Amikor eltűntek a libernyákok – A magyaros öltözék divatja a 18. század végi Magyarországon

László Andor

A 18. század végére Magyarországon uralkodóvá vált a nyugati öltözködési divat, amelyet így kárhoztatott Ányos Pál 1782-ben: „Ideje, hogy egyszer megnyílik szemetek,/ S megunja idegen majmozást szívetek… Kedves leányzóink, már alig esmérlek,/ Annyi abroncs, fodrás, csipkék közt szemléllek/ Hát leszaggattátok már szűz pártátokat?/ Fejeteken tornyot csináltok s várokat?/ Azt is lószőr s csöppü viszi magosságra../ Utálva tekéntek az ilyen hívságra!” Kifogásolta az idegen viselet számára hivalkodó fényűzését, a jóízlést, az erényességet sértő voltát: „Nem kedvel az erkölcs szagos keszkenőket,/ Pipes ruházatot, nyakakon kendőket./ Fátyol, nagy ezüstgomb, párducok bőrével,/ Jobban öszveillik magyarok szívével.”¹ A szerzetes-költő összefüggést látott „az anyanyelvnek elfelejtése és az idegen szólás módjának szeretete” között. „Félek, nehogy ez is a viseletnek sorsát kövesse… Más öltözet más nyelvet szül; más nyelv más indulatokat… és így, lassú lépésekkel, elveszik a haza.”²

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

Többen dohogtak a nyugati öltözék, valamint hajviselet utánzása miatt: „ha betekintenénk az ablakon, elbámulnánk az emberfejeken, értem a férfiakén. Minden fejnek volt hátul egy nyele, mint a serpenyőnek, a fej meg volt mártva lisztben s azt hinnénk, hogy az érdemes molnárcéh tartja lakozását, s a maga mesterségét nyilvánvalóképen vallván, a lisztet használja hajkenőnek.” A simára borotvált arc is idegen szokásnak számított: „a neveket elszámlálva, az ipszilonból bőven kijutna, de bajusza alig van néhánynak,” akad, aki „még az orrát is megfogatta a borbéllyal, hogy a bajusz helyét hetenkint háromszor simára vakarja.”³ Oly ritka és szokatlan volt akkoriban a magyar ruha, hogy amikor 1790 farsangján Festetics György egyik bálján a gróf felesége és több hölgy díszes magyar öltözetben jelent meg, „az egész mulató társaság elbámulván, álorcás személyeknek nézte őket.”⁴

Ebben az időszakban néhány évig különös fontosságra tett szert a nemzeti öltözék. A református lelkész-költő Édes Gergely arra biztatta honfitársait, „járjanak „magyarosban”, így tarthatják meg az ősi virtust, amely hírt és nevet biztosított az elődöknek.⁵ Ekkoriban adta ki II. József azt a rendeletét, amellyel a németet kívánta hivatalos nyelvvé tenni a birodalomban. Az ennek hatására kibontakozó országos elégedetlenség a ruhaviseletre is kiterjedt. Az Erdélyben élő Rettegi György szerint a magyarországiak „mind elhányták” a német ruhát, bajuszukat megnövelték, és magyarul beszéltek – még a németek is. A német köntöst, a parókát, és az ehhez hordott tőrszerű szúrófegyvert (kocperdet) felváltotta a magyar viselet és fegyver. Pozsony főterén a fiatal jogászok

„szörnyű nagy lármával… azokat, akiknek legkisebb német ruhájuk volt is megtámadván, mind leszaggatták, hasogatták róluk.”⁶

1790-ben a király rendeleteinek visszavonása, a korona Budára hozatala, és a negyedszázad után ismét megtartott országgyűlés összehívása nyomán „parttalan öröm ömlött végig az egész országon.”⁷ Sokfelé hazafias tüntetésekre került sor, a polgárság és nemesség körében is elterjedt a magyar nyelv használata, a hazai ruha, a városokban a bécsi divatot utánzó nyugatias polgár-öltözék helyett a század eleji nemesi viselet vált ismét általánossá. „Felbuzdult magyarjainkban a szabad vér. Elvetvén a német ruhákat, mindnyájan magyarba öltöztenek… az országot ruhával és nyelvvel visszaállítani kívánták.”⁸ Az ekkori hatalmas lelkesedés idején a nemzetinek tartott ruházat és a külső megjelenés egyéb elemei (mint a már említett bajusz- vagy a hajviselet) politikai értelmet nyertek, a nemzeti ellenállás jelképeivé váltak.

A koronát kísérő menet érkezésekor Győrben „dob, síp, trombita, utána a hegedűk magyar nótákkal zengettek, s kiáltották: »Éljen a magyar szabadság!«”⁹ Keresztesi József református lelkész naplója szerint legelőször „a nemzeti magyar ruhának felvételén kezdett éledni a patriotizmus, mely annál szebb és csodálatosabb volt, hogy már alig lehetett magyar öltözetben látni valakit, mindenütt mint az árvíz a német öltözet eláradott.” 1790 körül „hirtelen a legigazabb magyar köntösök támadtak fel.” A nagyváradi szerző Bihar vármegye sajátos viseletét ismerteti: veres kalpag, zöld mente, veres dolmány, veres nadrág, fekete salavári (ami a nadrág védelmét szolgálta), sárga csizma. Ezeken kívül „a ruhákra hányt aranysujtásnak, paszomántnak vége hossza nem vala”, olyannyira, hogy miután a hazai készletek elkeltek, külföldről kellett beszerezni őket. Az emberek sok helyütt „a kalapot elhányván, megégetvén, kucsmát és csákó süveget raktak fejükbe. Akin német ruha találtatott, magyar lévén, róla leszaggatták”, társaságban, bálokban „magyaron kívül más ruhát nem szenvedtek.” Az asszonyi rend is

„fartoldó abroncsait, boufanáit, filegoriás főkötőit, pókháló receficéit, és ezer módi csúfos, majmos öltözeteit elhányta és magyarba öltözött, akik pedig ezt nem akarták cselekedni, közönséges helyen is fejeikről letépték és összetapodták, s minden csúfságot rajtuk elkövettek. Az ifjak és urak az eddig oldalukon billegett penicilus (azaz kis kés, bicska) helyett széles magyar kardokat kötöttek, paripákat vásároltak s azokon nyargalóztak. A német lakosok csak lappangottak vagy azok is mind magyar ruhába öltöztek, mert másként nem sok bátorságuk lehetett. Ennyire ment már a magyar zelus (azaz lelkesedés), hogy fél Európának német öltözeteit csúfolja és égeti.”

A magyar divattal együtt „mindenek magyarul beszélnek, akik nem tudják, tanulják a nyelvet, holott ezelőtt kevés hónapokkal, kivált nagy társaságban magyar nyelven szólót találni nem lehetett. — Magok az urak magyarul szólni szégyenlettek, sokan pedig nem is tudtak, kivált a nagy famíliák, magyarul, a magyar gyermek németül kezdett megszólalni. Szerencsés fátum tehát, hogy ily hirtelen a magyar ruha és nyelv a maga nemzeténél becsületre kapott. Különben is a ruha és a nyelv formálja a nemzetet különös (azaz sajátos, egyedi) nemzetté.”¹⁰ A viselettel együtt előtérbe kerültek a nemzeti önérzet különféle megnyilvánulásai. Bihar vármegye 1790. március 15-i ünnepélyes közgyűlésére a nemesek „lóháton, fegyveresen, tárogatók, sípok és trombiták közt” vonultak fel, az őket követő váradi lakosok szintén lóháton, „mind királyszín tafotával borított süvegekben, kócsagtollasan” jelentek meg. A korona hazatérése alkalmából tartottak örömünnepen a városháza mellett egy diadalkaput készítettek, amit többek között a magyar korona rajza díszített ily „sikeretlen írással: Kíván, Ország, Régi, Ősi, Nagy Attilát.“

A templomban a ceremónia idején két ifjú kivont karddal strázsált egy nagy táblát, amelyen a „Tátra, Fátra, Mátra hegyek tetejére ki vala festve a korona” és más díszes ékszerek. Az ünnepi szentmisén a plébános a korona eredetéről, sorsáról beszélt, közben pedig „jól megmocskolta a nem magyarul beszélőket s idegen ruhákban járókat: s megmutogatta hogy e miatt úgy megromlott az erkölcs is, hogy egész Váradon a Diogenész lámpásával sem lehetne találni egy szüzet s tiszta életű asszonyt.“ Mindezt „rettentő sokaság” hallgatta, köztük „az úri asszonyok mind magyar főkötőkben, némelyek leeresztett fátyolokban jelentek meg.” Az ünneplő polgárok az utcákon a „Hej Rákóczi, Bercsényi, Vitéz magyarok vezéri…” és az „Őszi harmat után…” kezdetű kuruc nótákat fújták. Az ekkor született számos alkalmi vers közül a derék lelkész néhányat megörökített: „A magyar magára hogy német bőrt öltözött./ A korona tőle szomorún elköltözött;/ Most pedig hogy a magyart látja magyar ruhában,/ Visszatért e szent kincs is elhagyott hazájába.” Egy másik szerint: „Szent Koronánk mindannyiszor esett német kezébe/ Valahányszor német vér folyt a magyarok erébe/ hadd el magyar német nyelved, tedd le német ruhádat:/ Így bírhatod békességben hazajött koronádat.”¹¹ Kassán a katolikus pap-költő, Baróti Szabó Dávid örvendezett Ababúj vármegye ünnepnapja alkalmával: „Megjött Szent Koronánk, és vele visszajött/ A volt régi szokás, nyelv, ruha/ A már számkivetett víg öröm… Látom az utakat/ Néppel tömve: kivont karddal előre megy/ Lejtőző lovakon a nemes. Hajdani/ Nyelvét hallom, örül öltözetén szemem.”¹²

A Szent Koronát kéthetes váltásban őrző vármegyei bandériumokat így dicsérték: „Titeket ó magyarok méltó maradékaik akik/ Ősi ruhát, ígét, szívet meg tartotok, és még/ Más díszt is. S ugyan adjon elé énnékem az,/ aki meg veti ezt, oly öltözetet, mely szebb legyen ékesb pompásb, és kényesb mint a magyar öltözet.”¹³ Baróti a bandériumok fővezérében az alkotmány visszaállítóját magasztalta, aki a régi szabadságok helyreállításával, a magyaros ruha bevezetésével egyben a magyar nyelvet is megmentette: „A törvény, ruha, nyelv a nemzet bélyegi. Régi/ Törvényünknek erős visszahozója valál/ Bé-vezetéd ezután magyar öltözetünköt is. Hozzád/ Már nyelvünk folyamik. Jaj! beteg; Orczi, segítsd!/ Hogy kül-bel díszét ismét jó karban vezetvén/ Mondhasd: haldoklott a magyar; általam él.”¹⁴

Kazinczy Ferenc is lelkesen számolt be a nagyszerű változásról, amit a haza „anya-városában” tapasztal: „Édes álom-é vagy valóság, amit látok? Budának utcáin nem az az elasszonyosodott, elpuhult nép tolong, melyet még tavaly nappajzsok alatt, levont süvegekkel, feltornyozott hajjal, tarka strimfliben (azaz harisnyában) láttam sétálgatni.” Az idegen szabású ruhát felváltja az egykori vitézi életre emlékeztető katonás öltözék, a „sugár kócsagtoll”, „a tárogató síp keserves emlékezetű hangja, a kardcsörtetés, az ágaskodó lovak nyerítése” elragadtatással töltik el a fiatalembert. „Íme férfiaink s asszonyaink elhányták a kölcsönzött öltözetet; elállottak a káros idegen szokásoktól; most már, nem úgy, mint ezelőtt kevéssel, gyönyörködve beszélnek azon a nyelven, amelyen Etele és Etelka beszélt.” Kazinczy tudja, hogy a kor jelesei „tántoríthatatlan hazafiak voltak még akkor is, midőn rajtok európai ruhát láttunk”, ám „ki ne fakadozzon örömsikoltozásra, midőn elroncsolt, eltaposott nemzetünk ismét felemeli a porból fejét, és visszavévén nyelvét, ruháját és szokásait, az lesz, amik dicső eleink voltak… egy szabad… tulajdon törvényeivel, nyelvvel, ruhával bíró nemzet… melynek minden tagja fegyvert viselni született, és kész oltalmazója hazájának és királyának.”¹⁵ Az író visszaemlékezése szerint

„a nadrágocskák, hacukák, libernyákok [köpönyegek – a szerk] egyszerre tűntek el. Gombkötőink nem győzték verni az aranyzsinórt, sujtást, kreppinrojtokat, paszományt; s Erdélybe, hol minden aranyfonal elfogyott, Kassáról mene a kalpagrojt és mentekötő, s nem postaszekeren, hanem, hogy négy nap alatt már vehessék, a leveleket hordó postán… lobogott a kócsagtoll a nyusztos kalpagokon…”¹⁶

Ekkoriban keletkezett a népszerű dal: „Azt mondják, hogy nem illik a tánc a magyarnak,/ Nem, ha neki bugyogót s fél nadrágot varrnak,/ De pengő sarkantyúnak, kócsagtollas főnek,/ Illik gyöngyös pártának, magyar főkötőnek.”¹⁷ Az 1790-91-es országgyűlésen az is felmerült, hogy a magyar öltözéket törvénnyel tegyék kötelezővé a nemesek számára,¹⁸ ahogyan erről Gvadányi József írt: „Madárt nem esmérjük máskép, csak tollárúl,/ Ki micsoda nemzet, látjuk gúnyájárúl,/ Ne járjon magyar úgy, ki mint citront árúl,/ Nemzetem törvényt tégy, kérlek, a ruhárúl.”¹⁹

Szekér Joákim ferences szerzetes számára is összefüggött a magyaros öltözet, az anyanyelv használata és a nemzeti öntudat. Történeti munkájának ajánlásában szomorúan kérdezte: „nemde tulajdon hazánkban lévén, már nyelvünkkel együtt köntösünkből is kivetkőzünk?” Elismeri, hogy sokat lehet tanulni más nemzetektől, de „a józan okosságot megsértik, akik az idegen szokást, nyelvet és öltözetet nagyobb becsben tartják a magukénál… Éltünk már olyan időt, melyben a magyar szégyenlett magyar köntösbe öltözni, és anyai nyelvén szólni a magyar hazájában.”²⁰ A nemzeti viseletnek ekkori divatja a koronázással és az országgyűlés végével hamar lecsengett, már 1791 végén hosszú gúnyvers jelent meg a visszatért idegen öltözékről:

„Csak toldasd már, pajtás, hosszabbra ruhádat!/ Hányd el kalpagodat, csákódat, kucsmádat/ Viseltük – már elég – megunták nagyjaink,/ S maholnap új törvényt szabnak asszonyaink… Nemzetem kezd ismét idegent majmolni/ Legelőbb is magyar rövidli, nem német,/ Nyers testemre szabott kurta kis mentémet. Unkommod (azaz kényelmetlen) azt mondja. Ezt hát elvetette;/ Prémzett vagy prémetlen kabát kell helyette… Elhányta a bajuszát, kit nemrég nevele,/ Hogy ez a magyarság alkalmatlan jele… Úgy bántak az ékes nemzeti ruhával,/ Mint mi a farsangi költött álorcával./ Felvették, de nem úgy, mint tulajdonjukat,/ Hanem csak mint szívet titkoló rongyokat./ Boldog epochánkból (azaz korszakunkból) farsangot csináltak,/ S önmagukból olyan vázakat formáltak,/ Melyek kívül ugyan magyar színt mutattak,/ De belül idegen szívet lappangtattak… Csak toldasd már, pajtás, hosszabbra ruhádat!/ Hányd el kalpagodat, csákódat, kucsmádat,/ És amint felvetted őket minapába,/ Temesd el őseid sírhalmába… Temesd el hát, temesd, anyáid sírjába,/ Tégy rá követ, s írd ezt a kő oldalába: »Ide egy nemzeti köntös temettetett,/ Mely maga nemétől addig üldöztetett,/ Hogy utóbb a nemzet maga szégyellette,/ És itthon idegent veve föl helyette.«”²¹

1793-ban egy másik költő, Virág Benedek így kesergett: „Nemzet! büszke magyar! hát nem okoskodol?/ Hát mind, amire oly nemes/ Bátorsággal ügyelt volt minapon heves/ Lelked, már oda van? – vitéz/ Szkíták vére, mi csúf bőrbe pipeskedel!/ Most tetszik ki, mi volt tüzed:/ Játék volt, s valamint füst, elenyészett.”²² A következő évtizedekben ismét háttérbe szorult a magyaros ruha, s a lassacskán polgárosodó országban legfeljebb már csak ünnepi alkalmakra vették fel.

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

A nyitóképen II. Lipót pozsonyi koronázása (Wikimedia Commons)

Jegyzetek, felhasznált források:

1 Ányos Pál: A régi magyar viseletről (1782) In: Uő: Válogatott művei. Bp. 1984. 88-9.