül élt. Külföldön is élt, majd visszatért és üdülői kultúrfelelős is lett. Miután eltűnt a képernyőről, időnként meginterjúvolták a lapok. A Szabad Föld sportolási szokásairól kérdezte.

„Az én doktorom a futás, hiszen fizikailag és lelkileg is nullponton voltam, mikor rászántam magam.”

Korábban versenyszerűen úszott is. 1988-ban a Horváth-kerti körök után kimerészkedett a Vérmezőre, majd a Margitszigetre. Négyszer futott, negyven percet. Eleinte gyötrelmes volt, majd olvasott szakkönyveket is a futásról és már jónak tartotta, sőt, a futással új barátokat is szerzett.[3] Gabriella élete nem jött egyenesbe, és végül önkezével vetett véget életének.

Legextrémebb példája egyébként tévébemondó által elkövetett öngyilkosságnak az volt, mikor Christine Chubbuck 1974. július 15-én élő adásban lett öngyilkos.

Mit tudunk általában az öngyilkosságok helyzetéről a szocialista időszakban? Magyarország 1968 óta állt első helyen a világ öngyilkossági statisztikáiban. Az erre vonatkozó statisztikai adatokat 1958-től hozták nyilvánosságra.[4] 1984-ben 100 ezer lakosra számítva az öngyilkos halálozások száma megközelítette az 50-et. Ugyanez az adat Dániában 32, Ausztriában és Svájcban 26 volt.[5] Más országokhoz képest Magyarországon magasabb volt a női öngyilkosok száma (nálunk egyharmad, máshol egynegyed, egyötöd.)[6] Nőtt az öngyilkosságok száma falun, Szabolcs-Szatmár megyében, a fizikai munkások körében, a 40-50 éves korosztályban. A legtöbb öngyilkosság az Alföld középső és déli részé történt.[7] 1955-ben 2015, 1980-ban 4809 ember, 1982-ben 4659 ember vetett önkezével véget életének hazánkban.[8]

A hőskorszak: Balogh Mária MTV szerkesztő-riporter gépgyári munkásokkal beszélget, 1959. (Rádió és Televízió Újság/FORTEPAN, 56478)

Az öngyilkosságok magas száma magyarázható a magyar szociokulturális háttérrel is:

„Bizonyos öngyilkosságok (Teleki László, Széchenyi István, József Attila, Teleki Pál, Latinovits Zoltán, Domján Edit, Szécsi Pál) körül romantikus kultusz képződött, burjánoznak a mitikus legendák.”[9]

Ez azt sugallja, hogy bizonyos élethelyzetekben elfogadható megoldás az öngyilkosság, melynek leggyakoribb elkövetési módjai: gyógyszer vagy méreg fogyasztása, önakasztás, ablakon kiugrás, vonat alá fekvés.[10] Az öngyilkossági kísérletek nemek szerinti megoszlásáról a szerzők véleménye megegyező, a női nem szignifikáns túlsúlya állapítható meg. A halálos kimenetelű cselekményt elkövetők nemek szerinti vizsgálatakor viszont a férfi nem döntő többsége mutatkozik. Budapesten pl. 1963-ban minden ötödik öngyilkossági cselekményt elkövető férfi meghalt, ezzel szemben a nőknél minden tizenegyedik cselekmény volt halálos kimenetelű.[11]

A KSH 1966-67-es felmérése szerint az öngyilkosságok okai 1959-1963 között az alábbiak voltak: betegség, ideg- és elmebaj az esetek 19%, családi viszály 93.3%, szerelmi bánat 10,3%, részegség alkoholizmus 5.1%, anyagi nehézségek, lakásproblémák 3.7%, bűncselekmény elkövetése 2%, egyéb 20%.[12] Buda Béla adatai szerint:

„Az öngyilkosok közel 70%-a férfi. 1967-ben a férfiak aránya 70,1% volt, az előző évekhez viszonyított gyakorisági növekedést kizárólag a férfi öngyilkosok számának szaporodása adta. Az öngyilkosok több mint fele 50 év feletti; az összes öngyilkos 18,5%-a az 50—59 éves korcsoportban van, 16,8%-a a 60—69 évesben, 15,8%-a pedig 70 év feletti (1966—1967). Az adatok szerint 1963 és 1965 között a 30—39 éves férfiak korcsoportjának öngyilkossága növekedett meg, 1966—1967-re pedig a 40—49 éves korcsoport (ebben a korcsoportban egyharmaddal több férfi lett öngyilkos, mint az előző években). Kimutatható, hogy az öregek öngyilkossága növekszik, ez azonban összefüggésben van az öregek számának és népességbeli arányának növekedésével.”[13]

A szocialista erkölccsel nem volt összeegyeztethető az öngyilkosság. Bakó Tihamér 1984-ben publikálta kutatási eredményei, amelynek során 29 öngyilkosságot megkísérelt személy esetét elemezte. Modellkövető és nem modellkövető öngyilkossági kísérletekre osztotta fel eredményeit.[14] Modellkövetés esetén gyermekkori élmény volt egy közeli hozzátartozó vagy ismerős öngyilkossága, intenzív élménytartalommal. Ezekben az esetekben az öngyilkossági kísérletet egy gyors látszólag érthetetlen összeomlás előzte meg. A beteg krízishelyzetben hasonló megoldáshoz folyamodott, mint amit gyermekkorában látott.[15] Bakó Tihamér hangsúlyozta, hogy modellkövető esetben jellemző volt az ún. kettős („meghasadt”) élet. Ez egyrészt a környezetnek mutatott látszatélet. Másrészt belső élet, képzetgazdag, intenzív élet, ami ugyanakkor a külvilág számára szinte teljesen zárt.

A kulisszák mögött: vágóasztal egy TV-stúdióban. Varga Zoltán felvétele. (Rádió és Televízió Újság/FORTEPAN, 56314)

Az ún. nem modellkövető öngyilkossági kísérlet esetében egy hosszan elhúzódó „kudarcláncolaton” keresztül juthatnak el egy olyan „örvénylésszerű” állapotba az ember, amelyből a visszatérés lehetőségét kilátástalannak éli meg. Ez a folyamat három jellegzetes szakaszból áll. „Az első időszakban ,,keresés” állapota jellemezheti az egyént: keresése az elfogadtatásnak, a valakihez való tartozásnak, sokszor egy meghatározott személyhez, a fontosság élményének keresése, hogy „én is érek valamit”, „van értelme az életemnek”. Ez a folyamat azonban gyakran sikertelen próbálkozások sorozatává válik. Így kialakulhat egy „paradox állapot” , éppen azáltal, hogy az egyén csak olyan szélsőségesen tudja közvetíteni „kiáltását”, ami sokkolja, idegesíti a környezetében levőket, de lehetséges az is, hogy környezete nem akar magára újabb terhet fölvenni, esetleg nem találja meg a megfelelő kapcsolatfelvételi módot sem.”

Egy 1987-es kutatás – amelyben 5000, öngyilkosságot túlélt személy és öngyilkosok hozzátartozói vettek részt – arra a következtetésre jutott, hogy olyan élethelyzetekben következik be öngyilkosság, amely veszteségélményhez köthető (tárgy, pozíció, személy). Az élethelyzethez kötődő túlméretezett érzelmi reakció az öngyilkosság. Domináló érzelmek a csalódás, a visszautasítottság, a rettegés. A csalódást okozók a család vagy a munkahelyi környezet. Gyakori, hogy az öngyilkossági kísérletet elkövető korábban rajongásig szerette azt a személyt, akiben csalódott. Az érzelmek idealizáltak, az indulatok szélsőségesen ingadoznak.[16] E kutatás végkövetkeztetése:

„Az önértékelésükben bizonytalan, társas kapcsolataikban elégtelen egyének a modern társadalom terheléseire a szokásostól eltérő, a gyermekre jellemző módon reagálnak. Ezek egyik lehetséges formája az öngyilkos magatartás.”

„A váratlanul meginduló italozás, a betegszerepben való megmerevedés vagy az öngyilkos magatartás jelzi az érzelmi egyensúly felborulását, ami a környezet számára érthetetlen és elmebetegségre gyanakszanak. „Pillanatnyi elmezavar”-nak tartják, holott az öngyilkos esemény a személyiség mélyén már performáltan jelen volt, az öngyilkos magatartásnak mindig hosszú és mély előzménye van, és nagyon sokféle út vezethet ehhez a megoldáshoz.

Molnár Margit riporternő munkában, 1968. (Urbán Tamás/FORTEPAN, 86921)

Az érzelmi ambivalencia magában az öngyilkos cselekményben is jelen van. Nemcsak az elkeseredés, amit a másik elvesztése okoz, hanem az iránta érzett düh is benne lappang, gyakran ki is fejezik, mert fájdalmat akarnak okozni annak, aki nem úgy szerette, ahogy vágyták, az öngyilkos fantáziájában zokog a hűtlen élettársa temetésén. Az indulatok sodrásában az élni akarás és a meghalni vágyás együtt hozzák létre a beindult cselekmény kifejletét.”

Már a rendszerváltás utáni következtetés az öngyilkossággal kapcsolatban: „az öngyilkosságot elkövetők nem meghalni akarnak; másképpen szeretnének élni. Csakhogy az életmód- és szemléletváltás módszerét, eljárásait nem ismerik, s nem ismeri az a közösség sem, amelyiknek tagjai, s amelyik szociális energiát adhatna nekik.”[17] Tehát a szocialista időszak egészére jellemző volt a genetikai okú, a személyiségben rejlő, annak életstratégiáit alapul vevő megközelítés, majd a társadalmi okok keresése: így a mobilitás következményeinek vizsgálata. A társadalmi traumák nem traumákként szerepeltek okként, hiszen tabutéma volt mind a hadifogság mind a Gulág.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Jegyzetek, felhasznált források:

[1] Képes Újság 1976. április 24. 3. o., Képes Újság, 1979. január 20. 29. o.

[2] Magyar Ifjúság, 1980. június 27. 29. o.

[3] Szabad Föld, 1988. február 12. 14. o.

[4] Harmat Pál: A halálba kevélykedés évszázadai. Holmi, 1994.6. 941. o.

[5] Czeizel Endre: Az önpusztítás ragálya. Élet és Irodalom. 1984. január 13. 5. o.

[6] Buda Béla: Lelki restség. Még egyszer az öngyilkosságról. Élet és Irodalom. 1984. január 20. 5. o.

[7] Uo.

[8] Uo. és Andorka Rudolf: Mit tudunk, mit nem tudunk? Élet és Irodalom. 1984. január 27.

[9] Harmat Pál: A halálba kevélykedés évszázadai. Holmi, 1994.6. 941. o.

[10] Gergely Mihály: Röpirat az öngyilkosságról. Medicina Könyvkiadó, Budapest, 1972. 9. o.

[11] Nagy Gábor. Adatok… Vasi szemle, 1971. 4. 512. o.

[12] Gergely 20. o.

[13] Buda Béla Öngyilkosság 3. Orvosi Hetilap, 1971.07.18.1691. o.

[14] Bakó Tihamér: A modellkövető és a nem modellkövető öngyilkossági kísérletek személyiséghátterének és pszichodinamizmusának vizsgálata. Magyar Pszichológiai Szemle 1984. 5. 390. o.

[15] Uo. 392. o.

[16] Ozsváth Károly: Az öngyilkos magatartás a klinikus szemszögéből. Orvosi hetilap, 1987. december 6. 2566. o.

[17] Veress Albert – Vadas Gyula: Öngyilkosság Hargitában (1991-1996). Korunk. 1998.12. 87. o.

A nyitóképen Szádvári Gabriella 1975-ben (Krántz Károly/FORTEPAN, 60640)

Facebook Kommentek