Vénlány- egy elfeledett kifejezés nyomában

Tóth Eszter Zsófia

Vénlánynak azokat hívták a szocialista időszakban, akik nem mentek férjhez időben és egyedülállóak maradtak. E kifejezés pejoratív értelmű volt, azt ezt kiváltó 1990-es évekbeli szingli kifejezéssel szemben. A szocialista időszakban erős elvárás volt, hogy a felnőtt ember „érzelmi és gazdasági közösségben”, (1952. évi IV. tv.) házasságban éljen. Ennek gyökere a két világháború közti időszak családmodelljének továbbélése és az is volt, hogy a szocialista erkölcs is a házasságot, mint párkapcsolati formát preferálta. E cikkben annak jártam utána hogyan írt a vénlányokról a szocialista időszakbeli sajtó. Támaszkodtak-e a paraszti közösségek vénlány-ábrázolásaira, történt-e hangsúlyeltolódás az évtizedek során. A vénlányt gyakran úgy ábrázolták, mint aki nem felelt meg a nőkkel kapcsolatos szépségelvárásoknak, csúnya volt és élete rokonainak ápolásával telt.

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

A vénlányság olyan bélyegnek számított – ahogyan azt a Hajdú-Bihari Napló újságírója 1962-ben megjegyezte – hogy volt olyan, aki csak azért ment férjhez, ne maradjon vénlány és inkább legyen elvált, asszonynévvel, mint maradjon lánynévvel.

Nem is egy ismerősömről tudom, hogy nem szerelemből, nem valami fennkölt és mély érzelem indítására ment férjhez, hanem csak azért, hogy asszonyneve legyen, ne maradjon továbbra is „vénlány”. Ha már asszonyneve van — élhet bár úgy, ahogyan egy “vénlány”, magányosan, akkor mégiscsak elvált asszony — nem “vénlány” többé.”[1]

A pécsi Magányosok Klubjának egyik táncmulatsága, 1978. (Urbán Tamás/FORTEPAN, 89162) /ILLUSZTRÁCIÓ/

Bár az 1952. évi IV. tv., a családjogi törvény már hatálybalépésétől kezdve lehetővé tette a házasságban élő nőknek, hogy férjük teljes neve és a -né toldat helyett leánykori nevüket megtartsák és azt használják, azokat, akik ezt a formát akarták választani, legtöbbször maga az anyakönyvvezető beszélte rá a „Kovács Józsefné” változatra. A társadalom számára, ha valaki X. Y.-néként mutatkozott be, azt reprezentálta, hogy férjezett, tehát tisztességesnek tartható asszony. A vénlány alakja megihlette a szépírókat is: egy 1959-es novella így ábrázolta a vénlány sorsot:

„Te ezt nem értheted, mert nem vagy asszony és főleg nem voltál vénlány soha. Nem tudod, milyen szörnyű az, magadon érezni az anyád kutató tekintetét, éveken át, minden nap, ahogy végigkúszik fonnyadó testeden és tudni, hogy sajnál, tudni, hogy ő is szenved.”[2] 

Társtalanul, de nem egyedül” címmel a vénlányokat pártoló írást jelentetett meg a Népszava:

„Valóban nincsenek vénlányok, legfeljebb olyan nők vannak, akik még nem mentek férjhez vagy pedig nem is akarnak férjhez menni, mert nem találtak rá igazi párjukra. Megalkudni pedig nem akarnak. Önálló, becsülettel dolgozó nők ezek. Megtalálták a helyüket a társadalomban. Bátrak és önérzetesek. Az önbizalmuk töretlen, hiszen mindazt, amit elértek, saját maguknak és a közösségnek köszönhetik.”[3] 

Esküvői vacsora előkészületei, Ecser, 1969. (Péterffy István/FORTEPAN, 141767)

Egy 2015-ös novella jól ábrázolta azt a kettősséget, ahogy a második világháború után falun mennyire vigyáztak a leányok erkölcseire, egészen addig, amíg el nem érte azt az életkort, mikor már vénlánynak számított:

„Bogárfalván a hajadonok huszonegy évesen lettek vénlányok. Addig az anyák éjjel nappal azt figyelték, nehogy elveszítse a lány a fejét, és elvonuljon egy legénnyel, mert ki venne el egy megbecstelenített lányt? Ha pártában érte meg a huszonegyet, akkor már nem figyelték annyira. Mert mire őrizgesse az magát? Majd pont vénlányt fog elvenni az a kevés legény, aki visszajött a frontról, mikor jut minden ujjára fiatal, ropogós is!”[4] 

1980-ban a Sorrentoi emlék című dal szövegét (az eredeti lentebb meghallgatható) költötték át vénlány csúfolóvá. A paródia arra helyezte a hangsúlyt, hogy a vénlányok nem részesülnek szexuális örömökben:

„Folyó nyaldossa a partot,/A kisfiú a fagylaltot,
Csak engem nem – szeret senki,/ Jaj, de rossz vénlánynak lenni!/

Dugót dugnak az üvegbe,/ Kardot meg a kardhüvelybe,
Csak belém nem – szeret senki,/ Jaj, de rossz vénlánynak lenni!”[5] 

1982-ben Palotai Boris novellájában a vénlány már sikeres szakmai karriert befutó nő, akinek az anyja szomorkodik, hogy unokák nélkül maradt:

„A fogalmak átértékelődtek. Klára jó nevű biokémikus, tudományos munkáit külföldön is publikálják. (…) Félretolja jegyzeteit. Hát igen. Vénlány. Anya nem így fogalmazza meg. de egyre gyakrabban kérdi: kire vársz? Múltkor bánatos képpel fogadta: — Unoka nélkül halok meg. Már azt se bánnám, ha törvénytelen . . . Nem bírom felfogni. . . kitűnő állásod van, öröklakásod, szép vagy.”[6] 

Úgy tűnik, a szocialista időszak végére, az értelmiségi nők térnyerésével elhalványult a vénlány kifejezés pejoratív értelme is. Ugyanis a társkeresés különösen nehéz lett annak, akinek egyetemi évei alatt nem sikerült férjhez mennie.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Jegyzetek:

[1] Hajdú-Bihari Napló, 1962. március 9. 3. o.
[2] Magyar szó, 1959. december 13. 9. o.
[3] Népszava, 1960. június 12. 9. o.
[4] Alföld, 2015. 6. 29. o.
[5] Mozgó Világ, 1980. 6. 15. o.
[6] Új Írás, 1982. január 34. o.

A nyitóképen Duna-parti magány (Lencse Zoltán/FORTEPAN, 61271) ILLUSZTRÁCIÓ

Facebook Kommentek