Milyen (szakmai és egyéb) problémákkal kellett szembenéznie egy középkoros régésznek az „átkosban”, mi akadályozta az ásatásokat?
Zolnay László eredeti végzettsége szerint filozófus volt, de újságírással foglalkozott. Az újságot 1948-ban államosították, őt az egyik középiskolai és egyetemi évfolyamtársa, a Budapesti Történeti Múzeum igazgatója protekciójával vették fel a budavári ásatásokhoz. Itt az egyik kérdés az volt, hogyan építsék újjá a palotát, a másik pedig az, mit találnak a régészek. IV. Béla építtetett egy palotát, XIII. századi leletek azonban nem kerültek elő. Erre persze az a válasz, hogy a mostani palota helyén állt és a későbbi építkezések miatt tűnt el. Zolnay azonban azt feltételezte, máshol feküdt.
„egy 1301. évi budai eseménnyel, […] Vencel […] koronázásával kapcsolatban szó esik a stájer Rímes Krónikában arról, hogy […] egy Kammerhof nevű épületbe vezetik […] A krónika hiteles; a XIV. század első évtizedében írta a magyarországi eseményeket és viszonyokat jól ismerő szerzője. […] érdekelt […], mi volt ez a Kammerhof […] Hol állt?”
Erre (leletek híján) csak az oklevelek adhattak választ (Zolnay ehhez is értett, ugyanis a gimnázium alatt/helyett levéltári kutatással foglalkozott, eleinte családtörténeti okból).
„belebotlottam egy 1354. évi oklevélbe. […] Szó esik benne a Kathyz nembeli Szécsényi család budavári házairól. […] a király budai kúriájának szomszédságában áll [az egyik]. A későbbi oklevelek pedig elárulják […] a Szent Miklós utcában. Más oklevél szerint […] a Szombat kapu mellett. Megint más oklevél úgy írja le […] a budai Zsidó utcában állt.”
Nagy Lajos 1381-ben a budaszentlőrinci pálosoknak adományozta. 1416-ban elcserélték a Cilleiekkel, a család kihalása után pedig a királyra szállt. Mátyás odaadta Országh Mihálynak.
„az Erdélyi-bástyát, amelyet Szapolyai Jánosról, az egykori erdélyi vajdáról neveztek így, […] a Kammerhof telkéhez építették hozzá. […] ha csonkán is, de máig áll: a [cím] Táncsics Mihály utca 9.”
Főnöke, Gerevich László az elméletet elintézte azzal, hogy „Hülyeség!” Ásatásokkal nem is lehetett bizonyítani, mert az épület (a háborús jóvátétel miatt) amerikai tulajdonban volt.
Táncsics (Verbőczy) utca, 1944. Balra a Táncsics-börtön (ekkoriban a Pénzügyminisztérium egyik hivatala), ennek a helyén állt a Kammerhof. FORTEPAN/ ARCHIV FÜR ZEITGESCHICHTE ETH ZÜRICH/AGNES HIRSCHI (105784)
Zolnay el is hagyta a budai ásatást, az ok pedig jellemző volt a korszak paranoiás légkörére. Baráti társaságban, iszogatás közben idézte nyolcéves kisfia versét arról, hogy anyu nagyon ingerlékeny és vigyázni kell vele. Már ment is a feljelentés, hogy itt Sztálin elvtársat és a Szovjetuniót bírálják. Először csak az ásatásról rúgták ki, aztán áthelyezték Egerbe, ő szervezte meg az emlékkiállítást az 1552-es ostrom évfordulójára. Utána felmerült, hogy visszamehet Pestre, de kiderült, még mindig fújnak rá a Kammerhof miatt, végül Esztergomba került. Itt négy múzeumot (a Balassi Múzeumot, a Keresztény Múzeumot, a Főszékesegyházi Kincstárat és a Vármúzeumot) kellett felügyelnie.
1957 nyarán a Keresztény Múzeumból elloptak egy XIV. századi olasz festményt és ő is gyanúba keveredett. A második felesége volt a jegyszedő, az első pedig a fiával együtt épp ki akart vándorolni. Hivatalos feljelentés egyelőre nem született, csak egy nyomozó vetette fel neki szóban, hogy az egyházi vagyonból akarta felruházni a rokonokat. 1959 nyarán letartóztatták két hétre. Azzal vádolták, ő lopta el a festményt. Ráadásul részt vett az „ellenforradalom” szellemi előkészítésében. Erre a bizonyíték egy halom 56-os röplap és egy jogi értekezés volt (ezeket valójában a bátyjától, Kálmántól kapta, aki a háború után a Népbíróságon dolgozott, de annyira balos volt, hogy kínossá vált és kirúgták). Egyébként pedig a franciáknak kémkedik. Végül bűncselekmény hiányában elengedték.
A hatvanas évek elején visszatért Budapestre, ahol a Budapesti Történeti Múzeumban dolgozott. 1962-ben még azt is sikerült elérnie, hogy végre ásatásokat vezessen a Táncsics utcában
„1961 telén vagy 1962 elején […] a Rózsadomb egyik villájában gyűltünk össze [egyeztetni az amerikaiakkal].
Ez a villa a magyar Külügyminisztérium tulajdonában volt, s kifejezetten tanácskozások célját szolgálta. […] vázoltam [az ásatás programját] a jelenlévőknek. […] hosszú diplomata-íróasztalt ültünk körül. […] Felettünk […] hatalmas bronzcsillár. […]
– Mondja, hisz maga Istenben? […] öt perccel azután, hogy [a tanácskozás] feloszlott […] lezuhant az a bronzcsillár […] összetörte az asztalt meg azt a két fotőjt, amelyben az amerikai ügyvivő meg maga ült”
A következő szezonra eltűnt a politikai támogatás, megvonták a pénzt, leállt az ásatás. Valaki fel is jelentette a Népi Ellenőrzésnél (kb. olyasmi, mint most az Állami Számvevőszék) azzal, hogy a nép pénzét pazarolja. Ezt alaptalannak találták. Az I. kerületi tanácselnöknek sem tetszett az ásatás, mert ő is pazarlásnak tartotta, egyébként pedig a munkások latrinájára látott a házából. Akadt ürügy az intézkedésre. A sittet ugyanis az ásatásról teherautókkal akarták elszállítani, de azok nem érkeztek meg és kénytelenek voltak ledobálni a semmibe.
„Nyomban újra eljárás indult ellenem […] jogtalan területfoglalás címén. […] elítélt [a tanácselnök] pár ezer forintra, amelyet azonban [át lehetett váltani] egy-vagy kétheti fogságra […] Fellebbeztem. Elutasították!
Anyagi viszonyaim [a befizetést] nem tették lehetővé”
Zolnay levelet írt Kállai Gyula miniszterelnöknek, akit még újságíró korából ismert és ő elengedte a büntetést.
„Felkerestem […] a tanácselnököt […] Nem tudja elnézni az efféle tékozlást… Ki a fene kíváncsi arra, hogy hétszáz esztendő előtt hol laktak a királyok, hercegek, grófok, s… a nagy fenekű tótok […] nem régészkedni kell! […] munkáslakásokat kell építeni!”
1964-ben kiásta (ugyancsak a Táncsics utcában) a budai zsinagógaromjait.
„újra csak a szokásos […] vissza kellett temetnem.
Egyébként ennél a feltárásnál […] kis híján súlyos baleset érte [a régészeket]. A zsinagóga téglapadlója négy és fél méterrel mélyebb a környező talaj szintjénél. Azt az ácsolatot, amely […] lehetővé tette munkánkat, […] kőfaragómesterrel készítettem el. […] munkaidőnk lejártával kimásztunk […] egész ácsolatunk beomlott. A gerendák úgy törtek ketté, mint a gyufaszálak. […] kis híján osztoztunk az 1686-os ostrom áldozatainak sorsában.”
Ezután következett tíz szűk esztendő. Zolnay a kutatásaival és írással foglalkozott. A középkoros ásatásoktól elvonták a pénzt, ha mégis előkerült valami, hagyták elpusztulni és csak az ókorra koncentráltak.
„A saját intézményemet […] csakis az aquincumi archeológia emlékei érdeklik. […] középkorkutató kollégáim egy vasat sem kapnak […] Mátyás nyéki vadászkastélyának feltárására, a kánai […] kolostorrom megmentésére, én magam Budaszentlőrincre, a Kammerhofra, a zsinagógára, […] megsemmisíttetik az Erzsébet híd pesti hídfőjénél a szinte egyetlen bal parti középkori épületmaradványt. […] Ugyanakkor nagy pénzen felépíttetik a pesti belvárosi templom mellett a római castrum betonteknőjét.”
Ásatás a Március 15. téren (egy római erőd helyén), 1970. FORTEPAN/HLATKY KATALIN- FŐKERT (141359).
A hetvenes évek elején nagy építkezések indultak a palota területén, a régészeknek vérzett a szívük, mit pusztul el a múltból. A mérnökök megsajnálták Zolnayt, löktek neki egy kis pénzt. 1973 őszén két XIII-XIV. századi, a Zsigmond-korban lebontott házat tárt fel az Oroszlános kapu környékén. A következő év februárjában itt akadt rá pályafutása legfontosabb leletére.
„Embereim még az Ybl-szárny, a leendő Széchényi Könyvtár közelében […] dolgoztak. Untam a várakozást. Megkértem egyik jó munkatársamat – Szerencsés Pista volt a neve, s nomen est omen – jöjjön át velem az ősszel otthagyott […] munkahelyre. […] hol vannak ezeknek a […] padlói? […] Beleásott a 74/3. sz. lelőhelyünk épületsarkába. S egyszer csak felkiáltott: – Ez egy férfiszobor karja!”
A lelőhelyről újabb és újabb szobrok kerültek elő (Zolnay az egyik napon beleesett egy másfél emelet mély aknába, de fennakadt és megúszta néhány sérüléssel).
„legnagyobb értéke az, hogy kiszélesíti művészettörténetünk bázisát. […] ez a legtöbb, amit egy régész vagy a régészet adhat a magyar művészet vagy inkább a magyar művelődés történetének.”
Egy riporter feltette a régésznek a sablonos „milyen érzés fogta el” kérdést…
Interjú a régésszel, 1977. FORTEPAN/SZALAY ZOLTÁN (148009).
„Jobban hasonlított a gyászhoz, mint a jókedvhez! […] megrendülést éreztem, amilyent csak nagy csapás vagy gyász okozhat! […] Mintha elveszítettem volna valamit […] az örömnek valami fonákja […] A megvalósulás örömének fekete árnyéka”
Kiment a helyszínre Gerevich László, László Gyula (odáig volt az örömtől) és egy ókoros régész, aki feljelentést tett a szakhatóságnál Zolnay ellen: rosszul vezeti az ásatást, vegyék el tőle. Sokkal jobban örült annak, hogyIllyés GyulaésJékely Zoltán nem feljelentést írtak, hanem versben köszöntötték a szobrokat.
„nem először észleltem: nagy […] események alkalmával elsőként nem szakmák és nem intézmények teszik le a garast. Hanem a költők! […]
Egymástól függetlenül […] a budai szobortorzóknak szentelték karácsonyi-újévi ódájukat. […] Meghitelezték, de meg is előzték a szakmai értékelést. […] nemzetünk kincsestárába emelték csodálatos leletünket.”
Ezután már kapott pénzt az ásatásokra és kiengedték külföldre, hogy a gótikus szoborlelet művészeti párhuzamait keresgélje. Eljutott Párizsba is, ahol ekkoriban nagyjából ugyanígy, építkezés közben találtak szobrokat, csak ezek kétszáz évvel régebbiek voltak (a Notre-Dame szobrai, a forradalom idején dobták ki őket). A főnöke, a múzeum főigazgatója végül a visszaemlékezés szerint megirigyelte tőle a dicsőséget és 1981 végén felszólította, hogy adja át másnak az ásatást (ne is dolgozzon a következő szezonban, úgyse lesz rá pénz) és menjen nyugdíjba. Zolnay erre elment a pártközpontba, a végén a főigazgatót nyugdíjazták (bele is halt).
A régész 1985 májusában készült el a visszaemlékezéseivel – egy héttel a halála előtt.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Forrás:
ZOLNAY László: Hírünk és hamvunk. Magvető (Tények és tanúk), Budapest, 1986.
A nyitóképen a gótikus szoborleletet csodálják a Budapesti Történeti Múzeumban, az asztal mögött Zolnay László. FORTEPAN/SZALAY ZOLTÁN (139027)
