A lutheránus egyház által a svéd királyhoz küldött követek arra kényszerültek, hogy ott maradjanak a környezetében. Hogyan örökítette meg egyikük útinaplója a poltavai csatát és következményeit?
1709 júniusának végén megérkezett Poltava alá a cár serege, XII. Károly pedig úgy döntött, csatát vállal.
„A legtöbben túlzott vakmerőséggel […] vádolják […] úgy vélem, hogy […] a kemény és zord szükség késztette erre […] az ellenség a maga földjén semmiben nem szenved hiányt, az ő svédjei viszont napról napra szorultabb helyzetbe kerülnek. […] a cár őfelsége nyíltan hangoztatja, hogy a nyílt ütközet halogatásával az a célja, hogy kifárassza, […] kiéheztesse és béketárgyalásokra kényszerítse a svédeket.”
A körülmények az oroszoknak kedveztek.
„A moszkvaiak […] sáncaikat magasabban fekvő helyen állították fel, […] hatszoros túlerőben voltak […] A svédek azonban […] ismerték királyuk […] bölcsességét, döntéseinek megfontoltságát, […] szerencséjét, […] bíztak ügyük helyességében és annyi esztendőn át [le]győzhetetlen királyuk vezetése alatt szerzett katonai jártasságukban […] nem látni olyan katonákat […], akik náluk jobban tűrik a hőséget és a fagyot, a szenvedést és az éhezést, akik buzgóbban teljesítik a parancsokat, […] szívesebben indulnak a harcba, akik készségesebben kockáztatják az életüket”
Tábori istentisztelet. Gustaf Cederström festménye (Wikimedia Commons)
A cár épített néhány előretolt állást a svéd tábor és a sajátja közé. Először ezeket a kiserődöket kellett volna elfoglalni és aztán jön az ugyancsak erődített orosz tábor. A svédek megpróbálkoztak azzal, hogy éjjeli rajtaütéssel veszik be az erődöket, nappal meg jöhet a tábor, de az oroszok éberen őrködtek.
A svédek július 8-án (a saját naptáruk szerint június 27-én) nekiindultak. A király egy korábbi összecsapásban megsebesült a lábán (hordágyon vitték), ezért Rehnskjöld volt a főparancsnok. „Valamilyen szerencsétlen véletlen folytán […] az imádság, amely nélkül […] semmibe sem fogott [a király], akár csak egy nap, akár egy csata kezdetéről volt szó, ezúttal elmaradt.” Ezt utólag persze lehet baljós jelnek tekinteni, de úgy tűnt, nem zavarja a katonákat. „Mindenki tudja, aki valaha a svéd hadseregben szolgált, hogy úgyszólván lehetetlen volt első rohamuk lendületének ellenállni.” – írja Voltaire. Az erődök közül azonban nem mindegyiket sikerült elfoglalni (néhány svéd zászlóalj egész végig ott küzdött). Az orosz lovasság megpróbálkozott egy ellentámadással, de ezt a svédek kivédték. A követek előrementek, kíváncsiságból és a zsákmány miatt is.
„otthagytuk a szekereket, lóra pattantunk, […] hogy megnézzük a svédek akcióját. […] a bal szárny széléhez jutottunk el, amelyet a zaporozsjei kozákok zártak le […] Pohorszky úr, aki a csata színhelyére tartva szalmából jelet tett kalapjára […] azzal a szándékkal jött, hogy zsákmányra, például lovakra tegyen szert, […] minden bátorságát elveszítette […] egy tapodtat sem mozdult […] az isteni gondviselés műve volt, hogy […] odébbálltunk, különben óhatatlanul belebotlottunk volna az ellenséges csapatokba […] annyi puskaropogást és ágyúdörgést hallottunk, hogy aki saját fülével nem tapasztalt ilyet, aligha tudja elképzelni.”
Korabeli térkép a csatáról. Digitales Archiv Marburg, HStAM Karten WHK 10/25a
A svédek végül áttörtek az erődök között. Rehnskjöld felállította a csapatait a tábor előtt (leszámítva az elszakadt gyalogságot) és nekiindult. A roham elakadt (a lovasság nem tudott manőverezni a mocsaras terepen) és érvényesült az oroszok tüzérségi és számbeli fölénye.
„az ágyúkból, melyek száma állítólag százra rúgott, állandóan lövöldöztek, már nem is golyókkal, hanem közönséges vasdarabkákkal, és amikor ötvenedszer lőttek […] letarolták Károly király teljes testőrcsapatát, mely az egész svéd sereg szíve-lelke volt. […] A hadsereg többi része […] keményen állta az irtóztató túlerőben lévő ellenség támadását, végül azonban […] vagy a győztesek fogságába kerültek, vagy kegyetlenül leölték őket, vagy pedig megfutamodtak. […] Összesen körülbelül tízezren haltak meg, illetve kerültek fogságba. […] A csatában megmutatkozott Károly király vitézsége […] Megmutatkozott a svédek hűsége, akik keményen küzdöttek királyuk üdvéért […] Megmutatkozott a szerencse forgandósága, […] az emberi mulandóság, amelyről kedvező körülmények között meg szoktunk feledkezni.”
A király terve az volt, hogy megfelelő nagyságú kísérettel a törökökhöz menekül, a sereg többi részét pedig Löwenhaupt elvezeti valahogyan a Krímbe. Károlynak először a Dnyeperen kellett átjutnia. Híd persze nem volt, rendes csónak is alig akadt, a magyar követeknek is csak egy lélekvesztő jutott, amit egy felégetett templom gerendáiból és néhány törött szekérből ütöttek össze.
XII. Károly és Mazepa a Dnyeper partján. Gustaf Cederström festménye (Wikimedia Commons)
„Erre az alkotmányra rakták a különféle holmikkal terhelt kocsit, mely […] azonnal elmerült. […] a szekeret [belelöktük] az összes málhával együtt a vízbe. […] minden holminkat kihajigáltuk, kivéve köpenyemet, valamint az orosz könyvekkel, ingekkel és cipóval megrakott zsákomat […] Pohorszky úr […] a sajka hátsó részében foglalt helyet, nyakig merülve a vízbe, az egyik evezős jobbról, a másik balról […] én pedig középen ültem. […] Ha [megmozdult] valamelyikünk […] lejjebb süllyedt, a sajka másik oldala pedig felemelkedett s közben mindenki éktelenül jajveszékelt. […] sajkánk [a folyó közepén] egyszer csak keresztbe fordult, […] nem tudtunk mozdulni, pedig minden erőnket összeszedtük.”
A szorult helyzetből két kozák mentette ki őket. Az átkelés során lényegében mindenük odaveszett. Löwenhaupt emberei ennél is rosszabbul jártak. Az oroszok utolérték őket, a katonák pedig annyira kimerültek és demoralizáltak voltak, hogy a svéd parancsnok egyetlen puskalövés nélkül megadta magát. Az útinapló szerint a királynak mindössze négyezer embere maradt (felerészben svédek), a főtisztek közül pedig csak olyanok, mint „Lagercrona tábornok, akiről azt pusmogták a svédek, hogyha Istennek úgy tetszett, hogy az összes tábornokokat elvegye, […] legalább ne a legrosszabbat hagyta volna.”
Ha a követek azt hitték, innentől könnyebb lesz, csalódtak. A Dnyeper túlpartján a kozákok és a Krím közti senki földje terült el, teljesen kihalt pusztaság (a lengyelek Vad Mezőknek hívták, Sienkiewicz-rajongóknak ismerős lehet a Trilógiából). Ezen kellett átvergődnie a seregnek étlen-szomjan a Bug partjáig (a török határig). Itt a követek már tudtak ételt-italt venni, az átkelés pedig sokkal könnyebben ment, mint a Dnyeperen. De nem mindenki járt ilyen jól.
„Az ocsakovi basát […] akit Károly király annyi tisztelettel és ajándékkal elhalmozott, [az ellenség] rávette […], hogy késleltesse a svédek átkelését […] az odaérkezett moszkvai csapatok lerohanták azokat, akik az innenső oldalon rekedtek, s felkoncolták, illetve foglyul ejtették őket.”
Török területen a menekülőknek csak az oroszoktól lehetett nyugtuk, ugyanolyan volt a terep, mint a Vad Mezőkön. Ráadásul a püspök vérhast kapott (akárcsak Habsburg Albert, ő is a hőségtől meg a dinnyétől), amiből csak otthon lábalt ki a megszokott étrendnek és a hegyi levegőnek köszönhetően. A „vendégek” Bender környékén végre kipihenhették magukat és töprenghettek a vereségen. A királyi testőrség lelkésze úgy vélte, ami velük történt, Isten büntetése a katonák önteltsége, kegyetlensége és erkölcstelen életmódja miatt (ezt egy istentiszteleten mondta, úgyhogy hallotta a király is, de nem sértődött meg). Krmann püspök egyetértett vele.
„Ha a svéd hadsereget összehasonlítjuk egyéb hatalmak seregeivel, […] a katonai tudás és a keresztyén életmód dolgában elvihette volna a pálmát; de az ördög akkora romlottságot hintett el ebbe az igen jámbor hadseregbe, hogy […] kihívták Isten haragját.”
A városba nem mehettek be, ehhez a püspöknek is külön engedélyt kellett szereznie (a svédektől és a törököktől is).
„Bender városában sétálgattunk és megfigyeltük a várat, a török templomot, a kereskedők házait és a lakosság szokásait. A város a [D]Nyeszter föntebbi partjánál fekszik […] vár[a] a folyó partján emelkedik, a ragyogó házakkal, két jól megerősített kapuval és fallal büszkélkedő kis városka kelet-nyugati irányban fekszik. Közepén tornyos templom […] az előcsarnok[á]ban lerúgják lábukról a cipőt, […] néhány imát mormolnak [ülve], sűrűn hajlonganak és meghallgatják néhány Korán-fejezet fölolvasását […] A vár alatt fallal körülvett fürdő van, […] padlójába […] csövek vannak beépítve, [a vizet] ezeken keresztül permetezik […] kis fejfedőt és nadrágot adnak [a vendégeknek], a levetett ruhákat pedig szigorúan őrzik. A fürdős alaposan ledörzsöli az embert szappannal és szőrkefével. A férfiak és az asszonyok hetente egyszer-kétszer látogatják a fürdőt […] A társalgásban ügyelnek a választékosságra, keveset beszélnek, de azt megfontoltan és komolyan. A török nők [fátyol nélkül] nem mutatkoznak nyilvánosan […] Van a városban iskola is…”
Ha a királyon múlt volna, hosszú ideig nézelődhettek volna Benderben. XII. Károly ugyanis azt tervezte, hogy megszerzi szövetségesnek a szultánt. Évekig tartó, fordulatos kötélhúzás kezdődött. A király meg is kapta a háborúját meg nem is (együtt megverték ugyan az oroszokat 1711-ben, de svéd szempontból enyhe feltételekkel úszta meg a cár). A végén a szultán ráunt a dologra, elfogta és kiutasította XII. Károlyt, aki (Magyarországot is érintve) kalandos úton jutott el a svéd kézen levő Stralsundba.
A magyar követek jóval előbb otthagyták. Úgy vélték, semmi értelme vele maradniuk (közel voltak Magyarországhoz és nem kellett tartani a hazaúttól) és egy követségbe küldött svéd tábornokhoz csapódva az első adandó alkalommal hazautaztak. Az útinapló azzal végződik, hogy 1709. szeptember 5-én megérkeznek Munkácsra.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Forrás:
KRMANN Dániel: Küldetésem története. Itinerarium (1708-1709). Fordította SZABÓ Zsuzsanna. Európa Könyvkiadó (Bibliotheca Saeculorum sorozat), Budapest, 1984.
Felhasznált irodalom:
REGAN, Geoffrey: Döntő csaták. Panem-Grafo, Budapest, 1993. 151-156.
VOLTAIRE: XII. Károly svéd király története nyolc könyvben. Európa Könyvkiadó (Századok – emberek), Budapest, 1965.
A nyitóképen Denis Martens 1726-os festménye a csatáról (Wikimedia Commons)
