Darvak a csatatéren
László Andor
Ibn Fadlan arab író (ő a 13. harcos, akit Antonio Banderas alakít egy húszéves filmben) a 10. század első felében a baskírok földjén járva feljegyzi, hogy egyesek közülük tisztelik a darvakat, fohászkodnak hozzájuk, mert „egyszer az ellenségtől megfutamítva, darvakat hallottak krúgatni maguk mögött, mire megfordulva nekibátorodtak, s az ellenséget megszalasztották.”[1] A magyarság egyik feltételezett őshazájából feljegyzett mesés történet mosolyogni való lenne, hacsak nem bukkannánk hasonló esetre történelmünkben!

Történt ugyanis 1636-ban, hogy a Portán az akkori erdélyi fejedelem, I. Rákóczi György menesztéséről döntöttek, és a trónkövetelőként fellépő Bethlen Istvánt, Bethlen Gábor öccsét kívánták helyébe állítani. Szultáni parancs érkezett az erdélyi rendeknek Rákóczi letételére és a fejedelemválasztásra.[2] A döntésnek érvényt akartak szerezni, így maga a budai pasa indult jókora sereggel Erdély irányába, csatlakozott hozzá a boszniai és a temesvári pasa.[3] Úgy tűnt, megvalósul az 1613-as forgatókönyv, amikor török segítséggel vitték be a fejedelemségbe Bethlen Gábort, akinek elődje, Báthory Gábor kénytelen volt átadni a hatalmat, hamarosan pedig meggyilkolták. Rákóczi lassan haladt az előkészületekkel, a vonakodó erdélyi rendek nem szívesen fordultak szembe a törökökkel, hiszen az előző évtizedek is világosan mutatták, hogy a fejedelemség csakis az oszmánok pártfogása alatt élhet nyugodt életet. Ez volt az erdélyi politika alapköve Buda visszafoglalásáig. A nehéz helyzetbe került Rákóczi lengyel segítségért folyamodott, írt II. Ferdinánd császárhoz, élénk levelezést folytatott a királyság rendjeivel, ám érdemi támogatást egészen váratlan helyről kap.
A fejedelem némi meglepetésre a tapasztalatlan Ibrányi Mihály nagyváradi alkapitányt tette vezérré, őt küldte egy nagyobb sereggel a gyorsan előrenyomuló törökök elé, míg maga lassabban vonult Erdélyből Partiumba. Magyar részről zavar támadt a vezetésben, Ibrányi nem merte felvállalni az ütközetet, mivel egy nagyobb lovascsapat felderítő körúton tartózkodott. A katolikus Kornis Zsigmond nála alkalmasabb lett volna parancsnoknak, ám a református hajdúk nem akarták elfogadni,[4] így arra hivatkozott, hogy nem őt jelölték a feladatra. Mikor a törökök október 6-án délután Nagyszalonta közelében szembekerültek az erdélyi csapatokkal, azok a „fejetlen lábság” állapotában voltak.[5] Becslések szerint 10-15.000 főnyi erdélyi haderő állhatott szemben 20-25.000 törökkel.[6]
Az oszmánok menten támadásba lendültek, és a heves ütközetet követően a túlerővel szemben tehetetlen magyarok visszavonultak. „Ibrányi az hajdúsággal menten hátat adott” – olvassuk egy korabeli beszámolóban,[7] „mentől futóbb lóval élvén” azonnal Váradra nyargalt, ahol jelentette „az hadaknak megverettetéseket s eloszlattatásokat s a törököknek rajtok való győzedelmét.” Még napok múlva is hasonló hírek érkeztek a Sebes-Körös mentén lefele vonuló fejedelmi táborba:
„a sok futott szegény nép a fejetlen lábságbul való szaladása miatt a vitézlő népnek mindenütt azt hirdetik vala, hogy igen megverték volna őket, és hogy a mieinknek az hátokon fogott volna Várad alá jőni a számtalan török ellenség.”[8]
A csata kimenetele egyértelműnek tűnt, az erdélyi vereségről még a Regensburgban tartózkodó II. Ferdinánd is tudomást szerzett – a jólértesült Pázmány Péter esztergomi érsek írt neki erről.[9] A sötétedést követően a törökök éjszakai nyugovóra tértek. Ezt használta ki egy kisebb hajdúcsapat, amelynek vezetője Győri Jakab belopózott a török táborba, ahol megtudta, hogy ott a fejedelem által vezetett erdélyi fősereg érkezésétől tartottak. Ekkor a néhány száz hajdú nagy hangzavart keltve megriasztotta az alvókat. Kemény János későbbi fejedelem, maga is részt vett a hadjáratban,[10] önéletírásában így számol be az ezt követő eseményekről:
„Azon a földön számtalan darvak lévén akkoriban, kiket éjjel felbódítván az had népe, távolról az pogányság azoknak kiáltásokat emberek kiáltásának képzelte, s elrémítvén Isten őket csodálatos veszedelmezéssel utálatos lápos helyekre szaladoztanak éjszaka, de ők magokat megveretettnek, az magyarok viszont magokat állítván, azok is vissza Várad felé szaladtanak, csakhogy nem oly veszedelmezéssel és alkalmatlan helyeken. Ekképpen, mint két egymással összeveszett vak koldusok hadazván, s mindenik, egyik egyfelé, másfelé másik, hátramászván, az Úristen csudálatosképpen választotta s futtatta őket kétfelé.”[11]

A fejedelmi kancellárián dolgozó Szalárdi János szintén első kézből értesülhetett az eseményekről, nagy történeti munkájában így ír: amikor a hajdúk támadásba lendültek,
„azon szempillantásban pedig a rétségekről is mindkét oldalrul s hát megöl nagy sűrűséges sokaságú darvak oly szörnyű szokatlan kiáltást kezdének, hogy a török táborbeliek… elrémülének, és azonnal megfutamván, ki egy-, ki másfelé, valamint nyargalvást lehetne, szaladnának, és rendeket elhagyván, oszlanának, és azon éjszaka annyira szélednének egynéhány mérföldön, és lápokra, vizes, sáros helyekre verődnének, hogy némelyek néhány hetek alatt is alig verekedhettek ki belőle.”[12]
A zűrzavarban sokan lovastól a lápba vesztek, mások eltévedtek és éhen haltak, az életben maradtak könnyedén megadták magukat, így
„a parasztság is azon őszön a vizeknek tisztásin (azokon a helyein, ahol nem nőtt növényzet) hajókon (csónakokon) járnak és kereskednek vala a lápokon csáklyákkal, vasvillákkal, s úgy keresik vala ki az aranyos-ezüstös öltözetű odaholt fő-fő lovakat s török testeket, s nagy sok napok alatt fogdosnák s hordanák a török rabokat, s keresnék nagy haszonnal szerén-szerte az éhhel megholt törökökön való gazdag prédát a szigeteken, rétségeken, lápokon, csiádájokon… Az török rabokat pedig a táboron, Váradon s imitt-amott hajdúvárosokon, nemesség, vitézlő nép között mindenütt árulták, imide-amoda várakba, kastélyokba hurcolták és egynéhány esztendők alatt nagy nyerekedés volt vélek”[13]
A törökök súlyos veszteségeit a mocsaras vidéken megerősíti Naima török történetíró részletes beszámolója is.[14]
„És ekképpen az Úristen őfelsége a nagy sok török népet minden emberi erő nélkül… csudálatosképpen megverte, szégyenítette vala” – összegez Szalárdi. Az egyetlen komolyabb, döntőnek bizonyuló ütközet színhelyétől a fejedelem még messze járt ekkor. A törökök visszavonultak, a következő hetekben a tárgyalásoké lett a főszerep, a felek kiegyeztek, Rákóczi megőrizte trónját. Bizony kevés erdélyi fejedelem mondhatta el magáról, hogy sikeresen ujjat húzott a Portával! Rákóczi e napot, „míg éle, nagy isteni tisztelettel, böjttel és hálaadással szokta vala esztendőnkint celebrálni, megszentelni.”[15]
A királyságban is megnyugvással vették tudomással a történteket, a jeles kortárs, Pázmány Péter nagy örömmel értesül a győzelemről: „Bizony dolog, nem említem az keresztyénségben, hogy ily kevés számú magyarság, nem levén német had vélek, ilyen nagy szerencsésen járt volna. Hálákat kell adnunk Istennek, hogy azt az felfuvalkodott kevély pogányságot így megszégyenítette.”[16] Török részről Huszein budai pasát leváltották, Bekir temesvári pasa pedig az életével fizetett a sikertelen akcióért, a Portán beletörődtek Rákóczi trónon maradásában, és ejtették Bethlent.[17]

Később Körössy György, II. Rákóczi Ferenc főkamarása történelmi feljegyzéseiben szintén elismeri a darvak szerepét a magyar győzelemben.[18] Szalonta nagy szülötte, Arany János amikor megénekli a csatát, emléket állít a madaraknak is:
„Allah! Allah! itt az ellen!/ A derékhad Rákóczival!/ Hát megől most nagy-sok sűrű/ Daru rebben, vadlud rivall.// Merre fussunk, hogy kijussunk?/ Földön is kard, vízben is kard!/ Allah! Allah! már fejünkre/ Égből szórja le a magyart!”[19]
Szabó Gyula székely író „történelmi tudósítása” alapján „a szalontai darvak vitézeknél is méltóbban odakerültek a történelem lapjaira; mert annak a csatának a kimenetelét, mely akkor a fejedelmi székért folyt… a darvak billentették I. Rákóczi György javára… Így sivalkodtak bele… a történelmi eseményekbe” – összegez, méltatva a madarak „akaratlan keresztényi pártállását”.[20]
Három évszázaddal később hasonlóképpen viselkedtek, ekkorra azonban már „eljárt fölöttük az idő”, nem befolyásolhatták az ütközet kimenetelét: 1944 őszén, Debrecen bombázásakor a vonulás közben pihenő madarakat mintegy negyven kilométeres körzetben felverte a zaj és a tűz fénye, veszettül rikoltoztak – de hiába…[21]
A történet más szempontból is figyelemreméltó, hiszen jól példázza a Királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség szoros kapcsolatait, a két állam együttműködését. Elsősorban Pázmány tevékenysége feltűnő. Nem sok reményt fűz az ellenálláshoz, szerinte hívei cserben hagyják majd a fejedelmet, aki nem fogadott szolgálatába elegendő számú külföldi zsoldost. Ennek ellenére az idős érsek minden követ megmozgat Rákóczi érdekében: szemrehányással illeti Bethlen Istvánt, eléri, hogy a király elutasítsa annak kérését, megküldi Rákóczinak a Bethlen Budáról visszatérő követétől elvett levelek másolatát. Sziléziai dragonyosok toborzásában közvetít, kéri II. Ferdinándot, hogy segítsen az erdélyieknek, saját kezdeményezéből a fejedelem egyik követét a király után küldi Linzbe. Rákóczit biztatja: „Nem kell, uram, a keresztyénségnek ilyen szép bástyáját, mint Erdélyt, pogánynak hagyni. Nem kell arra szoktatni senkit, hogy csak beszaladjon a törökhöz, és mindjárt vajda legyen.”[22]

Pázmány legfőbb ellenlábasa, Esterházy Miklós nádor viszont azt tanácsolja az erdélyi követeknek, hogy uruk mondjon le, ne szálljon szembe a Portával,[23] felmerül a gyanú, hogy ő áll Bethlen István és a török mögött.[24] A bíboros viszont eredményesebben működik: ráveszi az uralkodót, hogy német csapatokat vezényeljen az országba, és szemet hunyjon a felett, hogy Rákóczi a királyságban toboroz katonákat,[25] végül eléri, hogy lengyel és felső-magyarországi német haderő érkezzen, még ha késve is, Rákóczi mellé.[26]
Néhány hónappal halála előtt még mindig bámulatra méltóan energikus Pázmány. Sűrűn levelezik Rákóczival, októberben például 5-5 levelet váltanak egymással,[27] időnként titkosírást használnak, tanácsokat ad a béketárgyalások lefolytatásához, közvetít a fejedelem és a király között, általa jut el például a Portáról Rákóczinak írt egyik levél a királyhoz.[28] Utolsó ismert levele 1637. március 11-én, 8 nappal halála előtt szintén Rákóczihoz szól.[29]
Az 1636-os török hadjárat nem csupán a két államférfi együttműködése miatt érdekes. Arról megemlékeznek a 19-20. századi történészek, részletesen tárgyalják a körülményeket (képet is közölnek a helyszínről), akad, aki egyenesen a hajdúk legnevezetesebb haditettének minősíti a szalontai csatát, megfeledkeznek azonban a darvak „érdemeiről”.[30] Reméljük, soraink némiképp „igazságot szolgáltatnak” számukra.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Jegyzetek:
[1] Pauler Gyula – Szilágyi Sándor (szerk): A magyar honfoglalás kútfői. Bp. 1900. 201.
[2] Szilágyi Sándor: Rákóczy és Pázmány. In: Uő: Rajzok és tanulmányok I. Bp. 1874. 182., 186.
[3] Naima török történetíró leírása. In: Karácson Imre: I. Rákóczi György 1636-iki háborúja. Hadtörténeti Közlemények 6. (1893) 300.
[4] Kornis Zsigmond 1636. okt. 1-i levele Bornemisza Pálnak. In: Szilágyi Sándor (közli): Levelek Bethlen István támadása történetéhez. Történelmi Tár 1884. 501.
[5] Szalárdi János: Siralmas magyar krónikája. Bp. 1980. 180.
[6] Lukinich Imre: Bethlen István támadása 1636-ban. Századok 44. (1910) 478-9. Ld. még Nagy László: A „bibliás őrálló” fejedelem. I. Rákóczi György a magyar históriában. Bp. 1984. 109.
[7] Haller Gábor naplója. In: Szabó Károly (szerk): Erdélyi Történelmi Adatok IV. Kolozsvár 1862. 36.
[8] Szalárdi 175., 180.
[9] Pázmány 1636. okt. 17-i levele II. Ferdinándnak. In: Pázmány Péter: Összegyűjtött levelei II. (1629-1637) Bp. 1911. 716-7. Két nappal később Pázmány megkapja Rákóczi levelét, amely alapján javítja téves tájékoztatását az uralkodó felé. Pázmány 1636. okt. 19-i levele II. Ferdinándnak. Uo. 717-8.
[10] Erről ld. Haller i. h.
[11] Kemény János: Önéletírása. Bp. 1986. 161-2.
[12] Szalárdi 177-8.
[13] Uo. 178-9.
[14] Naima 303-4.
[15] Szalárdi 179. A csatáról ld. még Bethlen István naplója. In: Szilágyi Sándor (közli): Levelek Bethlen István támadása történetéhez. Történelmi Tár 1884. 308.
[16] Pázmány levele Pálffy István érsekújvári kapitánynak. Pozsony, 1636. október 20. In: Pázmány 718.
Ld. még: Esterházy Pál 1636. december 3-i levelét ismeretlennek. Történelmi Tár 1884. 504-5.
[17] Naima 306.
[18] Bethlen ”addig vádolkodott, az törököt kicsalta., és in 8-bri az Isten megszégyenítette, mert Győry Jakab miatt inkább mind az rétekbe, sárba, vízbe vesztenek, és az darvak miatt is.” Körössy György följegyzései. Századok 9. (1875) 315.
[19] Arany János: Toldi szerelme.
[20] Szabó Gyula: A sátán labdái. Történelmi tudósítás I. Függőleges veszedelmek. Bukarest 1978. 9-10., 78., 117.
[21] Nagy Jenő: A darvak viselkedése Debrecen bombázása alkalmával. Nimród 32. (1944) 467.
[22] Pázmány 1636. febr. 23-i levele Bethlen Istvánnak. Idézi Szilágyi Sándor. In: Szilágyi Sándor (szerk): Erdélyi országgyűlési emlékek IX. Bp. 1883. 225.
Pázmány 1636. jún. 14-i, 19-i és 25-i levele I. Rákóczi Györgynek. In: Pázmány 664-5, 668-9, 671.
Pázmány 1636. szept. 25-i levele Lipót Vilmos főherceghez (?). In: Pázmány 702. Magyarul: Hargittay Emil (vál): Régi magyar levelestár II. (XVI-XVII. század). Bp. 1981. 65-6.
Pázmány 1636. okt. 5-i, 14-i, 16-i, 30-i levele I. Rákóczi Györgynek. In: Pázmány 708-9, 712-4, 725-6.
Pázmány 1636. október 12-i és 16-i levele II. Ferdinándnak. In: Pázmány 711-6. Magyarul: Hargittay 73. Ld. még: Szilágyi Sándor: Rákóczy 160.
[23] Szilágyi Sándor: Rákóczy 161. Ld. még: Szilágyi Sándor (szerk): Erdélyi 226.
[24] Pázmány 1636. aug. 12-i levele I. Rákóczi Györgynek. In: Pázmány 685.
Ld. még: Pázmány 1636. október 3-i levele Esterházy Miklósnak. In: Pázmány 706-7.
[25] Erről ld. még: Frankl Vilmos: Pázmány Péter és kora IIII. Pest 1872. 188.
[26] Szilágyi Sándor: Rákóczy 185.
[27] Pázmány 1636. nov. 12-i levele I. Rákóczi Györgynek. In: Pázmány 731.
[28] Erről ld. Pázmány 1636. nov. 13-i levele II. Ferdinándnak. In: Pázmány 733-4.
Pázmány 1636. nov. 24-i és 28-i levele I. Rákóczi Györgynek. In: Pázmány 736-9.
[29] Pázmány 1637. márc. 11-i levele I. Rákóczi Györgynek. In: Pázmány 757-8. Ld. erről még: Frankl 191.
[30] Nem ír róluk a Rákóczival sokat foglalkozó Szilágyi Sándor, sem a millenniumi tízkötetesben Angyal Dávid, Magyar történetében Szekfű Gyula, hallgat róluk nagyszabású hadtörténetében Bánlaky József csakúgy, mint a Rákócziról életrajzot író Nagy László, a háromkötetes Erdély történetében Péter Katalin vagy az akadémiai összefoglalásban Makkai László.
Források:
Haller Gábor naplója. In: Szabó Károly (szerk): Erdélyi Történelmi Adatok IV. Kolozsvár 1862. 36.
Illésházy Gáspár emlékirata. Történelmi Tár 1891. 577.
Gergely Samu: Az 1636-iki mozgalmak történetéhez. Történelmi Tár 1885. 588-599., 734-749.
Hargittay Emil (vál): Régi magyar levelestár II. (XVI-XVII. század). Bp. 1981.
Körössy György följegyzései. Századok 9. (1875) 315.
Lukinich Imre (közli): Okiratok Bethlen István 1636. évi támadása történetéhez. Történelmi Tár 1909. 378-406.
Nagy Szabó Ferenc memoriáléja. In: Mikó Imre (szerk): Erdélyi Történelmi Adatok I. Kolozsvár 1855. 146.
Naima török történetíró leírása. Karácson Imre: I. Rákóczi György 1636-iki háborúja. Hadtörténeti Közlemények 6. (1893) 297-304.
Kemény János: Önéletírása. Bp. 1986. 161-2.
Pauler Gyula – Szilágyi Sándor (szerk): A magyar honfoglalás kútfői. Bp. 1900.
Pázmány Péter: Összegyűjtött levelei II. (1629-1637) Bp. 1911.
Szalárdi János: Siralmas magyar krónikája. Bp. 1980.
Szilágyi Sándor (közli): Levelek Bethlen István támadása történetéhez. Történelmi Tár 1884.
Szak- és szépirodalom:
Arany János: Toldi szerelme.
Doberdói Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme XVI. Bp. 1940. 32-42.
Frankl Vilmos: Pázmány Péter és kora IIII. Pest 1872.
Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar történet IV. 2. kiad. Bp. 1935.
Izsépy Edit: Ibrányi Mihály szerepe Bethlen István 1636-os felkelésében. Egyetemi Könyvtár Évkönyvei IV. 1968. 275-289.
Lukinich Imre: Bethlen István támadása 1636-ban. Bp. 1910. (Különnyomat a Századok 44. (1910) évfolyamából)
Makkai László: Az ellenreformáció és a harmincéves háború. Az erdélyi fejedelmek Habsburg-ellenes küzdelmei (1608-1648). In: Magyarország története III. 1526-1686. főszerk. Pach Zsigmond Pál. Bp. 1985.
Nagy Jenő: A darvak viselkedése Debrecen bombázása alkalmával. In: Nimród 32. (1944) 467.
Nagy László: A „bibliás őrálló” fejedelem. I. Rákóczi György a magyar históriában. Bp. 1984.
Péter Katalin: A fejedelemség virágkora (1606-1660). In: Erdély története II. 1606-tól 1830-ig. főszerk. Köpeczi Béla. 2. kiad. Bp. 1987.
Szabó Gyula: A sátán labdái. Történelmi tudósítás I. Függőleges veszedelmek. Bukarest 1978. 9-10., 78., 117.
- Szabó János – Somogyi Győző: Az erdélyi fejedelemség hadserege. Bp. 1995. 35.
Szilágyi Sándor: I. Rákóczi György 1593-1648. Bp. 1893.
Szilágyi Sándor: Rákóczy és Pázmány. Pest 1870. In: Uő: Rajzok és tanulmányok I. Bp. 1874. 125-197.
Szilágyi Sándor (szerk): Erdélyi országgyűlési emlékek IX. Bp. 1883.
A nyitóképen darvak a Hortobágyon (Forrás)
[…] korábbi cikkemben már találkozhattunk a darvakkal: egy 17. századi csatában elsősorban hangjukat hallatták,1 most valamivel közelebbről […]
[…] található képére utal, és azt is helyesen tudja, hogy a 16. századtól elterjedtek a daru-, kócsag-, gém-, sas- (ráró)- és sólyom- (kerecsen) tollak.5 Ezeket többféle erénnyel […]