A rendszerváltás szimbolikus lezárása; az 1992-es „szobortalanítás”

 László Andor

Ahogyan korábbi cikkünkből láthattuk, a 20. század kezdetét és végét egyaránt szobordöntések jelölték, a mindenkori rendszerváltások elmaradhatatlan velejárója volt az előző korszak szimbólumaival való leszámolás. Az emlékművek és az utcanevek ilyenkor cseppet sem voltak biztonságban. A köztéri szobrok körüli viták napjainkra sem csitultak, ám az utolsó igazán nagyszabású szoboráthelyezési akcióra 1992-ben került sor. A szovjet megszállásra, a kommunista ideológiára emlékeztető emlékművek eltávolítása már 1989-ben megkezdődött országszerte, Budapesten elszállították a városligeti Lenin-szobrot, vagy levették például a Kun Béla (ma Ludovika) téren a Tanácsköztársaság vezetőit megörökítő három domborművet.[1] Több helyen (például Budapesten, Debrecenben, Veszprémben[2]) szobordöntésekre is sor került.

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

Sok településen azonban még 1991 őszén is álltak a sokakat zavaró alkotások. Alig két héttel az 1956-os forradalom évfordulója előtt Boross Péter belügyminiszter körlevélben fordult az önkormányzatokhoz, amelyben az egész országban sürgette a régi rendet jelképező köztéri műalkotások eltávolítását az ünnepig. Arról írt, hogy tudomása szerint „spontán akciók” készülnek a szobrok eltávolítására, az önkormányzatok döntéseikkel éppen a döntéseket előzhetik meg.[3]

Ledöntött Lenin szobor (Varga Imre szobrászművész alkotása, 1983) a váci Posta parkban, 1990. (Vimola Károly/FORTEPAN, 250447)

Boross párttársa, a szoborügyben illetékesnek számító Budapest Galéria vezetője, Zsigmond Attila országgyűlési képviselő értetlenül fogadta a levelet, hiszen számos helyen már megszabadultak ezektől az emlékművektől, míg a fővárosban „gondos előkészítő munka” folyt annak érdekében, hogy felmérjék, melyek a polgárokat „elviselhetetlenül” zavaró szobrok. A fővárosi önkormányzat már 1991 januárjában kérte a kerületeket, nevezzék meg az elbontásra vagy átalakításra szánt emlékműveket, de több helyről még őszig sem érkezett válasz. Már ekkor felmerült a XXII. kerületben létrehozandó szoborpark terve, ahová az egykori diktatúrára emlékeztető alkotásokat szállítanák. Zsigmond szerint a levél riasztó, a határidő betarthatatlan, a miniszter kérésének megfelelően, az „európai kultúra hagyományainak megfelelően, a közvélemény bevonásával” lehetetlen ennyi idő alatt megszervezni az eltávolításokat. Ugyanő fenyegetőnek tartotta a „spontán akciók” említését, amivel nyomást akartak gyakorolni a helyi hatóságokra.[4] 1991. október 23-án így még helyükön álltak a szobrok, mindössze Kun Béla Vérmezőn álló emlékművét „csomagolták be”, papírba burkolták (mint már az előző évben is).[5]

Osztapenkó szobrának leemelése az M1-M7 kivezető szakaszánál. A Kurír címoldalon közölte a fényképet! (Kurír, reggeli kiadás 1992. szept. 24. 1.)

A Fővárosi Közgyűlés 1991. november 28-i ülésén döntött közel 50 eltávolításra javasolt, 1945–1989 között felállított emlékmű, dombormű, emléktábla sorsáról, és ugyanekkor intézkedtek a szoborpark létesítéséről is. A legnagyobb vita a város határában, két forgalmas útszakasz mentén, az M1-M7 közös kivezető szakaszán, illetve a 4-es főútnál elhelyezett Osztapenko és Steinmetz-szobrok körül alakult ki. Ráday Mihály városvédő és több képviselőtársa is megtartotta volna őket, hiszen azok a második világháborúra emlékeztettek, ugyanakkor fontos találkozóhellyé, tájékozódási ponttá váltak a budapestiek számára. Mások úgy vélték, az alkotások „az utca emberének érzületeihez kapcsolódnak”, nem politikai szempontból kellene őket megítélni, olyan mértékben részévé váltak a városnak, hogy eltávolításuk sebet ejtene annak arculatán. Ezek az érvek azonban nem győzték meg a többséget, így hamarosan a két egykori szovjet parlamenternek is távoznia kellett. Az eltávolítások végrehajtásának határidejét 1992. december 31-ben jelölték meg.[6] Az ügy iránti felfokozott érdeklődést, annak közéleti fontosságát jelzi, hogy egy kulturális folyóirat a döntések mellett hosszú részleteket közölt a közgyűlés vitájáról is.[7]

Repül a katona. (Kurír, reggeli kiadás 1992. jan. 28. 3.)

Sok esetben eltüntetés nélkül sikerült megváltoztatni a szobrok jellegét, üzenetét. A Gellért-hegyen található Felszabadulási emlékműről 1992 elején leemelték a szovjet katonát,[8] leverték a talapzat feliratait és domborműveit, a cirill betűs feliratot, az aranyozott ötágú csillagot, a címert is. Ezzel „lehámozták” róla mindazt, ami a szovjet megszállást fejezte ki, és fokozatosan Szabadság-szoborrá vált, amely a gonosz vereségét és a jó győzelmét megjelenítő allegorikus alakjaival a második világháború befejezését ünnepelte. [9] Szintén Szabadság-emlékműként maradhatott a helyén például Kispesten a Városháza téren 1960 óta álló Felszabadulási emlékmű, amely egy szimbolikus nőalakot ábrázolt, és amelynek feliratait 1992 tavaszán tüntették el.[10] Országszerte még számos helyen történt hasonló átalakítás.

A letakart Szabadság-szobor. (Új Magyarország 1992. jún. 26. 24.)

Egy nagy port kavart ironikus művészi gesztusként 1992 júniusában a szovjet csapatok kivonulásának első évfordulóján a főváros fölé emelkedő Szabadság-szobrot hatalmas (és sokak számára túl drága) fehér lepelbe burkolták, amiről címoldalon számoltak be a lapok.[11]

Nem minden szobor volt azonban ennyire szerencsés. Ugyanebben az évben július végén egy hajnalban Csillaghegyen ledöntötték az ottani Felszabadulási emlékművet, amelyen Niké istennő az olajág mellett ötágú csillagot tartott. Az akcióban (MDF-es és SZDSZ-es) önkormányzati képviselők is részt vettek, így a sajtóban élénk vita kísérte az eseményt és a rendőrségi vizsgálatot arról, hogy köztörvényes bűncselekmény történt-e. Tarlós István III. kerületi polgármester ellenezte a rongálást, ám védelmébe vette az elkövetőket, hiszen a helyi önkormányzat már előző év februárjában javaslatot tett a szobor eltávolítására, ám azt nem sikerült végrehajtani, mert a Fővárosi Közgyűlés volt az illetékes az ügyben. Számos további politikus is megszólalt a kérdésben, köztük Ráday Mihály, Tamás Gáspár Miklós (SZDSZ) vagy Hegyi Gyula (MSZP).[12] Egy újság az istennő nevét viselő sportszergyártó cég közismert jelmondatával figurázta ki a történteket: „Just do it!”, azaz „Csináld csak!”[13] A rendőrség végül csupán az ismeretlen darukezelőt tette felelőssé a történtekért, az őt foglalkoztató politikusokat nem, így a szobordöntés ügyében hamarosan megszüntették az eljárást.[14] A ledöntött szobor fejét lefűrészelték, és az eltűnt, de később a művész újramintázta, 1999-ben Bátonyterenyén a szobrot Flóra néven ismét felállították, a nőalak által tartott babérágon a korábbi ötágú csillagot egy virággal helyettesítették.[15]

A csillaghegyi szobordöntők „nyíltan vállalt politikai akciónak” tartották tettüket, és az emlékmű letört karját a Budapest Galéria igazgatójának adták át. Zsigmond Attila úgy vélte, a tettesek meggyorsították a főváros döntésének végrehajtását.[16] Ugyanezt szorgalmazta az egykori 1956-os felkelőparancsnok, Pongrátz Gergely, aki a Politikai Foglyok Országos Szövetsége (Pofosz) nevében ultimátumot intézett a főváros vezetéséhez: szeptemberig távolítsák el az előző rendszerhez kötődő politikai jellegű szobrokat, ha nem, ezt ők fogják megtenni.[17] Végül megegyeztek: Budapest önkormányzata vállalta, hogy október 23-ig eltűntetik őket,[18] Pongrátz pedig „türelmet kér bajtársaitól az önkényes szobordöntések elkerülése érdekében.”[19]

A ledöntött csillaghegyi szobor. (Magyar Hírlap 1992. aug. 4. 3.)

A szeptemberben zajlott „szobortalanítás” körülbelül harminc emlékművet érintett. Elszállították például a Gellért-téren és a Vigadó előtt található szovjet hősi emlékműveket, a Tanácsköztársaság Vérmezőn és a Dózsa György úton található emlékművét, a hűvösvölgyi Munkásmozgalmi emlékművet, Osztapenko és Steinmetz[20] kapitány szobrait.[21] A Köztársaság (ma II. János Pál pápa) térről elvitték az ellenforradalom mártírjainak emlékművét, valamint az 1956. október 30-án, a pártház védelmében meghaltaknak emléket állító domborművet is. A szovjet nagykövet javaslatára viszont a helyén maradt a Szabadság téren a Szovjet hősi emlékmű.[22]

A legnagyobb felzúdulás a Jászai Mari téren található kubista Marx és Engels szobor eltávolítását kísérte. A két 19. századi gondolkodót sokan ártatlannak tartották a később a nevükben elkövetett gaztettekért, emlékművüknél október 6-án többszáz fős tüntetést tartottak, amelyen számos értelmiségi és parlamenti képviselő is részt vett.[23] Ezen elénekelték az Internacionálét, majd a Himnuszt és a Szózatot is, egy cikk pedig Ez a Marx lesz a végső címmel számolt be a történtekről. Két nappal később, a bontáskor, a tiltakozók távoltartása érdekében a rendőrség körbekordonozta a teret, ahol megjelent Zsigmond Attila és Ráday Mihály is. Utóbbit hangosan szidalmazták, bár itt is elmondta, hogy a szobor megtartása mellett szavazott, ám a közgyűlés döntése ebben nem támogatta őt.[24] A két filozófus alakja összefonódott a kommunista rendszerrel, az eltávolított alkotás pedig nem csupán a megörökített személyiségeknek, hanem az őket szoborba öntő korszaknak is emléket állított. Attól pedig ekkor sokan mindenáron meg akartak szabadulni. Végképp el akarták törölni annak a rendszernek a nyomait, amelynek egyik jelmondata éppen „a múltat végképp eltörölni” volt.

Tiltakozás Marx és Engels szobránál. (Köztársaság 1992. aug. 28. 21.)
Marx és Engels szobrának eltávolítása a Jászai Mari térről. (Népszava 1992. okt. 9. 5.)

A 1992-es szobortalanítások jellegét, nagy számát, lebonyolítását jól mutatja a XVIII. kerület (Pestszentlőrinc és Pestszentimre) példája. Itt az önkormányzat kérdőíven kérte ki a lakosság véleményét,[25] majd hat emlékmű és -tábla elbontását javasolta. Ezek közül a legismertebb kétségkívül a 4-es főút városból kivezető szakaszán álló Steinmetz-szobor volt. Az eredetileg még kétalakos, 1948-ban felállított szobrot (ennek átadása látható a lentebbi Filmhíradó felvételen) az 1956-os forradalom idején felrobbantották, majd két évvel később már egyalakos változatban állították fel ismét.

Végül 1992-ben emelték le és szállították az akkor kialakított Szoborparkba. A tervek szerint talapzata helyén maradt volna, ám utólag azt is elvitték, és valahogyan a Margit-szigetre került az ottani halastóban álló Rákász fiú szobra alá.[26] Alig három évet élt meg köztéren a Marxfalva-emlékkő,[27] ami a belügyi népbiztos 1919-es rendeletét örökítette meg. Ez alapján Pestszentimre elődje, Soroksárpéteri önállósult és felvette a Marxfalva nevet. Az emlékkő később egy helytörténeti gyűjteménybe került.[28] Hányatott múlt jutott osztályrészül a Lány galambokkal szobornak, amit Felszabadulási Emlékműként állítottak fel 1970-ben, majd a lakosság kérésére a helyén hagytak, eredeti feliratát PAX-ra cserélték, így békeemlékművé vált. A Kossuth-tér felújításakor 2018-ban elszállították,[29] majd 2020 ősze óta az Eötvös Loránd Általános Iskola egyik épületét díszíti.[30] A helyén maradt az 1976-ban felállított Szovjet hősi emlékmű, az alatta eltemetett katonák exhumálásához és újratemetéséhez az orosz állam nem járult hozzá. 1992-ben azonban levésték róla az ötágú csillagot, mellette pedig táblán tüntették fel a második világháború helyi áldozatainak neveit, ezzel az alkotás háborús emlékművé lényegült át.[31]

File:Captain Steinmetz (mikus Sándor 1958), Memento Park.JPG
Steinmetz Miklós szobra (Mikus Sándor, 1958) a Mementó Parkban, 2011. (Wikimedia Commons)

Az 1992-eshez hasonlóan nagyszabású változásokra a későbbiekben már nem került sor. A szoboráthelyezések, átértelmezések, utca át- és elnevezések ugyanakkor máig napirenden vannak, képesek látványosan kifejezni a mindenkori hatalom ideológiai elkötelezettségét, értékrendjét.

Az 1992-es “szobortalanítás” a karikaturistákat is megihlette (Mai Nap 1992. okt. 3. 12.)


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


A nyitóképen Steinmetz-szobor eltávolítása. Pápai Tamás László: Szoborsorsok a rendszerváltozás után. bp 18. Városkép XXIX. (2020) 8–9. 74. (Forrás)

Jegyzetek, felhasznált források:

[1] Osztapenko lépést vált? Magyar Nemzet 1991. okt. 17. 7.

[2] Kurír Esti kiadás 1991. ápr. 15. 3.

[3] Szobrok – döntés előtt? Népszabadság 1991. okt. 10. 4.

[4] Szobrokról ne politikusok döntsenek. Magyar Hírlap 1991. okt. 11. 1, 3. Ld. még: Most is sokba kerül Lenin. Népszava 1991. okt. 16. 1, 5. A szoborpark ötletéhez ld. még: Kurcz Béla: Osztapenko lépést vált? Magyar Nemzet 1991. okt. 17. 7.

[5] Kun Béla szobrát „becsomagolják” Magyar Hírlap 1991. okt. 22. 3. Ld. még: Szuhay Balázs: Szoborfelleplezés. Új Magyarország 1991. nov. 2. 13.

[6] Fővárosi Közlöny 42. (1992) 1: 18, 23–25.

[7] A Fővárosi Közgyűlés vitája és határozatai a főváros közterein elhelyezett politikai tartalmú képzőművészeti alkotások sorsáról. Eszmélet 4. (1992) 13–14: 171–187.

[8] Repül a katona. Kurír reggeli kiadás 1992. jan. 28. 3. Reggeli Pesti Hírlap 1992. jan. 28. 1.

[9] Osztapenko lépést vált? Magyar Nemzet 1991. okt. 17. 7.

[10] Magyar Nemzet 1992. ápr. 30. 5. https://www.kozterkep.hu/13461/szabadsag-emlekmu

[11] Szoborfelleplezés a Gellért-hegyen. Mai Nap 1992. jún. 24. 6. Leplezetlen butaság. Kurír reggeli kiadás 1992. jún. 24. 6. Minek a szabadságot letakarni. Kurír esti kiadás 1992. jún. 25. 8. Ma „leplezik le” a Szabadság-szobrot. Népszabadság 1992. jún. 25. 10. Új Magyarország 1992. jún. 26. 24. Ludas Matyi 1992. júl. 15. 8-9. Maszkabál a Gellérthegyen. Média 1992. júl. 9. 6. Boros Géza: A Gellért-hegy fantomja. Élet és Irodalom 1992. júl. 10.

[12] A polgármester is egyetért a szobor ledöntésével. Magyar Hírlap 1992. aug. 4. 3. képpel. Mai Nap 1992. aug. 4. 3. képpel Politikai tett vagy köztörvényes bűncselekmény? Népszabadság 1992. aug. 4.

Magyar Hírlap 1992. aug. 6. 1, 5. Hegyi Gyula: Niké, a bolsi. Magyar Hírlap 1992. aug. 6. Uo. 7. Csoknyay Edit: Szent királyainktól Nikéig. Politikai szoborváltás. Népszava 1992. aug. 6. 4. Magyar Nemzet 1992. aug. 8. 4. Niké istennő átváltozásai. Magyar Fórum 1992. aug. 13. 3. Magyar Hírlap 1992. aug. 18. 7. Sajtóvita. Új Magyarország 1992. aug. 18. 24. Tamás Gáspár Miklós: Szoborügyek. Magyar Hírlap 1992. aug. 22. 7. Döntést, ne döntögetést! Interjú Ráday Mihállyal. Köztársaság 1992. aug. 28. 13-14.

[13] Vasárnapi Hírek 1992. aug. 9. 8.

[14] Niké bűne: a csillag. Népszava 1992. júl. 30. 1, 4. Köztörvényes tett vagy bűncselekmény? Népszabadság 1992. aug. 4. 21. Dőljön, ami nem tetszik? Mai Nap 1992. aug. 4. 3. Pesti Hírlap 1992. aug. 5. 1. Siránkozó vörösök, fájdalmas istennők. Új Magyarország 1992. aug. 4. 5. „Minden szobor mellé nem állíthatok rendőrt.” Népszabadság 1992. aug. 5. 20. Halda Aliz: „A múltat végképp eltörölni…” Népszabadság 1992. aug. 14. 11.

Új Magyarország 1992. aug. 18. 24. A bűnös darus. Magyar Hírlap 1992. szept. 11. 5.

[15] https://www.kozterkep.hu/7623/felszabadulasi-emlekmu#  https://www.kozterkep.hu/12347/flora

[16] Karátadás. Népszabadság 1992. aug. 11. 4.

[17] Ultimátum szobordöntésre. Magyar Hírlap, 1992. aug. 6. 4.

[18] A polgármester is egyetért a szobor ledöntésével. Magyar Hírlap 1992. aug. 4. 3. képpel. Mai Nap 1992. aug. 4. 3. képpel Politikai tett vagy köztörvényes bűncselekmény? Népszabadság 1992. aug. 4.

Magyar Hírlap 1992. aug. 6.

1, 5. Hegyi Gyula: Niké, a bolsi. Magyar Hírlap 1992. aug. 6. Uo. 7. Magyar Nemzet 1992. aug. 8. 4. Niké istennő átváltozásai. Magyar Fórum 1992. aug. 13. 3.

[19] Magyar Nemzet 1992. aug. 8. 4.

[20] Róluk ld. A Steinmetz- és az Osztapenko-szobor is „lépést váltott” Magyar Honvéd 3. (1992) 41: 42–43.

[21] Hétfőtől kezdik el bontani a múlt szobrait. Népszabadság 1992. szept. 10. 1, 5.

Osztapenko lépést vált. Megkezdődik a szoborbontás. Magyar Nemzet 1992. szept. 10. 4.

Irány a skanzen. Szobortalanítás Budapesten. Magyar Nemzet 1992. szept. 15. 1.

Magyar Nemzet 1992. szept. 24. 5.

  1. Sz. E. Engelstelen Marxtalanság. Kurír 1992. okt. 9.

Osztapenko lépést vált. Magyar Nemzet 1992. okt. 17. 7.

Leléptették Osztyapenkót. Magyar Szó 1992. szept. 24. 3.

[22] Kurcz Béla: „Április 4-ről szóljon az ének”? Szobortalanítás a fővárosban. Magyar Nemzet 1992. ápr. 4.

[23] Ez a Marx nem lesz a végső. Népszabadság 1992. okt. 15. 10.

[24] Népszava 1992. okt. 9. 5. Filozófusbontás. Kurír – reggeli kiadás. 1992. okt. 9. 6. T. Sz. E. Engelstelen Marxtalanság. Kurír 1992. okt. 9. Kurír esti kiadás 1992. okt. 16. 9. Zimányi Tibor: Ellenvélemény a szobordöntések ügyében. Magyar Hírlap 1992. okt. 15. 7.

[25] Most is sokba kerül Lenin. Népszava 1991. okt. 16. 5.

[26] https://www.tomorylajos-muzeum.hu/helytortenet/digitalis-helytortenet/szoborsorsok/

https://fovarosi.blog.hu/2013/07/11/hogy_kerult_steinmetz_kapitany_kove_a_margitszigetre

[27] Avatásáról ld. 168 Óra 1990. okt. 2. 31.

Népszabadság. Budapest melléklet 1994. máj. 13. III.

[28] Erről ld. pl. Pándy Tamás: Marxfalva: a világ első Marx Károlyról elnevezett települése. Bp. 1989.

[29] https://www.bp18.hu/images/2018_TUI/m%C3%A1jus/KT0508rk/HK0508rk.pdf

[30] http://18kerterkepen.hu/emlekmuvek.php

[31] Szabad Föld 1992. dec. 8. 9.

Facebook Kommentek