Hunyadi Mátyás temetésének összefoglalása

Danka Balázs

Az elmúlt hetekben terjedt el a hír, hogy Székesfehérváron megtalálhatták Hunyadi Mátyás földi maradványait. Bár némelyik sajtó úgy fogalmaz „megtalálták a teljes csontvázat,”[1] én azért pontosítanék: nem fogalmaznék úgy, hogy a teljes csontvázat, hanem egyelőre egy koponyát, amely egyes feltételezések szerint Mátyás királyé lehetett.[2][3] A teljes csontváz azonosításához ugyanis további komoly vizsgálatok szükségesek (régészet, archeogenetika, igazságügyi orvosszakértői). Ez felélesztette bennem azt az igényt, hogy a publikum elé tárjam a „rövid” összefoglalóját Mátyás temetésének. Igyekszem ebben a tanulmányban minden olyan információt közölni, amely releváns, és fontos a téma kutatásának szempontjából. Az első és legfontosabb kérdés mindazonáltal: hogyan, hol halt meg Mátyás, és mikor temették el Székesfehérváron?

Antonio Bonfini
Mátyás haláláról és temetéséről kortársa, a humanista író, Antonio Bonfini tudósít.[4] Mátyás 1490. április 6-án halálozott el Bécs várában. Bonfini, a kortárs, igen bőbeszédűen mondja el a király halálát és temetését:

„Úgy döntött a tanács, hogy a nagy királynak kettős temetése legyen, az egyik Bécsben, a másik pedig Fehérvárt; fejedelmi méltóságához képest ott jelképesen, itt sírban temessék el. … Halála utáni napon testét királyi tisztességgel, méltósága jelvényeivel díszítve s bíbor kereveten kiterítve a tágas ebédlőteremben ravatalozták fel, hogy mindenki megtekinthesse. Azután, minthogy a holttestnek, bár belső részeit kivették, már szaga volt, szurokkal lezárt koporsóba helyezték.”[5]

Az első észrevételem a forrással kapcsolatban, hogy Bonfini nem jegyzi meg, hogy mi lett a sorsa Mátyás belsőségeinek. A belső szervek eltávolítására ténylegesen azért volt szükség, mivel a holttestet, amennyiben nem konzerválták, úgy nagyon hamar a romlásnak indult. Ez
azért lehetséges, mivel a belső szerveknek más-más a lebomlási ideje. Paul Albert Février ezt így foglalja össze:

„Amikor az ember meghal, a harmadik napon átalakul, és felveszi felismerhető formáját; a kilencedik napon a test teljesen feloldódik, kivéve a szívet, amely megmarad, a negyvenedik napon az utóbbi eltűnik a többivel együtt.”[6]

Ez az információ, amelyet Bonfini közöl, két szempontból nagyon fontos: az első, hogy kifejezetten a német uralkodókra volt jellemző, hogy belső szerveiket eltávolították. Ezt nevezi a modern szakirodalom német temetkezési módnak, idegen nevén mos teutonicus-nak. A másik, és fontosabb szempont viszont, hogy Bonfini, ahogy már feljebb kifejtettem, nem ad tudomást a belső szervek hollétéről. Pont a német uralkodók esetében viszont jellemző volt, hogy a szerveket a helyszínen (esetünkben a bécsi Stephansdomban) temették el, urnákban. Ez azért volt jó a befogadó egyháznak, mivel így az elhunytnak több helyszínen lehetett imádkozni a lelki üdvéért. Tehát összefoglalva: lehetséges, hogy Mátyás belsőségei mai napig Bécsben vannak, ezért érdemes lehet olyan jellegű vizsgálatot tartani, hogy a királynak valóban ott lehetnek-e a belsőségei, avagy sem. A testet a Dunán keresztül szállították, ahogy Bonfini is megjegyzi, majd pedig Pest/Budán partra szálltak, s onnét gyalogszerrel indultak a királyok városába, Székesfehérvárra. Az ünnepi menet Bonfini szerint hat nap alatt ért Budára: „Másnap [húsvét hétfőjén, április 12-én.] a királyné Corvinus herceggel és a főpapokkal meg főurakkal a folyamon lefelé Budára indult a király temetésére s országgyűlés tartására.”[7] Mátyást feltehetőleg harminc napon belül, április 25-én temették el:

„A közeli városokból és falvakból is sokan siettek a királyi temetésre, melyet Szent Márk ünnepén [április 25-én] rendeztek. A gyászünnepségen nagy sokaság vonult fel. A király testét palástban, karddal, kormánypálcával, koronával, országalmával, aranysarkantyúval, takaratlan arccal a székesegyház előcsarnokában magas bíbor ravatalra helyezték.”[8]

Mátyást az általa építtetett, de feltehetőleg még teljesen be nem fejezett gótikus kápolnába temették, de ott nem pihent békében nagyon sokáig, ugyanis:

„Miksa római király, majd császár seregei 1490. november 16-án körülzárták Székesfehérvárt, és rövid ostrom valamint több magyar árulás után november 19-én – valószínűleg Mátyás király sírkápolnájának építésekor – a várfalon ütött résen át elfoglalták az ősi koronázó várost. A zsákmányra éhes zsoldosok – bár vezérük csak a város kirablását engedélyezte – megrohanták a bazilikát, védőit levágták és a királysírokat meggyalázták. A vitézül védekező Kálmáncsehy Domonkos prépost a bazilika kincseivel a templom egyik tornyába menekült. Miksa személyes közbelépése mentette meg a bazilikát a további pusztulástól.”[9]

A kápolna azonban nem ekkor szenvedi a legnagyobb szentségtörést és rablást. A várost magát 1543-ban foglalták el. Ekkor

„A török nagyúr bevonulván Székesfehérvárra, mindenek előtt meg akarta látogatni a magyarok királyainak sírjait, melyek nagy számmal találtatnak e városban. A nagyúr eleinte nagyon kegyesnek mutatkozott, értesítvén a lakosokat magánosan és nyilvános kiáltványban is, ne tartsanak további károsítástól mind a maga, mind katonái részéről; ő nem azért jött Magyarországra, hogy e vitéz nemzetet meghódítsa, hanem egyedül, hogy őt felszabadítsa a szolgaságtól és a német zsarnokság járma alól… A zsákmányból Szulejmán maga számára csak az ágyúkat foglaltatta le, de szó sem volt a templom pusztításáról…”[10][11]

A törökök nem sokra tartották a magyar királyok nyughelyeit, azokat megrabolták, annak ellenére, hogy a szultán tiltotta nekik. Musztafa Dzselálzáde török történetíró 1543-ban Szulejmán kíséretében részt vett Székesfehérvár ostromában és elfoglalásában. A székesegyházról így emlékezett meg:

„Különösen említendő a legalsó poklok tüzén égő királyoknak pihenő- és temetkezőhelyéül szolgáló régi templom. Ennek minden szögletében és zugában drága márványból vagy kőből kifaragott csodálatos alakok voltak, amelyeknek mindegyike annak idejében hírével és hatalmával kérkedő padisah volt. Itt-ott egy-egy bálványimádónak sírhelye, máshol egy-egy feslett erkölcsű, pokolra költözött gyaurnak sírköve. Minden szögletben kőből készült koporsókban utálatos alakok… Fejükre csillogó drágakövekkel kirakott, mellükre arany- és ezüstkereszteket, kardokat és handzsárokat tettek, ujjaikra pedig nagy értékű gyűrűket húztak ékességül.”

Szulejmán (Szolimán) maga ugyan nem bántotta a székesegyházat, de 1554-ben a város parancsnoka, Ahmed bej, Isztolni (Üsztülni), Belgrád (Fehér-szék) első szandzsák-beje röviddel a szultán távozása után kifosztotta az egyházat. Ezt megtudva Szulejmán – Bethlen Farkas szerint –budai pénztárnokát, Quarlibéget Ahmed bej (beglerbég) megbüntetésére küldte. A pénztárnok akként járt el küldetésében, hogy

„a templomot minden rejtekében átvizsgálta, czudarul kifosztogatta, s a nemzetközi jog megsértésével a sírokból mindent kiszedett, s magokat a fejedelmi koporsókat sem hagyván bántatlan, aminek árát remélte kapni: királyok arany- és ezüst koronáit, kormánypálcáit, országalmákat, láncokat és gyűrűket. Így álla most az előbb annyi kincsekben ékes templom mindenből kifosztva.”

Feltehetően Quarlibég dobathatta ki Szapolyai János testét is, hogy azt a városbíró máshova temettesse el.[12] A forrásokból nem tudjuk, hogy pontosan mely királyok lettek megrabolva, és ékszertelenítve, de feltehetőleg nem csak Szapolyai János jutott e sanyarú sorsra.

A templom pusztulása és a feltárások

Mivel a templom tornyában puskaport tartottak, az feltehetőleg a németek betörésének és figyelmetlenségnek köszönhetően, lángra kapott 1601-ben. A pusztítást és az ostromot így lehet leírni: 1601-ben német, vallon, cseh és osztrák csapatokból álló, csaknem 30 000 főnyi királyi sereg Philippe Emmanuel de Lorrain Mercoeur (Merkurián) herceg vezetésével körülfogta, majd bevette a megerősített várat. A törökök a bazilika előcsarnokát és a környező házakat lőszerraktárnak használták; ezeket kivonulásuk előtt felrobbantották. A szétterjedő tűz átcsapott a bazilikára is, melyet a robbanás megrongált. A bevonuló, főként német és vallon katonaság pedig a kincskeresők dühével esett neki a még épnek látszó síroknak, és ha hinni lehet a forrásoknak, ekkor dúlták fel az Anjouk családi sírkápolnáját. Ami a bazilikának 1601-ben való romba döntését illeti, – Istvánffy Miklós (1622) a dolgot a következőképpen adja elő:

„Mialatt a magyarok a városba bevonulának, azon puskapor, melyet a török titkosan a templom előcsarnokába és a szomszéd házakba elrakott, rögtön meggyulladván, nagy robajjal szétrepesztette és meggyújtotta a házakat, s az innen eredt lángok egyetlen pillanat alatt megemésztették a világhírű templomot.”

A Mátyás-kápolnát kivéve szinte az egész templom rombadőlt. 1601-ben (más forrás szerint 1602-ben) néhány katona a székesegyház egyik kisebb kápolnájának egy, még épségben maradt kriptakövét „felröpítette” és a kriptában nyugvó királyi holttesteket ékességeitől megfosztotta. A visszafoglalt – visszakapott – városról a korabeli krónikák vígasztalan képet festenek. Ortelius így ír:

„E zavarban a vallonok… a nagy templomban lévő királyok sírjait felnyitották, átkutatták és pusztították…Néhány katona Fehérvárott Szt. István temploma egyik kisebb kápolnácskájában, melyben Lajos királynak neje és leánya, Mária kisasszony valának eltemetve, a törököktől eddig megkímélt kriptaköveket éjjel fölröpítette és a holt testeket megfosztotta ékeitől és díszítményeitől… A régi királyok sírjait felnyitották, átkutatták és pusztították. Azonban minő katonák voltak, kik ily méltánytalanságot elkövettek mindeddig tudva nincsenek.” [13][14]

A templom ezek után majdhogynem a teljes enyészeté lett, teljes romlásnak indult, s a püspökség építésekor a még meglévő köveket is használták az építkezésekhez. Így szépen lassan eltűnik a templom, kivéve a Mátyás kápolna:

„A XVIII. század végén a régi bazilika maradványaiból már csak a Corvin- (Mátyás-) kápolna állott, mely a püspökség felállítása alkalmából még ünnepély színhelye is volt. Mátyás kápolnáját az első fehérvári püspök, Sélyei Nagy Ignácz nemcsak házi kápolnául használta, hanem templomul is szolgált abban az időben a német ajkú híveknek, sőt itt tartották azt az ünnepélyes szentmisét, melyet Nagy Ignácz 1777. augusztus 15-én az újonnan beiktatott káptalan jelenlétében először celebrált. Innen indult a körmenet a székesegyház rangjára emelt plébániatemplomba, melynek átépítését a Szent Jakabnak szentelt templom helyén a XVIII. század elején kezdték meg és 1768-ban fejezték be.”[15]

Így jutunk el a 19. századba, a sírok felfedezése a puszta véletlen műve volt:

„Sok nagy lelet felfedezése a véletlennek köszönhető. Nem történt ez másképp Székesfehérvárott sem, amikor 1839-ben vízlevezető alagút építése közben akadtak rá az első magyar székesfehérvári királyi temetkezésre. A város vízellátását a felsővárosban levő királykút vízéből fedezték, amit fenyőfából készített csöveken vezettek a várba, közben átvágták a bazilika déli tornyát és Nagy Lajos sírkápolnájában két sírt. A püspöki palota felépítése után ennek udvarán bővizű forrást találtak, melynek vízét 1839-ben a Bazilika-téren épült medencébe vezették. A vízlevezető alagút építése közben a bazilika déli hajójában az 5. és a 6. pillérköz irányában előbb három sírt, majd egy nagyobb, kettős – valószínűleg királyi – sírboltot »tártak« fel. Az itt talált almási vörös márványból készült művészi díszítésű koporsókat apró darabokra törték.

A leletek egy részét Barkóczy László székesfehérvári püspök Bécsbe küldte, míg a Nemzeti Múzeumnak egy szétrepedt kövű gyűrűn kívül csak filigrán díszítésű arany ékszerek jutottak. A tárgyak semmi kétséget sem hagytak afelől, hogy az alagút építésekor még érintetlen királyi sírokra akadtak, amelyeket feldúltak. A még megmaradt leletek beható tanulmányozása alapján – Dercsényi Dezső művészettörténész szerint – a sír Kálmán királyé, esetleg II. Béláé vagy II. Gézáé lehetett. Voltak, akik a filigrán díszes csöpp korona, a gomb és ékszertöredékek, a karkötővé alakított filigrándíszes lemezkék és a gyönggyel keretezett, zománcdíszes aranylemezek alapján úgy vélték, hogy a szétdúlt sírok egyike a gyermek királyé, III. Lászlóé lehetett. Török Aurél antropológus 1893-ban erről így írt: „…Miután a sírokat kifosztották, újra behányták. E fölfödözésből a tudományra semmi haszon nem hárult...”

1848-ban a már megépített vízvezeték renoválásra szorult. A püspöki lak udvarán a munkálatokat végző munkások csákánya december 5-én vörös márványon koppant. Egymás után két márványkoporsót találtak és – ahogy ilyenkor szokásos – az egyiket azonnal fölbontották. „…De minthogy a felbontott márványkoporsó csontvázán korona és aranygyűrű találtatott, a városi hatóság a további ásatást beszüntette, a kormánynak az esetről jelentést tett…” olvassuk Török Aurélnál. Batthyány Lajos, az első független magyar kormány miniszterelnöke elrendelte a szakszerű feltárást.

„Akár a történelem iróniájának is nevezhetnénk, hogy egyetlen ma is meglévő királysírunkat csatazajok szünetében, néhány napos rohammunkával tárták fel és mentették meg 1848 decemberében. Fellengzősen moralizáló tanulságnak látszik, hogy a feladat felismerése és teljesítése – így egyszerűen, különösebben ünnepelhető hősiesség nélkül – önmagában »csodára« képes. S ha a pátosz nincs ínyünkre, röviden azt is mondhatjuk: egyedül így végezhetők el a tennivalók, s akkor nem szükséges történelmi mentséget keresni” (Buzinkay Géza, 1986. p. 42.).”[16]

Az ásatásokat ekkor leállították, majd folytatták 1862-ben:

„1862. október 1-jén III. Béla sírjától mintegy 1,5 méter távolságra, a régi bazilika apszisának keleti tornya nyugati falának közepén lévő »családi sírhelyen«, fakoporsó maradványai közt egy nő csontvázát ásta ki Henszlmann. A vázat, a bal lábszárcsont, a lábfejek és az ujjak kivételével rendes fekvésben találta, mellékletként néhány bronz apróság is előkerült. A fehérvári orvosok november 8-án vizsgálták meg a leletet, véleményük szerint a csontok legalább 50 éves nőé lehettek. (Az orvosi bizottság tagjai voltak: Sedefy József városi főorvos, Eltér József Fejér megyei főorvos és Vojtitz Móritz gyakorló orvos). Henszlmann Imre e női csontváz sírjától nem messze október 11-én két kőkoporsóra akadt. Az imént említett női csontvázhoz közelebb fekvőben a fehérvári orvosok »látmánya« szerint legfeljebb 26 éves férfi csontváza nyugodott; a mellette fekvőben pedig 30 évesnél nem idősebb férfi maradványait találták meg.

Henszlmann Imre nagy alapossággal és kimerítően adta elő azokat az általa kidolgozott érveket, melyek szerint e három sír területét Szent István családja temetkezési helyének kell tartanunk. Henszlmann – utólag elhamarkodott és megalapozatlannak tekinthető – véleménye szerint a női csontváz vagy Szent István anyjáé, Sarolté, vagy testvéréé, Gizelláé lehetett. „Ha pedig igaz, hogy Szent Istvánnak volt mostoha anyja, akkor a Sarolta nevét az utóbbinak nevével is lehetne fölcserélni” – írja Henszlmann. A két férficsontvázat Vazul és (Szár) László maradványainak valószínűsítette.

Henszlmann Imre 1862. október 8-án a III. Béla király által építtetett templom apsziszának mélyében három csontvázra akadt, amelyek egyikét a kőfejtő munkások csákányaikkal annyira összetörték, hogy a fennmaradt részekből semmiféle következtetést sem vonhattak le. A második csontvázat lábtól a medencéig törték össze, attól felfelé épen maradt. Koporsó nyomát sem itt, sem az előbbi csontváznál nem lehetett kimutatni. A második csontváznál egy kicsi, gyenge aranyozású, szív alakú érclemez került elő, amely hihetőleg a tetem mellén feküdt. A harmadik csontvázból csak a koponya tetőrésze – a kalott – származott, mert a test már a püspöki udvar falai alatti részben feküdt, és a fal alá nem áshattak be. Henszlmann szerint „a hely, melyet e három csontváz elfoglal semmi járulékkal nem volt eltemetve… Közelebbi meghatározásukra csak az ásatások folytatása adhat alkalmat…” A régi bazilika déli apszistornya közepén október 23-án egy egész és egy fél koporsóra akadt Henszlmann. Az ép koporsóból csekély mennyiségű összeégett csont és egy ép koponya (állkapoccsal együtt) került elő. A mellette levő koporsóban csont nem volt. Henszlann – teljesen önkényesen – e koporsókat és az ép koponyát először Kálmán királynak és első feleségének, normann Roger leányának, Buzillának tulajdonította, majd később feltárásai során feltevését revideálta, és szintoly önkényesen a „csontokkal teli sírt” II. Ulászlóénak vélte. A fentieken kívül naplójában még több „sírboltról” tett említést, amelyeket részint már előtte felástak, részint maga tárt fel.

„Az ásatást – írja Henszlmann Imre – 1862. november 12-én abba kellett hagynom, mert a 74 éves Farkas Imre fehérvári püspök megtagadta tőlem és az archaeológiai bizottságtól engedelmét az ásatás folytatására udvarán, hol az eddigi események után mathematikai biztonsággal ítélve, a maradványok legjelesebb, legérdekesebb, legfontosabb része el van temetve.”[17]

Miért nehéz kutatni manapság a királysírokat?

A fehérvári királysírokat a 20. század 30-as éveiben kezdték el alaposabban ismét vizsgálni:

„Marosi Arnold 1933. augusztus 11. és 27. között a múzeumban nagy sikerrel mutatta be a bazilika és a királysírok anyagát. Elhatározták, hogy Szent István halálának 900 éves évfordulóját nagy pompával Székesfehérvárott ünneplik meg, és azt, hogy feltárják a királyi bazilika még fellelhető maradványait. Shvoy Lajos székesfehérvári püspök is támogatásáról biztosította a nemzeti ügy szorgalmazóit, sőt ahhoz is hozzájárult, hogy nyilvánossá tegyék a püspöki udvar és kert bazilika által érintett részeit. Országos ügy lett tehát a királysírok feltárásának gondolata és az 1938-ban megtartandó Szent István-ünnepség. 1912-ben – éppen abban az évben, amelyben a székesfehérvári városi vízvezeték lefektetésénél dolgozó munkások újra a királyi bazilika falmaradványaiba ütköztek – Török Aurél elhunyt, élete végéig viselve az érdemtelenül kapott sértések nyomait. Pedig ha ő nem harcol, könyörög, protestál több mint egy évtizeden át a királyi ereklyék méltó elhelyezése ügyében, ma egyetlen olyan hiteles emlékünk sem lenne, mint a budavári Nagyboldogasszony- (Mátyás-) templomban nyugvó III. Béla magyar király és felesége. Csak azok a csontok maradtak meg a mai napig viszonylag azonosítható állapotban, melyeknek sorsáról Török Aurél gondoskodott. Az elismerést – ahogyan ez már lenni szokott – azok aratták le, akik a munka huszonnegyedik órájában tódultak elő hivatali stallumaik védőbástyája mögül. E szerény kötet szolgáljon késői elégtételül méltán világhírű antropológusunknak.”[18]

Bár a főtemplomban már voltak bizonyos leletegyüttesek, a Mátyás kápolnára ez még nem teljesen volt igaz: „csontvázak zöme 1936. június 1. és augusztus 31. között került napfényre.

A feltárás az ún. Mátyás-kápolna irányába vette kezdetét azzal a céllal, hogy a Szent István kori padozat szintjét elérjék, ugyanis a későbbiekben ehhez viszonyították az előkerült leletek mélységét, illetve magasságát. Az első alapfalak és a padozat május 4-én tűnt elő. A feltárási munka kiszélesedett a püspökkert kerítésfala mellé is, így három helyen 12-14 méter hosszú és 4 méter széles árokban folyt a kutatás. A második munkahéten felásták az apszisz középső részét, valamint az ún. Mátyás-kápolna északnyugati szélső falának egy részét. Ezután a kert két szintjét elválasztó támfal bontása következett, ahonnan faragott gótikus sírkő került elő. Az első sírt 1936. május 9-én találta meg Lipp Imre; a Mátyás-kápolna közeléből került elő egy 8-9 éves gyermek csontváza. Az első 12 sír feltárásakor Bartucz Lajos is jelen volt, és személyesen ő irányította a szakmai munkát.

A hatodik héten a püspöki palota felső udvarán dolgoztak, majd a hetedik héten az északi mellékhajót és a Mátyás-kápolna további falmaradványait bontották ki. Mivel a feltárások jelentős részben a falakon kívüli területre is átterjedtek, így a sírokból előkerült csontvázak többsége a templomot körülvevő Árpád-kori temető halottainak maradványai voltak. 1936. július 7-én az apszisz mögött, a 29-ik sírban levő csontváz mellett 33 mm átmérőjű kerek, zománcozott boglárt találtak. Július 28-án ezt olvassuk Lipp Imre ásatási naplójában:

„A Reggeli órákban az ásatás közben a munkások megtalálták Henszlmann Imre által feltárt és rajzain megjelölt V. sírkamrát (más adatok szerint az »Albert királyénak« vélt sírbolt július 29-én került elő). Értesítést akartam éppen küldeni Pestre, amikor Dr. Bartucz Lajos Professzor Úr megérkezett az ásatás területére. A Prof. Úr engedélyével és felügyeletével indult meg ekkor a feltárás. Mindjárt feltűnő volt, hogy a talaj milyen laza, akár csak pár napja v. hónapja lett volna a föld visszahányva. A feltárás elején darabonként kezdtek mutatkozni a csontok (csigolyák, bordák, combcsontok).”[19]

Ezen a környéken több csontvázat, több koponyát is találtak:

„Később a földréteg eltávolítása után kezdtek csak igazán mutatkozni a többi csontok, amikor is világos volt, hogy itt az előző ásatásoknál talált csontvázak csontjai vannak egy halomba összegyűjtve. A csontok elhelyezése közt semmiféle rendszert megállapítani nem lehetett, csak olykor a csontok színe alapján lehetet összetartozásukra következtetni. A csontok egész valószínűleg kriptából származtak, amit bizonyítanak a csontoknak szép sárga színe, és hogy a koponya üregei földdel nem voltak kitöltve, teljesen tiszták voltak… A csontok kiszedése 3 napig tartott. Ez a sír a 41-es számot kapta. A rendszerezésnél a világtájakat vettük figyelembe és eszerint jelöltük a zacskókat, hogy a sírkamra melyik részéből kerültek elő”. Ezután a csontok leírása következik; többön patina látható, három koponyán „halotti korona” nyomai, másutt ékszerek nyomai fedezhetők fel. A Henszlmann Imre által Albert király sírkamrájának határozott („41-es számú”) üregből összesen 28 ép és töredékes koponya, illetve koponyarész és sok meghatározatlan hovatartozású vázcsont került elő, összesen 35-40 egyénhez tartó csontváz- és csontváz-rész.”

Ez azt jelenti, hogy egyszerű hanyagság vezetett az első komolyabb lelet pusztuláshoz: „A 28 egyénhez tartozó csontváz összedobálva, a felismerhetetlenségig összekeverve hevert a sírboltban.” Ennél a momentumnál meg kell állni egy pillanatra. Bizonyára mindenkiben felmerül a kérdés, miért tette összekeverve, közös sírba az általa feltárt királyi maradványokat ez a méltán nagyszerű képzettségű és egyébként is rendkívül precíz kutató, Henszlmann Imre. Magam is sokat gondolkodtam az indítékon. A Mátyás kápolnát tehát végül majdhogynem utoljára sikerült – nem teljesen feltárni:

„A feltárás ezután újra a Mátyás-kápolna külső területén folyt, majd az 57. sírtól kezdődően néhány nyughely újra a kápolna belső területéről került elő. A 70-es számmal kezdődő sírok az apszisz tengelye körüli területről származtak, ahol a csontvázak már a sírban erősen töredezett állapotban voltak; korábbi bolygatás nyomait mutatták. A bazilika apsziszának északi végződésétől nyugatra, 5,05 méter távolságban és 2,4 méter mélységben, Drugeth Fülöp nádor drágaköves arany pecsétgyűrűje került napvilágra.

A feltárás 1936. november 6-ig tartott. A csontvázas sírok száma ebben az évben a 86 volt, innen – 86-95-ös „sírszám” jelöléssel – inkább csak régészeti munka folyt; de ezeket az egységeket is sírszámmal jelölték. A 95. sír kibontása után ezt olvassuk az ásatási naplóban: „A kömívesek már a támfalakat építik a Szent István sírkápolna nyugati szakaszán. Az alapárokból több csontváz került elő. Sajnos az építkezéseknek gyors tempóban kell haladni, így alig van idő gondos átkutatásra.”[20]

A csontokat tehát, amelyeket a Mátyás kápolnába tettek vizsgálatlanul, hanyagul összedobálva, semmiféle vizsgálatot elrendezve, Bartucz Lajos vette szárnyai alá, aki rendszerezni igyekezett a Henszlmann által okozott kárt. A csontokat végül megvizsgálták:

„Mit jelentett a székesfehérvári »közös sírbolt«? A Szent István-mauzóleum előtt épített betonbunkert, amelyet mély fekvése miatt kénye-kedve szerint járt át a talaj- és a szennyvíz. Ebbe zsúfolták a ládákba csomagolt, mintegy 340-400 (Nemeskéri szerint 320-370) egyénhez tartozó csontokat. Kimaradt a jegyzőkönyvből, hogy a 25-30 cm vastagságú földréteg alatt a ládákat újságpapírral takarták le. (Jó minőségű papírból készültek akkor a hírlapok, mert negyvenhat év múlva is jól olvashatók voltak rajtuk Hacsek és Sajó viccei!). Nem akadt senki, aki szót emelt volna azért, hogy legalább a vélelmezhető királyi ereklyéket tegyék időtálló fémládákba. Nemcsak akkor hallgattak, hanem később is, voltak, akik negyvenhat évig.”

A kriptát ismét 1984-ben igyekeztek felnyitni, hogy végre méltó módon megvizsgálják a leleteket. Azonban nem volt könnyű dolguk, mivel:

„A kripta felnyitásánál jelen voltak: Ács Tibor, Fitz Jenő, Hankó Ildikó, Kiszely István és Kralovánszky Alán. A fizikai munkát Ács Tibor szervezésében a Magyar Néphadsereg egyik Székesfehérvárott állomásozó alakulatának sorkatonái végezték, Bakos Kálmán főhadnagy vezetésével. A filmdokumentáció készítését a Magyar Filmhíradó rendezője, Szobolits Béla irányította. A nehéz fedlapot Mocsár László székesfehérvári kisiparos és négy segítője: Krausz Attila, Kohut Mihály, Vér László és ifj. Mocsár László távolította el. A sok éve várt pillanat 7óra 30 perckor következett be. Először a fedlap körüli földet távolították el. 7 óra 44 perckor elhelyezték a deszkákat a három részből álló kőlap alá, majd azokat a vasrudakat, amin előregörgették a súlyos kőlapokat. A fedőlap első része 7 óra 58 perckor mozdult meg és néhány perc múlva előtűntek az első ládák. Első pillanatra jó megtartásúaknak látszottak; itt-ott előtűntek a csontok is. A felnyitáskor jelen volt Szabó Ferenc építész, kivitelező is. 1938-ban ő vezette a kripta építését, de hiába kérdeztük, ő már semmire sem emlékezett. Állítása szerint csak ezt az egy aknát építette, holott egy kisebb akna is csatlakozott a nagyhoz.

A nagyobb kőfedelet 8 óra 14 perckor húzták el. Vastraverz osztotta ketté a kriptát. Az alján talajvíz – szennyvíz – csillogott és épen maradt csontok meredeztek ki a szétnyílt faládákból. Bakos Kálmán főhadnagy vezetésével az egész felnyitott kripta fölé előre elkészített katonai sátrat emeltek, és a nyílást nagy PVC-fóliával fedték le. 9 óra 36 perckor került a kripta a védősátor alá, majd technikai megbeszélés következett. Ettől kezdve a feltárt területet katonák őrizték éjjel-nappal. A csontok felszedésének megkezdéséig a múzeum dolgozói a terepet készítették elő. A technikai munkálatokkal megbízott Kralovánszky Alán régész különböző nagyságú vaskampókat és ezekre illő pallókat készíttetett és megszervezte a talajvíz kellő időben történő kiszivattyúzását is. …

„Megrázó élmény. A ládák szétnyíltak, a csontok egy része kátránypapírdarabok és újságpapír között hevert. A kripta alján talajvíz csillant, benne ázott egy teljesen ép koponya. Tömegsír, amilyet nem először láttam. Combcsontok, bordák, koponyák. Hasonló érzés kerített hatalmába a mohácsi tömegsír mellett. De az más volt, ott földbe temették a halottakat. Nem glédába állítva, ládákba préselve, újságpapírral letakarva. Torz fintorként a legfelső ládán lévő újságról Hacsek és Sajó élcelődéseit olvashattuk.” [4]

Hankó Ildikó találóan tálalja az olvasók elé a történéseket, hogy miért is nehéz kutatni és feltárni a székesfehérvári sírokat:

„Hol nyugszanak a mi királyaink? Mindenütt és sehol. Szétszórta csontjaikat a nemtörődömség, a tiszteletlenség a múlt iránt. Az ötvenes években még a Szovjetunió is rendezte a nagy cárok sírjait, kutatók rekonstruálták arcukat. Ausztriában a hatvanas években válogatták szét a babenbergi királyi ház halottainak csontjait, és készítettek számukra mauzóleumot Melkben (e munkában Kiszely István is részt vett). Csehszlovákiában a hetvenes években történészek és antropológusok megkeresték és azonosították nagy királyaik maradványait. És mi meddig jutottunk el ezen a téren?… A millennium évében vagyunk, de a királyi maradványokról semmit sem tudni. Gondolom rövidesen megmagyarázzák, hogy a mai korszerű technika mellett miért nem sikerült egyetlen királyt sem azonosítani tizenhat év alatt. … A napokban hivatalos helyről kerestek meg, hogy vállalnánk-e most a királyokénak vélt csontok azonosítását. A válaszunk nemleges volt, mert nincs olyan szakember, aki az utóbbi évek hányattatása után felelősséggel elvállalhatná ezt a nemzet számára olyan fontos feladatot… Székesfehérvárott már megépült a régi-új kripta, ahova az összes csontot hamarosan beteszik. Lesz egy újabb tömegsír, immár a harmadik. Az utolsó szál, amit Bartucz Lajos 1938-ban még megfogott, már elszakadt. És soha nem köthető össze”. (Hankó Ildikó: A székesfehérvári királysírok hányatott sorsa. Magyar Nemzet. 2000. január 22.).”[5]

Befejezés, összegzés

Hunyadi Mátyás nyughelye – egybeértve a székesfehérvári sírokkal tehát többször a pusztulás sorsára jutott. Nem tudjuk, hogy a királyt eredetileg a saját sírboltjába temették vissza – amennyiben ténylegesen megtörtént a szentséggyalázás a 16. században. Amennyiben ekkor nem történt meg, úgy a 19. századra már egészen biztosan a köré a leletanyag közé kerültek maradványai, melyet Bartucz Lajos még ismerhetett, s tudhatta melyik csontváz melyik uralkodóhoz tartozhatott. Feltehetné az olvasó a jogos kérdést, amelyet még nem válaszoltam meg: miért volt eddig nehéz kutatni a fehérvári csontállományt? A rövid válaszom, hogy a hanyagság miatt. Az, hogy a csontokat alapjáraton újságpapírba csomagolják, majd azok abban ázva várják sorsukat, valószínűleg nem teszi lehetővé a pontos kormeghatározást, hiszen a 20. századi újságpapír gyakorlatilag ráaszott a csontokra, azokból pedig így nem lehet például szénizotópos vizsgálatot végezni.

A modern kutatások feladata tehát, hogy amennyiben a csontokat nem lehet beazonosítani a már meglévő technikai vívmányok segítségével, úgy olyan új tudományágakat vonjunk be a vizsgálat keretei közé, mint az archeogenetika. Mindazonáltal az új technikának is megvannak a kritériumai. Bár az archeogenetika főleg a DNS alapján magukból a csontokból képes mintát venni, nem tudja azok kormeghatározását lefedni, pusztán arra ad választ, hogy adott csontok között milyen rokonsági fokok mutathatóak ki. Tehát, mintha tűt keresnénk a szénakazalban. Ez a jövő generációjának a feladata, hogy az összes csontból mintát vegyen, azokat táblázatokban a lelőhelyekkel együtt (osszárium, mostani tárolók nagyon szakszerűen vannak már kiírva, és vannak a csontok elhelyezve a tárolókban) feltüntesse, és igyekezzen egy rendszert alkotni.

Hogy megtalálhatták-e Mátyás koponyáját? A rövid válasz igen, a hosszabb válasz, hogy még hátra van a neheze. A teljes csontváz fellelése ugyanis olyan, mintha a képkirakósban egyenként illesztenénk össze az éleket.

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---

A nyitóképen Benczúr Gyula A diadalmas Mátyás című 1919-es festéménye. (Wikimedia Commons)

Jegyzetek, felhasznált források és szakirodalom:

[1] https://www.atv.hu/belfold/20250415/hunyadi-matyas-csontvaz-szekesfehervar/ letöltés: 2025. 04.
24.
[2] https://index.hu/tudomany/2025/04/16/matyas-kiraly-koponya-arcrekonstrukcio-corvin-janos/ letöltés:
2025. 04. 24.
[3] https://mandiner.hu/belfold/2025/04/mandiner-ertesules-magyar-tudosok-azonosithattak-matyas-
kiraly-csontvazat letöltés: 2025. 04. 24.
[4] Bonfini, Antonio: Mátyás király. Ford: Geréb László: Magyar Helikon, Budapest, 1959. 163-168.
[5] Bonfini: i.m. 164.
[6] Février, Paul-Albert: La mort Chrétienne: „Quand l'homme est mort, au troisième jour, il se
transforme et prend sa forme reconnaissable; au neuvième jour, le corps se dissout tout entier, sauf le
cœur qui se conserve; au quarantième jour, ce dernier disparaît avec le reste.” Publications de l’École
Française de Rome, 1996. 891.
[7] Bonfini: i.m. 164.
[8] Bonfini: i.m. 164.
[9] Hankó Ildikó: Királyaink Tömegsírban. Magyar Ház, Budapest, 2004. 17.
[10] Hankó Ildikó: i.m. 18.
[11] Lásd még: Giovanni Marzio Stella olasz katona írta (Scriptores rerum Hungaricarum
minores, Budae, 1798)
[12] Hankó Ildikó: i.m. 18.
[13] Hankó Ildikó: i.m. 19.
[14] Lásd még : Bombardi: Topographia. III. kötet, 11. fejezet. 7. czikkel.
[15] Hankó Ildikó: i.m. 21.
[16] Hankó Ildikó: i. m. 25.
[17] Hankó Ildikó: i. m. 33.
[18] Hankó Ildikó: i.m. 33.
[19] Hankó Ildikó: i.m. 57.
[20] Hankó Ildikó: i.m. 60.
[21] Hankó Ildikó: i.m. 83.
[22] Hankó Ildikó: i.m. 99.