Mátyásunk szobra hol késel az éji homályban?! – Hogyan nem készült el Hunyadi Mátyás reformkori emlékműve
László Andor
Napjainkban ismét felmerült a terv Hunyadi Mátyás csontjainak azonosítására, majd azok újratemetésére egy erre a célra létrehozott nemzeti kegyhelyen Székesfehérváron. Nagy királyunk mindig kitüntetett helyet kapott a magyar emlékezetpolitikában, kolozsvári vagy a budai várban található szobrai közismertek csakúgy, mint a róla készült híres 1476-es portré. Köztéri lovasszobra viszont máig nincs a fővárosban (a kolozsvári alkotás modellje látható a budai vár Hunyadi termében). Pedig már a reformkorban kísérletet tettek nagyméretű szobra felállítására, és szintén felmerült a „nagy férfiak” síremlékei kultuszhellyé tételének gondolata is.
A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült
1839-ben a „honunk évkönyveiben vezércsillagokként” előtűnő „nagy férfiak” iránt keblükben „elolthatatlan vágyat” érző hazafiak az elődöknek a haza „szebb létre juttatásában szerzett érdemeikért tartozó” hálájukat emlékművel kívánták kifejezni. Társulatot alakítottak azzal a céllal, hogy szobrot állítsanak a fővárosban „a magyarok legdicsőbb királya”, Hunyadi Mátyás tiszteletére, „kinek neve szent hagyomány gyanánt hangzik a magyar ajkakról.” Az emlékmű megvalósítását a kor égető kérdései közé sorolták, amelyekben a magyarságnak bizonyítania kell, hogy van helye a nagy nemzetek közt. Keserűen állapították meg, hogy a külföld követni való remekeinek tisztelete helyébe annak mindenben való bálványozása lépett, „s önokozta vaksággal hátatfordítás mindennek, mi hazai.” Megjelent azonban a „nemzet géniusza”, felébredt a vágy a köz javára való együttműködésre, bekövetkezett a szellemi újjászületés rég várt időszaka, nem lehet már többé egyhelyben toporogni.
Az egymással vetekedve emlékműveket állító nyugati államokat követve a társaság is összekötötte a nemzeti ébredés, a haladás és a közjóért való cselekvés ügyét a művészetek pártolásával: „jaj annak a nemzetnek, amely nem becsüli művészeit.” Méltatlannak tartották, hogy a kor jeles szobrászainak magyar tanítványa, Ferenczy István munka nélkül tengődik, őt bízták meg tehát a szobor elkészítésével. A költségek fedezésére pedig országos adománygyűjtést indítottak. A kezdeményezés országos visszhangot váltott ki:
„mindenfelé ahol igaz magyar vér buzog, a szobor lelkes pártolásra talált”.[1]
Szeged város tanácsa „örömérzettel” értesült róla, Sáros vármegye „láng buzgalmú” rendjei „lelkes méltánylattal” támogatták a tervet, amelyet Pécsett is kedvezően fogadtak. Volt, aki arról biztosította a társaságot, hogy ha koplalnia kell, akkor is örömmel áldoz az ügyért. Erdélyből egy tanár arról számolt be, hogy a társulat felhívása „fölveré mély álmából lelkünket”, a nemzet szunnyadó szellemét, ezért „repülni” szeretnének, feláldoznák javaikat, egybecsődítenék „az ó és új világ minden művészeit” csakhogy valódi „isten-emléket” állíthassanak Mátyásnak „az agg Gellértre.”[2] A lapok éveken keresztül szorgalmasan közölték a szoborra adakozók névsorát: szerepel köztük gróf, több zsidó közösség, sőt három 10, 11 és 13 éves barsmegyei testvér is, akik zsebpénzüket ajánlották fel a nemes célra.
Az emlékmű kapcsán élénk vita bontakozott ki, amely rávilágít a születőben lévő nyilvánosság jelentőségére, befolyására. A tollharcban résztvevők köre igen széles, akad köztük író, művész, újságíró, plébános, politikus, tanár, szerzetes-hitszónok. Pozsonyban vagy Nagyenyeden éppúgy téma a szobor, mint Baranyában vagy Ugocsában, ahol a megyegyűlésre összegyűlt nemesek vizsgálták és minősítették a tervet. Feltűnő a sajtó kitüntetett szerepe, a megszólalók igénye nézeteik kifejtésére, ütköztetésére, valamint az elhangzó vélemények olykor szenvedélyes, máskor visszafogott hangneme, amelyet csak kivételesen zavart meg személyeskedés vagy durva kirohanás.
Helyszínként többen javasolták a Gellért-hegyet, amely mint „ünnepélyes megszentelt pont” tornyosul a Duna és a főváros fölé. Mátyás úgy tekinthetne le innen „hálás hazájára, mint éltében, midőn szerelmesen nemzete boldogságába, költői tündér fönlengéssel megállott e halmokon.” Budán ajánlották még a vár udvarát,[3] a Sándor-palota előtti teret, Pesten pedig a Piac-teret (ma Erzsébet-tér). Egy elképzelés szerint a szobornak a város zajától távol kellene állnia; ott érvényesülhet ugyanis igazán, ahol „a hálás utókor a szabad, és friss lég által” képes lesz kiemelkedni „a halandó élet kisszerűségéből”, és „egész fenségében” érezni „a nagy s üdvös benyomást, mit egy nagy művész megdicsőítette emberiség-bajnok emléke ébreszthet.” E fennkölt érzelmeket nem válthatná ki az emlékmű egy piacon vagy egy köztéren, ahol a járókelőket a mindennapok bajai nyomasztják, nincsenek az emelkedett gondolatokra hangolódva.[4]
A költséges szobrok helyett felmerült a dicső elődök tiszteletére tartott ünnepségek gondolata, „hol dal, beszédek lelkesítsék az összegyűlt utódokat.”[5] Mátyás emlékének valódi nemzeti ünnepet szentelnének, „a feledhetetlen nagy királyt halhatatlanítót s nemzetünket követésre méltó nyomdoki után buzdítót.” Az uralkodó születésének közelgő négyszázadik évfordulójára kolozsvári szülőházát nevelőintézetté alakíthatnák, míg a fővárosban megválasztása vagy bevonulása okán tarthatnának emlékünnepet Rákosmezőn, esetleg a Duna jegén, „hogy ott álljanak el nem puhult tisztelői, hol hajdan a Hunyadi-ház fegyveres barátai.” Székesfehérváron halála évfordulójára lehetne emlékezni, Vörösmarty írhatna sírverset számára.[6] Számosan viszont fölöslegesnek tartották a nagyméretű szobrot, szerintük az ország jelenlegi helyzetében az pazarlás lenne, elég volna mellszobrot készíteni, amely a Nemzeti Múzeumban kialakítandó panteonba kerülne. Ide
„járathatjuk aztán gyermekeinket mintegy iskolába, hol a magyar derékek s valódi nemes nagyok képeiről olvashatják s megtanulhatják, mint kell élni, hogy a jó s nemes lelkű hazafit tiszteljék emberben az utódok!”[7]
Egy másik javaslat szerint Ferenczy munkái egy erre a célra épült emléktemplomban lennének a „jövendőségnek szívemelő példa gyanánt örökítve.”[8]
Azt panaszolták, hogy „Mátyásról nincs egy növényünk, bányánk, ezredünk, intézetünk stb. elnevezve.” Egyesek szerint emlékét a szobornál jobban szolgálná a szegények oktatását biztosító, vagy a rászorulóknak segítséget nyújtó, róla elnevezett „nemzeti intézet”, esetleg egy pesti lelencház, melyekre sokkal nagyobb szükség van. Az ezekről merengő szerző a nagy királyt „intézetében” tudósok közt képzeli el, „népszerűt a nép között”, azokat pártolva, és nemzetét általuk emelve. Mintaként a bécsi orvosi akadémiát, a Josephinumot, illetve a nemes ifjak számára létrehozott nevelőintézetet, a Theresianumot állítja – ezekben „nagyobb” II. József és Mária Terézia, mint bármely óriási lovasszoborban vagy kődarabban.[9] A múlt felidézésének nem csupán a nemzeti öntudat megerősödését kell szolgálnia, azt összeköthetik a nép felemelésével, szellemi gyarapodásával. Műszaki egyetem vagy művészeti akadémia, esetleg szobrász-műhely kialakítása inkább hasznára válna a nemzetnek, mint Mátyás szobra, amely „egy szép nyári éj szülte álomkép”. Előbb embereket kellene képezni, akik képesek értékelni a művészeti alkotásokat.[10] Ilyen módon összefonódott a reformkor népnevelő, kulturális programja, a szegények, műveletlenek felemelése az emlékezet ügyével.
Az ország szegénysége, a „temérdek szoborfölötti szükség” miatt a tervezett alkotás a fölösleges pénzkiszórás jelképévé is vált.[11] Egy Zemplén megyei árvízről szóló tudósítás arról panaszkodik, hogy százezrek kerülnek az éhenhalás szélére, miközben
„hazafi társai Pesten hogy kacaghassanak színházat építeni adják ki pénzeiket. Van itt szomorú darab elég, segítsen könnyeinket letörleni, s öröm kacajra fakadhatni víg darab nélkül is, s szebb szobrot lehet ekként állítani a szándéklott Mátyásénál.”[12]
Mások ellenben úgy vélték, az ország bajait azzal nem orvosolhatják, ha lemondanak a szoborról. Amint a gazdagok megszűnnek pazarló életmódot folytatni, például vagyonokat költeni külföldi fürdőkre, Párizsból rendelt ruhákra, ahogy a tehetősebb középosztály tagjai közül eltűnnek azok, akik folyton
„lármáznak a hazafisággal, de a hazáért egy krajcárt sem akarnak adózni, mindjárt minden fog menni… lesz színház, szobor, s minden.”[13]
Szinte minden megszólaló el akarta választani a szobor ügyét a művész megsegítésétől: a „nemzeti célt” nem rendelhetik Ferenczy alá,[14] így ugyanis a másodlagos kérdés (vagyis a szobrász személye) megelőzné az elsődlegest (az emlékmű tárgyát). Egy ilyen „óriási nemzeti vállalkozásnak” „páratlan remeknek kellene lennie”, azt lehetőleg „Európa legelső művésze” készítse. Ennek érdekében nyílt pályázatot írnának ki, a beérkezett munkákat a közvélemény elé tárnák, hogy bárki minősíthesse azokat.[15] Egy megfontoltabb vélemény szerint a beérkező pályamunkákat szakértők bírálnák el a bécsi képzőművészeti akadémián, hiszen Magyarországon nincs, aki érdemben megítélhetné azokat. Így kerülnék el, hogy olyan szobor kerüljön köztérre, „amely a nemzet méltóságával meg nem férhet.” [16]
Természetesen akadt, aki Ferenczy védelmére kelt, ám nem tehetsége okán, hanem nemzeti büszkeségből ragaszkodott személyéhez, hiszen ha tőle megtagadnák a szobor készítését, azzal „egész Európa hallatára kikiáltanák”, hogy az ország nem képes saját erejéből „egy dicső szobor felállítására”. Ezzel e téren is a külföldre szorulnának, „s ekképp kora sírt ásnánk a művésznek, hogy csak feljáró lélekként lézengjen közöttünk.”[17] Személyeskedéssel, hazafiatlansággal is megvádolták a berzenkedőket, akikből hiányzik a „nemzeti érzés”, vélekedéseiket „többnyire fellengzős kozmopolitizmus” jellemzi.[18]
Javában zajlott a vita, amikor napvilágot látott Ferenczy terve, amelyet a pesti Piac-térre szánt. A művész igyekezett áthidalni a helyszínként szolgáló forgalmas köztér hétköznapisága és az emelkedett emlékezéshez szükséges ünnepélyesség közti ellentétet. Mátyás lovasszobra ugyanis nagyméretű sírkamra-szerű talapzatra kerülne, amelyet kívül fehér márványból készült mozgalmas domborművek díszítenének. Az antik mintára készült föld alatti sírház mauzóleumhoz hasonló szerepet töltene be, itt helyezte volna el Ferenczy a király mellszobrát, mögötte kőbe vésve rövid életrajzát, valamint a Mátyás életének fontos eseményeit megörökítő további domborműveket. Ezzel olyan helyszín jönne létre, ahol a bemutatott történeti személyiség élete, tettei megihletik, lelkesítik a nézőt, az ott látottak „újabb meg újabb eszmét gerjesztenek benne”.[19] A külső világ zajától elzárt, ám természetes fénnyel megvilágított elmélkedésre alkalmas térben a látogató átélheti az elmúlt idők felemelő pillanatait, a hajdani nagyság iránti nosztalgiát, egyúttal betöltheti őt a nagy tettek véghezvitelének vágya is. A művész összetett képet szeretne nyújtani a királyról, akit a lovasszobor úgy mutatna be, mint hős, törvényszolgáltató, a tudományok s művészetek barátja, míg a talapzat kamrájában viszont „a sors súlyos keze alatt szenvedő emberként” jelenne meg.[20]
A nyilvánosságra hozott tervet szinte egyöntetű elutasítás fogadta. Elsősorban az uralkodó testtartását és öltözékét kifogásolták: nem elég magyaros, nem elég hősies, nem sugároz kellő méltóságot. A keleti és nyugati birodalmakat „megrendítő” király szégyenlősen lesütött fejével balra „vonít, mint egy kéregető zarándok,” miközben kezeit köpönyegbe dugja, „mint egy didergő drótos.” A szobor a nyárspolgáriasság ideálját testesíti meg, azon Mátyás nem diadalmas hősként, hanem „szelíd, lojális, tudományos férfiúként” mutatkozik. A klasszicizmus nemzetietlen jelmezében valójában a jóérzésű, nyugodt nyárspolgár, a hű alattvaló ideálja rejtőzik – ezzel szemben a művésznek „az egész magyar nemzet legfőbb lelkületét… büszkeséggel páros komoly méltóságát”, a magyar „népfaj termetét, arcvonásait, magatartását, mozgását” kellene kifejeznie. A romantika fénykorában külsőségekben is „nemzeti irányt” követeltek – nincs szükség a külföld tévedéseinek „majmolására”, a rómaiság bálványozására.[21] Mások „egy bú- és kor-nyomott romai konzulra” véltek ismerni a királyban, a magyaros ruha hiányát egyenesen történelemhamisításnak minősítették. Képtelenség, hogy csupán a paripa szügyelőjén jelenik meg egy apró magyar címer, ami azt bizonyítja, hogy a művész nem fogta fel e szimbólum jelentőségét. Azt is felvetették, hogy a királynak kardjával Bécs felé kellene mutatni, jelezve a világnak, hogy meghódította a császárvárost.[22]
Ferenczy válaszaiban kioktató hangnemben, fölényeskedve elutasított minden bírálatot – azok szerinte nem műve, hanem személye ellen szólnak, a „fogcsikorgatva” tiltakozókat tigrishez, tövises kóróhoz, skorpiókhoz, és pókokhoz hasonlította. A kifogásokra valójában nem válaszolt, saját érdemeit, hazafiságát, a művészet oltárán hozott áldozatait hangoztatta.[23] Mindez csak olaj volt a tűzre, a „faragatlan faragó” stílusa többeket felháborított, Ferenczy modora és az általa használt anyag közti hasonlóságról írnak: „vastag” személyeskedése, „rendkívüli felpattanása” valójában munkája fogyatékosságát, érvei hiányát bizonyítja. Nem elég a puszta jóakarat, pártfogás, a rosszul értelmezett hazafiság, meg kell teremteni a szilárd szakmai alapokon álló kritikát, a műbírálatot, amely „a művészet szabályait, a sokoldalú tapasztalást és az általa finomított ízlést” veszi alapul.[24]
Az ügy fontosságára jellemző, hogy Széchenyi egyik legismertebb munkájában a korai, ezért még nem időszerű tervek közé sorolta. Fölösleges az indítvány addig, amíg a magyarság nagy része írni-olvasni sem tud, egy talpalatnyi földdel sem bír, a városok főtere elhanyagolt, a mocsarak hatalmas területet uralnak, és például kórház is alig van. A legnagyobb magyar e sorait többen kifogásolták; elsősorban Vörösmarty Mihály álnéven írt szenvedélyes válasza figyelemreméltó. Ebben az író a szoborügy szimbolikus jelentőségét hangoztatta: az érzelmek nemesítésére alkalmas fejlett irodalom és művészet a nemzetté válás feltételei. Rámutatott a történelem kitüntetett szerepére is az ekkoriban formálódó modern nemzettudat kialakulásában: a közösségi emlékezet számára különösen fontos lenne a példamutató személyiségek tisztelete, amit jól szolgálnának a szobrok.[25] Ferenczy személyes támadásnak vette a gróf szavait, ezért is örült annyira Vörösmarty írásának, amely kétségtelenül némi gyógyírt jelenthetett számára a sok bírálat mellett. Végakaratának megfelelően a cikk egy példányát helyezték koporsójában feje alá.[26]
A kezdeti nekibuzdulás ellenére a gyűjtés alig haladt (három év alatt csupán a költség 13%-a gyűlt össze), így az emlékmű megvalósítása reménytelenné vált. Felmerült, hogy a több éve Magyarországon élő, Egerben és Esztergomban tevékenykedő Marco Casagrande olasz szobrász készítse el az alkotást, aki több különféle tervvel állt elő. Hamarosan egy szepességi fiatalember, a bécsi akadémia növendéke, Alexy Károly is jelentkezett saját kisméretű Mátyás-szobrával, amely a reneszánsz uralkodót, egyben a tudományok és művészetek mecénását ábrázolta, és nagy sikert aratott.
Eközben Ferenczy a közvélemény nyomására a szobor gipsz-mintáján kelletlenül magyaros ruhába öltöztette az uralkodót,[27] változtatott annak kéztartásán is.[28] A szobrász minden követ megmozgatott szobra érdekében, többször találkozott a nádorral, akit támogatónak kívánt megnyerni, Bécsben majd Pozsonyban folyamodott az uralkodó és az országgyűlés támogatásáért. 1844 őszén azonban a rendek végül nem szavazták meg a kért összeget az emlékmű számára. „Mátyásunk szobra »hol késel az éji homályban?!«” – kérdi egy korabeli lap,[29] egy másik fájdalomteljes nekrológot közöl: örök nyugalomra szenderültek a szobor körüli tervek. „Kimúlásuk oka részint korán-érés, részint éretlenség, részint a nemzeti betegség,” vagyis a szalmaláng-lelkesedés. Az újságíró mindezt a Bánk bán egy ismert sorával toldotta meg: „Aludjál hát, mohón kilobbant hazafiság.”[30]
A fejlemények lelkileg és anyagilag is megviselték Ferenczyt, aki adósságai megfizetése miatt kénytelen volt eladni budai házát, az elkészült mintákat összetörte, visszavonult szülővárosába, Rimaszombatra, ahol csalódottan, szegényen és elfelejtve élte le hátralévő napjait.[31] A nagy műveltségű, a művészetek iránt érdeklődő Teleki Blanka kezdeményezésére számos dagerrotípiát készítettek a szobor elkészült mintáiról, innen ismerhetjük jobban az egykori terveket. Abszurd ellentétként: néhány évvel később, a szabadságharc leverése után az első magyarországi történetpolitikai emlékművet annak a Heinrich Hentzinek állították a budai várban, aki elrendelte Pest felesleges ágyúzását, és megpróbálta felrobbantani a Lánchidat.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Jegyzetek, felhasznált források:
[1] N. N.: Kérelem a Hunyadi Mátyás emlékszobra ügyében keletkezett társasághoz! Hírnök, 1840. aug. 14.
[2] Hábor [Gáspár János]: Hunyady Mátyás emléke ügyében. Társalkodó, 1840. jan. 11.
[3] Novák Dániel: Schiller emlékszobra Stuttgartban, s néhány szó Mátyás király ércszobra iránt. Honművész, 1840. máj. 24.
[4] Literáti Nemes Sámuel: Szobrászat. Honművész, 1840. márc. 4.
[5] Gyulay: Cserhalom. Regélő, 1844. febr. 15.
[6] Társalkodó, 1842. márc. 2. Ld. még: Társalkodó. 1843. márc. 26.
[7] Gasparich Kilit: Mátyásnak legyen, de ne szoboremléke. Hasznos Mulatságok, 1840. ápr. 15.
[8] Mátyás király emléke és szobrászatunk ügyében. Társalkodó, 1840. ápr. 15.
[9] Gasparich Márk Kilit: Mátyásnak legyen, de ne szoboremléke. Hasznos Mulatságok, 1840. ápr. 15. Ld. még: Hírnök, 1840. máj. 4. Ld. még: Nyílt levél Mátyás szobra ügyében. Literariai csarnok, 1840. máj. 3.; Gáspár László: Észrevételek, a Hasznos Mulatságok 44. számában kijött gr. Fáy István úr Őmltga hazafiúi szíves nyilatkozására. Hasznos Mulatságok, 1840. júl. 1.
[10] Nemzeti Újság, 1842. aug. 20, okt. 12.
[11] Literariai csarnok, 1840. máj. 3.
[12] Nemzeti Ujság, 1840. júl. 4.
[13] Fáy István: Mátyás emlékét szoborral kell örökösíteni. Hasznos Mulatságok, 1840. máj. 30.
[14] Kövy László: Mátyás és Kölcsey emlékét ne szoborral örökítsük. Társalkodó, 1840. márc. 18.
[15] Hábor: Hunyady Mátyás emléke ügyében. Társalkodó, 1840. jan. 11.
[16] Novák Dániel: I. Ferencz austriai császár és magyar király emléke. Hasznos Mulatságok, 1840. febr. 8.; Novák Dániel: Schiller emlékszobra Stuttgartban, s néhány szó Mátyás király ércszobra iránt. Honművész, 1840. máj. 24.; Novák Dániel: Technikai észrevételek Mátyás király szobra fölött. Hasznos Mulatságok, 1840. szept. 30.; Novák Dániel: Műtani szempontok Mátyás király lovagszobráról. Társalkodó, 1840. okt. 3.
[17] Váradi Károly: Néhány szó a Mátyás szobra iránti javaslatokra. Társalkodó, 1840. febr. 8.
[18] N. N.: Kérelem a Hunyadi Mátyás emlékszobra ügyében keletkezett társasághoz! Hírnök, 1840. aug. 14.
[19] Idézi Meller Simon: Ferenczy István 1792-1856. Bp. 1905. 275-6.
[20] A honi szobrászat ügyében keletkezett társaság munkálatai. Pest 1840. 15.
[21] Vachott Imre: Észrevételek a Mátyás szobor tervezetére. Athenaeum, 1840. aug. 30. Erről ld. még: Tímár Árpád.: Vita Ferenczy István Mátyás-emlékmű tervéről, Ars Hungarica 21. (1993) 2: 178.
[22] N. N.: Kérelem a Hunyadi Mátyás emlékszobra ügyében keletkezett társasághoz! Hírnök, 1840. aug. 14.
[23] Ferenczy István: Tőlem is egy szó sok szóra. Hírnök, 1840. okt. 29.; Társalkodó, 1840. nov. 7.; Athenaeum, 1840. nov. 8.; Hasznos Mulatságok, 1840. nov. 7.; Honművész, 1840. nov. 5. Ld. még: Meller i. m. 272.
[24] X. X: A kőfaragó. Századunk, 1842. júl. 14.
[25] Hazay Gábor [Vörösmarty Mihály]: A kelet népe 1841-ben gr. Széchenyi Istvántól. Athenaeum, 1841. okt. 5.
[26] Fáy András: Ferenczi István emlékezete. Budapesti Szemle 9. (1860) 66. ill. Meller i. m. 375.
[27] Ld. 1844. márc. 19-i levelét öccsének. Meller i. m. 316-7.
[28] Életképek, 1844. aug. 14.
[29] Pesti Divatlap, 1845. máj. 29.
[30] Pesti Hírlap, 1846. márc. 22.
[31] Ferenczy Rima-Szombatba szándékozik. Jelenkor, 1846. szept. 6.
A nyitóképen: Mátyás király legismertebb szobra Kolozsváron (Wikimedia Commons)
