„Nem vagyok én apáca” – a zárdából megszöktetett királyleány

Kun László uralkodása az Árpád-kor zaklatottabb időszakai közé tartozott. Még gyermek volt, mikor nagyapja, IV. Béla, és apja V. István háborúzott egymással, és 1264-ben fogságba esett, és anyjával, Kun Erzsébettel együtt Sárospatak várába záratták. 1272-ben pedig Gutkeled Joachim rabolta el a tíz éves trónörököst. Apja azonban belerokkant az esetbe, és elhunyt, IV. Lászlót pedig még ugyanabban az évben meg is koronázták. Rockopera, irodalmi és történeti alkotások hosszú sora szól az életéről. Kevesebb szó esik azonban V. István lányairól is, akik úgy tűnik, mind erőteljes személyiségek voltak. Bizánci trónörökös felesége, nápolyi királyné, szerb királyné lett belőlük. A mai forrásunk Erzsébetről, V. István lányáról, és IV. László nővéréről fog szólni, aki a maga nemében egyedülálló módon megszöktette magát egy apácakolostorból.

A késő Árpád-kor tele van érdekesebbnél érdekesebb személyiségekkel. A tatárokat túlélő IV. Bélát a saját apjával háborúzó V. István követte, majd a kunokhoz vonzódó IV. László, és a bizonytalan származású III. András következett. Hozzájuk is számos történet kapcsolódik, amelyből mi is szemezünk majd itt a blogon. A mai esetet a szereplők bemutatásával kezdjük, mivel egy hosszú levélből idézünk részleteket. Az egyik főszereplő maga a király, IV. (Kun) László, akinek a viszonya az egyházzal meglehetősen hektikus volt. A gyermekként trónra kerülő uralkodó feje felett a különböző oligarchák egymás után váltották az ország élén. Nagykorúsága után megpróbálta stabilizálni az országot, ám sikertelenül, amelyben nagy szerepet játszott a király kicsapongó, és a kortársak (különösen az egyház) szemében meglehetősen erkölcstelen életmódja.

Kun László király a Képes Krónika miniatúráján
Kun László király a Képes Krónika miniatúráján

A királyné ugyanis ekkor Nápolyi Izabella volt, az Anjou-ház tagja. A trónörökös, a későbbi II. Károly nápolyi király vette el V. István lányát, Máriát, Izabella pedig Kun Lászlóhoz ment feleségül, ám a kapcsolatuk finoman szólva sem volt kiegyensúlyozott. László ugyanis szívesebben töltötte az idejét kun szeretőivel, Éduával, Köpcseccsel és Mandulával töltötte. Közülük is Édua volt a legkedvesebb a királynak, aki azt is megtette, hogy Izabellát bezáratta, és a királyné jövedelmeit átengedte a szeretőjének. (Az alább idézett levélben olykor név nélkül, olykor mérges viperaként hivatkozik Éduára, de a nevét megőrizte a magyar krónikás hagyomány is).

A levél Franciaországban maradt meg, és alighanem Nápolyból került oda, a 20. század elején fedezték fel őket, és Karácsonyi János publikálta a szöveget a Századok 1910-es számában. A szerzője Lodomér, esztergomi érsek volt, és magas szintű, kiművelt latinságról tesz tanúbizonyságot. (Az antimonialis-sanctimonialis szójátékot magyarra például igen nehéz egy az egyben átültetni). Valószínűleg a Monoszló nemzetségből származott, és Bolognában tanult, majd váradi püspök lett. Ő vezette a Margit csodáit vizsgáló bizottságot. 1279-ben a pápa érsekké nevezte ki. Bár korábban V. István rendíthetetlen hívének bizonyult, a fiával és a lányaival már korábban sem volt ennyire kibékülve. 1287-ben kiátkozta a királyt, de IV. László látszólag kibékült vele, visszafogadta a feleségét, ám amint megkapta a feloldozást, László visszatért korábbi életviteléhez.

Erzsébet szöktetésének a helyszíne: a margitszigeti apácakolostor romjai
Erzsébet szöktetésének a helyszíne: a margitszigeti apácakolostor romjai

Levelében a király mellett Erzsébetet nevezte meg a bajok fő okozójának. (Az alább idézett levél mellett Zsoldos Attila említi a királyné egyik oklevelét, amelyben megerősíti, hogy a király és a közte lévő viszály egyik oka a sógornője volt). Erzsébetről nem tudunk sokat, de a Margit életét vizsgáló bizottság jegyzőkönyv tanúsága szerint az 1255 körül született lányt négy éves korától az apácák közé adták, és nyolc éves korában öltöztették apácaruhába. Arról is beszámoltak, hogy már kislányként is igen csintalan volt, 1277-től pedig a Margit-szigeti apácakolostor főnökasszonya lett. Karácsonyi János említést tesz arról, hogy mikor 1285-ben meglátogatta a testvérét, Katalint, egy görög forrás szerint nem igen volt tekintettel a szüzességi fogadalmára. Az 1288-ban a harmincas évei közepén járó Erzsébet életében Zavis, Falkenstein grófja hozott változást. Kihasználva a királyra gyakorolt befolyását, megszökött a zárdából, úgy téve, mintha elrabolnák őt. Lássuk, mit írt erről az esztergomi érsek:

A szentséges atyának, Miklós úrnak, isteni gondviselésből a római szentegyház főpapjának, Lodomér, Isten irgalmából az esztergomi egyház alázatos szolgája, a legnagyobb tisztelettel csókolja boldogságos lábait. (…)

A király és a királyné közötti eme viszálykodásnak kígyótermészetű magvetője Erzsébet, a király húga volt, aki az apácáknak a budai szigeten lévő kolostorában, kolostorba lépésének harmincadik, szerzetesi fogadalmának, elfátyolozásának és felszentelésének mintegy huszonhatodik évében járt. Több esztendőktől fogva a tatárfélékkel való nászra vágyakozott, mivel pedig erre semmiképpen nem juthatott, pünkösd ünnepe előtt legközelebb múlt kedden egy bizonyos cseh emberrel lépett házasságra, kinek neve Závis, aki ennek előtte magának Erzsébetnek a másodfokú vérrokonát, tudniillik saját volt úrasszonyát, Ottokárnak, Csehország királyának az özvegyét, [ti. Kunigundát, IV. Béla unokáját – KF] a mondott cseh király eleste után házastársi szövetségre vette.

Erzsébet, aki nem annyira sancti, mint antomonialis, testvérének, a királynak mindarra, ami Istennek nem tetsző, készséges és nagyon is hajlékony lelkületét gyakori sürgetéseivel felindította, vele az említett kolostor ajtajait feltörette. A szent életű férfiút, Pál testvért, a prédikátor testvérek rendjének magyarországi tartományfőnökét és ugyanazon rend némely más testvéreit a király csatlósai királyi parancsolatból rút testi bántalmakkal illették, sőt egy laikus testvért kegyetlenül meg is sebeztek, kinek vérétől pirosló öltözetét maga a tartományfőnök az én tartományi zsinatomon, amely éppen ama napokban, midőn ezek történtek, egybegyülekezett, könnyhullatások közepette mutatta meg mindazoknak, akik a zsinaton jelen voltak, és akik ily elmondhatatlan gonosztettnek borzalmaitól megrendülve keserves könnyekben törtek ki.

Így ragadta őt ki a kolostorból, s e kéjvágyó léleknek még nagy tetszése is lelt abban, hogy azt mutassa, mintha erőszakkal ragadnák őt el, azután pedig nagyon is kárhozatos ünnepélyességgel, nem azt mondom, hogy feleségül, hanem még rútabb módon, ágyasként, házasságra lépett. Ezzel, tudniillik Erzsébettel, ki még arra sem méltó, hogy nevén nevezzük, egy bizonyos kisleányt, nővérének, Szerbia királya feleségének leányát [V. István másik lánya, Katalin, szerb királyné valamelyik lányáról van szó, de hogy Erzsébet, Ursa, Margit vagy Katalin az érintett személy, az a forrásból nem derül ki – KF], aki lelki szolgálat közbejöttével szerzetesi ruhába öltözhetett, és ezen kolostorban sok évtől fogva nevelkedett, bár siránkozott, és amennyire e gyengéd kor erejéből tellett, hogy el ne vezessék, minden módon, amint tehette, ellenállott. Őt maga a király ragadta el.

Jézus Krisztus pedig, ama szerzetes nővérekkel, kik a kolostorban maradtak, nagy irgalmasságot cselekedett annyiban, hogy az erőszakos megrontás gyalázatát el tudták kerülni, ámbár a király ama gonosztevő és arctalan sokaságnak, amely a kolostort megostromolta, megengedte, hogy mindazt, ami kedvére van (milyen borzasztó ez!), szabadon megcselekedheti.

Hogy pedig sem a király, aki mindenestül (ó gyalázat!) olyan lett, mint aki törvényen kívül áll, sem ama vérfertőző és házasságtörő cseh, vagy az előbb említett vérfertőző és házasságtörő nőszemély azt  ne állíthassák, hogy az isteni, valamint az emberi, a természeti és a tételes jognak vaskos tudatlanságában cselekedték ezt, mielőtt e szentségtörő és vérfertőző házasságtörés bekövetkezett volna, alkalmas követek által küldött szóbeli üzenetekkel, meg levélben fogalmazott rábeszélésekkel, amennyire egyszerűségemtől tellett, nem egyszer, nem másszor, hanem többször is megismételt tanácsadásban részesítettem őket. (…)

Maga a király pedig őt [ti. a követet – KF] sok gyalázkodással illette, és az egész magyarországi és az azon kívüli klérust is borzasztó fenyegetésekkel átkozta. „Az esztergomi érsektől”, mondá, ” és az alája rendelt püspököktől elkezdvén, ezt az egész fajzatot tatár kardokkal fogom kiirtani, mind egész Rómáig.” És hozzátette még: „Ha éppen tizenöt vagy annál is több nővérem lenne apáca, akárhány kolostorban, mind kiragadnám őket onnét, törvényes vagy nem törvényes házasságra adnám, hogy így akaratom végrehajtására olyan rokonságot szerezzek, mely minden erejével mellettem áll, hogy így lelkem minden indulatát véghezvihessem. Nagyon keveset, vagy éppen semmit nem törődnék azzal, amit cselekszem, az az egyházi törvényekkel, amelyekre mindig hivatkoztok, egybehangzó, vagy azoktól eltérő-e. A magam számára ugyanis én vagyok a törvény, és hogy valamiféle papok törvényei korlátozzanak, el nem tűröm.”

(…) Kelt az Úr 1288. évében, Szent György ünnepének tizenötödik napján, május idusának nyolcadik napján. [május 8.]

(Makkai László és Mezey László fordítása. In: Kristó Gyula: Kun László emlékezete. Szeged, 1994. 235-240. o.)

A szöktetés tehát sikeres volt. A cseh főúr és a magyar királylány a levél megírásának a napjaiban, vagyis az eset után egy-két héttel összeházasodott. A tető alá hozott törékeny békének is leáldozott, és amint az az érsek előadásából kiderült, Lászlót nem nagyon foglalkoztatták az egyház aggodalmai. Ennek ellenére kénytelen volt később ismét kibékülni az ország rendjeivel.

Zavis számára, mint láthattuk, nem volt ismeretlen az Árpádok számára, hiszen a Cseh Királyság egy befolyásos politikusaként vette feleségül II. Ottokár özvegyét. Ottokár egyébként a morvamezei csatában halt meg, mikor Habsburg Rudolf, Kun László segítségével, győzelmet aratott felette. Kunigunda és Zavis kénytelenek voltak szövetkezni a Vencel cseh király felett gyámkodó Ottó, brandenburgi őrgróf ellen, a szövetségből pedig viszony, majd házasság lett. Kunigunda 1285-ben halt meg. Zavis, miután 1288-ban megszöktette Erzsébetet a zárdából, visszatért a cseh politikába, de nem aratott nagy babérokat: visszakövetelték tőle Kunigunda birtokait, és mikor Zavis nem engedelmeskedett, árulás miatt letartoztatták. A halála egy sajátos jelenet közepette zajlott le, ugyanis Vencel másfél évig fogságban tartotta Zavist, majd ostrom alá fogatta annak hlubokai várát, amit a felesége védelmezett. A király arra utasította a főurat, hogy adjon parancsot a megadásra, ám Zavis ezt megtagadta, így a várnép szeme láttára lefejezték.

Zavis kivégzése egy 20. századi ábrázoláson (Forrás: wikipedia)
Zavis kivégzése egy 20. századi ábrázoláson (Forrás: wikipedia)

Erzsébetnek nem Závis volt az egyetlen házastársa. Bizonytalan, hogy pontosan mikor, de II. Uros István szerb királyt is a férjei között tudhatta. Neki ez volt a harmadik házassága, de egyházjogilag (az ortodox egyházban) ez a házasság sem jöhetett volna létre, mivel Erzsébet testvére, Katalin, Uros István bátyjának, Dragutin Istvánnak volt a felesége. Politikai okokból azonban a szerb uralkodónak szüksége volt a magyar király támogatására. Amikor azonban a bolgár uralkodó szövetsége fontosabbá vált, engedett az egyház nyomásának, és Erzsébetet visszaküldte Magyarországra, hogy elvegye a bolgár cár lányát.

Erzsébetet utóbb ismeretlen időben boldoggá avatták, Hevenesi Gábor révén pedig egy kisebb vitája is fennmaradt, ami azonban igen távol áll a forrásokból megismerhető valóságtól, és meg sem említi a hercegnő és Závis házasságát. A férje kivégzése után Erzsébet Nápolyba ment a testvéréhez, Máriához. A 16. századi Margit-legenda szerint a Nyulak-szigeti kolostor káptalantermében temették el.

Kőrösszeg mellett meggyilkolják Kun Lászlót (Képes Krónika) (Forrás: wikipedia)
Kőrösszeg mellett meggyilkolják Kun Lászlót (Képes Krónika) (Forrás: wikipedia)

Kun László 1290-ig uralkodott, amikor a kunok meggyilkolták. Lodomér egészen 1298-ban bekövetkezett haláláig esztergomi érsek maradt. Kun Lászlóval soha nem állt helyre a jó viszonya, de az érsek a legfontosabb támogatója volt III. Andrásnak, az utolsó Árpád-házi uralkodónak.


Felhasznált irodalom:

Karácsonyi János: A mérges vipera és az antimonialis. Korkép Kun László király idejéből. Századok 44. évf. 1. szám. 1910. 1-24. o.

Kristó Gyula: Kun László emlékezete. Szeged, 1994.

Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpádok. Fejedelmek és királyok. 2001. 297-305. o.

Koszta László: Lodomért esztergomi érsek. In: Korai magyar történeti lexikon. Szerk.: Kristó Gyula. Budapest, 1994. Akadémiai Kiadó 414. o.

Zsoldos Attila: Az Árpádok és asszonyaik. (A királynéi intézmény az Árpádok korában). Budapest, 2005.

Facebook Kommentek