Josephus Flavius: A zsidó háború és a Holt-tenger víztükre
Hursán Szabolcs
Josephus Flavius (Kr. u. 37-100.) az ókori történelem egyik legkülönlegesebb helyzetű szemtanúja. A Kr. u. 66-tól 73-ig tartó első zsidó-római háború történetét nemcsak mint kortárs, hanem mint az egyik harcoló fél, a végül vereséget szenvedő zsidók hadvezére írta meg. Sajátos helyzetéből – mondhatni, hogy esetében a történelmet a vesztes fél is megírta – és az egyedülálló történelmi korszakból fakadóan mind élete, mind életműve is számos érdekfeszítő kérdést von maga után. Másik nagyszabású művében – A zsidók története – Jézus Krisztusra vonatkozó részlet[1] található. Ennek hitelessége – tudniillik hogy nem keresztények illesztették-e be később az életműbe – az egyik legnagyobb kérdés az ókortörténészek számára, azzal együtt, hogy a műnek az Újszövetség más fontos szereplőire – Keresztelő Szent János, Jézus unokatestvére Jakab – utaló részleteit egyöntetűen autentikusnak tekinti a tudomány. Az életmű egyéb részei közt is bőven akad említésre méltó, megmenekülésének körülményeit taglaló leírása[2] például egy matematikai probléma megfogalmazásának alapjául szolgált. [3]
Josephus, az általa védelmezett erődítmény elesése után került római fogságba, ahol a római hadvezér, Titus (a későbbi császár) kegyelmesen bánt az előkelő fogollyal, majd felszabadította és pártfogolta. Így lett a zsidó Joszéf ben Mattitjáhuból patronusa nemzetségi neve után a római polgár: Josephus Flavius. A zsidó háború című művével kapcsolatban okkal merül fel a kérdés, hogy mennyire lehet hitelt adni, a zsidó felkelők vezetőjeként később a rómaiak oldalán boldoguló személy szavainak. Külső nyomás Josephust azonban nemcsak a győztesek felől érhette. A mű sorai mögött ott vannak a már régebb óta idegenben élő, esetleg a háború idején emigrált zsidók ellentétei, vádaskodásai is. Új római identitásával együtt az önmagát egyúttal mindvégig hithű zsidóként meghatározó Josephus minden bizonnyal úgy érezte, hogy meg kellett védenie magát az árulás vádjával szemben. A végzetes eseményekért elsősorban a zsidók azon vezetőit teszi felelőssé, akik a népet felelőtlenül és önérdekből a felkelésbe hajszolták. Ugyanakkor a rómaiakat sem menti fel a felelősség alól, bizonyos római helytartók kegyetlen működését a lázadást előidéző legfontosabb okként mutatja be. Minden önigazolásként értékelhető tendenciája ellenére – például hadvezéri működésének leírásában – Josephus kiegyensúlyozott történetírónak tekinthető.
Az esetleges önigazolás, az okok és a felelősök kilétének felfedésén túl a mű legfőbb törekvése, hogy a zsidó népet megrázó szörnyűségeket pontról-pontra, együttérzéssel és a lehető legszemléletesebben mutassa be. Végeláthatatlan öldöklések, éhínségek kapnak szerepet a műben, amelyekben a védtelen és ártatlan lakosság szenved a legtöbbet, a hatalmaskodók és bajkeverők pedig gyakran kereket oldanak, éppen arcátlanságuknak, gátlástalanságuknak köszönhetően. Josephus számadatai az áldozatokról – az ókori történetírás túlnyomó részéhez, különösen a keleti történetírói hagyományhoz hasonlóan – feltehetőleg túlzók, ugyanakkor alapjában véve hitelt kell adni szavainak, a katasztrófa mértékét illetően.
Mert a római fennhatóság alatt élő városok között egy sem volt olyan virágzó, mint a mi fővárosunk, és egy sem zuhant oly feneketlen szerencsétlenségbe, sőt azt hiszem, nincs olyan történelmi szerencsétlenség, amely a zsidók pusztulásához volna fogható.[4]
A háború nemcsak a zsidók teljes vereségével, hanem a Templom, az egész zsidó identitás magjául szolgáló épület, pusztulásával is végződött. Később, az ostrom részletes leírása után ugyanerről a következőképpen ír.
Eszerint az ünnep résztvevőinek javarésze idegenből jött, és a sors éppen akkor úgy akarta, hogy a nép úgy beszorult a városba, mint valami börtönbe, és az ellenséges hadsereg emberekkel telezsúfolt várost zárt körül. Ezért is pusztult el sokkal több ember, mint bármely más szerencsétlenségben, amit valaha ember vagy Isten városra mért.[5]
Kijelentését igazolhatja, hogy Jeruzsálem, a Templomnak az akkor már a Mediterrán világ keleti részének egészén elterjedt zsidó nép körében levő, az ókori világban példa nélküli kultusza folytán, valóban páratlan léptékű zarándoklat helyszíne volt. A végítéletszerű szenvedés képein kívül érzékletesen van ábrázolva a történések egész spektruma. A műben mintha a francia forradalom és a Holokauszt szörnyűségei egyszerre elevenednének meg a zsarnokoskodó, végül dicstelenül elbukó népvezérekkel, a rettegés és kiszolgáltatottság pszichológiájának érzékletes bemutatásával. A rendkívül telített szövegben található átfogó történelmi visszatekintés mind a zsidó történelemre, mind a rómaiak hódításainak sorára vonatkozóan, hősiesség (mindkét oldalról), a római hadsereg páratlan leírása, hadmozdulatok, ostromok részletezése, stb.. Azonban nem valamilyen efféle mozgalmas részletet kiemelve, hanem egy sokkal nyugodtabb nézőpontból mutatnék rá Josephus világképére és arra, hogy az ehhez a világképhez kapcsolódó felfogás miként befolyásolta a kortársakat és az utókort.
Izrael a Kr. u. 1. században. Jézus idejében. (Forrás)
Josephus Izraelje madártávlatból
A mű fordítója, Révay József [6] szerint Josephus a bibliai tájak leírásával a kifinomult, hellenisztikus műveltségű olvasók ízlésének igyekezett megfelelni. Római, görög közönsége számára az „újszerű leírásokat”, a „heroikus-egzotikus történelmi színpad” képeit elsősorban a szórakoztatás céljából illesztette, egyfajta díszítésként a műhöz.[7] Azonban érdemes ezeket közelebbről is szemügyre venni, különösen az ókori Izrael földrajzát meghatározó három vízrajzi képződmény – Genezáret-tó, Jordán-folyó, Holt-tenger – leírását. Ebből kiderülhet, hogy ezek nem pusztán a korabeli igényeket szolgálják, hanem Josephusnak a mai olvasó előtt sincs oka mentegetőzni az érdekfeszítő háborús, politikai eseményeket megszakító tájleírásokért.
A Genezaret-tó, amely a szomszédos vidékről kapta nevét, 40 stadion[8] széles és 140 stadion hosszú. Vize mindenütt édes és kitűnő ivóvíz. Hígabb, mint a mocsaras tavak sűrű vize, és tiszta, mert a partja mindenütt homokos; hőmérséklete olyan enyhe, hogy merítés után azonnal iható. Nem olyan hideg, mint a folyó- vagy a forrásvíz, de a tó kiterjedéséhez képest még mindig nagyon hűvös. Vize a szabad levegőn is jéghideg marad, ezért nyáron az odavalósiak éjjelre kiteszik. Van a tóban mindenféle hal is, amelyeknek más az ízük és alakjuk, mint a más vizekben élő halaknak. A tavat középütt szeli át a Jordán.[9]
Vize kiváló minőségű ivóvíz, se nem túl hideg, se nem túl meleg, ugyanakkor termodinamikai tulajdonságainak is nagy hasznát veszik nyáron part-menti lakosok. Még a benne élő halak sem közönségesek, ízük, alakjuk eltérő, mint a másutt élőknek. A Jordán-folyó leírásával így folytatja.
A Jordán forrása valószínűleg a Paneion; ebbe viszont beleömlik a Phialé nevű tó földalatti lefolyása. Ez a Phialé a trachónitisi úton van, 120 stadionnyira Kaisareiától, nem messze az úttól jobbra. Kerek alakja miatt találóan nevezik a vízmedencét Phialénak, vagyis csészének, mert kör alakú, mint a kerék. Vize mindig egészen a széléig ér, sohasem apad, sohasem csordul ki. Először Philippos, Trachónitis tetrarchája bizonyította be, hogy a Jordán forrásának itt kell lennie, mert előtte senki sem tudta, hol van. Ugyanis pelyvát dobatott a Phialéba, és az Paneionban bukkant ismét felszínre, ott, ahol régebben a folyó forrását gyanították. Paneion természeti szépségét még fokozta Agrippa király bőkezűsége, aki óriási költséggel pazarul kiépíttette. Az itteni barlangban kezdődik a Jordán földfeletti folyása; aztán átszeli a Semechonitis-tó mocsarait és ingoványait, és 120 stadionnyi szakasz után Julias város mellett középütt átszeli a Genezaret-tavat, végül pedig hosszú út után a pusztán keresztül az Asphaltitisbe, vagyis a Holt-tengerbe ömlik. [10]
A Jordán-folyó az ókori Izrael legjelentősebb folyója. Magáról a vizéről nincs mondanivalója Josephusnak, viszont soraiban tetten érhető a forrása eredetére vonatkozó ókori érdeklődés. A forrásvidék kitüntetett tiszteletben részesült, amit Agrippa király[11] építési munkálatai mutatnak. A forrást gyakorlatilag képező tó különleges tulajdonsága, hogy állandó vízbőséggel bír. Ennek nagy jelentősége lehetett a szinte kizárólag a folyó vízhozamától függő földműveléssel bíró kultúra tagjai szemében. Izrael a Föld egy legmelegebb, legszárazabb pontján fekszik, így a Genezáret-tó leírásánál sem véletlenül kaphatott kiemelt szerepet a víz minősége. Hogy mi is a koncepciója Josephus művében a tájleírásoknak, az legfőképpen nem a Jordán-folyó, hanem a Genezáret-tó, pontosabban annak környékének leírásában mutatkozik meg legkézzelfoghatóbban.
A Genezáret-tó ma. (Forrás)
A Genezaret-tó mentén terül el az ugyanilyen nevű tartomány, amely természeti szépségekben gazdag és csodálatos. A talaj oly kövér, hogy minden növény megterem, és a lakosok csakugyan mindenféle fajta növényt ültetnek, mivel enyhe éghajlata ugyancsak hozzájárul a különféle növényfajták dús tenyészetéhez. A diófa, amely inkább a hűvösséget szereti, nagy tömegben tenyészik itt éppen úgy, mint a pálma, amely viszont a hőséget kedveli; közvetlenül mellettük fügefák és olajfák tenyésznek, amelyeknek inkább a mérsékelt éghajlat való. Azt lehetne mondani, hogy a természet erőfeszítése ez, amely mindenáron egy ponton akart tömöríteni egymással összeférhetetlen dolgokat, és egyúttal az évszakok nemes versenye, amellyel mindegyik magának akarja meghódítani ezt a területet. Mert a talaj meglepő módon a legkülönfélébb fajtájú gyümölcsöket termi, mégpedig szüntelenül. Tíz hónapon át egyfolytában termi a legpompásabb szőlőt és fügét, a többi gyümölcsöt pedig egész éven át. Az enyhe éghajlaton kívül a földet még dúsvizű forrás is termékenyíti, amelyet a lakosok Kapharnaumnak neveznek. Némelyek ezt a forrást a Nílus egyik erének tartották, mert ebben is él a tüskés hal, mint az alexandriai tengerben. A tartomány hossza az ugyanilyen nevű tó partján 30, szélessége 20 stadion. Ilyenek a tartomány természeti viszonyai.[12]
Josephus szerint a Genezáret-tó partján kövér a talaj, az idő kellemes, a legkülönfélébb és leghasznosabb fák teremnek. Leírásában mintha az Édenkert sokszínűsége és harmóniája jelenne meg. És csakugyan, Josephus láttatásában a Genezáret-tó a „Földi paradicsom”, ahol a föld egész évben termékeny és a világ valamennyi égtájának időjárása megfér egymás mellett. Azon túl, hogy az időjárás által válik a térség a világ miniatürizált másává, a tó a Föld legjelentősebb folyójával, a Nílussal is összeköttetésben áll, mégpedig földalatti járatokon keresztül, amit egy halfajta előfordulása bizonyít. Josephusnál nemcsak a történelmi események elbeszélésében mutatkozik a világot felölelő teljesség igénye, hanem a földrajzi helyszínek leírásai is képesek ugyanerre. A további következtetések előtt nézzük mit ír valamivel később Josephus a Jordán alsó folyásához közel fekvő Jerikó környékén fakadó vízről, amit a Szentírás szerint Elizeus próféta közbenjárásával tett Isten ihatóvá.
Hieronymus Bosch „A Gyönyörök kertje” részlete. (Forrás)
Ezzel az imádsággal, amelyet szertartásos papi mozdulatokkal kísért, megváltoztatta a forrást, és az a víz, amely előbb gyermektelenséget és éhínséget idézett elő, most gyermekáldást és bőséget hozott. Mert ez a víz, ha öntözésre használják, jobban megtermékenyíti a földet, ha csak éppen megpermetezik vele, mint minden egyéb víz, ha akár elárasztja a talajt; ezért sok hasznot hoz. Ugyanez a magyarázata, hogy a forrás sokkal nagyobb területet öntöz, mint akármelyik más; hiszen 70 stadion hosszú és 20 stadion széles síkságon folyik végig, és sűrűn egy-más mellett sorakozó gyönyörű díszkerteket öntöz. A pálmák, amelyeket öntöz, sokféle nevűek, gyümölcseik íze is sokféle. A vastag pálmaleveleket tapossák, és dúsan csorog belőlük a méz, s ez majdnem olyan finom, mint a rendes méz, amelyet azon a vidéken is termelnek. Aztán megterem ott a balzsam, az ország legértékesebb terméke, továbbá a ciprusfű és a myrrhaolajfa. Nem tévedünk, ha istenáldotta földnek nevezzük ezt a vidéket, ahol a legritkább és a legszebb növények ilyen bőségben megteremnek. Más termények dolgában is alig van ehhez fogható tája a világnak: oly dúsan fizeti vissza a föld a vetőmagot. Azt hiszem, ennek oka a meleg levegő és a pompás víz; amaz kicsalja a növényt, és kifejleszti, a víz pedig megerősíti gyökereit, és ellenálló erőt ad neki nyáron, mikor a táj oly forró, hogy minden csak kínos-keservesen tengődik. Vize, ha napkelte előtt merítik, és a levegőn hagyják, nagyon lehűl, és a külső levegővel ellentétes hőmérsékletű lesz, viszont télen langyos, és fürdőnek nagyon kellemes; sőt a levegő is olyan enyhe, hogy az ottaniak vászonruhában járnak, mikor Judaeában másutt mindenütt havazik. Jerikó Jeruzsálemtől 150, a Jordántól 60 stadionnnyira van. Jeruzsálem környéke puszta és sziklás, a Jordánig és a Holt-tengerig laposabb, de ugyancsak zord és terméketlen. Ennyi azonban bőven elegendő is Jerikó áldott vidékének ismertetésére. [13]
A Jerikó környékén fakadó víz Josephus szerint gyakorlatilag a világ „legtermékenyebb” vize, körülötte a legszebb és legértékesebb növények teremnek. A környék éghajlata egyedülálló, még legszűkebb szomszédsága – Júdea – vidékétől is eltérő mikroklímával bír. Vize részletes jellemzésében gyakorlatilag a Genezáret-tó vize kapcsán említett előnyös termodinamikai tulajdonságait látjuk viszont.
A Holt-tenger ma. (Forrás)
De érdemes ismertetnem a Holt-tenger természetrajzát is. Vize, mint már említettem, keserű és a növényekre kedvezőtlen. Emellett sűrű, úgyhogy a beledobott legsúlyosabb tárgyakat is felszínen tartja, és akárhogy erőlködik az ember, nem egykönnyen merül el benne. Így Vespasianus is, mikor a tóhoz érkezett, hogy megtekintse, néhány úszni nem tudó embert hátrakötött kezekkel bedobott a vízbe, és egyszerre csak valamennyien a felszínen úszkáltak, mintha valami szél feldobta volna őket. Ezenfelül csodálatos a tó színeváltozása: tudniillik naponta háromszor változik a felszíne, és csillogva veri vissza a napsugarakat. Számos helyen fekete szuroktömegek buggyannak fel, ott úsznak a vizen, és olyan alakúak és olyan nagyok, mintha fejetlen bikák volnának. A tavi munkások megközelítik és megragadják ezeket a tömböket, behúzzák a bárkákba, s ha megteltek, nem könnyű a szurkot kirakni, mert a rugalmas tömeg beleragad a bárkákba, és csak nők havi vérével vagy vizelettel lehet elválasztani, mert csak ezek oldják. Nem csupán a hajóépítésnél használják, hanem gyógyításra is, ezért sok orvosságnak alkotórésze. A tó, amely egészen az arábiai Zoarig húzódik, 580 stadion hosszú, 150 stadion széles. Partjával határos Sodomitis, valamikor virágzó és termékeny tartomány, amelynek pompás városai voltak, de mindenestül tűz pusztította el, mert lakóinak istentelensége miatt villám sújtotta és földig égette. Még most is mutogatják az égből hullott tűz maradványait, és a tóban öt város körvonalai látszanak, s bizonyos gyümölcsök belsejében hamu van; kívülről olyanok, mint az ehető gyümölcsök, de ha kézzel leszakítják, hamuvá pukkannak szét. Így hát tények igazolják a Sodomitisről szóló hagyományokat.[14]
A Holt-tenger egyedülálló sajátosságai a ma embere számára is jól ismertek. A szuroktömeg valamilyen természetes bitumen lehet, a tó görög elnevezése – Asphaltitis – is erre utal. A földrajzi tabló, a Genezáret-tó, Jerikó kies, egyedülálló és változatos tájának bemutatása után az élettelen tó képével fejeződik be. Míg a Jerikó környékén fakadó forrást a Josephus által is idézett aitologikus (gör. eredetmagyarázó) történet szerint isteni csoda tette pusztulást hozóból élővé, addig a Holt-tenger környékéhez Szodoma (Szodomitisz a szövegben) pusztulásának története fűződik. Josephus nem tudhatta, hogy a Holt-tenger területén található az egész bolygó legmélyebb szárazföldön fekvő pontja is, vízfelszíne jelenleg kb. 430 méterrel található a tengerszint alatt, a tófenék legmélyebb pontja pedig körülbelül még további 300 méterrel ezalatt fekszik. A helyszín ideális irodalmi hátteréül szolgál az elbeszélésben következő történéseknek, Nero bukásának, a jeruzsálemi lázadás helyzetének felfokozódásnak, és a végső ostromnak.
Jeruzsálem – a föld köldöke
A tájleírások a történelmi események elbeszélésébe vannak beillesztve, azonban ezek nemhogy csökkentenék utóbbiak erejét, sokkal inkább kiteljesítik azt. A szörnyűségek a csodálatos, istenadta táj képével együtt adnak teljes képet a kataklizmáról. A tájak leírásaiból kétséget kizáróan kiderül, hogy Josephus számára Izrael a maga valóságában is a világ kitüntetett helyszíne, egyfajta axis mundi (lat. a világ tengelye, szó szerint „a föld köldöke”) volt. A tájak leírásában a teremtett világ harmóniája, teljessége (részét képezik a földalatti barlangok és az élettelen Holt-tenger is), az isteni Gondviselés jósága mutatkozik meg, óriási kontrasztban az éppen a legáldottabb környezetben tomboló emberi gonoszság, esztelenség és erőszak képével. A táj képei egyértelműen sugallják, hogy a tragédia nem Isten akaratából történt, hanem az emberek, elsősorban a rajta élő lázadó zsidók, okozták maguknak. Josephus számára Jeruzsálem és mindenekelőtt a Templom pusztulása – a zsidó és keresztény hit szerint is Isten valóság lakhelye – a világ pusztulását is jelentette. Természetesen ez a szemlélet az Ószövetség leírásain alapszik az Édenkertről, Kánaánról a választott nép földjéről, csak Josephusnál mindezek a hagyományok egy helyen és történelmi időben sűrűsödnek össze, és az így születő kép új értelmet nyer. Izrael tájainak leírásai szemléltetik, bizonyítják és felerősítik meggyőződését, hogy a világ legszentebb táján világtörténelmi katasztrófa történt.
Világtérkép, közepén Jeruzsálemmel. Ezt az ábrázolásmódot korábban gyakran citálták, mint a középkori ember sötét világképének lenyomatát, ma már mint az úgynevezett mental map jellegzetes példájaként tekintünk a megjelenítésre. (Forrás)
Jeruzsálem bukása és főleg a Templom pusztulása valóban világtörténelmi esemény volt. Ezzel vette kezdetét a zsidók szétszóratása és innentől szokás számítani a zsidó és keresztény vallás végső szétválását. Josephus narratíváját a kereszténység gond nélkül magáévá tette, Josephus a továbbiakban a keresztény világ fontos és értékelt forrása volt. A műben saját beszédjét ekképp idézi a lázadó jeruzsálemiekhez: „Úgyhogy én azt hiszem: Isten eltávozott a szentek szentjéből, és azokhoz pártolt, akik ellen harcoltok.”[15] A keresztény felfogás szerint Isten Jézusban jött el a Földre és van köztünk, a Templom pusztulása pedig ekképp bizonyítéka Jézus próféciáinak és az isteni jelenlétnek, Jeruzsálem pedig Jézus életén, halálán és feltámadásán túl ezáltal is a Föld középpontja, a legszentebb város. Nagyon fontos viszonyítási pontként tekintettek erre a történésre a későbbi korok keresztényei. A keresztes háborúk farvizén kezdődő zsidóüldözések ellen Clairvaux-i Szent Bernát szólalt fel azzal az érvvel, hogy a zsidókra támadók, egyúttal a keresztény hit élő tanúságára is támadnak.[16] A josephusi tájleírások előbbi módon való értelmezése, – Izrael földje, mint mikrokozmosz a makrokozmoszban – a középkori keresztény magyarázat figyelembe vételével együtt még inkább érthetővé teszik a keresztény világban később elterjedt, a Jeruzsálemet a világ középpontjába helyező felfogást.
A Josephus által elbeszélt első nagy zsidó háborút további két nagyszabású, a hellenizált és zsidó lakosság részéről kölcsönös etnikai leszámolásokkal terhelt és kegyetlen háború követte, a Kitosz háború (Kr. u. 115-117) és a Bar Kochba-felkelés (132-136). A Bar-Kochba felkelés a történelmi kutatás szerint még intenzívebb és pusztítóbb hatású volt, mint az első zsidó háború, még ha Josephus előadását tekintve ezt nehéz elképzelnünk. A Római Birodalomban a Kr. u. I-II. századi zsidó háborúk szemrevételezése azzal a tanulsággal is szolgál, hogy felismerjük, a történelem és maga az élet is több szálon futó események sorából áll. Ha a történelmet csak megszokott, egyetlen szempont szerint kiválasztott vonalában nézzük, akkor ez a korszak a Római Birodalom legstabilabb időszaka volt, amíg valójában a birodalom perifériáján világtörténelmi jelentőségű forrongások mentek végbe.
Borítóképünkön: David Roberts: Jeruzsálem ostroma és elpusztítása a rómaiak által Titusz vezetésével, Kr. u. 70-ben. Olaj, vászon, 1850. Wikipedia
A forrás:
Josephus Flavius: A zsidó háború. (Ford. Révay József). Bibliaiskolák közössége. Budapest, 1990.
A műre való hivatkozások pusztán a mű könyveinek, fejezeteinek számával, idézett hivatkozás esetén az említett kötetben szereplő oldalszámmal szerepelnek.
Felhasznált szakirodalom:
Grüll Tibor: Áruló vagy megmentő? Flavius Josephus élete és művei. Kalligram. Pozsony, 2010.
[1] Iosephus Flavius: A zsidók története. 18. 3. 3.
[2] III. 7.
[3] http://www.termeszetvilaga.hu/szamok/tv2009/tv0907/nagy
[4] Josephus Flavius előszava. 19.
[5] VI. 9. 442.
[6] Maga a fordítás elkészítése is különleges körülményekre utal, ugyanis először 1946-ben jelent meg.
[7] Bevezetés 12.
[8] Stadion:
[9] III. 10. 269-270.
[10] III. 10. 270.
[11] Teljes nevén II. Heródes Agrippa zsidó király, I. Heródes Agrippa fia, Kr. u. 50-től haláláig, 100-ig uralkodott.
[12] III. 10. 270-271.
[13] IV. 8. 320.
[14] IV. 8. 320-321.
[15] V. 9. 381.
[16] http://www.jewishencyclopedia.com/articles/3113-bernard-of-clairvaux