Vetélkedő Jagellók: interregnum és polgárháború
Hunyadi Mátyás, középkori történelmünk egyik legnagyobb formátumú uralkodója 1490. április 6-án hunyt el a bécsi Burgban. Négy trónjelölt szállt harcba a magyar koronáért: Mátyás törvénytelen fia, Corvin János jelentős birtokállományára támaszkodott, Miksa, III. Frigyes fia az 1463-as bécsújhelyi egyezményt tekintette jogalapnak, IV. Kázmér lengyel király két fia, Ulászló és János Albert pedig rokonságban állt a Mátyást megelőző uralkodókkal. Ugyan Ulászló megválasztásával és szeptember 21-i megkoronázásával az interregnum véget ért, a harcok tovább folytatódtak. A Magyar Királyság tekintélyes része hadszíntérré vált, országos jelentőségű városok (Eger, Eperjes, Fehérvár, Zágráb) vesztek el átmenetileg. A küzdelem időbeli kontúrjai sem világosak – a Habsburg-házzal az 1482 óta fennálló hadiállapotot lezáró békét a budai országgyűléssel (1492) is el kellett fogadtatni, míg a déli, oszmán fronton csak 1495-ban hallgattak el a fegyverek.[1]
Háború északon és nyugaton
Bár a „mi lett volna, ha” kérdésének megválaszolása nem feltétlenül tartozik a történész fegyvertárához, akad néhány megfontolandó hipotézis. Mi történt volna akkor, ha a magyar hadjáratra mozgósított 16–18 ezer fős Habsburg haderő[2] Mátyás egykori zsoldosseregével együtt a török ellen vonul? A hazai irodalomban felvetődött, hogy amennyiben a keresztes hadjáratot tervező Miksa a magyar trónra lép, a Magyar Királyság komoly katonai támogatást kaphatott volna az oszmánok ellen, külpolitikai szempontból előnyösebb helyzetben léphetett volna át a 16. századba. Magától Mátyástól sem állhatott távol ez a megoldás, hisz 1489-ben felvetette, hogy Corvin János boszniai királysága fejében elismerteti a Habsburgok magyarországi örökösödését.[3]
Megtanulhattuk, hogy két szomszédos nagyhatalom, a Habsburgok és az oszmánok határozták meg Mohács utáni történelmünket. Azonban Lengyelország mindvégig ott állt harmadik erőként: gondoljunk arra a kevéssé ismert epizódra, mikor I. (Öreg) Zsigmond unokaöccse, II. Lajos halála után rövid időre beszáll a magyar trón elnyeréséért folytatott versenybe.
Elgondolkodtató, hogy a 15. században a lengyel–magyar jó viszonyt meghaladta a fegyveres konfliktusok száma.[4] Míg I. [III.] Ulászló az együttműködés jelképe lett, addig Zsigmond uralmának első felét és Mátyás IV. Kázmérral folytatott harcát tekintik a kapcsolatok mélypontjának. A lengyel–litván perszonálunió[5] regionális nagyhatalommá tette északi szomszédunkat, lehetővé vált a Jagellók Közép-Duna-medence felé irányuló terjeszkedése. Miközben a „Jagelló-birodalom” ellentmondással teli: bár Európa legnagyobb területű országa, választómonarchiaként kisebb presztízsű, mint az örökletes királyságok. Bár népességének jelentős része nem tartozott a nyugati kereszténységhez, a 15. századtól fogva annak védőbástyájaként jellemezték.[6]
Szakirodalmunkban János Albertet tekintik politikai faktornak, megfeledkezve apja, Kázmér szerepéről, holott fegyveres beavatkozásával döntően hozzájárult 1490-ben kirobbant „magyar örökösödési háború” alakulásához. Kázmér és Mátyás viszonya ellentmondásos: királyunk a lengyel uralkodóházból keresett házastársat, ám Kázmértól s annak Habsburg feleségétől elutasító választ kapott. Az 1470-es években súlyos krízissel járt a Jagellók fellépése: elegendő Kázmér királyfi támadására, Ulászló cseh királlyá választására (1471) és a Szilézia elleni lengyel–cseh felvonulásra (1474) utalnunk. Válaszul a magyar király Krakkó nemzetközi elszigetelésére tett kísérletet. A törökök ellen sem kerülhetett sor lengyel–magyar együttműködésre; a lengyel-litván állam az 1490-es évek összetűzéseit leszámítva csak közvetett módon, a krími kánságon keresztül került szembe a Portával. Ami János Albert moldvai hadjáratát (1497) illeti, a lengyel esemény- és diplomáciatörténet éles határvonalat húz meg az 1497-es keresztes hadjárat előtti és utáni korszakok között, a látványos moldvai vereséget a késő középkor záróaktusának és a korábbi, konfrontatív törökpolitika kényszerű lezárultának tartva.
Hová lett Mátyás birodalma?
A történelmi atlaszokban és a tankönyvek lapjain kiemelten foglalkoznak Mátyás nyugati szerzeményeivel. Köztudott, hogy bevette „Bécsnek büszke várát”, azt is megtudni véljük, hogy a cseh háború során megszerezte Sziléziát, Morvaországot, és Lausitzot – de már kevésbé ismert, hogy mi történt Mátyás hódításaival.
A hazai kutatás az utóbbi években részletesen foglalkozott Szapolyai István nádor és Corvin János magánháborújával vagy az Újlaki Lőrinc herceg elleni királyi hadjárattal.[7] Ulászló megszerezhette ugyan a Szent Koronát, azonban valamennyi országa forrongott, az újonnan birtokba vett területek konszolidációja pedig évekbe telt. A magyar elitcsoportok döntési mechanizmusai részben feltáratlanok. Széles tere nyílott a manőverezésnek, a személyes ambícióknak – gondoljunk a fentebb említett Újlaki Lőrinc kiváró, különutas magatartására, majd 1494–1495-ös lázadására. A magyar kutatás számára a Mátyás utáni Szilézia berendezkedése részben feltáratlan terület,[8] holott érdekes összehasonlító vizsgálatok tárgya lehet. Szakirodalmunk ritkán hangsúlyozza, hogy II. Kázmér tescheni herceg rokonát, II. Miklós opolei herceget 1497-ben lefejeztette (!) – mindez világosan mutatja, hogy II. Ulászló Mátyás halála után hét évvel miként uralta Sziléziát, illetve milyen lehetett a Jagelló-kori állam erőszak-monopóliuma.
A trónküzdelmek kronológiája
Az 1490 nyarán tartott királyválasztó országgyűlésen a választás az 1471 óta Csehország királyának számító II. Ulászlóra esett, aki hamarabb állított ki a csapatokat a többi trónkövetelőnél és a farkashidai egyezményben elismerte a rendi jogokat, elvetve Mátyás „újításait.” Corvin János margóra szorítása törvényszerű volt, mivel a magyar hatalmi elit el akart kerülni egy nehezen megvívható, többfrontos háborút, a törökkel szembeni védekezés miatt pedig a Magyar Királyság és egy másik ország közötti perszonálunió tűnt indokoltnak. II. Ulászló 1490 októberében utóbb érvénytelenített érdekházasságot kötött Beatrixszal, Mátyás hatalmi túlélésre törekvő özvegyével, amivel elnyerte a királyné anyagi támogatását. 1490 nyaráig bezáróan sor került az Ulászlóval szemben oldalon álló magyarországi érdekcsoportok megnyerésére, azonban Miksa és János Albert fegyverrel adott súlyt a követeléseiknek, ráadásul a déli határvidéken megsokasodtak a török betörések, amire Ulászló és a királyi tanács a rendkívüli adó kivetésével válaszolt.
Az 1486-ban német királlyá választott Miksa birodalmi és osztrák csapataival gyorsan visszafoglalta a Mátyás által az 1480-as években megszállt alsó-ausztriai területek jórészét, majd benyomult a gyengén védett Dunántúlra. Katonái a Kőszegi-hegység irányából lépték át a határt. Október 17-én Szombathely, november 8-án Veszprém került a birtokába. Miksa 1490 novemberében Székesfehérvárt is elfoglalta, de utánpótlási és pénzügyi gondok miatt kénytelen volt kivonulni Magyarországról, helyőrségeket hagyva hátra. Miksa sikere többek között a két Jagelló közötti testvérviszállyal magyarázható, János Albert ugyanis apjától, IV. Kázmértól kapott csapataival Pest előterébe jutott. János Albert Ulászló királlyá választása után arra kényszerült, hogy visszahúzódjon és taktikát váltson: az Alföld északi peremén végigvonulva az északkeleti országrészben igyekezett kiépíteni hatalmi bázisát. Hatalma alá vonta Sárost, Kisszebent és Eperjest, majd a határszéli várakat mellőzve Kassát vette ostrom alá. Ha figyelembe vesszük a német seregek horvátországi, szlavóniai és dunántúli hódításait, a Szatmár megyétől a mai Szolnok térségéig tartó lengyel portyákat, továbbá a Váradot (1474 után újból) megközelítő török betöréseket, megállapíthatjuk, hogy a középkori magyar állam a trianoni határoknál rosszabb körülmények között kényszerült védekezni.
A lengyel herceg Ulászló seregének téli hadjárata miatt 1491 februárjában fegyverszünetre kényszerült, amivel lehetővé vált a Dunántúl Miksa által ellenőrzött részeinek visszafoglalása. Ulászló 1491-es nyári hadjárata – bár a Nyugat-Dunántúl kivételével kiszorította Magyarországról Miksa erőit – nem vezetett teljes győzelemre, mivel a legtöbb főúri és nemesi csapat Fehérvár visszafoglalása után kivált a királyi hadból, másrészt a Felföldet újabb lengyel támadás érte. Jóllehet János Albert megtarthatta Eperjest, Kisszebent és a glogaui/głogówi hercegséget, bátyja nyugati lekötöttségét kihasználva, valamint Ulászló betegségéről értesülve 1491 nyarán felújította támadását. Szeptember 8-án elfoglalta Sztropkót, majd sikertelen kísérletet tett Kassa és Bártfa megszerzésére. A király előbb a birtokai és szepesi főispáni címe miatt érintett főkapitányra, Szapolyai Istvánra bízta a védelem megszervezését, majd az osztrák területen tartózkodó csapatok átcsoportosításáról döntött. 1491 novemberében létrejött a pozsonyi béke, melyben II. Ulászló elismerte Miksát trónöröklését Ulászló magszakadása esetén, feladta Mátyás ausztriai pozíciót, illetve hadikárpótlást kellett hogy fizessen a Habsburgoknak. A pozsonyi béke aláírását követően, 1492. január 1-jén Kassa és Eperjes között Mátyás egykori zsoldosai és a felföldi csapatok döntő vereséget mértek János Albertre, aki lemondott a magyar trónról, ugyanakkor II. Ulászló IV. Kázmér halála után gyakorlatilag öccsének engedte át a lengyel–litván királyságot.
Polgárháború és intervenció Magyarországon
Nem egyszerű feladat nevén nevezni a Közép-Európa jelentős részére kiterjedő konfliktussorozatot. Nézetem szerint magyar szempontból nézve a polgárháború tekinthető a leginkább visszafogott terminusnak: jobb kifejezés, mint az átpolitizált „rendi anarchia”, a régiesen csengő „belviszály” vagy a historizmus és romantika korára visszakacsintó, az eseményeket néhány történelmi személy konfliktusára egyszerűsítő „trónküzdelem.”. Tény az is, hogy a Habsburg Albert elhunyta utáni időszakkal vagy a Mohács utáni évtizedekkel kapcsolatban is bevett fogalom a polgárháború.
Az utókor retrospektív kánonja hajlamos elfedni a magyar elit és a magyar nemesség megosztottságát. Długosz lengyel történetíró az 1471-es összeesküvésről némi túlzással írta: amennyiben Mátyás „vonakodna így cselekedni [azaz lemondani Kázmér királyfi javára – P. K.], azzal fenyegetőztek, hogy hogy inkább a barbár törökhöz fognak segítségért folyamodni, semmint hogy a királyságát erőszakkal megszerző becstelen és kegyetlen zsarnok királyuknak engedelmeskedjenek.”[9]
A polgárháborús motívumok mellett nem csupán a királyválasztó csoportok érdekellentétei rajzolták meg a Magyar Királyság politikai térképét, hanem három trónjelölt lépett az ország területére, majd II. Ulászló megválasztása után a másik kettő továbbra is küzdött az igazáért; magyarországi támogatóiknak nem tudtak megfelelő ellenszolgáltatást nyújtani, pusztításuk elidegenítően hatott. Így János Albert Magyar Balázs halála óta nem rendelkezett komolyabb súlyú magyarországi támogatóval, 1491-es tevékenysége pedig kimerült az északi országrésznek okozott kellemetlenségekben. Felső-Magyarországot a Szapolyai-birtokok dúlása tartotta távol, de említhetnénk a Báthori István erdélyi vajda földjeit sújtó vendettát is. Arra, hogy hogyan számolta fel vagy hagyta felmorzsolódni Miksa saját magyarországi támaszait jó példa, ahogy katonái két párthívét: Héderváry Miklóst és fiát, Lőrincet elfogták, valamint birtokukat, Ozora várát megszállták.[10]
Nem egyértelmű, hogy a magyarországi városok hogyan élhették meg az 1490-es évekbeli trónharcokat. Történeti irodalmunkban nem egyedülálló nézet, hogy János Albert hatalomra jutása együtt járt volna Kassa és a magyar kézen lévő szepesi városok jogkörének korlátozásával – nyilvánvalóan Krakkó és Lengyelország gazdasági érdekeinek érvényesítése végett –, jóllehet erre rácáfolni látszik a trónkövetelő eperjesi és kisszebeni politikája, akárcsak Eperjes lengyel uralom alatti magatartása, mely 1490 szeptember vége óta Albert székhelye volt. A trónkövetelő Magyarországból való távozásakor megköszönte Eperjes hűségét, sőt a városban hagyott ágyúját (!) a polgároknak adta.[11] Megjegyzendő, hogy a magyar király fennhatósága alatt álló szepességi városok leginkább egymással rivalizáltak, itt érdemes utalnunk Lőcse és Késmárk, majd Kassa és Lőcse a 15. századon végighúzódó kereskedelmi háborújára, tehát nem reagálhattak azonos mértékben a lengyel megszállásra.
A narratív forrásokon alapuló János Albert-kép árnyalásra szorul. Valóban türelmetlen, indulatos, bosszúálló természetű lett volna? Idéznünk kell a herceg honfitársainak érveit is, melyek Callimachus Experiens (Filippo Buonaccorsi) felelősségét firtatják.[12] E szerint a törtető, intelligens s ami végképp gyanússá teszi: idegen származású vándorhumanista állt a királyfi lépései mögött. A legújabb kori publikációk e téren nem különböznek túlzottan a középkori archetípusoktól: a király nem lehet rossz, csak a tanácsadói által félrevezetett.
Következmények
A két éves hadiállapot tömör, szentenciaszerű összegzése szerint „a több mint másfél éves háborúban az ország tekintélyes része elpusztult. Ez együtt járt az állami adóalap csökkenésével is: Zsigmond óta az adózó porták száma egyharmaddal csökkent. A háború egyetlen haszonélvezője az a többnyire bárókból álló katonai vezető réteg volt, amely annyi forgatótőkével rendelkezett, hogy a királyi zsold elmaradása esetén is fizesse katonáit.”[13]
1490 tavaszán, közvetlenül Mátyás halálát követően számos nyomát láthatjuk a közrend felbomlásának; mindez a királyi hatalom által képviselt erőszak-monopólium hiányából és a politikai elit megosztottságából fakadt. Érdekes jelenség a városi polgárság kisszámú megmozdulása – ez nem a hadi eseményekkel, sokkal inkább az interregnummal kapcsolható össze, s a kamatfizetés eltörlése vagy a vagyonszerzés lehetett a fő motivációs ok. Ilyen helyi kezdeményezésű akció volt az adósságuk eltörlését kérő Sopron polgárainak a helyi zsidósággal szembeni fellépése. Nem véletlen, hogy Mátyás halálának évében és azt követő esztendőkben több atrocitás a magyarországi zsidóságot, mint a 15. század közepe óta bármikor, például 1490. szeptember 15-én utasították ki a Corvin János kezében lévő Tatáról a zsidókat, méghozzá Corvin és Beatrix egyetértésével (!).[14]
A legnagyobb pusztítást kétségkívül Miksa és János Albert külföldi hadai okozták, de Ulászló Északnyugat-Magyarországon tevékenykedő cseh zsoldosai[15] és magyar csapatai – utóbbiak közé kell sorolni a rendkívüli adót behajtó katonaságot is – által okozott kár sem lehetett jelentéktelen. A Délnyugat-Dunántúlon élők életét például a Gersei Petők által vezetett csapatok keserítették meg.
Miksa hadainak pusztítása jól dokumentált: elsősorban az 1490-es hadműveleteknek először kitett Délnyugat-Dunántúlon, majd a felvonulási és táborozási területükön, a Balaton-felvidéken okoztak anyagi károkat. Jellemző, hogy katonái Székesfehérvár kirablásakor állítólag 400 ezer forintnak megfelelő értéket zsákmányoltak (a fenti adatnak ellentmondani látszik, hogy a birodalmi fegyverforgatók ellenezték a további harcokat s nem voltak hajlandóak Buda ellen vonulni). Bár a nagyobb, kőfallal körülvett városok elkerülhettek a lengyel hadak bevonulásával járó nehézségeket – ellenpéldaként felemlegethető Eperjes és Kisszeben –, néhány oppidum és kisebb település kevésbé volt szerencsés. Egyes települések, mint Tokaj lengyel feldúlása összefüggésbe hozható azzal, hogy Szapolyai-birtoknak számítottak. A felső-magyarországi háborús pusztulás mindenekelőtt János Albert számlájára írható, habár a gyenge központi hatalom, továbbá a Magyar Királyság északi határainak átjárhatósága kedvező táptalajul szolgált a hegyvidéki rablóbandáknak is.
Összességében a külföldi hadak hozzájárultak Magyarország pusztásodásához is. A fosztogatásokon és az adóprésen túl számottevő gazdasági károkat okozott még a Magyarországot Nyugattal összekapcsoló kereskedelmi útvonalak megszakadása (és ideiglenes átrendeződése), ami régebb óta tartott: Mátyás uralma alatt az északnyugati, sziléziai kereskedelmi út preferálásában és a nyugat-magyarországi városok stagnálásában nyilvánult meg.
A 16. század során megismert Habsburg-horvát közeledés – látszólag – gyökértelennek tűnik és a levegőben lóg. 1521-et tekintik a fordulópontnak, mikor Ferdinánd támogatni kezdte a horvát véghelyeket. A horvát-szlavón területek nemességének Bécshez való közeledése azonban már az 1490-es évek elején megkezdődött: tudjuk, hogy Miksa kapcsolatban állt a Kanizsai és Frangepán családokkal.
Az 1491. november 7-re dátumozott pozsonyi békét történetírásunk igen negatívan értékeli. Már a békefeltételeket rosszalló kortársak is a királyi tanács tagjait és az Ausztriában tárgyaló küldötteket hibáztatták. A delegáltak inkompetenciáján túl felmerült az árulás vádja is. Ehhez a magyar politikai elit öncélú, anyagias szemléletén túl igazolni kellene az informális kapcsolatok meglétét is. Kétségtelen, hogy a nyugati határszélen fekvő, osztrák katonák által birtokba vett vagy a tárgyalások során Miksa által követelt várak, uradalmak és egyéb jövedelemforrások kérdése alkalmat adott arra, hogy egy-egy személyesen érintett küldött saját egyéni érdekeiket érvényesítse, és Wilhelm Baumkircher Rohonc esetében élt is a lehetőséggel,[16] azonban ez nem ok az általánosításra. Nem nevezhető véletlennek, hogy a békeszerződés fölött bábáskodó Bakócz Tamásnak sikerült elérnie a fraknói vár győri püspöknek járó tizedei megfizetésének okmányba foglalását.[17] Ide kapcsolódik egy diplomáciatörténeti kuriózum is: pár évvel a háború után, 1493–1494-ben Miksa – törökellenes tervei valóra váltása végett – az eredetileg Ulászló küldöttjeként Itáliába látogató Bakócz Tamás kancellárt kérte fel arra, hogy a pápánál képviselje az ügyeit.[18] Azonban a Habsburg-barátság Bakócz esetében nem igazolható: 1490-ben Ulászló szekérvárába állt, az 1505-ös krízis idején a többi főpappal együtt elutasította Miksa trónigényét, míg a későbbiekben a német-velencei ellentétek kapcsán Velence szoros szövetségeseként tartotta számon a nemzetközi politika.
Annál érdekesebb ellenben, hogy Ulászló hatalmának elismerése után Miksa és János Albert párthíveivel szemben nem került sor birtokelkobzásokra, holott a hűtlenségbe esés büntetése fej- és jószágvesztés volt. A pozsonyi béke, majd a Jagelló-fivérek 1492-es kibékülése (s tegyük hozzá, Ulászló személyisége) kizárta a megtorlás lehetőségét. Más esetekben a hűtlenséget elkövető személyek több oldal felé mutatott lojalitásukkal próbálták kézben tartani birtokaikat, jóval a trónutódlási küzdelem vége után is.
A pozsonyi békeszerződés vitatott pontjain túl érdemes foglalkoznunk a háború mélyreható társadalmi következményeivel. II. Ulászló hosszú évekig nélkülözni volt kénytelen a legtöbb regálét és jövedelemforrást: Mátyás az 1480-as években több várat és mezővárost adományozott Corvin Jánosnak, Beatrix 1495-ig a kezében tartotta a máramarosi sóbányákat és több birtokot, a harmincadvámokra pedig a bizonytalan kereskedelmi helyzetben nem támaszkodhatott a király, s ehhez tegyük hozzá az adományba vagy zálogba adott, a központi ellenőrzés alól kieső birtokokat is. Ugyanakkor a több éves hadakozás anyagi terhei, a zsoldosok ellátása és kifizetése, a familiárisoknak való tartozás kiegyenlítése néhány főurat a királyhoz hasonló kényelmetlen helyzetbe sodort, több főúri család a háború következtében elindult azon az úton, mely a bárók sorából való kiesésükig vezetett. Másrészt a háborúnak nem csak vesztesei, hanem haszonélvezői is voltak: ide tartoztak Mátyás egykori kapitányai és Ulászló csapatvezérei (akik alkalomadtán zsoldot sikkaszthattak), továbbá a katonáskodással foglalkozó köznemesi és nagyúri családok is felemelkedhettek a ranglétrán.
A két évig húzódó trónviszály megváltoztatta az arisztokrácia összetételét. Az ellenséges csapatok pusztítása is felboríthatta a bárói családok közötti sorrendet, ugyanakkor a hatalmi változások a Mátyás alatti viszonyokat tetézték be. Szapolyai István lett (részben Kinizsi Pál öröksége egy részének megszerzésével) Magyarország legnagyobb nagybirtokosa. A bárók egy részének lesüllyedése nem ment egyik napról a másikra: hogy csak egy példát említsünk, a Rozgonyi család hatalmának csökkenése már korábban elkezdődött, a nagy múltú Guti Ország család tagja, Ferenc főkamarásként esett el Mohácsnál. Gersei Pethő János előbb Anna királyné ajtónállómestere, majd 1508-tól II. Lajos udvarmestere lett, ugyanakkor ez nem akadályozhatta meg, hogy a Gersei Pethők hosszú távon veszítsenek a jelentőségükből.
Természetesen az 1490-es években nem állt, nem állhatott meg az élet; sok minden utal erre a végrendelkezésektől kezdve a szerényebb tőkebefektetéseken keresztül egészen a Mátyás-kori kézműves műhelyek működéséig és a számunkra indokolatlannak tűnő luxusberuházásokig. Arra is van adatunk, hogy Beatrix 1491-ben, tehát még a háború idején egy Visegrádon működő üvegkészítő mestertől 5000 ablakszemet rendelt vagy saját esztergomi tartózkodási helyére, vagy szintén Esztergomban lakó érsek-öccse számára. Mindezek mellett az ország talpra állását mutatja, hogy Fehérvárott, közvetlenül a város 1491 nyári visszavétele után már fontos birtokvételi és-adományi ügyeket tárgyalt a helyi keresztes konvent.
Hogyan láthatta az utókor a trónháborúkat? Szerémi György 16. századi műve arról tudósít, hogy Mátyás egyik rác katonája, Jaksics Demeter párviadalban csapott össze Bécs alatt egy német vitézzel. A leírás nem állja meg a forráskritika próbáját: Mátyás osztrák háborúi és 1491 februárjában zajló kassai párbaj összetévesztését a korra jellemző aktualizálásként kell értelmeznünk. Tudjuk, hogy valamennyi forrás, így Istvánffy és Tubero is Jaksics és egy tatár párbajáról tudósított, melyre 1491-ben került sor a lengyel tábor mellett. A küzdelem Szerémi-féle interpretációja önmagában értelmezhetetlen Werbőczy István és Szapolyai János nemzedékének Habsburg-ellenes attitűdje nélkül, a 15. században nem mindig ellenséges, az újkortól fogva túlnyomórészt baráti lengyel-magyar kapcsolatok miatt kerülhetett egy másfajta értelmezési keretbe. Az 1490 és 1492 közötti konfliktus emlékét elmosták a későbbi századok jóval véresebb hullámai.
(A cikk nyomtatott formában is megjelent: Perényi Károly: Vetélkedő Jagellók. Újabb szempontok az 1490–92-es trónháborúkról. In: Középkortörténeti tanulmányok 9. A IX. Medievisztikai PhD-konferencia [Szeged, 2015. június 17–19.] előadásai. Szerk.: Szanka Brigitta et al. Szegedi Középkorász Műhely, 2017. 51–73.)
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
[1] A korabeli trónháborúkról áttekintő képet nyújt: Kubinyi András: Két sorsdöntő esztendő (1490–1491). Történelmi Szemle 33. (1991) 1–54., Baczkowski, Krzysztof: Habsburgowie i Jagiellonowie w walce o Węgry w latach 1490–1492. Kraków, 1980.; Székely György: A rendek válaszúton: a dinasztiaváltás harcai 1490–1492-ben. Hadtörténelmi közlemények 116. (2003), 427–462.; Neumann Tibor: Békekötés Pozsonyban – országgyűlés Budán. A Jagelló–Habsburg kapcsolatok egy fejezete (1490–1492). (Első közlemény.) Századok 144. (2010) 335–372.; (Második közlemény.) Századok 145. (2011) 293–347.
[2] E. Kovács Péter: Miksa magyarországi hadjárata. Történelmi Szemle 37. (1995) 1. sz. 35–49., 48. jegyz. –Említést érdemel, hogy nem egy Bécs és Bécsújhely magyar kézre kerülése miatt bosszút vevő „osztrák” had tört be Magyarországra, ehelyett a Német-Római Birodalom számos vidéke képviseltette magát (elég itt a hadjáratban részt vevő brandenburgi őrgróffal vagy a Kristóf bajor trónörökössel érkező katonákra utalnom, vagy a bajor, frank, szász és hesseni csapatokra).
[3] Kubinyi András: Nándorfehérvártól Mohácsig. A Mátyás- és a Jagelló-kor hadtörténete. Budapest, Argumentum, 2007. 267.
[4] Nagy Lajos halálát követően a következő évekből hallhatunk a két ország közötti fegyveres összetűzésekről: 1382, 1387–1388, 1395–1397, 1401, 1410–1412, 1438–1439, 1471–1474, 1474–1479, 1490–1492, 1496, 1497. (Az 1439–1442-es belharcokat nem soroltuk ide.)
[5] A szakirodalom lengyel–litván perszonálunióról tud, holott 1505-ig bezáróan Litvániát a mindenkori Jagelló-király fiatalabb testvére igazgatta.
[6] Vö. Srodecki, Paul: Antemurale Christianitatis. Zur Genese der Bollwerksrhetorik im östlichen Mitteleuropa an der Schwelle vom Mittelalter zur Frühen Neuzeit. Matthiesen Verlag, 2015.
[7] Neumann Tibor: A gróf és a herceg magánháborúja (Szapolyai István és Corvin János harca a liptói hercegségért). Századok 148. (2014) 2. sz. 387–426.; Fedeles Tamás: A király és a lázadó herceg. Az Újlaki Lőrinc és szövetségesei elleni királyi hadjárat (1494–1495). (Szegedi középkortörténeti könyvtár 27.) Szeged, 2012.
[8] Nincs mód, hogy a több hatalom határán elhelyezkedő Sziléziára vonatkozó irodalmat ismertetessem. A teljesség igénye nélkül: Kuthan, Jirí: K vazbám mezi umeleckou tvorbou Slezska a ceských zemí za Jirího z Podebrad, Matyáše Korvína a králu z rodu Jagelloncu – mesto Vratislav a biskupové vratislavští. In: Ars videndi: professori Jaromír Homolka ad honorem. Hrsg. Mudra, Aleš. Ceské Budejovice, 2006. 131–173.
[9] Vö. Mátyás és a humanizmus. Szerk.: Csukovits Enikő. Budapest, Osiris, 2008. 102–104., 102.
[10] Radvánszky Béla – Závodszky Levente: A Héderváry-család oklevéltára. Első kötet. Budapest, MTA, 1909. No. 337., 466–469. o.
[11] Sroka, Stanisław A.: A középkori Bártfa és kapcsolatai Kis-Lengyelországgal. Budapest, MTA TTI, 2016. 51.
[12] Biskup, Marian: Król Jan Olbracht i jego związki z Prusami Królewskimi i Toruniem. Rocznik Toruński 28. (2001) 9–24., 11.
[13] Engel Pál – Kristó Gyula – Kubinyi András: Magyarország története, 1301–1526. (A Mátyás- és Jagelló-kori részfejezet Kubinyi András írása.) Budapest, Osiris, 2005. 332.
[14] Magyar-zsidó oklevéltár. 1. kötet. 1092–1539. Monumenta Hungariae Judaica. Szerk. és kiadták Grünvald Fülöp és Scheiber Sándor. Budapest, 1903. 222–223.
[15] Mátyás özvegye 1491. április 15-i keltezésű, Esztergomban fogalmazott rendeletében felhívta a bányavárosok figyelmét a cseh katonák várható betöréseire, „akiknek még nincs biztos egyetértésük a király felségével”. Aragóniai Beatrix magyar királyné életére vonatkozó okiratok. Közli Berzeviczy Albert. Budapest, MTA, 1914. No. CXXXI., 183. o.
[16] Kubinyi 1991. 46. –A magyar kutatásban nem sok figyelmet kapott Ulászló cseh párthíveinek birtok- és pozíciószerzése. Erre vonatkozóan, újabban: Péterfi Bence: Az 1491. évi pozsonyi béke kiskapui. In: Tiszteletkör. Történeti tanulmányok Draskóczy István egyetemi tanár 60. születésnapjára. Szerk.: Mikó Gábor – Péterfi Bence – Vadas András. Budapest, Eötvös Kiadó, 2012. 105–116.
[17] Neumann 2011. 297–298.
[18] Kubinyi András: Diplomáciai érintkezések a Jagelló-kori magyar állam és a pápaság között (1490–1526). In: Magyarország és a Szentszék kapcsolatának ezer éve. Szerk.: Zombori István. Budapest, 1996.
A nyitóképen: Székesfehérvár ostroma (1490). Reliefkép I. Miksa császár innsbrucki síremlékén