Miért maradt semleges Spanyolország az első világháborúban? Kísérletezett-e a két hatalmi tömb a spanyolok megnyerésével vagy legalább a közhangulat befolyásolásával? Milyen szerepet játszott az ország a békeajánlatok közvetítésében? Hogyan látták mindezt az osztrák-magyar diplomaták? És hogy került a központi hatalmak és spanyol támogatóik viszonyának középpontjába egy brüsszeli szobor?
Az első világháborúban egymásnak feszülő két szövetségi rendszer formálódása már évekkel korábban lezárult. Ha a két szembenálló tábort térképre vetítenénk, feltűnne a „lyuk” az Ibériai-félszigeten. Portugália történelmi és gazdasági okokból az antanthoz húzott (be is léptek a háborúba, de nem sok vizet zavartak Európában, a Monarchiát is csak annyiban érintette a dolog, hogy a béke után néhány császári-királyi hadihajó a portugál flottához került). De mi volt a helyzet Spanyolországgal?
Az Amerika elleni háborúannyira megviselte a flottát, hogy aligha tudták volna még egyszer összekaparni és a hadsereg sem volt erős. Nem volt mit harcba küldeni és főleg nem volt miért. Wydenbruck madridi osztrák-magyar nagykövet egy 1913. májusi jelentésében megindokolta, miért is akartak a spanyolok kimaradni az egészből. Ekkor épp arról volt szó, hogy Spanyolország talán az antanthoz csatlakozik, de az érvek alkalmazhatóak a másik forgatókönyvre is.
„Amennyiben Spanyolország kilép eddigi elszigeteltségéből, számos területen tudja segíteni a szövetségeseit […] felajánlhatja kikötőit, védelmi állásait a szövetséges flottának, ugyanakkor [az antant tagjai] arra vonatkozóan nem tudnak meggyőző érvvel szolgálni, hogy milyen előnyt jelentene [a csatlakozás] Spanyolország számára […] Csak hébe-hóba lehet hallani területei védelméről, illetve esetleges gazdasági előnyökről. Az előbbit azonban az 1907-es földközi-tengeri szerződés lényegében már amúgy is garantálja, ami pedig a gazdasági kérdéseket illeti, nem szabad szem elől téveszteni, hogy a szövetség mindenekelőtt iszonyú terheket róna [az országra, mert többet kellene költeni] a hadsereg és a flotta megerősítésére és t[ulajdon]k[éppen] feltétel nélküli elkötelezettséget is jelentene.”
Még így is volt esély arra, hogy Spanyolországot sikerül meggyőzni és elkötelezi magát, úgyhogy a nagykövetek szorgosan bújták a sajtót és figyelték a spanyol diplomatákat. Még az olyan, magától értetődő gesztus is új kontextusba került, mint a király látogatása az újonnan beiktatott francia elnöknél, Poincarénál vagy a királyi család megszokott nyári látogatása Angliában (csak most oda-vissza francia kitérővel). 1913 szeptemberének végén Barthoufrancia miniszterelnök érkezett Baszkföldre egy villámlátogatásra. A hivatalos indok egy francia iskola átadása és egy átnevezett utca „felavatása” volt, a Monarchia nagykövete azonban rosszat szimatolt, mert ehhez elég lett volna valami minisztériumi hivatalnokot küldeni. A francia kormányfő „jó néhány beszédet tartott, melyek mindegyike tulajdonképpen ugyanazt a célt szolgálta: Spanyolország csatlakozzon Franciaországhoz olyan szorosan, amennyire csak lehet.”
Persze ennek akadnak ellenzői, írta a nagykövet. Spanyolországban ugyanis a napóleoni háborúk és az 1823-as francia invázió óta valahogy nem lelkesedtek Franciaországért. Az ellenérzésben osztozott az egyház is, de az ő aggodalmuk újabb keletű volt: a francia mintájú, szekularizált állam iránti ellenérzésből fakadt. Mondjuk nem egy esetleges francia-spanyol szövetség lett volna az első példa a történelemben arra, hogy a hajdani ellenfelek szövetkeznek (ilyen volt például az európai politika nagy fordulata a hétéves háború előtt).
„ A politikát Spanyolországban sem a nép, hanem a kormány alakítja, és Romanones gróf [a kormányfő] minden kétséget kizáróan minden eszközzel ezen cél eléréséért küzd […] a liberális párt számára egy ilyen szerződés lehetővé tenné jelenleg meglehetősen ingatag hatalmának megerősítését […] reméli [a gróf], hogy idővel a még ellenállást tanúsító köröket is meggyőzheti a két nyugati hatalommal, de mindenekelőtt Franciaországgal kötött megállapodás előnye[iről]. A spanyolok büszkeségére apellálva – és ezzel csak ritkán lehet kudarcot vallani – a még ellenálló társadalmi csoportoknak leginkább azt lehetne szuggerálni, hogy Spanyolország ezáltal ismét egyre nagyobb befolyásra tehetne szert az európai politika alakításában.”
Romanones gróf. Dalton Kaulak (Antonio Cánovas del Castillo y Vallejo) felvétele, 1911. (Wikipedia)
Melyek voltak „a még ellenálló társadalmi csoportok”? Pierre Vilar francia történész a hadba (nem) lépés körüli belső konfliktust a jobb-és baloldal, illetve az autoriter kormányzás és a demokrácia hívei közti összecsapásként írja le, ahol az első tábor a németeket, a másik az antantot támogatta. A helyzet persze bonyolultabb ennél, mindkét táborban akadt ilyen is, olyan is. A konzervatívok egy része (Eduardo Datóval az élen) Franciaországot támogatta. Itt sorakoztak fel a liberálisok, a polgári republikánusok és a szociáldemokraták is, akik a Spanyolországban égetően szükséges reformok bevezetéséhez jó kezdőlökést akartak adni azzal, hogy a mintának tekintett angolok és franciák mellett kötelezik el magukat. A szocialisták kisebbsége és az anarchisták a semlegességet támogatták. A konzervatívok másik tábora, az egyház és a hadsereg a központi hatalmak mellett állt, de nem konkrét politikai kérdések miatt, inkább elvi okokból (túl „balosnak” tartották az antantországokat, illetve történelmi okból nem rokonszenveztek a franciákkal). Andalúzia, Navarra és Baszkföld németpárti volt, Katalónia (a kulturális és gazdasági kapcsolatok miatt) franciabarát. Kettészakadt a spanyol értelmiség is. Az orvosok, mérnökök (akik nagyrészt Németországban tanultak) inkább a központi hatalmakkal szimpatizáltak. A megosztottság még a királyi családot sem hagyta érintetlenül: az anyakirályné Habsburg volt, a királyné viszont angol. A király nagybátyja az olasz fronton szolgált a Monarchia hadseregében, apósa angol tengernagy volt, két sógora pedig angol katonatiszt XIII. Alfonz meg is tiltotta, hogy családi körben szóba hozzák a háborút.
XIII. Alfonz 1914 körül. Library of Congress, LC-USZ62-92348
Egy hónappal a háború kitörése után, 1914. szeptember 3-án (már konzervatív kormány volt hatalmon) a király megnyugtatta az esetleges francia-angol térnyerés miatt aggódó osztrák-magyar nagykövetet.
Őfelsége a spanyol király kihallgatáson fogadott, ahol tudtomra adta, hogy Spanyolország semmilyen körülmények között sem adja fel semlegességét. […] a királynak nagyon nehéz tartani magát ehhez a szándékához, habár kormánya is teljességgel támogatja ezt az álláspontját […] Az ország néhány befolyásos politikusa – mint pl. Romanones gróf, a liberálisok vezetője, és [Alejandro] Lerroux, a katalán radikálisok vezére – azonban minden lehetőséget megragad annak érdekében, hogy hangsúlyozza, Spanyolország érdeke azt kívánja, hogy nyíltan kötelezze el magát Franciaország mellett…”
Az országért nem folyt olyan diplomáciaiversenyfutás a két szövetségi rendszer között, mint Romániáért, Olaszországért vagy Bulgáriáért. Az antant legfeljebb azzal ránthatta volna be, hogy engedményeket tesz Gibraltár vagy Marokkó kapcsán, de a Szikla a britek számára a nemzeti büszkeség szimbóluma volt, a franciák pedig Marokkót látták ugyanígy. A területet a XX. század elején felosztották egy spanyol és egy francia részre, de a spanyol uralom ellen kitörő felkelések miatt a gyarmat több kárral járt, mint haszonnal. 1909-ben került sor egy ilyenre, akkor a fokozódó helyzet miatt megemelték az afrikai hadsereg létszámát és a tartalékosok és a felmentettek behívása miatt zavargások törtek ki Barcelonában – az eseményt „tragikus hétnek” keresztelték. A németek nyugodtan odaígérhették volna mindkét területet, de nem látták értelmét. Az ország katonai és gazdasági ereje egyszerűen nem érte meg az ígérgetést. Mindkét fél tudomásul vette, hogy Spanyolország kimaradt a háborúból. Persze azért suttyomban megpróbálták növelni a befolyásukat, a „semleges, de azért minket jobban szeret” szint eléréséhez, itt azonban (az előbb idézett szeptemberi jelentés szerint) az antantnak nehezebb dolga volt.
„Tovar gróf, Romanones gróf öccse német kollégám értésére adta, hogy amennyiben a spanyol kormány mégis kilépne semlegességéből, akkor számolni kellene egy esetleges forradalom veszélyével, melynek során a franciák beavatkozása a spanyol hadseregben jelentős ellenállást eredményezne. A miniszterelnök [Dato] is hasonlóan vélekedett, egy eddig meg nem cáfolt interjúban arra utalt, hogy a konzervatívok, a jaimisták [egy királypárti csoport, amely a spanyol Bourbonok másik ágát akarta trónra ültetni] és a birodalom egyéb meghatározó tényezői is feltétlenül a semlegesség feladása ellen vannak, és amennyiben Spanyolország az antant oldalára állna […] komoly lázadásokkal kellene az országnak szembenézni.”
Sir Henry Rawlinson tábornok, a 2. angol hadsereg parancsnoka (a sétabotos) egy zsákmányolt német mozsárral pózol spanyol tisztek előtt 1917 áprilisában. Imperial War Museum, Q 2225
Amikor november elején a miniszterelnök a nemzetgyűlésben hivatalosan is bejelentette az ország semlegességét, egyedül Lerroux tiltakozott, de ő is azt mondta, hogy elhamarkodott a semlegesség kimondása, de a döntést el kell fogadni. Az egyik vezető konzervatív politikus, Antonio de Maura unokája így örökítette meg a politikai légkört az emlékirataiban (a könyv a polgárháború után, az emigrációban született, innen az osztályharcos hangnem)
„A kormány kevéssel azután, hogy Európában kitört a háború, semlegességi nyilatkozatot tett. A liberálisok, a köztársaság[párt]iak és a szocialisták egyesültek az ellenzékben, s ezt kiáltották: ’A szövetségesek [az antant] győzelme a mi győzelmünk, veresége a mi vereségünk!’ De a nemzet többi része és különösképpen a burzsoázia, élén a hadsereggel, ellene voltak annak, hogy Spanyolország a szövetségesek oldalán belépjen a háborúba. Ezek a rétegek ’semlegességről’ beszéltek, de valójában Németország mellett álltak minden erejükkel, mert a központi hatalmakban látták a reakció védőbástyáját a nép egyre növekvő szabadságával szemben.”
Az egyik németbarát csoporthoz különösen nagy reményeket fűztek a központi hatalmak. Egy 1914. november 18-án kelt jelentés foglalkozik a Bourbon trónkövetelő támogatóival, igaz itt a nagykövet karlistáknak nevezi őket (Carlos volt a mozgalom alapítója, az ő leszármazottja Jaime, a nagykövet kortársa) és remek eszközt lát bennük. Nem tudni, a trónkövetelő mit nyert volna az üzleten, de sokat tudott felkínálni.
„… a karlista párt rendelkezik katonai szervezettel, és abban a helyzetben van, hogy mintegy 100.000 jól felfegyverzett katonát kiállítson, akiket elsősorban az északi tartományokból – ahol számos fegyverraktár található és nagyon sok karlista él – és Katalóniából toboroznak […] kiemelendő azon párttagok szerepe, akik a spanyol hadsereg vezérkarának tagjai. Mindehhez hozzájárul, hogy a karlista pártot még mindig áthatja az ősi harcos szellem, és vezetői, akik bizonyosak szervezetük ütőképességében és engedelmességében, minden megnyilvánulásuk alkalmával fitogtatják ebből eredő önbizalmukat. […] a karlista párt minden [tekintély]vesztesége ellenére ma is figyelmet érdemlő tényező, mellyel valamennyi spanyol kormánynak számolni kell…”
Don Jaime, 1920. Library of Congress, LC-B2- 1080-14
Itt persze felmerül a kérdés, hogyan engedhette meg a király egy tőle független és a politikai programja szerint hatalomátvételre készülő mozgalom és fegyveres erő működését? Nos, leginkább úgy, hogy tudta, nem jelentenek veszélyt. A nagykövet által említett „veszteség”, amely csökkentette a karlista párt értékét, éppen abból fakadt, hogy nem folytattak valós tevékenységet, ezért a keményvonalasok egy része elpártolt tőlük. Csökkenő támogatás ide vagy oda, hiba lett volna elszalasztani egy ilyen lehetőséget, ezért
„a német nagykövetség [hajlandó volt] elfogadni azt a javaslatot, melyet a háború kitörésekor a karlista párt feje tett arra vonatkozóan, hogy a központi hatalmak érdekeit Spanyolországban mindenképpen támogatják. Ezt […] ahhoz a feltételhez kötötték, hogy a német kormányzat, amennyiben Brüsszel a hatalmukba kerül, a kivégzett szocialista vezér, Ferrer [Francisco Ferrer, a „tragikus hét” bűnbakjaként kivégzett katalán anarchista] ott felállított szobrát eltávolítja. […] a karlista párt vezére Llorens úr nemrég sürgette a fent említett feltétel teljesítését és […] kilátásba helyezte [ellenkező esetben] különböző hadianyagok csempészését Spanyolországból Franciaországba. Eddig ugyanis […] minden titkos, Franciaországba irányuló fegyver, muníció, ló stb. szállítmányt megakadályozott […] De nem sokkal ezelőtt […] azt az utasítást adta, hogy néhány száz lovat, valamint fegyvereket engedjenek át a határon. […] Llorens úr mindezek után arra a következtetésre jutott, hogy amennyiben Németország nem teljesíti a vele szemben támasztott követeléseket, ebben az esetben elveszti a karlisták támogatását, és így neki sem esne nehezére Franciaországot Németországgal szemben jelentős anyagi támogatáshoz juttatni […] a mi érdekeink védelmének szempontjából [ez] megsemmisítő döfést jelentene.”
A németek meg is próbálták lebontani a szobrot, de a legkisebb nyomásra visszakoztak és beérték az áthelyezésével. A spanyolországi befolyásuk növelésével ezután is kísérleteztek. Fennmaradt 1915 júniusából a madridi osztrák-magyar nagykövet beszámolója egy helyi lobbistával folytatott megbeszéléséről. Az illető pap volt és a don Diego nevet (vagy álnevet) viselte. A nagykövet szerint „… az információkat minden érdek nélkül bocsájtotta rendelkezésünkre, egyszerűen csak az Osztrák-Magyar Monarchia –ahol ő 18 évig élt, és ahol a mai napig jó kapcsolatai vannak – iránti szimpátia vezette…” A pap úgy gondolta, a király inkább a központi hatalmakkal szimpatizál. XIII. Alfonz nem ellenezné, ha a közvélemény nyomására rákényszerülne a hadba lépésre, ezért ajánlatos lenne megdolgozni a sajtót (ahogy az antantállamok is megtették), ami szerinte 4-5 millióból kijönne (nem derül ki, márkára, pesetára, vagy koronára gondolt-e). A berlini nagykövet jelentése szerint a németek szívesen fizetnének. Nem tudni, így történt-e, de a jelek szerint a karlisták kibékültek a németekkel, mert egy 1915 júliusában kelt jelentés szerint az egyik képviselőjük, Vasquez de Mella (akire don Diego név szerint utalt, azzal, hogy ő a kulcsfigura, ha meg kell nyerni a közvéleményt) heves angolellenes beszédet tartott, mondván, az angolok ki akarják sajátítani a Földközi-tengert, Gibraltárt is elvették és a diplomáciájuk azóta is folyton keresztbetesz Spanyolországnak. A jelentés szerint XIII. Alfonz „fenntartások nélküli egyetértésének adott hangot mindarra vonatkozólag, amit a […] karlista vezér Angliával kapcsolatban elmondott.”
Rokonszenv ide vagy oda (az antantországok valószínűleg túlságosan köztársaságiak, illetve nem eléggé monarchisták voltak Alfonz ízlésének és nem akarta, hogy az északi kapcsolattal együtt az eszmék is beszivárogjanak), Spanyolország megmaradt a semlegesség mellett. Ez jól is jött a gazdaságnak a háborús konjunktúra miatt (ami aztán a háborúval együtt véget is ért). A király csak az ország egyensúlyának megtartására és békeközvetítő-humanitárius szerepre szorítkozott.
1915 januárjában és 1916 elején, majd nyáron is a központi hatalmakat és az oroszokat próbálta a tárgyalóasztal mellé ültetni, de ebből nem lett semmi. 1916 októberében a Monarchia már hajlandó volt egy békekonferencia összehívására, ahol az annexió és hadisarc nélküli békéről tárgyaltak volna. Ezzel csak az volt a probléma, hogy a hadviselő felek egyike sem érezte magát annyira legyőzöttnek, hogy elfogadjon ilyesmit. 1917 januárjában folytatódott a béketapogatózás. Czernin, az új közös külügyminiszter arról írt a madridi nagykövetnek, hogy Romanones „néhány millióval feltétlenül megnyerhető ügyünknek”. Persze egy előnyös békének az lett volna az előfeltétele, hogy az erő pozíciójából tárgyaljanak, vagy legalábbis ezt hitessék el az antanttal. Czernin szerint ezzel nem lesz baj, „eljön az idő, amikor az antant belátja, nem tud minket megsemmisíteni, és ez lehet a pszichológiai pillanat, amikor semleges oldalról a békeakciót sikeresen kezdeményezni lehet.” A katonai siker lett volna a megoldás Romanones zavaró befolyására is, az antant iránti szimpátiája mindjárt kevésbé tűnik megalapozottnak, ha a fronton becsúszik pár vereség.
Czernin Ottokár gróf (Wikipedia)
1917 februárjában (már a korlátlan tengeralattjáró-háború meghirdetése után) osztrák részről a „győztesek és legyőzöttek nélküli béke” megkötésére akartak kongresszust összehívni. Amikor nyilvánvaló lett, hogy az antant nem vevő az ilyesmire, Spanyolország kihátrált a javaslatok mögül, mert a gazdasági érdekei miatt fenn akarta tartani a jó viszonyt az antanttal. A korlátlan tengeralattjáró-háború bevezetése után egyébként is nehezebb lett megértetni a közvéleménnyel, miért fáradozzon a spanyol diplomácia a központi hatalmak érdekében. A tengeralattjárók miatt Spanyolország 140 ezer tonna hajóteret vesztett, ez a kereskedelmi flotta egyhatoda volt. Ráadásul nemcsak a tengeren akadt gond, hanem szárazon is: a háborús konjunktúra az export felfutásához vezetett, Spanyolországban pedig lázadások törtek ki az áruhiány és az éhínség miatt.
1917 nyarán a másik oldalról bukkant fel egy különbéke-ajánlat, de ez egy német születésű angol diplomatafeleség, Lady Walburga Paget magánakciója volt, hivatalos támogatás nélkül. Paget úr Budapesten volt diplomata, ezért a felesége ismerte és kedvelte a Monarchiát és úgy látta, csak a németek tartják őket a háborúban, egyébként szívesen kiszállnának. Persze az is lehet, hogy nem az idealizmus hajtotta, csak meg akarta osztani Anglia ellenfeleit. Ebben az esetben kudarcot vallott, a Monarchia ugyanis csak egy általános béketárgyalásban vett volna részt. Erre viszont a központi hatalmak nem hajlottak, mert (amerikai hadüzenet ide vagy oda) úgy ítélték meg, nem állnak vesztésre. XIII. Alfonz (a nagykövet szeptemberi jelentése alapján) úgy látta, Oroszország és Románia különbékére kényszerül, Franciaországot meg lehetne nyerni azzal, hogy Elzászból és Lotaringiából független országot csinálnának (például egy spanyol Bourbon uralma alatt), akkor pedig Anglia és Amerika magára marad. 1917 őszén spanyol közvetítéssel a németek is megpróbálkoztak egy békeajánlattal, alighanem azon az alapon, hogyha az amerikaiak megjönnek, már nem lesz alkalom ilyen előnyös pozícióból tárgyalni. Kühlmann német külügyminiszter terve azon bukott meg, hogy az angolok is ugyanezt gondolták, vagyis meg kell várni az amerikaiakat és akkor a németek mindjárt szerényebbek lesznek. 1918 tavaszán a Monarchia az „új játékosnál”, az Egyesült Államoknál próbálkozott, spanyol közvetítéssel. Ez alapvetően azon bukott meg, hogy egyrészt kiszivárgott a tárgyalások híre, másrészt Wilson nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy Károly juttasson valamit az olaszoknak, csakhogy az ő igényeik túl nagyok voltak a császár számára.
A kérdést végül a háború alakulása döntötte el. Az addig ismert Európa alapjaiban rendült meg, nagynevű dinasztiák buktak meg. A zűrzavar közepette Alfonz elégedett lehetett volna magával, hogy kimaradt mindebből, de hát a háború nélkül is épp elég gondja akadt az országnak.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
