[KÖNYVISMERTETŐ] Mihályi Balázs – Rohánszky Mihály – Tulok Péter: Budapest ostroma; svéd diplomaták, terror, kitörés

Budapest 1944/45-ös ostroma Magyarország 20. századi történelmének egyik meghatározó eseménye volt. Nem véletlen, hogy jóformán a harcok elültétől kezdve jelennek meg ezzel kapcsolatban szakmunkák, visszaemlékezések, forráskiadványok. Ezek jó része mára feledésbe merült, másik részükön igencsak érződik az 1945-től szép lassan berendezkedő kommunista/szocialista rendszer látásmódja és szóhasználata (ettől eltekintve tényanyagban lehetnek jók). A budapesti események napjainkban is történészi, illetve politikai viták tárgyát képezi, időszakosan komoly országos sajtóvisszhanggal. Honlapunkon is több ízben foglalkoztunk (direkt és érintőlegesen is) Budapest ostromával, legyen szó könyvismertetőről, “sima” írásról vagy épp a főváros szobrait bemutató tanulmányról. Mindezek alapján az ember azt hihetné, hogy Budapest ezen tragikus hónapjairól már semmi újat nem lehet mondani. De hogy ez mennyire nem így van, jól mutatja a most bemutatásra kerülő kötet (vegyes tanulmány- és forrásközlés-gyűjtemény), amelynek szerzői eddig publikálatlan svéd és szovjet források mellett szintén ismeretlen (és/vagy feledésbe merült) magyar anyagokat is az olvasók elé tárnak.

Nem meglepő, hogy a budapesti ostromot majdnem mindenki katonai szempontok alapján próbálta/próbálja megközelíteni: egyrészt ez logikus, másrészt katonai vonalon még úgy is rengeteg a forrás, hogy a magyar és német anyagok jó része elpusztult, a szovjeteké meg nem kutatható. Ez utóbbiban azért érezhető némi változás; az orosz levéltárak igaz, hogy szelektáltan, de korábban elképzelhetetlen mennyiségben, ráadásul digitalizálva kezdték közzé tenni a magyarországi harcokra vonatkozó anyagaikat (is). A katonai anyagok mellett jóformán elsikkadtak a civil visszaemlékezések (pedig ilyen már 1945-ben is jelent meg), egyházi források (Historia Domusok) vagy épp diplomáciai anyagok. Szerencsére ezen a téren is zajlik a változás, nem kis részben a mostani kötet szerzői-szerkesztői munkájának köszönhetően. Nemrég látott napvilágot budapesti és környékbeli civil naplókból készült forráskiadvány (Bank Barbara–Mihályi Balázs–Tóth Gábor (szerk.): Naplók az óvóhelyről – Budapest ostroma civil szemmel. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2021.), pár évvel korábban pedig a Várnegyed ostromára fókuszáló, helytörténeti jellegű kötet is, amelyben az olvasó épp úgy nyomon követheti a Ruszwurm cukrászda bútorzatának csodálatos megmenekülését, mint a Sziklakórház építését és ostrom alatti működését.

Carl Lutz svájci diplomata a megrongálódott brit követség (Táncsics Mihály /Werbőczy utca 1.) légópincéjénél. Archiv für Zeitgeschichte ETH Zürich / Agnes Hirschi/FORTEPAN, 105787

Ahogy arra már utaltunk, a kötet forrásanyaga jóformán ismeretlen a hazai olvasóközönség előtt, illetve a már ismert forrásokat (pl. szovjet hadifogolykartonok) is új szemszögből elemzik/mutatják be a szerzők. Kezdjük mindjárt a svéd diplomatajelentésekkel, amelyeket Tulok Péter közöl. A semleges országok diplomáciai képviseleteinek nagyon fontos szerep jutott az ostrom alatt (is), elég csak Wallenbergre vagy Perlascára gondolni, de az sem mellékes, hogy az 1944. március 19-i német megszállás után Kállay Miklós miniszterelnök a török követségen nyert menedéket egy időre. A svájci Carl Lutz embermentő tevékenysége mellett fotókon is dokumentálta az ostrom pusztítását, ezek jó része megtekinthető a Fortepanon is. A svédek szerepe a már ismert személyeken és eseményeken (svéd menleveleknek, védett házaknak köszönhetően több ezer zsidó kerülhette el a deportálást/kivégzést) túl is igen jelentős. Magyarország a háború előtt Svédországgal különösen jó kapcsolatokat ápolt, ezt jól mutatja, hogy az első igazi harckocsink, a Toldi, majd a Nimród önjáró légvédelmi gépágyú is svéd licensz alapján készült. A svéd követség az 1938 és 1941 közötti terület-visszacsatolásokat is figyelemmel kísérte, érdeklődőknek ajánlom Solymossy Péter vonatkozó könyvét. A skandináv ország diplomatái az embermentés mellett az ostrom alatt is szorgalmasan küldték haza jelentéseiket, amelyekből képet kaphattunk az 1944 végi és 1945 eleji közhangulatról, a nyilas hatalomátvétel megítéléséről és különféle később álhírnek bizonyult hírekről is. 1941-ben a távozó szovjet diplomaták (is, rajtuk kívül még hat ország) a semleges svédekre bízták követségüket és itthagyott értékeiket is; ezek egy részét 1944 karácsonyán a nyilasok vitték el, a maradékot pedig – ironikus módon – szovjet katonák pusztították/zabrálták el. Ilyen szempontból a svédeknek a nyilasokkal, németekkel és szovjetekkel is meggyűlt a baja, sok esetben nem tudták megakadályozni a védelmük alatt álló emberek és/vagy ingóságok elhurcolását. A zabrálásokkal kapcsolatban külön érdekes és tragikus a kötetben utolsóként szereplő, Bulgáriában, 1945. március 10-én kelt számjeltávirat, amely szerint

“Bolgár és más menekülők Magyarországról azt jelentik, hogy az oroszok garázdálkodása, pusztítása ott felülmúlja a német propaganda legrosszabb jóslatait.” (246. o.)

Az úr a pokolban is úr, avagy humor nélkül nem lehet. Vicces kedvű “utasok” a szétlőtt brit követség udvarán, Carl Lutz felvétele. Archiv für Zeitgeschichte ETH Zürich / Agnes Hirschi/FORTEPAN, 105834

Az oldalszám ne tévesszen meg senkit, ugyanis Tulok Péter tanulmánya a kötet elején, míg az ahhoz kapcsolódó források a végén kaptak helyet. A magam részéről jobban szeretem az olyan forrásközléseket, ahol a tanulmány és a forrás(ok) egymást követik, ugyanakkor ez semmit sem von le a szerző érdemeiből, főleg, hogy a két rész külön-külön is minden zavar nélkül olvasható, és az alapos jegyzetapparátusnak köszönhetően a forrás-szekció önmagában is “emészthető”. A külön-külön szerkesztés annyiban logikus, hogy a kötet jól elkülöníthetően Tanulmányok és Forrásközlések részre oszlik. Egy apróság akad, amit egy esetleges második kiadás során érdemes lehet jobban kifejteni. Külföldi forrásokban nem egyszer keverik össze Vörös János vezérezredest (a nyilas hatalomátvételig a honvéd vezérkar főnöke, akinek szerepe a kiugrási kísérletben máig vitatott) és Veress Lajos vezérezredest (a magyar 2. hadsereg parancsnoka, homo regiusként Horthy kinevezett “helyettese”, akit a németek fogtak el a nyilas hatalomátvétellel egy időben), ez a svédeknek is sikerült, így mindenképp megérne egy hosszabb magyarázó lábjegyzetet, vagy akár egy kisebb betoldást a tanulmányban. A svéd források ismertetése ugyanakkor messze nem csak a diplomáciatörténet iránt érdeklődők/azzal foglalkozók számára lehetnek fontosak, érdekesek, azokban szó esik az ostrom előtti és alatti mindennapokról, a kétségbeesett ember- és anyagmentésről, illetve az 1944 végén alakult új magyar kormányról és az 1945 eleji fegyverszünetről is, ráadásul egy Magyarországon teljesen újnak számító szemszögből.

A felrobbantott Ferenc József (ma Szabadság) híd a pesti alsó rakpart felől nézve, háttérben a Gellért-hegy, fenn a szétlőtt Citadella. FORTEPAN, 155525

A következő, Mihályi Balázs és Tulok Péter által jegyzett, a Maros utcai zsidókórházban elkövetett vérengzésről, illetve az áldozatok exhumálásáról írt tanulmánya már ismert a Napi Történelmi Forrás olvasói előtt (1. rész; 2. rész; 3. rész). Ezt követi Mihályi Balázs öt rövidebb tanulmánya (Üldözők és üldözöttek, Üldözöttek a “felszabadulást” követően, Civilek elleni szovjet atrocitások; Biztonsági szolgálatok Budapesten az ostrom utáni hetekben, Miről mesélnek a szovjet hadifogoly kartonok Budapest ostroma kapcsán). Az üldözők és üldözöttek kérdéskörével foglakozó tanulmányok abból a szempontból is különösen érdekesek, hogy árnyalják a korábbi (és ma is megszokott) fekete-fehér képet. Erre remek példa Jerezina Ara a kötet 48. oldalán idézett visszaemlékezése; eszerint 1945 januárjában nyilasok razziáztak egy Zichy Jenő utcai ideiglenes kórházban, ahol az orvosok mind zsidók voltak, és számos zsidót is rejtegettek. A nyilasok parancsnoka azzal az utasítással érkezett, hogy a hírek szerint itt bujkáló 400 zsidót végezze ki, de miután látta a kórházban végzett munkát és a körülményekhez képest rendezett viszonyokat, megbecsülését fejezte ki a zsidó orvosoknak, védelmet garantált a helynek a szovjetek beérkezéséig, majd elvonult. A nyilas viselkedését akkor is értékelhetjük, ha csak számítás vezette, esetleg (látva a harc kilátástalanságát) “jó pontokat” akart szerezni a jövőre vonatkozóan. Részben ide kapcsolódik Heltai Jenő – aki Budán bujkált az ostrom alatt – naplója, akit kissé más oldaláról ismerhetünk meg a kötetből. Egy vele egy óvóhelyen tartózkodó 17 éves lányról, aki (sajnos nem alaptalanul) rettegett, hogy megerőszakolják a szovjetek, február 12-én (a kitörés másnapján) ezt jegyezte fel:

“Az oroszok erősek, egészségesek, általában tiszták, sokkal különb fajta, mint a magyar, s nem is árt, hogy itt egy-két gyereket csinálnak”. (55. o.)

A szovjet hadifogolykartonok elemzéséből megtudhatjuk, hogy a fogságba esett magyarok (a katonák mellett tízezerszám hurcoltak el hadifogolynak minősített civileket is) mintegy 15% vesztette életét a Szovjetunióban, ugyanakkor az elfogott németeknek csak elenyésző része térhetett később haza. Az adatokból jól látható, hogy a kitörés időpontja körül sok magyar katona próbált meg civil ruhát szerezni és hazasurranni/elvegyülni, ami nekik nyilván lényegesen könnyebb volt, még akkor is, ha a főváros körül (a mai agglomerációban) több, szinte teljesen sváb település is volt még akkor.

Elesett védők és civilek a Varsányi Irén (Görgey Artúr) utca/Csalogány utca közelében, balra a régi Szent János Kórház. Vörös Hadsereg/FORTEPAN, 217774

Ebből a szekcióból számomra ugyanakkor a biztonsági szolgálatokkal kapcsolatos írás volt a legérdekesebb, ami tökéletesen bemutatta a Péter Gábor vezette budapesti, illetve a Tömpe András irányítása alatt álló (később vidéki) politikai nyomozócsoport közötti rivalizálást. Egészen elképesztő, hogy Péter csapata (a későbbi Politikai Rendészeti Osztály /PRO/, majd ÁVÓ, ÁVH) már 1945. január 17-én, egy nappal Pest elfoglalása előtt megalakult, de január 28-án már Tömpe Debrecenből (az “örök” ideiglenes fővárosból) érkezett emberei is megjelentek. A politikai rendészet gyorsan a rendőrség legnagyobb egységévé vált; 1945. február 9-én – két nappal a kitörés előtt! – már 80 fő, augusztusban pedig 828 fő (ebből 553 politikai nyomozó) volt állományban. Decemberre a teljes létszám 933 főre nőtt, ami annak fényében különösen durva, hogy a teljes fővárosi rendőrség létszáma 10 000 fő volt. A gyors létszámnövekedés persze visszaélésekhez vezetett, ami hamar átszervezéseket (pl. egyes kerületi csoportok felszámolása) vezetett. Ráadásul ekkor még több nem kommunista, de a szovjetek által támogatott rendőri egység is működött, így a kommunisták első körben azokat számolták fel. Az sem számított, ha az illető, Péter Gábor szóhasználata szerint “öncsinálta” szervezet a szövetséges szociáldemokrata párt égisze alatt futott. Kádár János február 9-én arról számolt be, hogy

“Meg kell még említenem az illegális rendőrségek működését is: így a ‘Magyar GPU’, a ‘Miklós-gárda’ és a szociáldemokrata ‘Belbiztonsági szervezet (Szociáldemokrata Politikai Rendőrség)’. Ezek felszámolása részben megtörtént, részben folyik.” (76. o.)

A katona(politika)i nyomozószerveknél hasonlóan zajlott a kommunista “hatalomátvétel”. Első körben, szovjet támogatással alakult egy ilyen nyomozószerv, amely rövidesen már szovjet-magyar testületként működött, de nem (magyar) kommunista vezetéssel. Az egység parancsnoka amúgy egy Vészy (Weisz) István százados volt, aki az ostrom alatt a gettórendőrségnél szolgált, majd segítette a szovjet alakulatokat, majd az elhárítókat. Ezt követően Debrecenbe ment, ahol Vörös János honvédelmi miniszter (igen, ugyanaz a Vörös János) megbízta katonai nyomozócsoport felállításával. Ironikus amúgy, hogy Vészyt korábban 9 alkalommal ítélték el csalásért/sikkasztásért, és összesen 15 évet ült. Noha ez a csoport rendelkezett a szükséges legitimációval, Rákosiéknak az volt a baja vele, hogy nem ők irányították. Emiatt hozták létre (a később koncepciós perben kivégzett) Pálffy György vezetésével a Katonapolitikai Osztályt (a későbbi rettegett Katpol), amely 1945 nyár elejére kiiktatta Vészy csoportját. Ebből a pár kis részletből is látható, hogy még mennyi ismeretlen vagy feledésbe merült részlete van Budapest ostromának, illetve az azt követő időszaknak; a közbiztonsági helyzettel ugyan többen foglalkoztak, de a témában még bőven akadnak feltáratlan források, de az itt említett alakulatok története is érdekes lehet, már persze ha maradt róluk forrás.

Szálasi Ferenc korábbi nyilas “nemzetvezető” és miniszterelnököt vezetik körbe a rommá lőtt fővárosban, hogy szembesüljön a pusztítással. A képen Szent Gellért rakpart, a lerombolt Erzsébet híd budai hídfőjénél látható, Péter Gábor a Politikai Rendészeti Osztály (PRO) vezetője társaságában. Laborcz György/FORTEPAN, 221148

A könyv második, forrásközléseket tartalmazó része is tartogat kuriózumokat. A felvezetést Mihályi Balázs jegyzi (A szovjet források értékelése), írásából pedig példákon keresztül tudhatjuk meg, hogy miért is különösen fontos a forráskritika a szovjet anyagok esetében. Ráadásul eleve “szűrt” forrásokról beszélhetünk, hiszen messze nem mindent tettek közzé (sőt!). A szovjet forrásanyagok problematikájának legszemléletesebb példái a térképek, amelyek közül többet is bemutat a szerző. Elképesztő – azt hiszem nem csak számomra – hogy mennyire hiányos, gányolt vagy légből kapott térképekkel dolgoztak a szovjetek, holott ekkor már légifelderítés, illetve korábban zsákmányolt térképek is rendelkezésükre álltak. Ennek ellenére például az általuk használt 1944-es kódtérkép nem jelöli a Balatoni utat, ami pedig már az 1940-es magyaron is szerepel. Az teljesen érthető, hogy a háztömböket négyjegyű azonosítószámokkal jelölték, hiszen az utcanevek elolvasása is gondot okozott nekik (ahogy legtöbbször nekünk is pl. Moszkvában), az viszont rejtély, hogy térképeikre hogy kerültek fiktív háztömbök, vagy épp miért “szaporodtak el” a Műegyetem épületei. Az, hogy a vázlatokon esetenként több fegyvert tüntettek fel, mint amennyi a védőknek volt, indokolható azzal, hogy így könnyebb volt magyarázni az esetleges kudarcot vagy súlyosabb veszteségeket (“Tessék nézni százados elvtárs, tizenhat géppuskával lőttek minket innen meg innen is”). De a nem létező épületek, tereptárgyak (pl. a Műegyetem melletti tó, ami az ostrom idejére pici susnyássá zsugorodott) feltüntetése adott esetben életekbe, súlyos sebesültekbe kerülhettek. Legalább ennyire érthetetlen, hogy a repülőgépről és távcsővel is jól megfigyelhető, valamint háború előtti képekről, kiadványokból is ismert citadellát miért ábrázolták vázlatukon “hernyóalakúnak”, ráadásul teljesen rossz méretezéssel, és rajzukról a kibontott falszakasz, illetve a földtöltés (ahol a nehézfegyvereket bevitték a védők) is hiányzott.

File:UNGHERIA.jpg
Szovjet harckocsizók térképeket egyeztetnek Budapest környékén (Wikimedia Commons)

Külön érdeklődésre tarthat számot Mihályi Balázs Historia Domusokat (az egyes plébániák saját könyve, ahova a mindenkori plébános vezeti be a fontosabb eseményeket) ismertető tanulmánya is. A forráscsoport, noha majdnem mindenhol rendelkezésre áll (volt, ahol a rendszerváltás előtt ledarálták a békepapság miatt “cinkesnek” tartott kötetet), jóformán ismeretlen, feldolgozatlan. Természetesen több falu és település Historia Domusát kutatták már, de átfogó elemzés vagy akár forrásközlés még csak néhány született. Ezekből jól nyomon követhető, hogy mennyire mást jelentett az ostrom mondjuk Soroksáron, Nagykovácsiban vagy épp a Budai Várban. Bár ezek a források érthetően plébániaközpontúak (mind a Mátyás templom, mind Soroksár plébánosa hosszasan részletezi a templomukat-közösségüket írt veszteségüket, illetve utóbbi arról is beszámolt, hogy a szűkös emberi és anyagok források ellenére nagyon hamar megkezdték a templom rendbehozatalát).

A megrongálódott Mátyás-templom (hivatalos nevén budavári Nagyboldogasszony-templom) és a lerombolt jezsuita kollégium az ostrom után. FORTEPAN, 93906

Rohánszky Mihály szovjet források alapján ismertette a kitörés eseményeit; ezek között szerepelnek hadtest- és hadosztály-harcjelentések, illetve úgynevezett kitörés jegyzőkönyvek. Ezekben írták össze az egyes szovjet alakulatok, hogy melyik településen (pl. Budakeszi, Perbál) hány elesett német/magyar katonát találtak, illetve hány katonasír van a térségben (korábbi harcok áldozatai). A forráscsoport kiemelkedő jelentőségét szükségtelen is tovább ecsetelni. Rohánszky emellett elfogott német és magyar katonák/tisztek kihallgatási jegyzőkönyveit is közli, illetve olvashatjuk egy tévedésből szabadlábra helyezett honvéd ezredes Ausztráliából kelt levelét is, amelyek mind újabb adalékokat tartalmaznak az ostromra vonatkozóan. A tanulmány kvázi mellékleteként térképek is szerepelnek, amelyek segítenek térben is elhelyezni az eseményeket, emellett – ahol szükséges – az esetleg megváltozott földrajzi neveket is feltüntette tanulmányában a szerző. Részben ehhez az íráshoz társítható a Hová lettek a katonák című írás (szintén Rohánszky), amely azzal a több, mint 70 éves kérdéssel foglalkozik, hogy vajon hányan is vehettek részt a kitörésben, és közülük hányan is juthattak ki a gyűrűből. A szerző megállapítása szerint mintegy 785 fő jutott ki, 2700 esett fogságba, és akár 6500 fő is életét veszthette a kísérlet során. A tavasz közeledtével a holttesteket a lehető leghamarabb eltemették, de már 1948-ban rendeletekben írták elő a településeknek a katonasírok összeírását. Ez természetesen nem lehetett teljes; sok elesett katonát nem találtak meg, sokakat épület(romo)k alá temettek, és voltak, akiket korábban exhumáltak. Még napjainkban is előfordul, hogy építkezések, tereprendezések során katonasírok, sőt, akár tömegsírok bukkannak elő.

A Széll Kálmán tér a kitörés után, jobbra a Margit körút 93., 95. és 97. számú ház. Vörös Hadsereg/FORTEPAN, 217716

Összességében kijelenthetjük, hogy a szerzőtrió (ezt a szót sem írtam le még eddig soha) hatalmas és alapos munkát végzett, kötetük kiemelkedő jelentőségű mind az ostrom eseménytörténete (katonai és civil is), mind a korszak diplomáciatörténetét tekintve. Emellett hasznos segédlet az ostrom (elsősorban a kitörés) során elesett magyar és német katonák, vagy legalább is végső nyughelyük azonosításában is. Mivel a mai budapesti agglomerációval, illetve a külsőbb kerületekkel (amik 1945-ben még nem voltak azok) kapcsolatban is rengeteg forrást ismertet, helytörténészek/kerülettörténészek számára is kifejezetten hasznos lehet.  Ahogy arra már utaltam, a szerzők különösen nagy érdeme, hogy rengeteg külföldi forrást is bemutattak, ezzel mintegy nemzetközi kontextusba (is) helyezve Budapest utolsó ostromát. A hazai források is javarészt ismeretlenek, illetve alulkutatottak; mindez jól mutatja, hogy a főváros környéki harcok története még bővelkedik a fel nem tárt mozzanatokban, elemekben. A könyv további hatalmas előnye, hogy a tanulmányok érdekesek, olvasmányosak, így a szakmai közönség mellett a laikus érdeklődők számára is örömmel ajánlott.

Mihályi Balázs – Rohánszky Mihály – Tulok Péter: Budapest ostroma; svéd diplomaták, terror, kitörés. Tanulmányok, forrásközlések. Magánkiadás, Szekszárd, 2022. 257 p.

A nyitóképen: A szétlőtt vár részlete; a Halászbástya az Erdődy-Hatvany palotából, jobbra a korábbi brit követség. Carl Lutz felvétele. Archiv für Zeitgeschichte ETH Zürich / Agnes Hirschi/FORTEPAN, 105833


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

Facebook Kommentek