„(…) nem kell csinálni semmit, mink már átálltunk.” Könyvismertető – Eörsi László: Kőbánya 1956. Fegyveres ellenállás a X. kerületben
„Kőbányán születtem, ott is nőttem fel,
Vannak jobb helyek, de nekem megfelel,
Tévében megnézem, ami nekem kell,
Ott találtam asszonyt, ott temetnek el.”
/Hobo Blues Band: Kőbánya blues/
Az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára számos kiállítás, színmű, valamint rengeteg szép- és szakirodalmi alkotás készült, ezek mellett pedig a történelmi tematikájú folyóiratok és blogok – köztük mi is – kivették részüket a megemlékezésből. Bár a forradalom időszakáról (ide értve most az évekig elhúzódó megtorlást is) számtalan szakmunka született, két dolog biztos; az egyik, hogy 60 év után sincs konszenzus az események megítélésében, ahogy mondjuk 1848/49 esetében sem, de ott nem akkorák a törésvonalak – persze adódik a kérdés, lehet-e, kell-e konszenzus, vagy járja mindenki a saját (macskaköves) útját és alakítsa ki egyéni 56-képét – a másik, hogy még mindig akadnak olyan helyszínek és események, amelyeket nem, vagy alig sikerült feltárni.
Több vidéki településen fehér vagy homályos folt az ottani forradalom (természetesen a legtöbb helyen azért igyekeztek ezen változtatni), de a fővárosiaknak sem kell messze utazniuk ilyenért; itt van mindjárt Kőbánya, az ikonikus sör és a magyar blues (egyik) bölcsője, amelynek 1956 októberi-novemberi történetét csak most, az évfordulón megjelent könyvében dolgozta fel Eörsi László. Eörsi véleményével, állásfoglalásaival lehet vitatkozni (meg is teszik, elég csak a Mansfeld Péter és Tóth Ilona perével kapcsolatos vitákra gondolni), de az vitathatatlan, hogy ő a budapesti 1956-os események egyik legjobb ismerője, aki az elmúlt évek során módszeresen dolgozta fel az egyes kerületek, felkelőcsoportok tevékenységét (Baross köztársaság, Széna tériek, Corvinisták), túlnyomó részt levéltári forrásokra támaszkodva, emellett több száz felkelőről közölt életrajzokat. Munkássága a téma kutatói számára megkerülhetetlen.
Szóban forgó kötete is szervesen illeszkedik az általa alkalmazott módszertanba: jól körülhatárolható terület és/vagy csoport (már amennyire utóbbiakat körül lehet határolni, elég nagy volt a fluktuáció a forradalmárcsapatokban), nagyobb részt, levéltári források, kisebb részt oral history. A vékony, de tartalmas könyv két nagyobb részből áll: az első az eseménytörténet, amely jelentések, visszaemlékezések és fotók alapján napról-napra, sok esetben óráról-órára lebontva rekonstruálja Kőbánya 1956-os történetét, a második részben pedig a felkelők és nemzetőrök életrajzai olvashatók – már akiről maradt fent elegendő hiteles adat.
Kőbánya esete rendkívüli: a kerületben számos üzem – a sörgyár mellett például a Radiátorgyár és a Kőbányai Vas- és Acélművek – működött már a 19. század óta, így az ottani munkásságot a rendszer szilárd támaszként kezelte. Egy ideig úgy is tűnt, a forradalom elszáguld Kőbánya felett. Persze sokan, főleg fiatal srácok, mentek be a városba, és csatlakoztak a tüntetőkhöz/harcolókhoz, a helyi pártvezetés tagjainak pedig rendesen megugorhatott a nyugtató és rövidital-fogyasztása.
„1956. október 24-én a kerületi pártbizottság, a rendőrkapitányság és a tanács bevonásával védelmi bizottságot hoztunk létre, amely aktív tevékenységének köszönhetően október 30-áig ellenforradalmi csoport a kerületben nem alakult.”[1]
– olvasható a X. kerületi szervek egy 1959-ben készült jelentésében. A helyzet persze nem volt ennyire stabil; a pártházban és fontosabb objektumokban védelemre készültek, behívták a régi, megbízható elvtársakat, fegyvereket osztottak ki. A rendőrkapitányságnál még aznap sor került az első tüntetésre, ahol lövések is eldördültek: egyes források egy halálos áldozatról tesznek említést, mások szerint az illető „csak” megsebesült. Szintén ekkor döntötték le fiatalok a Szent László téri szovjet emlékművet, de ezt követően napokig nem került sor komolyabb megmozdulásra (arra autózó szovjet katonákat ugyan lefegyvereztek és megvertek, de más atrocitás, tömegtüntetés nem volt). Ez a tény már önmagában érdekes: az általános tendencia szerint a fővárosi események pár nap alatt vidékre is leszivárogtak, és a legkisebb településeken is vérmérséklet függvényében igyekeztek azokat követni (a skála széles: a véres sortüzeken át megvert párttitkárokon/TSZ-elnökökön át a teljesen békés „átmenetig” tart), ugyanakkor a Budapest központjától nem messze (jó, amikor sok évvel ezelőtt e sorok írója Kőbányáról kényszerült hazagyalogolni, nem pont ez a jelzős szerkezet járt a fejében) lévő kerület szinte enklávét képezett.
25-től fegyveres gyárőrségek alakultak (pártirányítás alatt), és megerősítették a Pártoktatók Házának védelmét is; ekkortól kis számú katona is bekapcsolódott a védelembe – a későbbiekben ők, és a kerületben állomásozó honi légvédelem tüzérei jelentős szerepet játszottak a helyi nemzetőrség megszervezésében. Eörsi könyvéből jól kivehető a pártvezetés katonákhoz való viszonya, a rendőrség védelmére 23 katonájával kirendelt Hódos Sándor hadnagyot ugyanis úgy fogadták, hogy
„Ön még talán megbízható, de emberei már nem.”[2]
Ez annak fényében különösen érdekes, hogy Balázs József ezredes rendőrkapitányt tartották a későbbiekben az „ellenforradalom” elleni hatékony fellépés „fő kerékkötőjének”. A helyzet október 28-án, a forradalom „hivatalos győzelme” – ekkor jelentette be Nagy Imre a szovjetek kivonását (Budapestről) és az amúgy már három éve megszüntetett (átalakított) ÁVH feloszlatását is. A bizonytalanság és a káosz ellenére Kőbányán még tartotta magát az MDP, olyannyira, hogy Mező Imre két nappal később innen kért segítséget az ostrom előtt/alatt álló Köztársaság téri pártházba. Bár a pártszervezet egyre közelebb került a felbomláshoz, vitathatatlanul jobban álltak a többi kerületnél. Későbbi jelentéseikben a pártbizottság „védői” alig győzték fényezni magukat, szinte ódákat zengtek hősiességükről – egyesek szerint több sikeres tűzharcot is vívtak az „ellenforradalmárokkal”.
És itt álljunk is meg egy szóra; bár a dokumentumok minden kétséget kizáróan eredetiek, annyit érdemes megjegyezni, hogy a levéltári források sem egységesek (nem csak itt). Akadnak teljesen objektív iratok, pl. jegyzőkönyvek, névsorok, de ide sorolhatóak a fényképek is, pl. a Zalka Máté téren felállított 85-ös löveg biztosan ott volt, ahol, bárki bármit mond is, ugyanakkor a későbbi nyomozások és perek alatt tett tanúvallomások sok esetben kritikával kezelendők. Teljesen érthető, hogy egy forradalmár igyekezett magát (és jobb esetben társait is) menteni, így „elfelejtett” vagy „megszépített” egyes eseményeket, a pártemberek pedig megpróbálták saját hősiességüket kihangsúlyozni, illetve az ellenfél nyomasztó túlerejét kidomborítani. Így lett például a pécsi pártház amúgy teljesen rendben lezajlott átkutatásából a nyomozati eljárás végére egy tatárjáráshoz hasonlóan lefestett esemény. A szerző megfelelő kritikával kezeli ezen jelentéseket, ahol lehet, ütközteti az egymásnak ellentmondó forrásokat, illetve jelzi, ahol egyértelműen valótlan/túlzó állításokról van szó. Ez azért is fontos, mert évtizedekig (sőt egyes helyeken ma is) ténytárként kezelték a volt MDP vezetők/tagok vallomásait, jelentéseit, aminek következtében többen súlyosabb büntetést kaptak, illetve számos legenda, hiedelem került a köztudatba. Persze ez ugyanígy igaz a másik oldalra is, elég csak a 20 000-30 000 halottról szóló írásokat említeni.
Kőbányán végül október 30-án zajlott le a „nagy áttörés”; harc nélkül, de a forradalmárok kezére került a pártház és a rendőrkapitányság. Utóbbinál zajlott le az a Rejtő-regénybe illő jelenet, amely során az udvarra behatoló felkelők meglepő forrásból értesültek, arról, hogy lényegében elkéstek. Vezetőjük, Nyári Sándor erre így emlékezett:
„Amikor bementem az udvarra, elkiáltottam magam, hogy senki se lőjön. Ekkor valaki az emeletről leszólt, hogy nem kell csinálni semmit, mink már átálltunk.”[3]
Ezzel párhuzamosan zajlott a forradalom katonai/rendfenntartó/karhatalmi ereje, a Nemzetőrség helyi alakulatainak megszervezése is, amelyet dr. Gulás János vezetett. Káosz itt is volt, amit jól mutat, hogy sokan Kovács József művezetőt tartották parancsnoknak. Ez egy kicsit olyan lehetett, mint az Apokalipszis most c. klasszikus jelenetében, amikor a főszereplő tiszt „Ki itt a parancsnok?” kérdésére egy láthatóan tudatmódosító szerek hatása alatt álló katona a „Miért, nem maga az?” kérdéssel felelt. A nemzetőrök, ahogy máshol is, járőrözésbe kezdtek, igazoltatták a járókelőket és begyűjtötték az államvédelmiseket, akik okkal tarthattak retorzióktól. Egyes források szerint Vígh Lajost és társait bántalmazták is, ezt azonban Eörsi cáfolja, hiszen az érintettek sem számoltak be erről a vizsgálat során. Ami még érdekes, hogy a bevett gyakorlattól (már amennyire a pár nap alatt bevetté válhatott egy gyakorlat) Kőbányán a nemzetőrség és a rendőrség külön működött, utóbbi új parancsnoka dr. Dárdai Ferenc lakatos, 1945 előtt rendőr őrnagy lett. Bár csak három napig maradt a helyén, szerepe mégis szokatlan, a Horthy-korszak rendőr, csendőr és katonatisztjei – saját jól felfogott érdekükből – általában távol tartották magukat a forradalomtól.
A nemzetőrök (kb. 50-60 fő) november 3-tól a Csajkovszkij parkba (Kőbányai Ifjúsági Park) összpontosították erőiket, és itt csatlakozott hozzájuk több légvédelmi tüzér is. A Magyar Néphadsereg 56-os szerepe, illetve annak kettőssége is tökéletesen nyomon követhető Eörsi könyvéből; Kőbányán a 2960-as számú honi légvédelmi tüzérezred 4. ütege volt a főszereplő. A katona évezredek óta parancsra cselekszik (amit, Boldizsár Iván szavaival, nem „izélünk” meg, mert csak szaporodik, és abból jó még nem származott), de ha nincs utasítás, vagy éppen túl sok is akad, akkor a legfegyelmezettebb alakulat is öt perc alatt bolhacirkusszá tud válni. A katonák 23-tól egy hétig párhuzamosan hallgatták a Kossuth és a Szabad Európa Rádiót – újdonságot csak ez utóbbi jelentett – és érthető módon a fegyelem kezdett fellazulni. Ezt fokozták a 30-a után tömegével befutó parancsok-hírek; készüljenek a harcra, vontassanak ki lövegeket a tűzrendszerből (riadó esetén a honi légvédelemnek megvoltak az előre elkészített állásai, ilyenek ma is láthatóak a Hunyad-oromnál és a Kis-Svábhegyen is például), menjenek a Citadellához, vagy éppen készüljenek a Ferihegyi repteret birtokló szovjetek elleni harcra. A fegyelem ekkor bomlott fel végleg, jelentések szerint elsősorban a később kivégzett Silye Sámuel és két társa tevékenysége következtében; a budapesti katonák egy része ekkor már hazament, vagy éppen keresett magának egy ellenállócsoportot, így az ezredparancsnokság elrendelte önkéntes civilek „bevonultatását” és villámkiképzését. A civilek jöttek is, csak nem úgy, ahogy gondolták; a Sótonyi Tamás vezette forradalmárok ugyanis bejelentették, hogy hat (vagy hét) 85-ös löveget elvisznek. Sok katona amúgy is szimpatizált a forradalom céljaival, és csatlakoztak a nemzetőrökhöz, ami azért is jött jól nekik, mert így akadt olyan is, aki értett a lövegek kezeléséhez.
A lövegeket igyekeztek stratégiai pontokon – a Zalka Máté téren, a Kápolna téren és az Éleskanyarnál – felállítani, a személyzetet pedig civilekkel egészítették ki. Ekkor már többen, köztük frissen szabadult rabok és tisztiiskolások is csatlakoztak a nemzetőrökhöz, ami a fegyelem fellazulását is maga után vonta. A Zalka Máté téren például
„Taxival hoztak italt a Sörgyárból, és jó néhányan teljesen leittasodtak. Ekkor a járókelőket is feltartóztatták, és erőszakkal akarták őket ott tartani.”[4]
Mivel minden hivatalos közlemény ellenére várható volt szovjetek támadása, gőzerővel zajlott a védelem kiépítése. Emellett szovjet telefonvezetékeket rongáltak meg (egyet egy kispesti csoporttal közösen), és sajnálatos módon fosztogatásra is sor került. Azt, hogy a Belügyminisztérium raktárát feltörték, valahol katonai szempontból is érthető, de a kőbányai vasútállomás pincéjéből csak szeszes italokat vittek magukkal (mintegy 6000 forint értékben, ami nem számított kis összegnek akkoriban) – azt joggal feltételezhetjük, hogy nem Molotov-koktél készült az összes pálinkából és konyakból…
A támadás nem sokat váratott magára; november 4-én hajnalban csaptak össze először a kőbányai harcosok a Budapestet lerohanó szovjet alakulatokkal. A Zalka Máté téren második lövéssel sikerült harcképtelenné tenni egy T-34-est – hogy pontosan kik vettek részt itt a harcokban, az ma sem állapítható meg. Délután kis híján kegyetlenkedésekre is sor került, egy megállított szovjet mentőautó személyzetét és a szállított sebesülteket többen ki akarták végezni, de végül győztek a józanabb nemzetőrök. Szürkületkor az Éleskanyarnál is tűzharc alakult ki, itt három szovjet tankot kilőttek, egyet pedig harcképtelenné tettek, ami figyelembe véve a vegyes, sokszor kiképzetlen és alig összeszokott kezelőszemélyzetet, komoly eredmény. A harcot másnap is sikerrel folytatták, a Zalka téren egy BTR-152-est lőttek ki, amelyet egy rádiós kocsi követett; az utóbbiból kimentett két sebesült katonát kórházba vitték. Közben a szovjetek is kilőttek egy ágyút – ennek részletei nem ismertek – és több változásra is sor került; a honi légvédelmisek jelentős része elszivárgott, viszont megjelent egy corvinista osztag és a Juta-dombon előző nap igen hatékonyan ténykedő 51. légvédelmi tüzérosztály egy része is. A katonák – akik inkább tisztában voltak az ellenállás reménytelenségével – igyekeztek kivonni magukat a harcokból, de miután parancsnokukat, Kliebert László századost megfenyegették, 85 mm-es és 37 mm-es lövegeikkel az Éleskanyar közelében vettek fel állásokat. Bár többen – köztük a később kivégzett Rémiás Pál főhadnagy – is lőttek a szovjetekre, eredményt nem értek el, és délután el is vonultak.
A legsúlyosabb összecsapás 5-én este 9-kor kezdődött, a szembenálló felek gyakorlatilag torkolattüzek alapján lőttek egymásra, és több épület is találatot kapott. A forradalmárok lőszere ekkor már nagyon fogyóban volt, és egyre jobban érvényesült a szovjet túlerő is; 6-án már csak két löveg működött, de a szám hamarosan egyre csökkent, és az eredetileg 150-160 nemzetőr száma is alaposan megcsappant. A szovjetek ugyanakkor kicsit visszavettek a tempóból, a lerohanás helyett inkább tüzérségi tűzzel és helikopterről szórt röplapokkal igyekeztek meggyőzni az ellenállókat, akikre a Sörgyár közelsége is hátrányosan hatott:
„Néhány civil igen sok sört hozott a Sörgyárból, és hamarosan féktelen italozás kezdődött. Déltájban azonban egyes civilek kérésére a »honiak« riasztólövést adtak le azokra, akik rablással próbálkoztak.”[5]
Az utolsó löveget 8-án lőtték ki a szovjetek – harckocsival vagy aknavetővel – a katonák ezt követően visszatértek egységükhöz, vagy hazafelé vették az irányt. A civil ellenállókról sajnos szinte alig maradtak források; az biztos, hogy egy csoport 8-ig védte a pártházat, amit harckocsiágyú-találat is ért (ekkor esett el a Radiátorgyár is), majd tagjai szétszéledtek. Hódost és Barinka Imrét, a felkelők egy másik vezetőjét a szovjetek elfogták és mintegy két hónapra deportálták őket (mintegy 850 más magyarral együtt) a Szovjetunióba. Még november 6-án 9 fegyveres fiatalt géppuskáztak le szovjetek a Pongráctelepnél, és a belövéseknek egy civil is áldozatul esett. A harcok mintegy 30 szovjet áldozatot követeltek (köztük egy főtisztet is), a szabadságharcokos Csajkovszkij-parki egysége ugyanakkor nem veszített embert. A harcoknak több civil is áldozatul esett, számuk azonban nem állapítható meg. Az anyagi veszteség szovjet részről négy harckocsi, egy páncélautó, egy híradós kocsi és egy mentő volt. A kőbányai ellenállás több vezetője ezt követően azonnal nyugatra menekült; Silye tizedest 1959 novemberében kivégezték, többen pedig hosszabb-rövidebb börtönbüntetést kaptak.
Ahogy ebből a rövid összefoglalóból is látszik, Kőbánya elég sok mindent megélt ez alatt a kb. két hét alatt; az itteni harcok, bár jelentősek voltak, korántsem ismertek annyira, mint a belvárosi események – különös tekintettel a 9 forradalmár kivégzésére. Eörsi László úgy látszik „csigavonalban” halad, mivel a belső kerületek után idén több külső kerület – Kőbánya, Zugló – forradalmi történetét is feldolgozta. Szürke vagy fehér foltok persze így is maradnak még – több eseményről nem, vagy alig maradtak fent források, vagy azok még nem kerültek elő – de a kötet így is egy újabb mozaikdarabot jelent a nagy forradalmi „kirakósba”. A könyv további előnye gazdag, és legtöbbször (szinte) ismeretlen fotókból álló képanyaga (elsősorban Jajesnica Róbert és Kinczler Gyula felvételei), amelyek révén még közelebb kerülhetünk a 60 éve Kőbányán történt eseményekhez, láthatjuk a tüntetőket, majd a harcok helyszíneit, és végül a november második hetétől már zavartalanul járőrözgető szovjet tankokat is. Néhány helyszín, a Zalka tér (Kőbánya-Alsó vasútállomás), Körösi Csoma út akkori és mai fotókon is megtekinthető, így szó szerint képet kaphatunk (elnézést) nem csak a forradalomról, hanem a hatalmas változásról, ami a városrészben lezajlott. A könyv egy kisebb pontatlansága ugyanakkor a képaláírásokhoz köthető: ami a 39. oldalon (18. kép) kilőtt szovjet ISZU-152-es rohamlövegként szerepel, az valójában SU-100-as páncélvadász, de ez az apró tévedés semmit sem von le a munka értékéből.
Eörsi korábbi munkáihoz hasonlóan itt is táblázatban foglalta össze a helyi felkelők névsorát és fontosabb adatait – ez külön nagy segítség a rokonaikat, ismerőseiket keresőknek – amiből megállapítható (és más névsorokkal összevethető) a forradalmárok életkori és foglalkozási megoszlása (Kőbányán a többség munkás volt, de akadt köztük mérnök, egyetemista és pásztor is) is. A függelék részét képezi a kőbányai felkelők pereit (4 per, összesen 14 vádlott) ismertető rész és a harcok során életüket vesztett kőbányaiak és az azonosított szovjet katonák listája is. Október 24-én egy mellkasi és haslövés következtében elhunyt szerepel a listán, elképzelhető, hogy ő volt a rendőrkapitányságnál leadott sortűz áldozata. Külön tragikus, hogy több áldozatot jóval a forradalom leverése után, 1957 telén ért a halálos lövés; a 14 éves Gulyás Ilona tanulót január 27-én a Pataki István téren lőtték le, Rozmarin (vagy Rozmann) Jánost (1940) pedig április 6-án érte a halálos találat. Sajnos a pontos körülményeket nem közli a szerző. A kőbányai forradalmat és harcokat bemutató könyv érdekes olvasmány mind az 1956-ot kutatóknak, mind pedig a helytörténettel foglalkozóknak, de a nem szakmabeliek érdeklődésére is számot tarthat. A kötet – ahogy általában a helytörténeti vonatkozású írások – a „nagy képet” illetően nem hoznak olyan adatokat, amelyek új alapra helyeznék a kutatást, ugyanakkor számos esetben egészítik ki és/vagy árnyalják meglévő ismereteinket, sőt, az életrajzok és a képanyag jelentős részét gyakorlatilag teljesen új információként is értékelhetjük. Ezek mellet további „jópont” jár a térképért, amelyen a fontosabb helyszínek (Mázsa tér, pártház, rendőrség, a nagyobb összecsapások helyei) szerepelnek, így a Kőbányán nem ismerősök is könnyebben igazodnak ki a leírásokban.
Eörsi László: Kőbánya 1956. Fegyveres ellenállás a X. kerületben 1956-os Intézet Alapítvány, Budapest, 2016.
[1]12-13. o.
[2]17. o.
[3]19-20. o.
[4] 30. o.
[5] 43.o.
A nyitóképen: Romos ház az Éles saroknál, a Kőrösi Csoma Sándor út elején. 1956. november 8., Nagy József felvétele. FSZEK 056132