Gyermekmegőrzők és pótmamaszolgálat, avagy gyermekfelügyelet a szocialista időszakban

Tóth Eszter Zsófia

A dolgozó nők számára a legkézenfekvőbb megoldás az volt, ha iskolás korú gyermeküket a tanítás végeztével úgynevezett napközi otthonban hagyták az iskolában, egészen a munkaidő végéig, általában délután négy óráig. Írásomban a gyermekmegőrzők korabeli sajtójának járok utána. Emlékezetem szerint a napközi működése sokféle lehetett. Én az 1980-as évek első felében voltam napközis és gyakran cserélődtek a napközis tanáraink. Volt köztük olyan, aki nagyon lelkes volt, játszott velünk, társasoztunk, olvasott nekünk, volt egy ritmusa és programja a délutánnak. De találkoztam megfáradt gyermekfelügyelőkkel is, akiknél hátratett kézzel kellett ülnünk, ezt tekintette programnak, vagy kiabált velünk a tanulási idő alatt, ugyanis a napköziben kellett megcsinálnunk a leckét. Lelketlen gyermekfelügyelő esetén a hétfő délutáni közös napközis mozizás jelentette a kiutat, azonban minden évben ugyanazokat a filmeket vetítették, többnyire szovjet gyermekfilmeket.

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

Mi voltunk a legnépesebb korosztály, a demográfiai csúcs, az 1974-75-ben születettek, így nem csoda, ha több fáradt, kiégett gyermekfelügyelővel találkoztam, mint élettel teli, vidám emberrel a késő Kádár-korban. Magánóvoda vagy gyermekmegőrző a szocialista időszakban nem létezhetett.[1] Bár a szocialista időszakban csak nagyon ritkán merült fel az, hogy a szülőknek énidőre lett volna szükségük, amikor élményeket gyűjtenek, ezért ritkán tudósított a sajtó gyermekmegőrzési lehetőségről. Tehát annak ellenére, hogy a szocialista időszakot a nagycsaládok széthullásának időszakaként ábrázolják, azért a nukleáris család kötőereje erős volt és megmaradt. Ebben az értelmezési keretben a gyermek a boldogság beteljesítője volt, nem olyan lény, akinek a felügyeletét meg kell oldani, amíg a szülők nélküle szórakoznak. A fogyasztásközpontú család már az 1990-es évek jelensége lesz.

A Normafa út 26. szám alatti napköziotthon (egykori Krausz-villa) egyik “lakója” 1959-ben (Nagy Gyula/FORTEPAN, 51660)

Az 1960-as évek végén az Országos Nőtanács próbált gyermekmegőrző szolgálatot szervezni, nyugdíjasok bevonásával, de kudarcba fulladt a próbálkozás, ugyanis túlságosan idős asszonyok jelentkeztek, vagy a fiatalabbak nagynak érezték a rájuk nehezedő felelősséget.[2] 1973-ban Kecskeméten hoztak létre pótmamaszolgálatot óvónőképzős diákokból. Hogyan működött? A Családi és Társadalmi Eseményeket Rendező iroda, a Tercsi keretein belül, Korossy Artúr vezetésével.

„Az igénylő személyesen tartozik bemenni az irodába, igazolja magát, kitölt egy kérdőívet, s miközben elvárja, hogy a pótmama felelősséget vállaljon a gyermekeiért, ő maga felelősséget vállal — a pótmamáért. Egyébként a szolgáltatás időtartama nem lehet rövidebb három óránál. Az első óra „bére” húsz, minden további 12 forint. A végösszegből az iroda, szervezési díj címén, csekély összeget levon. A többi a pótmamáé.”[3]

Nörsz, bébiszitter, gyermekcseléd; 1981-ben ezek a kifejezések idejétmúltnak számítottak. Pótmamaszolgálat 1962 óta működött Budapesten, 127-051 volt a telefonszáma. Ígéretesen indult, ugyanis az első évben 800 család vette igénybe a szolgáltatást. Szentgyörgyi József, a Tempó Szövetkezet főkönyvelője gyermekintézmények rendkívüli zárása esetén (csőtörés, járvány) és azok számára, akiknek nincs segít nagyszülő vagy szomszéd. Szentgyörgyi csődként értékelte 1981-ben ezt a szolgáltatást, mert 30 Ft volt az órabérük, ami drágának számított, így kevesen vették igénybe.[4]

1959-ben a Gutenberg Művelődési Ház szombat este üzemeltetett gyermekmegőrzőt, amíg a szülők a mozielőadásra ültek be. Egyszerre 10-15 gyerek vette igénybe a szolgáltatást. A gyermekmegőrző jegy 2 Ft-ba került.[5]

Alternatíva nyárra: napközis tábor Kisréten (Hűvösvölgy), 1972. (Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény/FORTEPAN, 25789)

A korabeli sajtó tehát nem számolt be sikertörténetekről a gyermekmegőrzés kapcsán. Ennek oka nagy valószínűséggel az lehetett, hogy a korszakban az állami gyermekintézmények működési idején túl nem tartották jó anyának azt, aki gyermekét idegenre bízta. 1967-ben a GYES bevezetésével a jó anya eleve 3 évig otthonmaradt gyermekével, dolgozó nőként négykor végzett. A három műszakban dolgozó gyári munkásnők férjükkel váltott műszakba osztatták be magukat, így valamelyikük el tudott menni a gyermek(ek)ért. Másrészt az egyenlőséget hirdető társadalomba, ahol cselédek sem voltak, kevésbé fért bele, hogy a bébiszitter a családokat szolgálta volna. A bébiszitter, mint fogalom már a rendszerváltás után tér vissza a köznyelvben, akkor is azért, mert a magyar lányok bébiszitterként tudták leghamarabb felfedezni Nyugat-Európát.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Jegyzetek, felhasznált források:

[1] Magyar Hírlap, 1971. szeptember 5. 4. o.

[2] Magyarország, 1972. január 23. 29. o.

[3] Tükör, 1973. április 10. 9. o.

[4] Népszabadság, 1981. augusztus 25. 8. o.

[5] Népszava, 1959. január 8. 1. o.

[6] Képes Újság, 1979. március 31. 31. o.

[7] Pajtás, 1979. április 12. 13. o.

[8] Magyar Nemzet, 1977. január 8. 6. o.

A nyitóképen játszótér a szegedi Stefánián, 1973. (Varga János/FORTEPAN, 40324)

Facebook Kommentek