„Beteges antikommunista” Szolzsenyicin és A Gulag-szigetcsoport a Kádár-korszak sajtójában

Murai András – Németh Brigitta

50 évvel ezelőtt, 1973. decemberében Párizsban jelent meg Alekszandr Szolzsenyicin monumentális művének, A Gulag szigetcsoportnak az első kötete. A Szovjetunióból kicsempészett kéziratot először oroszul adták ki, pár hónap múlva a franci és angol nyelvű kiadás következett. Míg a nyugati világban óriási sikert aratott a szovjet lágerek borzalmait leleplező szociográfia, a keleti blokkban politikai támadásnak és a kommunista eszmék elleni propagandának nevezték az akkor már Nobel-díjas író művét. 1974 legelejétől – természetesen a szovjet példát követve – a magyar sajtóban is támadást indítottak Szolzsenyicin ellen.

 

Lágerélet – Ivan Gyenyiszovics egy napja

Szolzsenyicint 1945-ben ítélték 8 év kényszermunkára, mert egy barátjának írt levelében bírálta Sztálint. Összesen 11 évet töltött börtönben, lágerben és száműzetésben. A generalisszimusz halálát követő, Nyikita Hruscsov nevével fémjelzett korszak nyitást hozott a kulturális életben, és az olvadás időszakában megjelenhetett Szolzsenyicin első regénye: a ma már az orosz lágerirodalom alapművének számító Ivan Gyenyiszovics egy napját (eredeti címe SCS-854) 1962 novemberében a Novij Mir folyóirat közölte. A Szovjetunióban végbement változások Magyarországon is lehetővé tették a kisregény megjelenését, 1963-ban a Nagyvilág 2. számában volt olvasható először teljes terjedelmében (Wessely László fordításában). Érdekes, hogy ezt megelőzően két megyei napilap, a Szolnok Megyei Néplap és a Dunántúli Napló 1962. december végétől folytatásokban, 51 részben közölte a regényt (a fordítók is mások: Peters Magda, Hetényi Pál, Dosek Lajos, Murányi Bea).

A 60-as évek politikai légkörének változását jól mutatja, hogy Szolzsenyicin kisregényét megelőzte egy magyar Gulag-túlélő elbeszéléskötete. Lengyel József, aki 1938-tól 17 évet töltött lágerekben és száműzetésben, 1961-ben megjelent Igéző című könyvének néhány írása (Norilszk kettő, Nefelejcs, Sárga pipacsok) tudósított először a sztálini diktatúra munkatáborairól. Az igazi meglepetést mégis az Ivan Gyenyiszovics egy napja jelentette, hiszen egy legálisan beszerezhető orosz regény a szovjet lágeréletről egyértelműen a politikai enyhülés és a múlttal való szembenézés jeleként értelmezhető. A hazai kritikák azonban nem elsősorban a személyi kultusz terrorjának bátor feltárásáért dicsérték Szolzsenyicin könyvét, hanem irodalmi értéke miatt. Számos cikk foglalkozott a könyvvel és az íróval, s volt olyan szerző is, aki túlzásnak találta a „lágerirodalom” körül kialakult „hisztériakeltést” (Galambos Lajos: Protestálok, Kortárs, 1963. 3. szám), ezzel további vitát gerjesztve.

Érdemes megjegyezni, hogy a „gulág” szót egyáltalán nem használták a kritikák és ismertetések sem Lengyel József elbeszélései, sem az Ivan Gyenyiszovics egy napja kapcsán (pedig ebben egy ízben szerepel, Wessely ford. 20. o.) – ez a szó egyáltalán nem volt használatban a szocializmusban. A kifejezést még azokban a családoknál sem ismerték, ahol szovjet lágerekből hazatért túlélő volt. (Családon belül leggyakrabban úgy fogalmaztak, hogy a szülő fogságban volt.) Ha megnézzük a magyarországi sajtótermékeket 1957 és 1988 között, a „gulág” szóval csak Szolzsenyicin Nyugaton kiadott műve, A Gulag szigetcsoport révén találkozhatunk, 1974-ben, a hazánkban meg sem jelent könyvről írt beszámolókban. Ekkor azonban az orosz íróra már nem, mint a szovjet irodalom kiemelkedő tehetségére, hanem a rendszer ellenségére tekintettek.

Lágeruniverzum – A Gulag szigetcsoport

Nyikita Hruscsovot 1964-ben leváltották, az olvadás korszaka véget ért, és a keményebb pártirányítás befagyasztotta a kulturális reformokat. Az új pártfőtitkár, Leonyid Brezsnyev vezette Szovjet Kommunista Párt úgy gondolta, Szolzsenyicin veszélyes a kommunista rendszer számára. Innentől munkái hazájában szamizdat kiadásban, titokban juthattak el az olvasókhoz. Mindeközben több művének, így A pokol tornáca és a Rákosztály kicsempészett kéziratait kiadták több nyugat-európai országban. 1970-ben neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat, amit azonban nem vett át, attól félve, nem engedik vissza hazájába.

A több kötetes A Gulag szigetcsoport a legátfogóbb munkája, a bebörtönzések és rabszolgatelepek működését komplex módon bemutató lágerszociográfia. Lényegesen eltér az Ivan Gyenyiszovics egy napjától: míg ebben úgy írja le a foglyok életét, hogy egy szót sem említ a kommunista rendszerről, addig a Szigetvilágnak az a célja, hogy saját élményei, több mint 250 rabtársának beszámolói és egyéb feljegyzések alapján a szovjet lágerek teljes történetét bemutassa. Szolzsenyicin mindvégig az irónia eszközét használja az ép ésszel szinte felfoghatatlan lágerkörülmények és az egyéni szenvedéstörténetek leírásakor, amivel felerősíti a kommunista rendszer abszurditását. Ebben a könyvben derül először fény arra, hogy már Sztálin előtt, a Lenin vezetésével épülő kommunista diktatúra létrehozott kényszermunkatáborokat. Szolzsenyicin a kommunista ideológia elkerülhetetlen következményének tartotta a szovjet lágerrendszer kiépülését, a sokmillió ember szenvedését és halálát. „Az ideológia! Az adja meg az áhított igazolást a gaztettekhez …” (A Gulag szigetvilág. I. Helikon Kiadó, Budapest, 2018. 195.), írja, párhuzamot vonva a nácizmus és a kommunizmus között. A grandiózus mű tehát teljes támadás nem csak a sztálini típusú diktatúra, hanem a „létező szocializmus” ellen, s erre nincs bocsánat: a keleti blokk kommunista pártjai, követve a Szovjetunió álláspontját, a nép ellenségének kiáltották ki Szolzsenyicint.

„Beteges antikommunista” – A magyarországi fogadtatás

A „Szolzsenyicin üggyel” 1974. január 2. és február vége között a hazai országos napilapok több tucat cikkben foglalkoztak. Az olvasók úgy alakíthattak véleményt Szolzsenyicin munkájáról, hogy az eredeti művet nem foghatták kézbe. Az első magyar nyelvű kiadás ugyanis Münchenben jelent meg, 1975-ben, A Gulag szigetcsoport címmel (Szente Imre fordításában), ami Magyarországon 1989-ben került könyvesboltokba. Az MSZMP Politikai Bizottsága 1974 február 12-i ülésén foglalkozott a témával. Aczél György tájékoztatta a jelenlevőket, hogy elkészült A Gulag szigetcsoportról egy ismertető, amelyet eljuttatnak a PB tagjainak, valamint hozzáférhetővé teszik a Központi Bizottság, és a megyei pártbizottságok első titkárai számára is. (MNL OL 288. f. 5/630 ö. e.)

A lapok először a TASZSZ (szovjet hírügynökség) és a Pravda kommentárjait vették át. Ezek álláspontja nem kétséges: a könyvet a „szovjetellenes propaganda szennyes áradatának” nevezik (Magyar Hírlap 1974. január 15. 2. o.), Szolzsenyicint a nyugati propaganda eszközének és a szovjet nép árulójának tekintik. A magyar újságírók lényegében a szovjet lapok állításait bontják ki, fejtik tovább.  A propaganda cikkek egyik közös pontja szerint a könyv nyugati megjelenésének célja a hidegháború erősítése, a két világrend közötti enyhülés akadályoztatása, a nemzetközi feszültség fokozása. Az orosz nyelvű kiadás Párizsban zsebkönyv alakban jelent meg, a Magyar Hírlap újságírója szerint azért, mert így viszonylag könnyebb illegálisan becsempészni a Szovjetunióba (Bögös László: Hecckapmány a nemzetközi enyhülés ellen Magyar Hírlap 1974. 15. szám 2. o.) Szinte valamennyi írás kiemeli, hogy nem irodalmi műről van szó, mintha besorolhatatlansága eleve hiba volna, amiről felismerni a bűnöst. A „nem irodalmi mű” meghatározás segíti az újságírókat az érvelésben, mely szerint A Gulag szigetcsoport politikai mű. Nevezik „szovjetellenes politikai pamfletnek” (Vajda Péter, Népszabadság, 1974. január 13. 2. o.), és „politikai röpiratnak” (név nélkül: Egy időzített „könyvbomba” Magyar Nemzet, 1974. január 16. 4. o.). „Irodalmi szempontból selejt”, írja a Népszabadság hétvégi mellékletétben megjelent hosszú elemzésében a szerző. A könyv irodalmi jellegének elutasítását már a cikk elején leszögezi: „nem is lehet irodalmi kategóriákat alkalmazni megítélésében. Politikai ügyről van szó.” (Népszabadás, 1974. február 24. Nemes János: Szolzsenyicin szigete. 4. o.)

Szolzsenyicin talán legnagyobb bűne, legalábbis a hazai lapok szerint, hogy nem csupán a sztálini önkény visszaéléseit leplezi le, hanem alapvetően elutasítja a szocialista rendszer létjogosultságát. A lágereket nem a sztálini önkény eredményének, hanem a megvalósult kommunista ideológia velejárójának tekinti. Azzal, hogy az 1917-es forradalmat és Lenin munkásságát is tévedésnek tartja, a fennálló szocialista rendszer alapjait támadja. Ezért nevezik a hazai lapok „beteges antikommunistának”, aki bemocskolja „a szovjet típusú demokráciát”.

Az újságírók Szolzsenyicint múlthamisítással is vádolják. „A szerzőt a beszámíthatatlanságig nem érdeklik a történelmi tények.”, olvasható az egyik bírálatban (Nemes János: Szolzsenyicin szigete. 4. o.). „Hallomásból nem lehet történelmet írni”, bírálja Szolzsenyicint az egyik cikk, arra utalva, hogy az orosz író többek között több száz Gulagot megjárt egykori fogoly beszámolójára és visszaemlékezésére építette művét. Valóban, Szolzsenyicin már a könyv elején tisztázza, hogy sok-sok elbeszélést felhasznál ahhoz, hogy a Szigeteket térben és időben a legátfogóbb módon mutathassa meg. Épp ezek a rövidebb-hosszabb terjedelemben közölt életutak, életmorzsák teszik igazán átélhetővé és hitelessé Szolzsenyicin írását.

A hazai napilapok szerint a Gulag-könyv a múltnak azzal a szakaszával foglalkozik, ami lezárult húsz évvel ezelőtt (Sztálin halálával), és amelyet az SZKP már régen feltárt és felszámolt. Valóban voltak hibák, írják az újságírók, de ezeket felnagyítja a könyv, „összemossa alattomos kitalálásaival” (név nélkül, A szezon vége előtt, Népszabadság, 1974. február 19.) Mindezzel együtt a Gulag táborrendszer létezését is cáfolják. „Kár lenne a világ térképén keresni ezt a szigetcsoportot. Ilyen nincs.” (Kóródi József: Mi van a Gulag szigetcsoport mögött? Népszava, 1974. január 23. 2. o.)

Miközben idehaza is folyt a sajtótámadás Szolzsenyicin ellen, 1974 februárjában megfosztották állampolgárságától és kiutasították a Szovjetunióból. Az író az NSZK-n keresztül Svájcba utazott, majd az Egyesült Államokban telepedett le. 1994-ben tért haza Oroszországba.

A Gulag szigetcsoport először 1989-ben jelent meg Magyarországon. A teljes, több mint 2000 oldalas kiadásnak az 1993-as Soproni András-féle fordítást tekinthetjük, amelynek A Gulag szigetvilág a címe. A rendszerváltozás után a „gulág” szó lassan beépült a köztudatba – jelentős mértékben Szolzsenyicin műveinek köszönhetően.