[KÖNYVISMERTETŐ] Murai András – Németh Brigitta: A Gulag és a családom

Murai András és Németh Brigitta neve olvasóink számára sem ismeretlen, hiszen több írást publikáltak oldalunkon (lásd pl. itt, itt és itt), most megjelent kötetük témájához hasonlóan Gulag és a szovjet fogság emlékezete témakörében. Most megjelent kötetükben a családi emlékezetre helyezték a hangsúlyt. Egyebek mellett azt kutatták, hogy az egykori foglyok gyerekei és unokái mennyit és mikor hallottak felmenőik rabságáról, mi az, amit szüleik-nagyszüleik eltitkoltak, és hogyan viszonyult hozzájuk a Rákosi-rendszer, ahol természetesen tabunak számított a Szovjetunióba hurcoltak sorsa, majd a Kádár-rendszer, ahol azért már töredezett a elhallgatás. A kötet hiánypótlónak tekinthető, mind a Gulag-emlékezet, mind pedig a transzgenerációs traumák hazai kutatásával kapcsolatosan, nem beszélve helytörténeti jelentőségéről.

A felhasznált interjúanyag hatalmas, 2018 s 2024 között 24 leszármazottal beszélgettek a szerzők, átlagosan 1,5-2 óra időtartamban, de akadtak 4-5 órás beszélgetéseik is. Emellett felhasználtak levéltári forrásokat, illetve komoly szakirodalmat, mind a Gulag-ra, mind pedig az oral history-re vonatkozóan. A forrásanyagra tehát „nem lehet panasz”, ráadásul a kötet olvasmányos, lebilincselően érdekes. Bár teljes interjúk, visszaemlékezések közlésére terjedelmi korlátok miatt a szerzők nem vállalkozhattak, jó érzékkel választották ki mind a könyv fejezeteit képező tematikát, mind pedig az idézett részleteket, történeteket. A rövid történeti bevezető után külön fejezetben ismertetik az interjúalanyokat, illetve a kutatási módszert, tematikát, és szintén külön fejezet részletezi a családi emlékezet sajátosságait (több alfejezettel, amelyek például a transzgenerációs történetek tulajdonságait, az interjúalanyok ismereteit, a történetekben felbukkanó szülő-képet vagy épp azt részletezik, hogy mennyire lehet teljes egy ilyen történet).

Kellő hangsúlyt kap a történeti háttér, és hogy milyen módokon kerülhettek magyarok szovjet rabságba (hadifogság, internálás, „malenkij robot”, illetve szovjet bíróság – koncepciós – ítélete, mint pl. Placid atya esetében), és hogy mi a különbség a Gulag (politikai és köztörvényes elítéltek) és Gupvi (hadifoglyok és internáltak) táborok között (ez a közbeszédben lényegében elmosódott, ott mára a Gulag elnevezés lett egyedüli). A Szovjetunióba hurcoltak történeteit bár több mint 30 éve lehet kutatni, a források nagyon hiányosak; szovjet részről eleve töredékes anyag maradt meg (pl. több ezer, a kiutaztatás alatt elhunyt rabról nem maradt feljegyzés), illetve került nyilvánosságra, és a hazai források (pl. a hazatértek névsorai) sem teljesek. Szintén problémásak azok a peranyagok, amelyek alapján szovjet bíróságok ítéltek kényszermunkára Magyarországon, magyar állampolgárokat, hiszen fiktív (de legalább is erősen felnagyított) tényállásokról volt szó.

A történelmi traumát, illetve az elhallgatás okait külön fejezetek ismertetik. Ezzel kapcsolatban eszembe jutottak családi történeteim, amelyeket én sem az érintettektől (anyai nagyszüleim), hanem anyámtól hallottam. Nagyszüleim szerencsés módon elkerülték a szovjet fogságot, ugyanakkor ávós zaklatásban nem egyszer volt részük, és nagyapámat rendszeresen fenyegették, hogy Recskre kerül. Arra csak a rendszerváltást követően, egy TV-műsor révén döbbent rá nagyanyám és anyám, hogy mit is takart ekkoriban a kis mátrai falu valójában… Az örökölt traumára több fejezetben és alfejezetben kitérnek a szerzők, de nem ismétlő jelleggel, hanem újabb és újabb ismeretek bemutatásával; tény, hogy a Gulag-rabok esetében ezen a téren is nagy a lemaradás.

„Míg a holokauszt traumájának családon belüli továbbélésével foglalkozó tanulmányok az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában már az 1970-es évek második felében megjelentek. Azóta a túlélők gyerekeinél és unokáinál a holokauszt identitást formáló hatásainak vizsgálata a pszichológia és a szociálpszichológia kiterjedt kutatási területévé vált. Magyarországon évtizedes késéssel az 1980-as évek második felétől, s főleg a rendszerváltozás után kezdtek írások megjelenni a holokauszt pszichológiai következményeiről, majd a második generáció identitásáról.” (81-82)

A szerzőknek ugyan nem volt célja (és egy-két találkozás során lehetősége sem) a Gulághoz köthető transzgenerációs trauma vizsgálata, ugyanakkor több interjúalanyuk számolt be traumáról, annak átörökítéséről, az évtizedeken át húzódó, generációkon átívelő lelki fájdalomról, így óhatatlanul is komoly szerepet kaptak a téma ezen szegmensének kutatásában is. Az átöröklődő trauma hatását legjobban talán Erdődi Levente, az egyik volt rab fia foglalta össze;

„Idegenként tekintettem az apámra életében, idegenként, mert semmit nem beszélt róla, hogy hol volt. Miért nem beszélt róla? Biztos csinált valami disznóságot. Nem akarja bevallani, nem akar vele terhelni. Ma már, ami ésszel tudom, hogy engem védett, én meg idegenként gondoltam rá, mikor a sírjánál álltam 26 évesen, 1970-ben. Egy barátja mondta a búcsúbeszédet, a legjobb barátja, akit én sose láttam, mert figyelték őket. Nekem meg az a kérdésem volt ott, hogy milyen barát ez, akivel én sosem találkoztam. (…) Most már van mire büszkének lennem.” (82-83)

A szégyen a könyv több fejezetében is előkerül, nem véletlenül, hiszen akkor is érezték az egykori rabok, ha pontosan tudták, hogy teljesen ártatlanul, vagy épp „véletlenül” (pl. hadifogolylétszám-kiegészítésnek) hurcolták el őket. Akiket bíróság ítélt el, azok is szinte kivétel nélkül ártatlanok voltak, egy-két esetben merült fel szervezkedésben vagy az úgynevezett Kopjás-mozgalomban való részvétel, de fizikai tevékenységet ezen elítéltek sem fejtettek ki. Külön nehezítette a volt foglyok helyzetét, hogy az átélt borzalmakról, megaláztatásokról gyerekeiknek kellett volna mesélniük; érthető, hogy sokan magukba zárkóztak, vagy több részletet elhallgattak (amit esetleg később rabtársak mondtak el az utódoknak). A gyerekek sokszor eleve nem tudtak semmit, a szülők féltek, hogy valamit óhatatlanul „elkottyintanak” így legtöbbször csak felnőtt fejjel hallhattak – legalább is részletesebben – szüleik fogságáról. Több leszármazott mondta el, hogy amikor másoknak beszéltek szüleik elhurcolásáról (pl. iskolában), többnyire tagadásban volt részük, mondván ilyen nem létezhet, ez nem történhetett meg, hazugság.

Többen ugyanakkor készültek emlékeik megírására és megjelentetésére, illetve volt, aki szégyen és bezárkózás helyett egyfajta állandó dühös állapottal próbálta meg feldolgozni az átélteket. Lippert Ferenc mondta el apjáról, hogy

„Soha nem éreztem apámon, hogy ő ezt szégyellte volna. Soha. Ő dühös volt, nagyon dühös volt. Dühös volt, hogy 9 év elment az életéből. Dolgoztunk ingyen, elvittek és a fiatalságom eltűnt. Ezt nagyon sokszor hallottam tőle.” (72-73)

Számomra a legérdekesebb (ha lehet így fogalmazni) fejezet a hazatéréssel, újrakezdéssel kapcsolatos volt. A nehézségeket jól jellemzi az egyik alfejezet címét adó idézet; „újra megtanulni az életet”. Elképesztő olvasni az évek, nem ritkán egy évtized után hazatért férjek, fiúk (és nem egyszer feleségek, lányok) történeteit; volt akinek házastársa új életet kezdett, volt, ahol a család jóformán nem vett tudomást arról, hogy visszatért az eltűnt/halottnak hitt fiú, akit lényegében „levegőnek néztek” és nem is segítették újrakezdését. Nem véletlen, hogy több egykori rab is volt foglyot választott házastársának; az átélt traumát így könnyebb lehetett megosztani, feldolgozni. Néhány pár még kint ismerkedett meg, de voltak, akik itthon kerültek össze, akár évekkel később. Munkába állni sem volt könnyű az egykori Gulag-foglyoknak, hiszen másodrendű állampolgárként kezelték őket a Rákosi-, majd a Kádár-rendszerben is. Sokakat évtizedekig megfigyeltek, az egyik túlélő fia megosztott egy olyan esetet, amikor szülei távollétében egy bőrkabátos bácsival találkozott, aki apja szobájában próbált meg kutakodni. Külön érdekesség, hogy a „magyar Szolzsenyicinnek” tartott Rózsás Jánost is beszervezte az állambiztonság, de úgy, hogy azért közben róla is jelentettek.

Nem kevésbé érdekes a hazai Gulag-irodalomról szóló fejezet; Szolzsenyicin néhány munkája ugyan megjelenhetett hivatalosan is, de arról a korabeli pártvezérelt sajtó érthető módon kedvezőtlenül írt. Később, Hruscsov 64-es leváltása után szigorodott a szovjet (és így a magyar) hozzáállás is, a híres orosz író töb könyve eleinte csak szamizdatban terjedhetett, ugyanakkor kicsempészett kéziratok alapján több világnyelven is megjelent. Különleges Lengyel József egy, a 60-as években, tehát Szolzsenyicin munkái előtt megjelent elbeszéléskötete, amelynek néhány novellája (Norilszk kettő, Nefelejcs) a szerző szibériai fogságáról szól. Lengyel egyébként veterán kommunista volt, részt vett a Tanácsköztársaságban, majd a 30-as évektől a Szovjetunióban élt. A sztálini tisztogatások egyik áldozataként 1938 és 1955 között raboskodott Gulag táborokban és száműzetésben. Nagy visszhangot természetesen az ő kötete sem kapott, de azért megemlítették, mint a sztálini időszak rémtetteinek és „túlkapásainak” egyik áldozatát; az az időszakot a 60-as évek elején – ha „szőr mentén” is, de lehetett már kritizálni. Ezt mutatja, hogy Lengyel a Kádár-korszak elismert írójának számított, akit harcos kommunistának tartottak, bár Szembenézés című önéletrajzi könyvét csak „állami szamizdatban”, vagyis kizárólag a belső körös pártfunkcionáriusok számára elérhető módon jelentették meg. Részben kapcsolódik az irodalomhoz Berkesi András története, amelyet olvasóink már ismerhetnek; a későbbi sikeres krimiíró a hírhedt Katonapolitikai Osztály (Katpol) tisztjeként vett részt számos koncepciós eljárás nyomozásában, kínvallatásokban. A könyvben többször előkerül neve, hiszen több interjúalanyt (vagy felmenőjét) vallatta. 1989-ben aztán egy könyvbemutatóján az egyik túlélő fia szembesítette tetteivel, és csatlakozott hozzá a közönség soraiban ülő egykori fogoly is.

Külön alfejezetet kap az emlékezet rendszerváltozás utáni szakaszának fontos része, a túlélőkkel/túlélőkről készített filmek. A szerzők itt elsősorban a Gulyás-testvérek, János és Gyula Malenkij robot I-II., illetve Sára Sándor Magyar nők a Gulágon c. dokumentumfilmjeit ismertették, de szóba került a 2016-ban forgatott Örök tél c. játékfilm is, amely igaz történet alapján készült. A film alapját ugyanis Havasi János szülei Gulág „élményei” alapján készült novellája képezi. A szerző anyja 1949-ben jött haza a fogságból, ezt követően ismerkedett meg apjával, aki tábori lelkészként két és fél évet volt hadifogságban, és hazatérésük után házasodtak össze. Az asszony első férje a Don-kanyarban tűnt el, a szovjetek kislánya mellől hurcolták el a háború végén.

A kötet remek betekintést nyújt a mai Magyarország területéről szovjet fogságba került mintegy 700 000 ember (jelentős részük hadifogoly) tragédiájába, illetve abba, hogy az rabság traumája miként hatott későbbi életükre, illetve leszármazottaikra. Mindez amiatt is fontos, mert a Gulag-emlékezete mostanában kerül át a kommunikatív emlékezetből (kb. 40-50 év az eseménytől) a kulturális emlékezetbe; a szerzők több helyen utalnak is az unokák, dédunokák lanyhuló érdeklődésére. Napjainkban már csak az utolsó túlélők (akiket 14-15 évesen hurcoltak el) mondhatják el személyesen is emlékeiket, így az elmúlt években felvett interjúk különösen fontos forrásnak számítanak. Emellett a könyv közérthető, olvasmányos, így laikusoknak, érdeklődőknek is jó szívvel ajánlott, még ha a téma miatt nem is könnyű olvasmány. Ugyanakkor a szerzők itt is ügyesen egyensúlyoznak: a borzalmak, megaláztatások mellett nagyobb arányban szerepelnek a visszaemlékezők könnyedebb, vagy épp abszurd történetei, mint a kalandfilmbe illő szökési kísérletek vagy például a szibériai munkatáborban született, majd több évtizedes, boldog házasságban folytatódó szerelem története is.

Murai András – Németh Brigitta: A Gulag és a családom. Túlélők történetei a családi emlékezetben. Savaria University Press, Szombathely, 2024.

A nyitóképen: politikai GULAG-rabok ebédje egy szénbányában (Wikimedia Commons) Illusztráció