A megszállás után – magyar és német szervek együttműködésének problémái 1944. március 19-ét követően
1944. március 19-e után a magyar köz-, és államigazgatásra épülő német megszállási rendszer jött létre Magyarország területén. A kettős hatalmi szisztémában, ahol a német megszálló politika a szuverenitását hangsúlyozó magyar kormányzaton keresztül próbálta elérni céljait, sorozatos érdekütközések voltak a magyar és német szervek között.
Habár máig egyik legfontosabb traumánk a német megszállás, Ránki György kismonográfiája[1] óta nem történt arra való kísérlet, hogy a megszállás időszakát monografikus formában feldolgozza a magyar historiográfia. Ugyancsak aránytalanság fedezhető fel abban, hogy az 1944. március 19-t követő események kutatása néhány aspektust – elsősorban a magyarországi zsidóság deportálása, emellett a magyarországi harcok és a kiugráshoz vezető út – helyez előtérbe, s nem történt meg a megszállás intézménytörténeti, a magyar és a német szervek kapcsolatrendszerének részletes elemzése. Ennek a kérdéskörnek akárcsak elnagyolt vázlatára sem tehetek kísérletet, csupán a belügyminisztérium egyik rendelete nyomán – a releváns szakirodalom alapján – arra keresem a választ, hogy milyen megfontolások határozták meg a német és magyar szervek működését a megszállás első heteiben.
„Másolat a 14/1 fk. eln. res. 1944. számhoz
M. kir. Belügyminiszter
Szám: 6000/1944.
VII. res.
Tárgy: Irányelvek a magyar hatóságok és a német fegyveres erő és rendőrség alakulatai közötti együttműködésre.
Szigorúan bizalmas
Valamennyi törvényhatóság első tisztviselőjének, a m.kir. rendőrség budapesti és vidéki főkapitányának.
Állomáshelyén
A német hadseregnek Magyarországba történt bevonulás alkalmával és az azóta eltelt idő alatt a Wehrmacht és a fegyveres SS, SD szervek, valamint a magyar hatóságok között helyenként súrlódások támadtak.
Ezeknek a súrlódásoknak részben megvolt a természetes magyarázata és oka, mert hiszen az események váratlan bekövetkezése mind a két részről bizonytalanságot teremtett az egymás közötti érintkezés terén. Másrészt azonban a hatóságok és a német véderő tagjainak egymástól való idegenkedése idézte elő a meg nem értést.– Ezt a bizonytalanságot és sok helyen felmerült nézeteltérést bizonyos fokig kiváltotta az a körülmény is, hogy az új magyar kormány megalakulása több napot váratott magára.[2]
Amikor jelen rendeletemmel nyugalmat akarok teremteni, egyúttal az is szándékomban van, hogy irányt szabjak annak a magatartásnak, amely a német fegyveres erő, rendőrség és a magyar hatóságok között a harmónikus (sic!) együttműködést biztosítja.
Ennek az együttműködésnek az alapja az a tudat, hogy a német hadsereg és rendőrség nem féltve őrzött függetlenségüktől (sic!) való megfosztás végett és nem ellenségként lépett magyar területre, hanem, barát- és bajtársként, eltelve attól a szent gondolattól, hogy nehéz küzdelmünket és harcunkat, közös ellenségünkkel szemben csak akkor tudjuk győzedelmesen befejezni, ha erőkifejtésünk nemcsak kint a harctereken, hanem itthon, a belső fronton is, szorosan összhangban van egymással.
Ezt a nélkülözhetetlen összhangot pedig csak a két szomszéd és egymásra utalt nép teljes megértése, őszinte fegyverbarátsága, a két hadsereg, csendőrség, rendőrség és a magyar hatóságok jól értelmezett, megértő és súrlódásmentes együttműködése biztosíthatja.
Az eddig leszűrt tapasztalatok után méltán állítható, hogy a céltudatos, közös munka biztosítása nem ütközött nehézségbe ott, ahol ehhez a kérdéshez a hatóságok vezetői magasabb szempontok figyelembevételével, a magyar haza fennmaradására irányuló törhetetlen akarattal és a két szomszéd nép közös küzdelmét helyesen felfogó megértéssel nyúltak hozzá. – Viszont nem is lehet súrlódásmentes együttműködést várni ott, ahol a hatóságok vezetői heteken át nem keresték az összeköttetést a német katonai és rendőri parancsnokságokkal és hatóságokkal, avagy kicsinyes problémákkal, a mai időkhöz nem illő túlzó érzékenységgel távol tarthatták magukat amazok jó indulatú közeledésétől.
(…)
A súrlódások homlokterében érthetően a zsidókérdés áll. Miheztartás végett legyen erre irányadó, hogy ez a kérdés országosan és intézményesen lesz megoldva egyéni kilengésekkel való megoldás nincs tervbe véve az nem tűrhető egyik részről sem.– Ezt azonban nem lehet akként értelmezni, hogy a német katonai-rendőri szervek néhány zsidót, akik a német hadsereg, sőt bátran mondható, hogy a magyar nemzetegyetemes érdekét is éppen úgy veszélyeztetik, ne tehessenek ártalmatlanná. – Ahol az összhang megvolt a két nemzet eljáró szervei és hatóságai között, e tekintetben nem is merültek fel panaszok. Ahol pedig túlzott helyi megoldások körvonalai kezdettek kibontakozni és arról idejében jelentést kaptam, módot találtam rá, hogy azokat a központi német szervekkel leállíttassam.
Másik súrlódási felület az, hogy a német hadsereg és rendőrség sokszor egészen egyszerű kívánsága (pl. beszállásolás) tekintetében is merevség volt hatóságaink részéről tapasztalható. Pedig egy-egy rövid tárgyalás után hány helyen szinte önmaguktól oldódnak meg ezek a kérdések is.
Helyes eljárás csak az lehet, ha a német katonai szervek és a magyar hatóságok között megállapodás jön létre, hogy azok minden kívánságukat juttassák el a magyar hatóságokhoz, amelyek eddig a lehetőség határán belül teljesítsék azokat – nem ellenségnek, hanem a baj- és fegyvertársnak.
Ha a német alakulathoz tartozó egyének még ismeretlenek és kívánalmakkal lépnek fel, az érdemi tárgyalás megkezdése előtt személyazonosságuk és felhatalmazásuk (megbízatásuk) igazolására udvariasan fel kell őket szólítani. A személyi adatokat (név, rendfokozat, alakulat) fel kell jegyezni és az esetleg hozzám felterjesztendő jelentésbe fel kell venni. Hasonlóképpen fel kell említeni a jelentésekben minden alkalommal az igazolás esetleges megtagadását is.
(…)
Szinte említenem se kellene, hogy kerülni kell minden olyan megnyilvánulást, amely a német nép népiségét sértheti. Ha a német felsőbb vezetés olyan hangot hallatott, hogy Magyarországon ma nincs külön magyar és külön német kérdés, hanem csak közös kérdés van, nem látom létjogosultságát a német népcsoport bármilyen természetű izgatásának sem.
Ha az itt kifejtett szellem hatja át hatóságaink vezetőit, szükségtelennek, de meg lehetetlennek is tartom szigorúan körvonalazni a német és magyar hatóságok jogkörét, s ezáltal apróbb jogi kérdések időszerűtlen feszegetését, inkább azt a járhatóbb utat választottam, hogy a német központi vezetőséget hasonló szellemű intézkedések végett egyidejűleg megkerestem abban a biztos reményben, hogy a közös síkon folyó megértő és vállvetett munka csakhamar súrlódásmentes mederbe fog terelődni.
Felhívom Címedet, hogy alárendelt hatóságait ilyen értelemben haladéktalanul utasítsa.
Budapest, 1944. évi április hó 19-én
A miniszter helyett:
Olvashatatlan aláírás[3]
államtitkár”[4]
Korábbi cikkeinket a német megszállásról lásd:
VONALBIZTOSÍTÁS A HÁTORSZÁGBAN – A NÉMET MEGSZÁLLÁS ÉS A MAGYAR KATONÁK A FRONTON
HÓMAN BÁLINT LEVELEZÉSE VEESENMAYERREL 1944 TAVASZÁN
KISMAMA SÁRGA CSILLAGGAL. EGY FIATALASSZONY NAPLÓJA A NÉMET MEGSZÁLLÁSTÓL 1945 JÚLIUSÁIG.
1944 márciusának végén a német csapatok bevonulásával német részről legalább három hatalmi központ jött létre. Először is német hatalmi tényezőnek számított az ország területére bevonuló Wehrmacht. Ugyan a német haderő jelentős hányada április elejére elhagyta az országot, március 24-én a Tiszától keletre eső katonai közigazgatást hozott létre az ott lévő magyar haderő alárendelésével. A német politika hivatalos képviselője Edmund Veesenmayer nagykövet és birodalmi megbízott volt, aki révén nem csupán a külügyminisztérium, hanem a többi német minisztérium – elsősorban a gazdasági ágazatok – is érintkeztek a magyar szervekkel. Kinevezési okmánya szerint az országban lévő SS és német rendőrségi erők is neki tartoztak engedelmeskedni, de gyakorlatban ezt nem sikerült sosem teljesen érvényesíteni. Így Otto von Winkelmann SS-tábornok vezetésével egy újabb hierarchia jött létre az SS-hez tartozó rendvédelmi erők kapcsán.[5] Ebben a rendszerben jöttek létre a közölt dokumentum által említett „súrlódások”.
A forrás a német hatóságok „egyéni kilengései” alatt valószínűleg két dologra gondolhatott. Egyrészt több helyen is a parancsnokságok berendezéséhez szükséges tárgyakat és ingatlanokat fenyegetéssel erőszakolták ki a bevonuló német szervek. Így március 21-én az SS 300 matracot, és 600 lepedőt követelt a zsidó vezetőktől, melynek nyomatékosításaképpen azzal fenyegették meg a zsidó vezetőket, hogy amennyiben délután 5-ig nem teljesítik a kérést, lelövik őket.[6] Másrészt a német szervek egyénileg eszközöltek letartóztatásokat, a német követség jelentései szerint – többször magyar karhatalmi szervek közreműködésével – április 18-ig 7.289 zsidót tartóztattak le.[7] A német szervek egyéni akcióinak legkirívóbb példája a rendelet meghozatalát megelőző napokban történt. Április 17-én az ún. Eichmann-Kommando (hivatalosan: Sondereinsatzkommando Eichmann) egyik tagja, Theodor Dannecker SS-százados egy német katona állítólagos halálára hivatkozva „száz tekintélyes ungvári zsidó” kivégzésére adott utasítást, amit a magyar rendőrség megtagadott.[8] Ezeket az eseményeket arra hivatkozva helytelenítette Bakay, hogy „a kérdés országosan és intézményesen lesz megoldva.” A „zsidókérdés megoldása” valóban folyamatban volt. Három nappal a rendelet kihirdetése előtt, április 16-án hajnalban megkezdődött a gettók felállítása Kárpátalján. Ugyanezen napon lépett hatályba az 1600/1944. M.E. számú, „a zsidó vagyonának bejelentéséről és zár alá vételéről” szóló rendelet pedig megalapozta a zsidók vagyonának megszerzését.
Sajnos a német csapatok beszállásolásának kérdésével részletesebben a magyar történettudomány nem foglalkozott, de ez a kérdés is szorosan összefüggött a magyar zsidóság gettósításával és deportálásával. A német katonai parancsnokságok és egyéb megszálló szervek számíthattak arra, hogy az üresen maradt zsidó ingatlanok kisajátítása jóval kisebb ellenállásba ütközik a magyar hatóságok részéről, mintha nem zsidó lakosokat kellene kilakoltatni. A zár alá vett zsidóvagyon kapcsán folyamatos összeütközések voltak a magyar és német hatóságok kapcsán, hiszen a magyar hatóságok a magyar nemzeti vagyon részeként kezelték a lefoglalt zsidó vagyont. Jellemző látleletét adja a kialakult helyzetnek egy, a Jurcsek Béla minisztériuma által 1944 júliusában kiadott körrendelet is:
„…az utóbbi időben sokszor előfordult, hogy illetéktelen egyének – sokszor külföldi egyenruhával visszaélve – jogosulatlan ingatlan vagy ingó-foglalásokat eszközöltek, sőt magyar hatóságok által már zár alá vett ingatlanokat vagy ingóságokat önkényesen igénybe vettek.”[9]
Viszont ezt a helyzetet a közölt rendelet sem oldotta meg. Hiába kérte fel a rendelet kiadója az alárendelt hatóságokat a német hatóságokkal való együttműködésre, a konfliktusok alapját, mégpedig a jogkör ütközéseket arra hivatkozva nem oldotta meg, hogy „szükségtelennek, de meg lehetetlennek is tartom szigorúan körvonalazni a német és magyar hatóságok jogkörét”. További kutatás tárgya lehet az, hogy pontosan milyen jogkörökkel rendelkeztek a megszálló német hatóságok, és miért nem pontosították ezeket. Magam részéről csak két szempontot vetnék fel ennek vizsgálatakor.
Egyfelől a jogkörök tisztázatlanságában valószínűleg valóban közrejátszottak a háborús viszonyok, illetve mindkét fél felkészületlensége. Megjegyzendő, hogy hasonló problémákat nem csak a magyar szervek és a német megszállók közötti kapcsolatrendszerben fedezhető fel, hanem 1944 folyamán Kárpátalján a magyar polgári és a magyar katonai igazgatás kapcsolata is konfliktusokkal terhelt volt.
Másfelől joggal feltételezhető, hogy a német megszállási stratégia része is volt a jogkörök tisztázatlansága.
Egyrészt Magyarország szuverenitása és a német megszállók igényei között lavírozva kiskapukat jelentett a jogkörök tisztázatlansága. Habár a német megszállással alapvetően változtak meg a magyar politizálás lehetőségei, az alapvető politikai intézmények, így a kormányzói hivatal, a kormány, a törvényhozás, illetve a magyar közigazgatás nem szűnt meg, még ha – akár letartóztatások árán is – változott összetételük. Természetesen szükséges volt a minisztériumok – elsősorban a külügy és a belügy – gleischaltolására, viszont a megürült pozíciókat könnyen fel tudták tölteni korábban a kormánypárt szélsőjobboldalához, vagy Imrédyhez kötődő, a politika másod, vagy harmad vonalához tartozó, így megfelelő közigazgatási és politikai tapasztalatokkal rendelkező személyekkel. A német fél számára fontos volt a szuverenitás intézményeinek fenntartása, hiszen egy részben szuverén kollaboráns ország erőforrásainak kihasználása jóval kevesebb energiát követelnek meg, és jóval hatékonyabban végrehajtható volt, mintha egy esetleges fegyveres vagy akárcsak polgári ellenállás részeként összeomlott volna a magyar közigazgatás. Jól mutatja az erre vonatkozó aggodalmakat, hogy Veesenmayer a német külügyminisztériumnak küldött egyik táviratában a magyarokra mint „a passzív ellenállás mestereire” hivatkozott.[10]
Az erre való törekvést mutatja az a tény is, hogy a rendelet kiadója szükségesnek tartja legitimálni a német megszállást. A német megszállás legitimációját – hasonlóan a hadseregnél folytatott propagandához – a Waffenbrüderschaftnak (fegyverbarátság), tehát a bolsevizmus elleni harcban kialakult német-magyar fegyverbarátságnak kellett adnia, aminek értelmében a belügyi szervek csupán egy újabb, belső fronton állnak harcban a bolsevik-zsidó ellenséggel szemben. Ennek megfelelően az angolszász bombázókkal összejátszó, felkelésre bujtogató, titkos rádióadókat üzemeltető zsidók, kommunisták képe megfelelő alapot jelenthetett a közös munkához. Ezt prezentálja az 1944. április 3-án és 4-én Budapestet ért légitámadásokat követő reakciók is. Mivel az angolszászok alapvetően a zsidók által kevéssé lakott ipari célpontokat és munkásnegyedeket támadták, így hamar megjelent ennek egy olyan interpretációja, miszerint a „judeo-terroristák” szándékosan kímélték meg a „helybeli gengsztertársaikat.” A megtorlást követelő röplapokra reagálva pedig Sztójay egy forradalom veszélyére hivatkozva drasztikus lépések meghozatalát követelte Veesenmayertől.[11] Másik funkciója az is lehetett a megkonstruált belső frontnak, hogy katonai érdekekre hivatkozva lehessen a zsidóságot összegyűjteni. A hadműveleti területté nyilvánított Kárpátalján április 1-én egy kassai SS-őrnagy a „Kárpát-Ukrajna területén fennálló különleges helyzetre hivatkozva” már szorgalmazta a zsidók összegyűjtését, de akkor még ez a magyar 1. hadsereg ellenállásán meghiúsult, ugyanis egy ilyen akció veszélyeztette volna a hadsereg felvonulását a hadműveleti területre.[12]
Másrészt a náci államrezonra jellemző volt a polikratikus kormányzás. Amint az elmúlt évtizedek kutatásai rámutattak, Hitlert nem egy mindent irányító diktátorként kell elképzelnünk, hanem egy olyan vezérnek, aki alatt a különböző szervek „a Führer szellemében” dolgozva folyamatos konkurenciaharcot folytatnak. Ennek a konkurenciaharcnak kettős következménye volt: egyrészt – divide et impera logikája alapján – a Führerrel szemben nem jöhetett létre alternatív hatalmi központ a náci rendszeren belül, másrészt ez a bürokratikus anarchia a különböző hatalmi tényezőket jobb munkára és „innovációra” sarkallta a Führer kegyeinek elnyeréséért, melynek legpusztítóbb vonásait a holokauszt radikalizálódásában láthatjuk.[13] 1944. március 19-e után hasonló módon a magyar közigazgatás be tudott épülni a rendszerbe, hiszen a különböző magyar szervekben is megvolt a hajlandóság – főleg a zsidókérdés kapcsán – egy ilyen struktúrára. Így a deportálásokat levezénylő belügyi államtitkár, Endre László mind gödöllői szolgabíróként, mind Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánjaként, a kormányzati szándékokon túlmenően számos „fajvédő” és antiszemita rendelkezést hozott.[14] Ezenkívül amint fentebb vázoltam, a német megszállás is polikratikus struktúra alapján működött.
Harmadrészt Götz Aly és Christian Gerlach felveti annak lehetőségét, hogy valójában egy, a többi megszállt országban is alkalmazott megszállási modellt fedezhetünk fel Magyarországon. Eszerint a kollaboráns kormányokkal rendelkező megszállt államok esetében nem a németek hajtották végre a zsidók vagyonának megszerzését, hanem a helyi hatóságok, akik ennek újraosztásával szereztek társadalmi legitimitást. A német rendszer pedig úgy kapcsolódott bele a zsidó vagyon megszerzésébe, hogy a megszállt államok a rájuk kirótt megszállási költségeket, előnytelen pénzügyi és clearing egyezményeket a zsidó vagyon felhasználásával tudták törleszteni a németek felé.[15]
A cikk írásának keretein túlmutat annak megválaszolása, hogy a magyar közigazgatás működése mennyiben volt független a német megszállástól, illetve mennyiben játszottak kezdeményező szerepet a hazai zsidóság deportálásában. Mindenesetre a magyarországi holokauszt döntésmechanizmusáról szóló viták[16] is rámutatnak arra, hogy a magyar belügyi szerveket nem tekinthetjük csupán a német hatóságok által kézi vezérelt szerveknek, s ezek együttműködésének és konfliktusainak vizsgálata fontos adalékul szolgálna az 1944-es esztendőben történtek megértéséhez.
[1] Ránki György: 1944. március 19. Magyarország német megszállása. Kossuth, 1978. Budapest. (Továbbiakban: RÁNKI, 1978)
[2] A Sztójay Döme csak három nappal a megszállást követően, 1944. március 22-én alakított kormányt.
[3] Baky Lászlónak, a Belügyminisztérium politikai államtitkárának aláírása.
[4] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár K 491 3. cs. KEOKH res 1944-62; Más forrás alapján idézi még: Beránné Nemes Éva, Hollós Ervin (szerk.): Megfigyelés alatt… Dokumentumok a horthysta titkosrendőrség működéséből 1920–1944. Akadémia, 1977. Budapest. p. 404–406.
[5] A megszállás általános igazgatásába ad betekintést: Braham, Randolph L.: A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon. I. köt. Belvárosi, 1997. Budapest. (Továbbiakban: BRAHAM, 1997): p. 395–407.; Aly, Götz, Gerlach, Christian: Az utolsó fejezet. Reálpolitika, ideológia és a magyar zsidók legyilkolása 1944/1945. Noran, 2005. Budapest. (Továbbiakban: ALY–GERLACH, 2005): p. 107–118.; Ungváry Krisztián: Mesterterv? A deportálások döntési mechanizmusa. Századok, 2015. 1. sz. (Továbbiakban: UNGVÁRY, 2015): p. 14–18.; A kialakulásáról lásd: RÁNKI, 1978: 125–160.
[6] BRAHAM, 1997: p. 494.
[7] Szita Szabolcs: A Gestapo Magyarországon. A terror és rablás történetéből. Korona, 2002. Budapest. p. 98.
[8] Kádár Gábor, Vági Zoltán: A végső döntés. Berlin, Budapest, Birkenau. Jaffa, 2013. Budapest. (Továbbiakban: KÁDÁR–VÁGI, 2002): p. 197–198.; UNGVÁRY, 2015: p. 23–24.
[9] A Közellátásügyi Miniszter 178/1944. sz. körutasítása. 1944. július 10. Idézi: Kádár Gábor, Vági Zoltán: Hullarablás. A magyar zsidók gazdasági megsemmisítése. Hannah Arend Egyesület–Jaffa, 2005. Budapest. p. 356.
[10] Juhász Gyula, Pamlényi Ervin, Ránki György, Tilkovszky Lóránt (szerk.): Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933–1944. Kossuth, 1968, Budapest. p. 794.
[11] BRAHAM, 1997. p. 496.
[12] Karsai László: Holokauszt. Pannonica, 2011. Budapest. p. 241–242.; Kosztyó Gyula: Az ungvári zsidóság a vészkorszakban Gettósítás, deportálás és a zsidó vagyon sorsa 1944-ben. Betekintő, 2016. 4. sz. URL: http://www.betekinto.hu/en/2016_4_kosztyo
[13] Ennek a narratívának az alapműve: Broszat, Martin: Der Staat Hitlers. Grundlegung und Entwicklung seiner inneren Verfassung. DTV, 1969. München.
[14] Endre tevékenységéről lásd: Vági Zoltán: Endre László: fajvédelem és bürokratikus antiszemitizmus a közigazgatási gyakorlatban 1919-1944. In: Braham, Randolph L. (szerk.): Tanulmányok a holokausztról II. Balassi, 2002. Budapest. p. 81–153.
[15] Ezt a koncepciót fejti ki: ALY–GERLACH, 2005.; Több országra vonatkozólag ezt a koncepciót lásd: Aly, Götz: Hitler népállama. Rablás, faji háborús és nemzeti szocializmus. Atlantisz, 2012. Budapest.
[16] Az ezzel kapcsolatos viták Aly és Gerlach fentebb idézett könyve (ALY–GERLACH, 2005.) kapcsán indultak el, melynek állításaival szemben mind Karsai László, mind Kádár Gábor és Vági Zoltán kritikával élt. (Lásd: Karsai László: A holokauszt utolsó fejezete. Beszélő, 2015. 10. sz. p. 74–91.; Kádár Gábor, Vági Zoltán: Racionális népirtás Magyarországon [Christian Gerlach, Götz Aly: Das letzte Kapitel Realpolitik, Ideologie und der Mord an den ungarischen Juden] BUKSZ, 2003. 3. sz. p. 219–227.) A magyarországi deportálások genezisét adta 2012-ben Kádár Gábor és Vági Zoltán (KÁDÁR–VÁGI, 2012), amely koncepciót élés kritikával illette Karsai László (Karsai László: A végső döntésképtelenség. Századok, 2014. 1.sz. p. 183–200.). Ungváry szintén a magyar szándék jelentőségét hangsúlyozza, s véleménye szerint nem egy központi, pontosan meghatározható döntés, hanem döntések sorozata határozta meg a deportálásokat (UNGVÁRY, 2015: p. 1–32.).
[…] márciusában (amikor nálunk is beütött egy katasztrófa) úgy tűnt, még a Természet is a szövetségesek ellen […]