Egy magyar zarándok Mekkában

Mi késztet arra egy magyar tudóst, hogy áttérjen az iszlámra és elzarándokoljon Mekkába? Milyen élményei voltak a zarándoklat alatt?

Az 1920-as évek végén Germanus néhány évre Indiába költözött (erről a felesége írt könyvet „Bengáli tűz” címmel)

 „a delhi mohamedán egyetem meghívásának engedve, tiszta moszlim környezetbe kerültem. Ott éreztem, hogy a mohamedán lelket nem lehet könyvekből megérteni, annak megismerésére csak átélés vezethet. […] Hosszas vívódás árán jutottam arra az elhatározásra, hogy elzarándokoljak Mekkába, a kába kövéhez […] és ellátogassak Medinába, ahol a próféta fekszik a magas kupola alatt.”

Ennek volt egy nagy akadálya.

„A szent városok területére nem-mohamedán nem léphet be, és aki […] odamerészkedik, halálnak halálával hal meg. Ki kellett jelentenem, hogy belépek abba a seregbe, amely az igazhivők táborát alkotja, ahonnan nincs visszatérés többé, mert aki egyszer annak vallotta magát, és utána megtagadja, azt bárki büntetlenül agyonütheti.”

A zarándoklathoz nemcsak az áttérésre volt szükség, hanem mindenféle papírokra is. Mekka előtt Germanus még Egyiptomba akart menni tanulni, de nem kapott vízumot, úgyhogy kénytelen volt Angliába utazni, hogy elintézze a dolgot. Cserébe viszont találkozhatott a híres Lawrence ezredessel.

A zarándoklatról könyvet is írt, természetesen „Allah Akbar!” címmel. Ez 1936-ban jelent meg, van átfedés a visszaemlékezéseivel, de a másik könyv ismeretterjesztő jellegű: mit kell tudni az iszlámról, a zarándoklatról, Szaúd-Arábiáról.

A zarándokoknak egy csomó szigorú szabályt kellett betartani, mit lehet csinálni és mit nem.

„ilyen megszorításokkal a zarándoklat nem különös élvezet, de az a tudat, hogy én vagyok az egyetlen európai ember és az egyetlen élő magyar, aki előtt megnyílik a féltve rejtett kincs, a szent város, ahová még a legendás Lawrence ezredes sem léphetett be – erőt adott”

Germanus a zarándoklat idején (Wikimedia Commons)

Gond nélkül eljutott a szent városba.

 „A kába hatalmas, kocka alakú épületét óriási oszlopcsarnok veszi körül. A zarándoknak az „üdvösség kapuján” kell áthaladnia, hogy az udvar belsejébe jusson. Mikor a kapu küszöbét imák mormolása közben átléptem, a látványtól kábulatba estem. […] Leírhatatlan érzés vett erőt rajtam […] Elmondtam a kötelező imákat, azután az ezernyi tömeg megszállottsága énrám is átragadt. Én, aki hitetlenül léptem a hit városába, ebben a pillanatban elfelejtettem mindent, amit tanultam és olvastam […]

Hétszer kellett a kábát körüljárnom, mire végre az emberáradatban egy pillanatra a kő elé kerültem. Oldalam fájt, s vállamban zsibbadtságot éreztem. Bizonyára erősen meglöktek, de a kavargásban nem vettem észre […] Szemeim valószínűleg kimeredtek, […] könnyárban úsztak. Lábamat letaposták, már csak az ima és az extázis tartotta fenn testemet. Valami gyenge szédülést éreztem és azt gondoltam, hogy arcomon boldog mosoly játszik. […] Megragadtam a követ körülvevő ezüst védőtölcsért és számat bibircses lapjára szorítottam. Ebben az önfeledt gomolyagban én voltam az egyetlen gondolkodó és kétkedő ember, az egyetlen európai, az egyetlen magyar”

A földöntúli élményből hamarosan visszarángatta egy rossz hír.

„Ibn Szaud király ellen merényletet követtek el.  […] Nekem mint idegennek igazán lett volna okom félni! Merész gondolat fogant meg agyamban. Elindultam a király sátrához […]

– Ó, hívők ura […] Abdul Karim, az Azhar mecset seikhje eljött, hogy áldást kérjen rád Istentől, aki megmentett a vallás ellenségeitől. […]  A magyarok országából jöttem, uram, én vagyok az egyetlen zarándok hazámból […] Rokonai vagyunk a törököknek […]

Hónapokat töltöttem. Mekkában […] Ibn Szaud többször fogadott palotájában, meghívott táborozására, ültem kitűnő arab lovain, végigszáguldva a puha homokon, és élveztem az arab vendéglátás minden örömét.”

Ibn Szaud (Wikimedia Commons)

Germanus elment a másik szent városba, Medinába is, a Próféta sírjához (ez már nem tartozott a zarándoklathoz, puszta érdeklődésből csinálta). Egy gabonaszállító karavánhoz csapódva utazott. Összebarátkozott az egyik beduin hajcsárral, Mahmuddal, aki a Harb törzsből származott (a nevük magyarul „háborút” jelent). Nekik veszett hírük volt, Mahmud persze kikérte magának az ilyesmit.

„- Dehogy vagyunk mi útonállók […] Éppen olyan tisztességesen kerestük kenyerünket mindig, mint a mekkai serif, csak sokkal nehezebben. Neki szó nélkül fizettek a zarándokok adót, nekünk csak fenyegetésre […] Hát igazság ez? Most meg vége van ennek is, amióta a Szaudi magának visz el mindent.”

Az egyik pihenőnél Germanus megkérdezte Mahmudot, hány embert ölt meg.

„- A családom szegény, drága dolog az ilyesmi, de azért előfordult. Két-három esetre tisztán emlékszem. Megtámadtak, és én nem hagytam magamat. […] Aztán ott maradt. Hát tehetek róla? Egyszer meg […] egy zarándokkaraván nem akart fizetni, hanem ránk lőtt. Erre mi közéjük nyargaltunk és szétvertük őket. […] Hát tehetek róla? Én tisztességes, becsületes ember vagyok […] Amikor azt a két dsuhajna-törzsbelit agyonvertem, családom megfizette a vérdíjat”

Akadt más téma is…

„A háborúról beszélgettünk […]

– Apám barátságot tartott egy angollal, aki közénk jött – mondta Abdullah Sákir. – Együtt harcoltak a törökök ellen. […] vitéz katona és bőkezű úr volt. Én is sokszor láttam és beszélgettem vele […] Vitézül harcoltak apám és fivéreim, és kivertük a törököt a gyaur angol kedvéért […]

– És vajon most jobb? – kérdezte Atija. […]

– Közénk jött ez az angol és a mekkai serifnek meg fiainak jó barátja volt. Mit tudtuk mi azt, hogy mit csinálnak. A serif a szentély őre és ő a legtudósabb az írástudók között. Ez az angol a serifnek pénzt hozott.  […] A mekkai serif halmokba rakatta a töméntelen pénzt, mint ahogy ez a rizs fekszik itt előttünk, és úgy adott marékkal belőle […]

– Hát ezért adtátok el az országot? – szólt komoran Atija.

Abdullah nagyot sóhajtott, mintha bánná, hogy a kalifa birodalma szétesett, az arany is elfogyott. […]

– Allah akarta így. Nincs más erő és hatalom, kivéve Ő, dicsértessék a neve! […]  Luransz volt a neve annak az angolnak és apámnak képet is adott […] mindig magammal viszem, talán általa megint jön egy kis pénz. […]

Lawrence képe volt arab viseletben. […] Az arcon keresztül durva arab kéz írása húzódott […] ‘Isten átka legyen arcán és faján!’

– Add el nekem ezt a képet – mondtam Abdullahnak”

„Luransz” röviddel a háború után (Wikimedia Commons)

Útközben összeszedett valami betegséget és alig állt a lábán, de azért elment Mohamed sírjához.

„- Isten nevében a könyörületesnek, a megkönyörülőnek! – hangzott el ajkamon, amikor a szentély oszlopcsarnokába léptem. […]

A mecset délkeleti sarkában van a próféta ’szobája’ […] Ez a sarok magas vaskerítéssel van elzárva […] hogy senkinek se jusson eszébe őt imádni. Az imádat egyedül Istené.”

A próféta (és az első két kalifa, Abu Bakr és Omár) sírját igazából nem lehetett megnézni, a kerítésen három lyuk volt, de ezeket letakarták és csak a takarót látni kívülről.

A „látogatás” után teljes erővel tört ki rajta a betegség (nem derült ki, micsoda, fő tünetei a teljes kimerültség és az étvágytalanság) és biztos volt benne, hogy meghal.

„Kevés emberrel volt Isten olyan jóságos, mint velem. Amikor életem legforróbb vágya valóra vált, elém állította a halál angyalát. Lángpallosa világított kezében, és én nyugodtan néztem szemébe. […]

Nem féltem a haláltól. Isten ítélkezni fog felettem, és én engedelmesen vetem alá magamat ítéletének. Csak egy gondolat kínzott és a kín borzalmasabb volt mindennél: feleségemre gondoltam szüntelen.”

A karavánozók fejben már a ruháin is megosztoztak (amikor éppen eszméleténél volt, látta, hogyan nézegetik), mégis felgyógyult, igazából nem tudni, hogyan.

 „Allah Akbar! Isten a legnagyobb! Megöli, akit akar, és életre kelti azt, akit akar, dicsértessék az Ő neve”


Forrás:

GERMANUS Gyula: A félhold fakó fényében

A nyitóképen a mekkai nagymecset egy 1723-ban készült holland metszeten; a szent kő az udvar közepén , az elkerített épület egyik falában van (Wikimedia Commons)

Facebook Kommentek