Csizmák a talapzaton – Szobordöntések- és eltávolítások Budapesten

László Andor

Mostanában egyre gyakrabban olvassuk, látjuk a hírekben, ahogy az Egyesült Államok és Nyugat-Európa városaiban sokan a szobrok ellen fordulnak, több évszázaddal ezelőtt élt személyiségek válnak a gyűlölet célpontjaivá. Köztük olyanok, mint Amerika felfedezője, Kolumbusz Kristóf vagy éppen a Napóleon ellen győztes angol Nelson admirális. Budapesten nemrégiben Winston Churchill angol miniszterelnök városligeti szobrának talapzatát festették le. Londonban létrehozták a Közterek Sokszínűségéért Bizottságot, amely áttekinti a város összes köztéri szobrát és utcanevét, és javaslatot tesz majd a változtatásokra. Az új keletűnek tűnő mozgalom azok emlékműveit kifogásolja, akiket gyarmatosítóknak, rasszistáknak, a rabszolgatartásból hasznot húzóknak tart.

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

Meglepő lehet a tiltakozó tömeg dühe és a múlt kiemelkedő alakjainak felelőssé tétele, ám minderre több ízben volt példa a magyar történelemben is. A nálunk a 19. század második felétől kezdve felállított köztéri emlékművek nem puszta szobrok, híven tükrözik a mindenkori hatalom ideológiáját, az általa előnyben részesített történelemképnek a lenyomatai.[1] Így válhattak a látszólag ártatlan alkotások idővel „emlékezetháborús övezetekké, a visszamenőleges érvényű igazságszolgáltatás fórumaivá.”[2] A szobrok ledöntése vagy eltávolítása rendszerint új alkotások emelésével járt együtt, tehát nem csak egyszerűen pusztításról van szó, más értékrendet állítanak a korábbi helyett, új hősök lépnek a régiek helyére. A 20. század összes rendszerváltása magával hozta a köztéri műemlékek, elnevezések felülvizsgálatát, időnként erőszakos eltávolításukat, lecserélésüket, megváltoztatásukat.

Hentzi 22 méter magas fém emlékműve a Szent György téren (Wikimedia Commons)

1918

A Hentzi-szobor leszerelése (Vasárnapi Újság 1919. márc. 16./Arcanum Digitális Tudománytár)

Már az első fővárosi történetpolitikai emlékmű körül valóságos szoborháború, akkori szóhasználattal Hentziáda bontakozott ki.[3] 1852-ben az ifjú Ferenc József jelenlétében avatták fel a budai vár 1849-es védője, Heinrich Hentzi tábornok szobrát a budai Szent György téren, ahol katonái élén vesztette életét, amikor Görgei honvédjei elfoglalták a várat. A magyar közvélemény azonban benne Pest felesleges ágyúzásának felelősét látta, aki a halálos áldozatok mellett a Duna-part számos klasszicista épületének pusztulásáért felelős. Ezek között volt például az egykori Vígadó (akkori nevén a Redoute), ahol 1848 nyarától az országgyűlés ülésezett.

A szobor a század utolsó évtizedeiben valódi botránykővé, éles támadások célpontjává, országgyűlési felszólalások, tüntetések visszatérő témájává vált, hozzájárult egy kormány bukásához,[4] felrobbantására is kísérletet tettek. 1899-ben áthelyezték a hűvösvölgyi hadapródiskola udvarára, ám ottani újjáavatását is nagy ellenállás kísérte. 1918-ban, az őszirózsás forradalom napjaiban egy Nemzeti Tanács által megbízott vaskereskedő szerelte szét a „vérszomjas magyarfalónak” állított Harcos Emléket, amely „örök szégyenfoltként égette a magyar közvéleményt”. Korabeli híradófelvételen láthatjuk, amint az Országháznál összegyűlt tömeg előtt az ország megvalósult függetlensége fölött érzett örömmámorban kalapáccsal verik szét az emlékmű néhány darabját, köztük a kétfejű sast ábrázoló címert. Az egykori Habsburg-uralom jelképévé vált emlékmű néhány hónappal később ércöntödében végezte. Részben hasonló sors várt a temesvári Rukavina-emlékműre, amelyet a helyi magyarság „Szégyenszobor”-nak nevezett.[5] Hentzi tábornok szobrának pusztulása mozgóképen is megtekinthető:

 

1919

Ferenc József csizmái (Tolnai Világlapja 1919. ápr. 26./Arcanum Digitális Tudománytár)

A Tanácsköztársaság idején kórházakat, laktanyákat neveztek át; rendelet írta elő az iskolák és kisdedóvók számára a királyokat vagy vallásos tárgyakat ábrázoló képek és szobrok eltávolítását – helyükbe Marx és Engels képei kerültek. A köztéri szobrok közül a legrosszabbul a millenniumi emlékmű járt, amelynek Habsburg-uralkodóit, „a bronzba öntött kényurakat”, „léhűtőket” eltávolították, Ferenc József szobrát egyenesen ledöntötték. Csak a csizmája maradt a helyén, ami a Népszava szerint a tőkés hatalmat eltipró proletáriátus lábát jelképezi. Budapest népe ekkor részesült először talapzaton álló csizma látványában, ami majd több ízben ismétlődik még a mozgalmas század során.

Szobordöntés a Hősök terén (Érdekes Újság 1919. ápr. 1./Arcanum Digitális Tudománytár)

A május 1-i felvonulás alkalmával vörös drapériával takartak le számos szobrot és épületet, köztük a teljes Millenniumi Emlékművet. Óriási vörös földgömbökkel borították be Bethlen Gábor, Bocskai István, Pálffy János és Zrínyi Miklós Köröndön levő szobrait, amelyek így a nemzetközi proletár összefogást szemléltették. Pázmány Péter és Werbőczy István alakjait a Kígyó-téren egy diadalkapu pillérei mögé rejtették, az Erzsébet híd túloldalán álló Szent Gellért szobrot szintén eltakarták, csakúgy, mint Baross Gáborét. Andrássy Gyula Országház mellett álló emlékműve köré a Munka Háza építménye került. Ugyanekkor orosz mintára számos gipszből készült szobrot állítottak fel vagy hordoztak körbe lovaskocsikon: Marx, Engels, Lenin, Szabó Ervin, Karl Liebknecht, Rosa Luxemburg alakjai mellett különféle munkásszobrokat láthatott a város népe.[6] Az ellenforradalom hatalomra jutásakor nem akadt rombolnivaló szobor, a Habsburg uralkodókat visszaállították a Millenniumi emlékműre, az újramintázott Ferenc József ugyancsak elfoglalta korábbi helyét Szent Istvánnal átellenben. Ám míg összetört szobrán huszártábornoki egyenruhát viselt, addig az új változaton koronázási palástban volt látható. A király nélküli királyság korában elsősorban az uralkodói méltóságát kívánták hangsúlyozni.

Az Andrássy Gyula szobra fölé épített Munka Háza 1919-ben a Parlament előtt (Marics Zoltán/FORTEPAN, 131379)

 

A „felöltöztetett” Millenniumi emlékmű, a középpontban Marx szobrával, 1919. május 1. (Marics Zoltán/FORTEPAN, 131386)

 

Werbőczy és Pázmány diadalkapukkal elfedett szobrai a Kígyó téren (ma Ferenciek tere) 1919. május 1-jén. (Schoch Frigyes/FORTEPAN, 27908)

Az 1919. május 1-jei felvonulás a Filmhíradóban:

1944-45

A felrobbantott Gömbös-szobor (Forrás)

A következő rendszerváltásnak jóval több műemlék esett áldozatul. Gömbös Gyula a Döbrentei-téren alig több mint két évvel korábban felavatott szobrát 1944 őszén felrobbantották. A Mussolinit példaképnek tekintő, Hitlert meglátogató egykori miniszterelnök szobra „jelképezett mindent, ami Magyarországon az elmúlt huszonöt évben aljas volt, dagályos, kapzsi, hazugan sovén, lelkendezően és fenyegetően öntelt” – írta ekkor Márai Sándor.[7] (Gömbös mellszobrát fél éven belül fényes nappal döntötték le saját szülőfalujában – amit ekkor Gömbösfalváról visszaneveztek Szomolyára.) A budapesti szobor lerombolását az antifasiszta harc kezdeteként értékelték, 1966-ban „ellenállási” emlékkővel örökítették meg. Ezt a későbbiekben számos alkalommal összefestették, megrongálták, feliratát kicserélték, így tehát fővárosunkban egy szobor elpusztítására is sokszor meggyalázott emlékmű hívja fel a figyelmet.

A Gömbös-szobor felrobbantóinak emléktáblája (A szerző felvétele)

 Nem kerülhette el sorsát a jobbágyságot „örökre röghöz kötő” Werbőczy István szobra sem, amelynek eltávolítását már 1919-ben követelték.[8] A második világháború végén az ország területén még zajlottak a harcok, amikor egy napilap cikksorozatban sürgette több fővárosi szobor elszállítását. Elsőként a „vérmocskos” Tripartium szerzőjéről, a jobbágyokat röghöz kötő jogtudósról, az elnyomó osztály megtestesítőjéről emlékeztek meg.[9] Még aznap a kommunista ifjúsági szervezet nevében az emlékmű nyakába táblát akasztottak: „Ugye mostan lóg az orrod, meghozták a földreformot.”[10] Darvas József író népgyűlésen szorgalmazta, hogy a „parasztpusztító” úri Magyarországot jelképező Werbőczy helyére Dózsa György, Gömbösére Bajcsy-Zsilinszky Endre szobra kerüljön, az ellenforradalmi emlékművet pedig az 1919-es forradalom mártírjainak hasonló emlékműve váltsa fel. Ezek hirdetnék a kivívott függetlenséget, a munkásság és a parasztság „harcos összefogását”.[11]

A Werbőczy-szobor ledöntése (Forrás)

1945. május 1-jén avatták fel a Szabadság téren, a Vigadó előtt és a Gellért téren a szovjet hősök villámgyorsan felállított emlékműveit. Ismét letakarták a Körönd szobrait – bár ezzel még kommunista pártkörökben sem értett egyet mindenki, az akciót „teljesen helytelennek” minősítették, ugyanis a munkásság nem tagadta meg „a múlt magyar szabadságharcok nagy történelmi alakjait”.[12] Ugyanezen a napon az „ünnepi tömeg” ledöntötte az Apponyi-téren (ma Ferenciek tere) az egykori jogtudós szobrát, melynek talapzatára a „Dózsa György emlékére” felirat került. Ezzel igazságot szolgáltattak annak, „aki a jog védelmet nyújtó korlátait a kiváltságosokon túl ki akarta terjeszteni az egész nemzetre”. Az eseményről tudósító lapok egyetértettek a népítélettel, hiszen a Hármaskönyv „írásba foglalt katekizmusa volt a rendi Magyarország jogfosztó uralmának,”[13] Ady Endre sorait idézik Werbőczy „pereputtyáról”.[14] Két héttel később, az egykori „parasztforradalom” kitörésének évfordulóján a szobor talapzatánál tartottak Dózsa-emléknapot. Hasonlóan végezte Tisza István hatalmas szobra az Országgyűlés mellett,[15] és Debrecenben is, ahol a róla elnevezett egyetem nevének megváltoztatását követelték. Az egykor az országot világháborúba vezető miniszterelnök „a német hódítók szolgája, a magyar nép és nemzetiségek zsarnoka. Pusztuljon még az emléke is.”[16] A Szabadság-térről eltávolították az Ereklyés Országzászlót, az elszakított országrészekre emlékeztető irredenta szoborcsoportot, a Tanácsköztársaság áldozatainak emelt vértanúk emlékművét pedig pártzászlók alatt felvonuló kommunista ifjak döntötték le.[17]

Tisza István ledöntött szobra 1945 tavaszán. Az emlékmű többi része 1948-ig a helyén maradt. (Forrás)

1947-49

Prohászka ledöntött szobra. (Pótó János: A lassan elfogyó emlékmű. Prohászka Ottokár szobra. História 25. 2003/10.: 28.)

A háborút követő átmenet évei után fokozatosan a kommunisták kezébe került a hatalom, és felgyorsult a főváros megtisztítása a nem kívánatos emlékművektől. 1947-ben elvitték a Szabadság térről a trianoni gyásznak emléket állító Magyar Fájdalom szobrát is. Az utóbbi női aktját a Margitszigeten állították fel Napfürdőző nő címmel, ahonnan előbb raktárba, majd a balfi üdülő parkjába, végül 2012 végén a soproni Gyógyközpont Rehabilitációs részlegének parkjába került, ahol ismét az eredeti felirattal együtt látható. A magyar revízió ügyét támogató Lord Rothermere tiszteletére készített Magyar Igazság kútja ugyan maradhatott, ám egyszerű díszkúttá lett, levésték feliratát és az angol lord képét Szabó Ervinével helyettestették – ő a szobor mögött álló könyvtár névadója. 1947 tavaszán Faludy György költő és társai döntötték le talapzatról Prohászka Ottokár szobrát, amely a Károlyi-kertben állt. A száműzetéséből hazatért egykori miniszterelnököt, Károlyi Mihályt nagyon zavarta, hogy palotájának erkélyéről a „szegények püspökét” kell látnia. Az ő kérésére került sor a szobordöntésre.[18] A már felállított Wallenberg-emlékművet 1949 áprilisában az átadás előtti éjszaka döntötték le – később Debrecenben állították fel, ahol Kígyóölőként ismerték, és nem kapcsolták az egykori zsidómentő svéd diplomatához. Végül ötven évvel a tervezett után avatták fel az eredeti helyszínen, a budapesti Szent István parkban.[19] Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok a főváros román megszállásakor megakadályozta a Nemzeti Múzeum műtárgyainak elszállítását. 1936-ban felállított szobrát a háború után az elsők közt hozták helyre, hiszen akkor az Egyesült Államok szövetséges országnak számított. Néhány év múlva viszont eltüntették, mert az ellenséggé váló imperialista nagyhatalomra emlékeztetett. 1989-ben Bush elnök látogatásakor került vissza ismét a Szabadság-térre.[20]

Werbőczy ledöntött szobra, 1945. május 1. (Pótó i. m. 109. o.)

A Nemzeti Vértanúk emlékművének ledöntését is megörökítette a Filmhíradó:

Ezekre az évekre világossá vált, hogy a harcok során megrongálódott emlékművek közül többet nem állítanak helyre. Ezek közé tartozott Andrássy Gyula Országház melletti és az „áruló” Görgei Artúr várbeli lovasszobra, valamint az előző korszakhoz köthető Tormay Cécile írónő, Darányi Ignác, és Klebelsberg Kunó miniszterek emlékművei. Ugyancsak pusztulás lett a sorsa az első világháborúban elesett magyar tüzérek emlékművének a budai vár alatt vagy a haditengerészeti emlékműnek, amelyet az egykori kormányzóhoz lehetett kötni és a Horthy (ma Petőfi) híd budai hídfőjénél állt. A Fővám téri első világháborús emlékművet azért távolították el, mert „fenyegetően” állt a gellérthegyi felszabadulási szoborral szemben.

A Magyar Igazság Kútja a Szabó Ervin Könyvtár előtt, 1959 – eltávolították róla a Lord Rothermere-t ábrázoló domborművet, és a feliratot is. (Sándor György/FORTEPAN, 117056)

Ismét elszállították a Hősök teréről az öt Habsburg uralkodó szobrát, akiket a dinasztia ellen harcoló magyar fejedelmek, és Kossuth Lajos alakjaival helyettesítettek. Lebontották vagy eltávolították a népszerű író, Rákosi Jenő, a magyarok körében kedvelt Erzsébet királyné és fia, Rudolf trónörökös, Bartha Miklós és Nagyatádi Szabó István politikusok, valamint a labanc generális, Pálffy János szobrát. Náluk valamivel jobban járt a 16. századi krónikás, Tinódi Lantos Sebestyén, akit a Nemzeti Színház elől szállítottak el, és hamarosan a Népligetbe került. Pázmány Péter szobra nem állhatott a város központjában, az akkori Felszabadulás-téren (ma Ferenciek tere), innen a józsefvárosi plébániatemplom előtti Horváth Mihály térre vitték. A Kossuth tér Kossuth-emlékművét egy másikra cserélték, amely jobban megfelelt az akkori hatalom múltszemléletének. Az is megesett, hogy első világháborús tábori vadászok városmajori emlékművén a még életben lévő szobrásznak ki kellett cserélni a csendőrkalapra emlékeztető tollas fejfedőt.

1956: a Felszabadulási Emlékmű (Kisfaludi Stróbl Zsigmond) „Felszabadító szovjet katona” mellékalakjának ledöntése. (Nagy Gyula/FORTEPAN, 39864)

1956

A fenti rombolásokkal, eltávolításokkal párhuzamosan viharos gyorsasággal épültek a szovjet katonáknak emléket állító obeliszkek – ezekből csak Budapesten 27 készült. 1956-ban országszerte ezek lettek a kitörő forradalom célpontjai. Már október 22-én, a Műegyetem megfogalmazott 16 pont egyike követelte a Sztálin-szobor eltávolítását, amelynek helyére 1848–49-es emlékmű kerülne. Másnap a szobor ledöntése a forradalom lényeges, szimbolikus mozzanata, nem puszta kísérőesemény, nem csak következmény, amelyet ideológusok meggyőző munkája, esetleg pártok szervezése, felbujtó munkája előzött meg. Az ormótlan emlékmű bukása a gyűlölt rendszer bukását jelentette, az egykori „bálványt” lángvágóval, traktorokkal és drótkötéllel távolították el, majd bevontatták a Nemzeti Színház épülete elé, ahol napokon keresztül darabolták fel. Az így szerzett „ereklyék” emlékeztettek e felemelő pillanatra, a szobor helyét pedig Csizma-térnek nevezték a generalisszimusz ottmaradt lábbelije után.

A szobor maradványai után pár napig Csizma térnek hívták a Sztálin teret. (Nagy Gyula/FORTEPAN, 39749)
A Felszabadulási Emlékmű ledöntött „Felszabadító szovjet katona” mellékalakjának darabolása. (Klausz Ádám/FORTEPAN, 146989)

 

 

Dimitrov szétvert szobra a róla elnevezett téren (ma Fővám tér) a forradalom napjaiban. (Nagy Gyula/FORTEPAN, 40017)

Több kommunista szobor és jelkép ledöntését filmen is megörökítették, alább látható egy összeállítás:

https://www.youtube.com/watch?v=1o5qWdTK6ok

A következő napokban számos további szovjet emlékmű került sorra, az ellenük forduló népharag az ország függetlensége iránti vágyat fejezte ki. A Gellért hegyen álló Felszabadulási emlékműről ledöntötték a szovjet katona alakját, akinek szintén csupán a csizmája maradt a helyén. Megrongálták a Szabadság téren, a Vigadó előtt álló, valamint a Gellért-téren levő szovjet hősi emlékművet is.

A Sztálin-szobor darabolása az Akácfa utca elején. (Nagy Gyula/FORTEPAN, 40139)

Letaszították talapzatáról a bolgár kommunista vezető, Dimitrov mellszobrát a róla elnevezett (ma Fővám) téren csakúgy, mint a Böszörményi úton található Rendőr Tiszthelyettesi Iskola udvarán levő szobrot. Ledöntötték Kőbányán a Pataki (ma Szent László) téren csupán néhány hónapja átadott Szovjet-magyar barátság emlékművet, felrobbantották Angyalföldön a Béke téri szobrot. Az újpesti István téri emlékművet csal munkagépekkel sikerült levontatni. A porban végezte Steinmetz kapitány szobra Budapest és Vecsés határában, csakúgy, mint Osztapenkoé Budaörs előtt. Ugyanígy járt a Szabadság téren, a Tőzsdepalota előtt álló a nagy Sztálinnak címzett szobor. Ezek mellett számos helyről távolították el a rendszer egyik fontos jelképét, az ötágú vörös csillagot, és a Rákosi-címert.

Ledöntött szobor a Böszörményi úti Rendőr Tiszthelyettesi Iskola (ma BM Nemzetközi Oktatási Központ) udvarán. (Magyar Rendőr/FORTEPAN, 18112)
A ledöntött Osztapenko szobor talapzata (Nagy Gyula/FORTEPAN, 39796)

1989-92

A következő rendszerváltást számos szobor többé-kevésbé békés eltávolítása kísérte országszerte. A több száz szovjet katonai- és a Lenin-emlék jelképessé vált, a tőlük való megszabadulás a Szovjetunió befolyása alóli felszabadulást mutatta. Elsőként 1989 nyarán a bolsevik vezér Dózsa György úti emlékművet távolították el. A leggyakrabban a szobrokat elszállították – így jött létre az előző korszaknak emléket állító budatétényi Szoborpark. Időnként azonban ekkor is erőszakhoz folyamodtak, amit elsősorban politikai okokkal magyarázhatunk. 1990. március 21-én, a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulóján egy kis párt tagjai vörös festékkel öntötték le, és térdben fűrészelték el Münnich Ferenc szobrát, amely csupán 1986 óta állt a mai Honvéd-téren.

fortepan 76465
Münnich Ferenc ledöntött szobra, mellette Mikus Sándor szobrászművész a felszabadulás huszonötödik évfordulójára készült szobra.  (Erdei Katalin/FORTEPAN, 76465)

A cseppet sem spontán, szervezett akció kétségtelenül a Sztálin-szobor egykori ledöntésére kívánt emlékeztetni, ám négy nappal a választások előtt már különösebb tétje és következménye sem volt. Ismét csak az alak lába maradt a helyén, amelyet már nem illesztettek vissza, így az egykori munkásmozgalmi vezető ma betonba öntve áll a Szoborparkban. Az alábbi képeken nyomon követhető Kun Béla Vérmezőn állt szobrának sorsa is – ma a szoborparkban található meg (a galéria külön nem jelölt képei innen, az utolsó innen származnak).

A ledöntött csillaghegyi Niké-szobor. (Magyar Hírlap 1992. aug. 4.)

Ugyanekkor emelték le Debrecenben talapzatáról a Lenin-szobrot, és döntötték le darus kocsival a Tanácsköztárság emlékművét, amiről a Magyar Televízió híradója tudósított. A nagy port kavart eset a helyi politikai erők küzdelmének részévé vált, egy későbbi országgyűlési képviselő is a gyanúsítottak közé került. 1992 nyarán ugyancsak ledöntötték Csillaghegyen a szovjet emlékművet, amelyen Niké istennő az olajág mellett ötágú csillagot tartott. Az akcióban négy önkormányzati képviselő is részt vett, akiket a helyi televízió felvétele örökített meg. Az elkövetők „nyíltan vállalt politikai akciónak” tartották tettüket, és az emlékmű letört karját a Budapest Galéria igazgatójának adták át. A további hasonló esetek megelőzése érdekében a hatóságok újabb nagyszabású „szobortalanítási” akcióba fogtak.

Van ahol teljes eltüntetés nélkül sikerült megváltoztatni a szobor jellegét, üzenetét. A város fölé emelkedő szobor a Gellért-hegyen fokozatosan Szabadság emlékművé vált: leverték a talapzat feliratait, és domborműveit, eltüntették a cirill betűs feliratot, elszállították az egyik mellékalakot, a szovjet katona szobrát. Új felirata szerint az ország függetlenségéért, szabadságáért és boldogulásáért életüket áldozókra emlékeztet.[21] A Szabadság téren álló szovjet hősi emlékmű viszont változatlan állapotban a helyén maradt, bár számos alkalommal vált támadások célpontjává.

A ledöntött debreceni proletár-szobor. (Magyarország 1990. jún. 8.)

A „rövid” 20. század elejét és végét tehát egyaránt ledöntött szobrok jelölik. A rombolók sohasem bűnhődtek, bár tetteiket gyakran fényes nappal követték el, azt megörökítették, időnként büszkén vállalták, esetleg politikai nyomásgyakorlásra használtak fel. Cselekedetük ugyanis gyakran találkozott a hatalmon lévők érdekeivel, a politikai nyomásgyakorlás eszköze, esetleg sokak véleményét, a közhangulatot fejezi ki.

A szoborháború a 21. században is tart. Bár most éppen néhány nyugati államban dúl hevesen, de mifelénk sem ült el a csatazaj. Békésebb módszerekkel ugyan, de tovább folyik egyes szobrok visszaállítása, mások elszállítása, meggyalázása, összefirkálása. Gondoljunk csak a számos Horthy-emlékre, a szovjet katonáknak épített obeliszkekre, a XII. kerületi Turulra, a tervezett Teleki Pál- vagy Hóman Bálint-szobrok körüli vitákra, Károlyi Mihály, Nagy Imre alakjainak eltávolítására korábbi helyükről. A mindenkori hatalom és a különféle politikai erők számára kiemelten fontos ideológiai elkötelezettségük minél látványosabb kinyilvánítása. Ezt szolgálja saját múltbeli hőseinek, az elszenvedett igazságtalanságoknak történő emlékműállítás, és az elutasított irányzatoktól, személyektől való elhatárolódás is. Erre pedig mi lenne alkalmasabb egy szobor eltávolításánál, megrongálásánál, átértelmezésénél?

A letakart egykori Felszabadulási emlékmű a Gellért-hegyen, 1992 június 24-én. (Forrás)


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Jegyzetek, felhasznált források:

[1] Kovalovszky Márta: A képzeletbeli emlékmű. (Emlékműtervek Magyarországon az 1840-es években) Művészettörténeti Értesítő 31. (1982) 29.

[2] Pim Den Boer: Emlékezethelyek összehasonlító szempontú vizsgálata. Studia Litteraria 51. (2012) 1-2: 26.

[3] Pótó János: Rendszerváltások és emlékművek. Budapesti negyed 9. (2001) 32-33: 219-244.

[4] A Szapáry-kormányról van szó. Ld. gróf Apponyi Albert: Emlékirataim. Ötven év. Ifjúkorom – huszonöt év az ellenzékben. Bp. 1922. 203-204.

[5] Czaga Viktória: A Harcos Emlék – szoborsors Magyarországon. (A Hentzi-emlékmű története) In: A Hadtörténeti Múzeum értesítője 6. (2003) 79-111.

Borbély János: Heinrich Hentzi Magyarországon. „Sárkányölő Szent Györgytől” a „vaskísértetig”. Aetas 21. (2006) 4: 88-113. Rövidebben lásd itt.

[6] Vörös Boldizsár: Károlyi Mihály tér, Marx-szobrok, fehér ló. Budapest szimbolikus elfoglalásai 1918-1919-ben. Budapesti Negyed 29-30. (2000) 3-4: 149-157.; Vörös Boldizsár: „A múltat végképp eltörölni”? Történelmi személyiségek a magyarországi szociáldemokrata és kommunista propagandában 1890-1919. Bp. 2004.; Perczel Olivér: Vörös zászlók, vörös utcák, vörös ligetek, vörös rongyok. Térfoglalások Budapesten a Tanácsköztársaság időszakában. Múltunk 64. (2019) 1: 4-33.

[7] Márai Sándor: A teljes napló 1943-1944. Bp. 2006. 298.

[8] Népszava 1919. ápr. 11.

[9] Szabadság 1945. márc. 22.

[10] Szabad Nép 1945. márc. 27. Későbbi visszaemlékezés: H. J. F. Márciusi epizódok. Werbőczy nyakán. Kisalföld 1960. márc. 22.

[11] Szabadság 1945. ápr. 3. Szabad Nép 1945. ápr. 4. Szabad Szó 1945. ápr. 4.

[12] Orbán László: Pártunk propagandamunkája. 1945. június 13. h. n. é. n. 12.

[13] Kossuth Népe 1945. máj. 4.

[14] Szabad Nép 1945. máj. 3. Szabadság 1945. máj. 3. Népszava 1945. máj. 4. Kossuth Népe 1945. máj. 4. A szobordöntésben résztvevő Timár György visszaemlékezése: Timár György: A „szobordöntögető”. Népszava 1996. máj. 4.

[15] Pótó János: A Tisza-szobor építése, lerombolása: Darabokban, szanaszét. História 29. (2007) 4: 28-29.

[16] Néplap 1945. ápr. 25, 27.

[17] Pótó János: Revíziós emlékművek. História 10. (1988) 2-3: 40-43.

[18] Szabó Miklós: Egy szobordöntés legendája. A „Prohászka-ügy.” Magyar Nemzet 1992. aug. 6.; Pótó János: A lassan elfogyó emlékmű. Prohászka Ottokár szobra. História 25. (2003) 10: 26-29.; Faludy-Kovács Fanni: Faludy fehéren-feketén. Beszélgetések Faludy Györggyel. h. n. 2007. 163.; Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül. Bp. 1977. 383, 446.

[19] Pótó János: A Wallenberg-emlékmű. História 6. (1984) 1: 17-19.; Szűcs Ernő: A debreceni Wallenberg emlékműről. Debreceni Szemle 18. (2010) 4: 273-274.; Pótó János: Wallenberg és emlékműve. História 34. (2012) 2: 26-29.

[20] Pótó János: A Bandholtz-szobor kalandja. Élet és Tudomány 43. (1988) 29: 916-918.; Nagy Zsuzsa: Bonyodalmak egy szobor körül. História 11. (1989) 6: 34-5.; Falus János: Ligeti Miklós. A tábornok szobrásza. Élet és Tudomány 1989. okt. 6.

[21] Boros Géza: Budapesti emlékmű-metamorfózisok 1989-2000. Budapesti Negyed 32-33. (2001) 245-258.

A nyitóképen a ledöntött Sztálin-szobor csizmái a talapzaton a Sztálin téren (ma Ötvenhatosok tere), 1956. (Rátonyi Gábor Tamás/FORTEPAN, 116405)

Facebook Kommentek