Páncélosok a forradalomban II.
Az első részben azokat a nem mindennapi – de akkor „hétköznapi” – bevetéseket, alkalmazásokat vettük végig, amelyek a forradalom alatt előfordultak. A harckocsi azonban, mint a szárazföldi haderőnem legalapvetőbb fegyvere természetesen a harcokban tud igazán megmutatkozni. Ígéretemhez híven következzen tehát a harceszközhöz méltóbb harci alkalmazások bemutatása néhány felidézett harci cselekmény alapján.
„Tankokkal mennek fiaink ellen”
Már a forradalom első napján, október 23-án megjelentek a harckocsik. A délután zajló demonstráció után a tömeg egy része estére a Rádióhoz vonult, hogy beolvassák a követeléseiket. Itt azonban a gyűlölt államvédelem fegyvereseivel találták magukat szemben, akik az egyre növekvő tömeg követelésének nem engedve a gyülekezők közé lőttek. Miután a Néphadseregnél riadót rendeltek el, az épület védelmét katonákkal is megerősítették és hamarosan megérkeztek a tankok is. Kettő T-34/85 harckocsi érkezett lőszer nélkül a budapesti Páncélos Szertárból, de egyik sem jutott el a Rádió elé. Az első a Múzeum körútnál akadt el a tömegben, a kezelőszemélyzete elhagyta, míg a másik a Kossuth utcáig haladt, itt a tüntetők viszont összetörték a figyelőműszereit ezért visszatért a javítóbázisra. Később, kilenc óra tájban jelentek meg a piliscsabai ezred harckocsijai:
„Egyszer csak arra figyeltünk fel, mintha a Bajcsy-Zsilinszky úton, felülről, tehát Pest északi része felől tankok közelednének. Akkor már hallottunk arról, hogy egyetemisták vannak a Rádiónál, és fegyveres harc alakult ki. Rettenetesen felháborodtunk azon, hogy tankokkal mennek fiaink ellen. Tényleg jöttek tankok, csukott tetővel, volt talán négy vagy öt. Egyszer csak a vezértanknak a teteje megnyílik, kidugnak rajta egy nemzetiszín zászlót. Hát mondanom se kell, hogy a tömeget levette a lábáról ez az okos akció. Hatalmas tapsviharban törtünk ki az előző pfujolások után. Egy tiszt megjelent a toronyban, és barátságosan integetett. Hát úgy könyveltük el a dolgot, hogy ezek nem bevetésre indulnak a fiaink ellen.” (Lambrecht Miklós)[1]
Hamarosan a tüntetők is fegyverhez jutottak a külvárosi gyárakból, lőszerraktárakból, majd később a katonáktól, és megkezdték az épület ostromát, amihez aztán az ezred katonái is csatlakoztak, azonban a harckocsikkal nem avatkoztak be. Végül az épületet reggelre elfoglalták a felkelők. Ekkorra már megjelentek a szovjet tankok Budapest utcáin, miután a kormány a Szovjetunió segítségét kérte a rend helyreállításához. A fegyverhez jutott felkelők a város különböző pontjain (elsősorban a nagyobb utak, közlekedési csomópontok mentén, ahol a szovjet erők beérkeztek) velük szemben is felvették a harcot:
„Amikor a Körúthoz értünk, láttuk, hogy a Körút és az Üllői út kereszteződésében két tank áll. Erre a jelentre még ma is pontosan emlékszem. Elég messzire álltunk ugyan, de azért jól lehetett látni, hogy egy egész fiatal srác az egyik tank mögé lopakodik. Emlékszem, hogy még a lélegzetünket is visszafojtottuk, annyira figyeltünk, hogy sikerül-e neki, vagy nem sikerül, kilövik vagy nem lövik. Mikor odaért, meggyújtotta a benzinespalackot, és belevágta a tankba. A tank kigyulladt. A gyerek szerencsére sértetlenül visszaért. Ez volt az első tank, amit kiégni láttam.” (Wittner Mária)[2]
A „lovassági módszer”
Október 24-én a beérkező szovjet erők 290 harckocsival rendelkeztek, míg a néphadsereg Budapestre rendelt alakulatai 50 harckocsival kezdték meg a feladataikat. A félelmetes számok ellenére az elrettentő erő demonstrálására alkalmazott tankokat nagy meglepetésre megtámadták a forradalmárok, ahogy az a fenti idézetből is kivethető.
„Alakulataink az első napon Budapesten 20 halottat és 48 sebesültet számláltak, négy harckocsinkat és 4 páncélozott szállító járművünket kilőtték, néhány gépkocsinkat felgyújtották.” (Jevgenyij Ivanovics Malasenko altábornagy)[3]
A felderítés és megfelelő biztosítás nélkül mozgó szovjet páncélos erők hamar érzékeny veszteséget szenvedtek a civil fegyveresekkel szemben. Az első kudarcok után valamelyest belátták, hogy a „kelet-berlini” módszer itt nem használ. Igyekeztek felderíteni a forradalmárok gócpontjait, megtudni, hogy hol, milyen erőkkel kell számolniuk. A szovjetek a levegőből is végeztek felderítést, bár a bérházakban meghúzódó szabadságharcosokat nem igen fedezhették fel, ezért többnyire páncélosokat küldtek előre. Ezeket a műveleteket PT-76 úszó felderítő harckocsival illetve a tömegével rendelkezésre álló T-34-esekkel végezték, de előfordult, hogy harckocsivontatót küldtek ki erre a célra, amit magyar tankok biztosítottak. A legtöbbször ezek a járművek sem kerülték el a Molotov-koktélokat, így később az alábbi módszerhez folyamodtak:
„A városban kialakult bonyolult helyzet ellenére, a megszokott frontvonal hiányában és a feladatok végrehajtására rendelkezésre álló rövid idő alatt is jól működött a Dobrunov alezredes parancsnoksága alatt álló önálló felderítő-zászlóalj. Felderítés céljából harckocsikat, páncélozott szállítójárműveket és motorosokat küldött felderítő őrjáratra a főútvonalakra (…) A felderítő-zászlóalj, hogy megtudja, hol rejtőzködnek fegyveresek, melyik körzetben működnek, gyakran „lovassági módszer”-hez folyamodott: a nagy sebességgel előreküldött őrjáratra az ellenség tüzet nyitott, s a parancsnok a megfigyelés alapján meghatározta a felkelők tűzfészkét és tartózkodási helyüket.” (Jevgenyij Ivanovics Malasenko altábornagy)[4]
Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy több harckocsit állítottak fel tüzelőállásban a felkelők feltételezett helyétől távolabb, míg egy tankot kiküldtek a veszélyes útszakaszra. A tüzelőállásban lévő harckocsikból figyelték, hogy a nagy sebességgel haladó „csali” tankra honnan érkezik a tűz, s az így felderített állásra tüzet zúdítottak. Ez természetesen óriási pusztítással és nagy veszteségekkel járt mindkét oldalon, de még így sem lehetett eredményes.
„Ulica Üllői?! Tam nyet!”
Az első összecsapások után már világossá vált, hogy az Üllői út és a Nagykörút kereszteződésénél működő fegyveres csoportok eredményesen harcoltak az arra haladó szovjet és magyar csapatok ellen. Később ez a környék lett a legveszélyesebb a támadókra nézve, itt szenvedték el a legsúlyosabb veszteségeket. Hogy mennyire tartottak maguk a szovjetek – köztük a harckocsizók – ettől a helytől, jól leírja egy hadnagy (a nevét sajnos nem tudjuk), aki a Honvédelmi Minisztérium külügyi osztályán dolgozott, de a forradalom alatt orosz tankokat segített eligazítani a városban:
„A Kilián laktanyának és az Üllői útnak olyan vészes híre volt a szovjetek között, hogy hisztérikusan féltek tőle. Emlékszem ,kaptunk egy jelentést, hogy a Kilián laktanyánál nyugalom van. Elindultunk hát három harckocsival, páncélgépkocsi is volt velünk, azt hiszem (…) Eljutottunk az Iparművészeti Múzeumig, amikor azt mondta nekem a parancsnok: „Szállj ki, mert útban vagy; nem tudok manőverezni.” „Hát ne haragudj – feleltem neki – , de én ezen a környéken nem szívesem tenném ki a fejemet.” „Mi az, beijedtél?” – kérdezte, s kiállt a tank tetejére derékig. Abban a pillanatban isten tudja hány fegyver szólalt meg a környező házakból. A parancsnok gyorsan visszabújt a harckocsiba, s elindult visszafelé, a Kálvin térre. Ott kiszálltam ebből a tankból, s átmentem az eggyel mögötte lévőbe Újból felzörögtek a lánctalpak, amikor… Lehetett tőlünk harminc-negyven méterre az a harckocsi, amelyikből kiszálltam, s bizony, úgy megszórták, hogy fel is robbant.”[5]
Máskor így fakadtak ki neki az oroszok az Üllői út hallatán: Ulica Üllői?! – kiáltottak fel – Tam nyet! [Üllői út?! Ott nem!] Nem, arra nem megyünk, szó sem lehet róla.[6]
Sokszor a tankok szinte tehetetlenek voltak a Nagykörút illetve az Üllői út mindkét oldalán elhelyezkedő, az épületek felső emeletein lőállást foglaló felkelőkkel szemben a megfelelő gyalogsági támogatás nélkül. Ráadásul az említett szakaszokon az egymástól többnyire külön működő fegyveres csoportok egy szinte összefüggő ellenálló láncolatot alkottak. Tehát például a Nagyvárad tér felől érkező szovjet egységet először a Berzenczey utcai vagy a Vajdahunyad utcai felkelők támadták meg, ha itt túljutottak, akkor a Corvin-közből, a Kilián laktanyából és a Valéria söröző épületéből kaptak tüzet. De sok csoport többször változtatta helyét, ami tovább nehezítette a felderítők és a támadók helyzetét. Gosztonyi Péter, aki akkor a Kiliánban szolgált alhadnagyként, a forradalom első napjaiban szemtanúja volt egy összecsapásnak, amely jól megmutatja, hogy milyen zavart tudott okozni a forradalmárok fellépése:
„…az Üllői úton három szovjet páncélos gördült a Nagyvárad tér irányából a Belváros felé. Két T-34-es és egy JSZ nehéz harckocsi (T-54-es) [Valójában ez két különböző harckocsi, a JSZ a Joszif Sztálin nevét viselő ISZ-3-as nehéz harckocsit jelenti, míg a T-54-es egy újabb fejlesztés volt. Gosztonyi valószínűleg az előbbit láthatta, ennek ellenére a következőkben is meghagytam a típus elnevezést az eredetiben – T.B.]. A laktanya magasságában az Üllői út velünk szemben lévő épülete árkádjai alól puska- és géppisztolytűz érte az oroszokat. Majd égő benzines palackok csattantak a harckocsik tetején. Az egyik T-34-es tüzet is fogott. Megállt. A többi folytatta útját a Ferenc körút és Üllői úti kereszteződés irányába. Most már ők is lőttek. Vaktában. Nem tudták, honnan lövik őket. A T-54-es páncélost is eltalálták a benzines palackok. Az is lángra gyulladt. A még megmaradt T-34-es megpróbált segítségére sietni. Megállt. Visszatolatott, s miközben géppuskával tüzet szórt a környék házaira, úgy farolt oda a lángra kapott T-54-eshez, hogy a harckocsiba beszorult katonák a páncélos hasán rendszeresített vészkijáraton keresztül elhagyhassák a pusztulásra ítélt „halálkoporsójukat”, s átkússzanak a T-34-esbe. Ebben a pillanatban azonban a Ferenc körúton, a Boráros tér felől két szovjet páncélos – valószínűleg pánikba esve – elérte az útkereszteződést. Hiába látta a két szovjet páncélos vergődését, mivel nem tudott időben fékezni, az élpáncélos teljes sebességgel nekihajtott a lángra gyúlt T-54-esnek. Három páncélos gabalyodott így össze az úttest közepén. A harc egy pillanatig sem maradt abba. A Ferenc körúti házakból – és így a Kilián laktanya oldaláról is – további benzines palackok repültek a páncélosok irányába. Az eredmény: a két T-34-es nagy erővel kiszabadította magát a halálos acélgomolyból, visszavonult és a T-54-est magára hagyta. Tíz perc sem telt bele, a tűz elérte a harckocsi lövegkészletét. Óriási robbanás. A T-54-es lövegtornya nagy ívben lerepült a harckocsiról.”[7]
„Páncélosok, gyorsan és pontosan cselekedjetek!”
Természetesen a néphadsereg is bevetette tankjait a forradalmárok ellen, azonban a Corvin-köz és annak környékén ezek sem boldogultak. Talán az október 25-i Maléter Pál vezette akció a legszemléletesebb, ahol öt T-34/85-ös harckocsival indultak el a Kilián laktanyához helyreállítani a rendet (mivel az épület egy részét a forradalmárok birtokolták). Az első tankban ült maga Maléter ezredes is, aki aztán átállt a forradalom oldalára és a Kilián parancsnoka lett. A művelethez a Jászai Mari téren lévő 33. esztergomi harckocsiezred állományából jelölték ki a harckocsikat. Maléter a következőképpen tervezte a feladat végrehajtását:
„Menetet hajtunk végre a Nagykörúton a Rákóczi útig. A Rákóczi útnál balra fordulunk és a Keleti pályaudvar irányába megyünk, majd onnan jobbra a Nagyvárad térig. A Nagyvárad térnél megint jobbra, az Üllői útra fordulunk. Ott csatlakoznak hozzánk a tiszti iskolások, akikkel együtt fogjuk a feladatot végrehajtani. Kérlek titeket páncélosok, hogy gyorsan és pontosan cselekedjetek.”[8]
Maléter beszállt az első harckocsiba, ahol a parancsnoki ülésben foglalt helyet. Innen irányította az előtte ülő vezetőt a lábával, azaz mindig azt a vállát érintette meg vele, amerre kanyarodni kellett. Már az elején lemaradt két harckocsi, így ezek visszatértek a Margit hídhoz. Amikor a Nagyvárad térhez értek Maléter hiába adta parancsba a harckocsik követését és a laktanya elfoglalását a tiszti iskolásoknak, a növendékek nem indultak meg utána. Gyalogság nélkül értek így a laktanyához, ahol az Üllői utat szegélyező házakból a felkelők tüzet nyitottak. A másik két harckocsit sikerült is felgyújtaniuk, ám sérülten még el tudtak menekülni. Maléterék egyedül maradva az úton mozogva próbálták viszonozni a tüzet a géppuskájukkal. A heves tűz elől megkíséreltek behajtani a laktanya kapuján, de nem fértek be és beszorultak. Miután eközben a néphadsereg alakulatainál elrendelték a nemzeti zászló kitűzését, egy főhadnagy odakúszva a beszorult tankhoz a vezető búvónyílásán keresztül beadott nekik is egyet. Az ezredes kidugta és meglobogtatta a zászlót, amit a tűzszünet jelének vettek. A felkelők abba hagyták a tüzelést, ezután nagy tömeg „Éljen! A hadsereg velünk van!” kiáltások közepette lepte el az utcát és a járművet. Ekkor Maléter is kiszállt és tűzszünetet hirdetett.
A fentiek alapján is látható, hogy a tankban hiába van meg a mozgékonyság, tűzerő, védelem egyszerre, a városi harcokban elengedhetetlen a gyalogsági támogatás. 1956-ban a magas házak között mozgó harcjárművek könnyű célponttá válhattak a felkelők számára. Emellett el lehet képzelni, milyen nehéz lehetett a kezelőszemélyzetnek egy teljesen idegen városban a szűk kémlelőn keresztül tájékozódni, a harcban a tankot irányítani vagy a célpontot felderíteni és elpusztítani. Nem csoda, hogy az úttestre lefordított palacsintasütő is gyanút keltett és olykor meghátrálásra kényszerítette őket. Amiben igazán bízhattak az a nagyobb tűzerő és a puszta megjelenésük által keltett félelem, ez utóbbi azonban hiányzott…
Kapcsolódó cikkeink:
Nyitott koporsók az ’56-os utcán
A következő fejezetben a forradalmárok kezére került harckocsikról is esik majd szó.
[1] Molnár Adrienne – Kőrösi Zsuzsanna-Keller Márkus (szerk.): A forradalom emlékezete. Személyes történelem. 1956-os Intézet, Budapest, 2006, 76.o.
[2] Kozák Gyula (szerk.): Pesti utca – 1956. Válogatás fegyveres felkelők visszaemlékezéseiből. 1956-os Intézet-Századvég kiadó, Budapest, 1994, 18.o.
[3] Györkei Jenő – Horváth Miklós (szerk.): Szovjet katonai intervenció 1956. H & T Kiadó, Budapest, 2001, 227.o.
[4] Uo. 227.o.
[5] Kő András – Nagy J. Lambert: Kossuth tér 1956. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2001, 93.o.
[6] Uo. 94.o.
[7] Gosztonyi Péter: Emlékeim a Kilián laktanyáról. In: 1956-os Intézet Évkönyve. 1993. 1956-os Intézet, Budapest, 1993, 230-231.o.
[8] Horváth Miklós: Maléter Pál. H&T kiadó, Budapest, 2002, 63.o.
Felhasznált irodalom:
Bonhardt Attila – Pánczél Mátyás – Végh Ferenc – Szerekes József – Hattyár István – Sári Szabolcs: A magyar páncélosalakulatok története. Harckocsik, páncélosok a magyar haderőben. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2015.
Eörsi László: Corvinisták 1956. 1956-os Intézet, Budapest, 2001.
Eörsi László: Ferencváros 1956. 1956-os Intézet, Budapest, 1997.
Horváth Miklós: Maléter Pál. H&T Kiadó, Budapest, 2002.
Horváth Miklós – Kovács Vilmos: Hadsereg és fegyverek 1956. Zrínyi Média Kft., Budapest, 2011.