A megtorlás arcai

Amióta 1956-os perekkel foglalkozom, többször szegezték nekem a kérdést, hogy minek azt kutatni, hiszen már mindent feltártak, mindet ismerünk. Sokáig magam is ebben a hitben voltam, de a peranyagok áttanulmányozása során gyorsan megváltoztattam álláspontom. Mert még ha a nagyobb, vagy politikai szempontból fontosabb pereket – Nagy Imre és társai, Dudás József és társa, Földes Gábor és társai – ismerjük is, a kisebb perekről jóformán semmit sem tudunk. A legtöbb 56-os kivégzett megmarad a „két évszám, egy (vagy több) vádpont” szintjén. Legalább ennyire ismeretlenek a megtorlást végrehajtók is.

A perekben ítélkező bírók neve többnyire ismert, és a témával kapcsolatos szakmunkákban (például Kahler Frigyes, Szakolczai Attila, M Kiss. Sándor és Zinner Tibor könyveiben, vagy Eörsi László Corvin-köziekről írt munkájában) megjelennek az ügyészek és népi ülnökök is, ennek ellenére igen keveset tudunk róluk. Ráadásul az eljárások első lépcsőjében, a rendőrségi szakaszban részt vevő nyomozók és vizsgálók továbbra is homályban maradtak, pedig fontosságukat nem lehet eléggé hangsúlyozni. Az mára már ismert, hogy az 56 utáni pereket politikai nyomásra, nem egyszer „kézi vezérléssel” bonyolították le, ebben pedig nagyon számítottak a korábbi ÁVH-s állomány jelentős részét tovább foglalkoztató politikai nyomozó főosztályra, illetve osztályokra. Szintén a párt irányvonalát képviselték a népi vagy katonai ülnökök, akik a legtöbb esetben nem hogy jogi, de középfokú végzettséggel sem rendelkeztek, mégis többnyire rajtuk múlott az ítélet.

Szegedi V. Tibor (perek56.hu)

Ezen a helyzeten változtatott a perek56.hu oldalon 2018. június 15-től elérhető adatbázis, amely a Kúria, a Legfőbb Ügyészség és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága együttműködésében jött létre. A munkában részt vettek az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a Veritas Történetkutató Intézet és Budapest Főváros Levéltárának kutatói is. Bár az adatbázis említésére sokaknak támadhat rossz érzése, szögezzük le, hogy nem egy száraz „telefonkönyvről”, hanem sokkal inkább egy hálózatról van szó, amely rendszerbe foglalja a megtorlásban részt vett személyeket, a kivégzetteket, illetve röviden kitér a végrehajtott halálos ítélettel járó perek többi vádlottjára is. A bírók, ügyészek, ülnökök és vizsgálók esetében külön életrajz is olvasható (már ahol maradt fent adat), és megismerhetjük a kivégzettek korábbi életútját is. Az egyes rendőrtisztekre, ügyészekre kattintva azt is megtudhatjuk, hogy milyen perekben vettek részt, ami több szempontból is fontos. Elképesztő olvasni például Szegedi V. Tibor (akkor százados) pályaképénél, hogy 1957 januárjában párhuzamosan hallgatta ki Gimes Miklóst és Szirmai Ottót, kicsivel később pedig Angyal Istvánt és a Péch Gézával együtt kivégzett Békési Bélát. Békési orvostanhallgatóként a II. sz. női klinikán szervezte a sebesültek ellátását, megakadályozta, hogy az épület harcok színhelye legyen, majd a fegyvertelen ellenállás egyik szervezője lett. Utóbbi két pernél nem csak ő jelenti a közös pontot, de rajta keresztül jól láthatók az összefüggések. 1960-ban ismét felbukkan a neve, ekkor Nickelsburg László kihallgatójaként szerepelt. Azt is megtudhatjuk, hogy eredetileg kereskedősegéd volt, 1944-től szolgált a rendőrségen. 1958-ban őrnaggyá léptették elő, amit még érdekesebbé tesz, hogy csak két évvel ezt követően érettségizett le. 1975-ös nyugállományba helyezéséig folyamatosan komoly beosztásokban szolgált, ami nem véletlen. Ezt jól mutatja, hogy 1958-ban úgy jellemezte parancsnoka, hogy

„Az elmúlt évben rendszerint ellenforradalmi jellegű ügyek vizsgálatában vett részt. Ennek során szorgalmas munkájával komoly eredményeket érte el mint vizsgáló, a későbbiekben pedig mint csoportvezető. Különösen eredményesen dolgozott a közbiztonsági őrizetesek ügyeinek vizsgálatára létrehozott egységnél, alosztályvezető-helyettesi minőségben. Jó munkája következtében a közbiztonsági őrizetbe helyezett ellenforradalmárok nagy részét sikerült bíróság elé állítani.”

Nem kevésbé figyelemreméltó Széplaki András (akkor hadnagy) pályafutása. Ő 1957 márciusától 1958 májusáig több ízben hallgatta ki Mecséri János ezredest, aki a néphadsereget érintő hatalmas per fő vádlottja volt (ekkor összesen 52 fő állt ekkor bíróság elé), de „mellékszerepe” volt a Nagy Imre és társai ügyben is. Ő 1954-ben szerzett jogi diplomát és még ebben az évben a BM állományába lépett, a forradalom után pedig a katonai és rendőri ügyeket kivizsgáló különleges csoportban szolgált.

„Az eredmények minél hamarabbi elérésére törekszik, és ilyen esetekben a kihallgatások során elveszti türelmét, nem a megfelelő hangot használja, amely végeredményben a cél elérését gátolja.”

Motzer Nándor (perek56.hu)

– írták róla felettesei. És ha már szóba került a különleges csoport: azt egy bizonyos Pazsiczky Sándor (akkor százados) vezette, aki eredetileg vasesztergályos volt. 1949-ben elvégezte a 6 hetes pártiskolát, egy évvel később az 5 hetes Dzserzsinszkij operatív iskolát, 1952-ben pedig a féléves belügyi szakiskolát. 1969-ben jogi diplomát is szerzett, 1979-es nyugdíjazása előtt pedig a BM Felügyeleti Osztályán kiemelt főelőadóként szolgált. A Nagy Imréék elleni eljárásban Maléter Pált, Király Bélát és Kopácsi Sándort hallgatta ki, ezzel párhuzamosan a Mecséri-ügyön is dolgozott. Neve felbukkant még a kémkedéssel (is) megvádolt Motzer Nándor hadnagy és Veréb László elleni eljárásokban, valamint a kőbányai harcokban részt vevő Silye Sámuel tizedes és társai elleni nyomozásban. Utóbbi ügyben a hat vádlottból első fokon négyet ítéltek halálra, másodfokon hármat hagytak helyben, végül ketten kegyelmet kaptak.

Egyrészt egyfajta „szociográfiai” elemzést kaphatunk a megtorlás résztvevőiről, másrészt a nyomozók vizsgálatánál pontosan megállapítható, hogy miként épültek egymásra az ügyek. A politikai rendőrség fényképek és filmek mellett főleg tanúvallomások alapján göngyölítette fel az ügyeket, illetve indított újabb eljárásokat, így lehet, hogy valaki az egyik eljárásban vádlottként, egy másikban tanúként szerepelt. További meglepetéseket tartogat a kisebb perek – legyen szó vidéki vagy fővárosi eljárásokról – vizsgálata is. Itt elsősorban a perleírásokban lehetnek új információk, illetve eddig még nem, vagy alig ismert összefüggések. Nagyon érdekesek például az elsők között lefolytatott miskolci statáriális eljárások, amelyeket korábban Kis József miskolci levéltáros kutatott. Itt közös pont a vádlottak zűrös háttere és büntetett előélete, valamint az is, hogy köztörvényes bűncselekményeiket teljesen mellőzve, csak és kizárólag az akkor statárium hatálya alá tartozó fegyver- és lőszerrejtegetés miatt vonták őket felelősségre. Van a pereknek még egy közös pontja, egy „vándortanú”, akiről csak az iratok összevetése után derül ki, hogy jó eséllyel az államvédelemnek dolgozott…

Az adatbázis, amely elsősorban levéltári forrásokra, és csak kisebb részt már megjelent szakmunkákra épít, jól mutatja, hogy sokszor kis pereknél is érvényesült a politikai koncepció, és rendre visszaköszöntek a Rákosi-korszak bevett fordulatai is. Ez annak fényében, hogy a rendőrök, bírók és ügyészek jelentős része már akkor állományban volt, nem is annyira meglepő. Erre jó példa a fegyverrejtegetésért kivégzett, a forradalomban semmilyen szerepet nem játszó Pólya Ferenc Sándor 1957. márciusi ügye, amely ráadásul egy családi viszályból indult. Egy géppisztoly valóban volt nála, de a X. kerületi nyomozók e köré külön legendát gyártottak, kézigránátokkal és aktív „ellenforradalmi” csoporttal. És hogy erre miért volt szükség? A hatalom mindenáron bizonyítani akarta, hogy a fegyveres ellenállás nem szűnt meg, és erre tökéletesen alkalmas volt a MUK (Márciusban Újra Kezdjük) „mozgalom”, annak ellenére hogy az sem egységes, sem elterjedt nem volt. Pólya ennek lett áldozata. Morbid érdekesség, hogy a perében ítélkező bíró pár nappal korábban ugyanezen vádak alapján ítélte halálra Garami Gyulát, aki később kegyelmet kapott – igaz az ő esetében nem készültek a fentiekhez hasonló „regények”, bár eleinte államvédelmisek meggyilkolásával gyanúsították, alaptalanul… A bíró, Odler János (akkor) főhadnagy eredetileg légvédelmi tüzértiszt volt, 1953 és 1954 között végezte el az egyéves Bírói és Államügyészi Akadémiát. Noha „az ellenforradalom időszakában mindennemű ellenforradalmi megmozdulástól tartózkodott, majd a fegyveres lázadás leverése után kihirdetett statárium végrehajtásában igen aktívan, tevékenyen részt vett”, 1957 elején a mátrakeresztesi rendőri túlkapás résztvevői ellen is fellépett, később jó eséllyel ezzel összefüggésben fel is jelentették. Egészen 1981-ig szolgált, ezredesként vonult nyugállományba.

Related image
Kézzel készített röplapok (Néprajzi Múzeum)

A statáriális bíráskodás külön fejezet a megtorlás történetében: maga az intézmény látszólag a köztörvényes bűncselekmények – fegyverrejtegetés, életellenes bűncselekmények, rablás, fosztogatás – visszaszorítására lépett életbe, ugyanakkor 1956–1957-ben rendre felhasználták politikai célokra is, igaz többnyire úgy, hogy a pereknek volt valami valóságalapja – általában fegyverrejtegetés. A rögtönítélő bíráskodás természetéből eredően nem sok teret adott a mérlegelésnek (pl. hogy a fegyvert miért rejtette el a vádlott, mert hogy volt, aki csak vadászni akart), és alkalmas volt megfélemlítésre is. Ez utóbbira jó példa a decemberben is forrongó Viharsarok megregulázását célzó Mány Erzsébet és társai elleni per. Őt és Farkas Mihályt végül úgy végezték ki fegyverrejtegetés vádjával, hogy nem is volt náluk semmilyen fegyver, mert amelyeket a gyulavári határőr őrsről szereztek, még aznap leadták. Perük abból a szempontból is különleges, hogy a megszokott egy-két vádlott helyett itt tizenhatan álltak bíróság elé. Bár a vád ugyanaz volt, a többiek megúszták börtönbüntetéssel, csak a hangadónak tartott Mányt és Farkast végezték ki. További érdekesség, hogy Sajti Imre rendőr főhadnagy, az ügyükben eljáró ügyész (a statáriális pereket katonai bíróságok tárgyalták, bírák, ügyészek és ülnökök katonatisztek, kisebb részben rendőrtisztek voltak) kegyelemre javasolta mindkettejüket, röviddel azt követően, hogy halálbüntetést kért rájuk… Sajti főhadnagy 1956 decemberétől vett részt aktívan a megtorlásban, eleinte katonai ügyészként, később Gyula városi és járási ügyészeként. Jellemzésében olvasható, hogy

„nagy lendülettel látott neki az ellenforradalmi bűncselekményeket elkövetők üldözésének, amiért az ellenforradalmárok részéről személyes sérelem érte, egyes személyekkel szemben egy kis bosszúvágy is fűtötte, ezért nem minden esetben maradt tárgyilagos. […] Egyes esetben túlzó, más esetben elnéző.”

1960-tól a Békés Megyei Rendőrfőkapitányságon szolgált, 1982-es nyugdíjazásáig a főkapitány közbiztonsági helyettese volt. A sátoraljaújhelyi Józsa György esete is hasonló: a vád itt is fegyverrejtegetés volt, bár a bizonyítékként szereplő géppisztolyt nem nála, hanem egy ismerősénél találták meg, az eljárás anyagából viszont kiderül, hogy valójában nemzetőri tevékenysége miatt büntették. Rákosi-kori klisék nála is felbukkantak, az egyik tanú például úgy nyilatkozott, hogy Józsa dicsekedett neki arról, hogy 1944-ben Kassán hogy lőtte le a zsidókat. Ezzel csak az volt a probléma, hogy Józsa György 1933-ban született…

Dombormű a veszprémi pantheonban. Dienes Attila alkotása (2006)
Brusznyai Árpád 2006-ban készült domborműve Veszprémben (Wikimedia Commons)

A kádári propaganda sokáig hangoztatta, hogy 56-ban fasiszták, kulákok, a Horthy-korszak prominensei, sőt nyilasok kezdtek (természetesen előre megszervezve és nyugatról támogatva) szervezkedni és a népi demokrácia ellen lázadni. Emiatt hangsúlyozták ki a vádlottak esetleges katona(tiszt)i múltját, sőt például Brusznyai Árpád esetében azt is, hogy az apja csendőr tiszthelyettes volt. Külön súlyosbító körülménynek számított az SS-tagság, noha a legtöbb érintett 17-18 évesen, nem egyszer kényszerből került a hírhedt alakulathoz. Az újpesti Csehi Károlyt emiatt egyből fasisztának bélyegezték, Franyó Ferencnél pedig külön kiemelték, hogy nem igazán kedveli a népi demokratikus rendszert. Ez annak ismeretében, hogy pár hónapos SS-tagságért 5 évig raboskodott a Szovjetunióban, hazatérése után Tiszalökre internálták, majd szökési kísérlet miatt 1956 nyaráig Tatabányán raboskodott, nem is annyira meglepő. Ide tartozik Erdélyi Gyula története is, akit sokan nem tekintenek a forradalom áldozatának, pedig ítéletében külön kiemelik, hogy a nagy októberi szocialista forradalom 40., és az „ellenforradalom” első évfordulójára időzítette bűncselekményét. A vádak szerint egy bányában okozott tüzet, amiért úgy ítélték halálra, hogy kényszerrel kicsikart vallomásán kívül semmilyen bizonyíték nem volt ellene, a nyomozati anyag nagy része pedig néhány hónapos SS-szolgálatáról szól, amely során azonban harcokban nem vett részt. Vele kapcsolatban egy másik érdekes irat is fennmaradt: a büntetésvégrehajtástól kérdezték a bíróságot, hogy akkor ő most köztörvényesnek vagy politikainak számít-e, és a bíróság egyértelműen az utóbbi mellett foglalt állást.

Az viszont gyorsan kiderült, hogy a vád alá helyezettek/internáltak jelentős része munkás-paraszt származású, vagyis pont a rendszer hivatalos támaszaként szolgáló „osztályokból” származik. Erre vezették be/vissza a „lumpenproletár” és az „osztályáruló” jelzőket. Lumpenproletárnak minősülhetett az, akinek nem volt állása (olyan is, aki tartós betegállományban volt), de az is, akit korábban, sokszor kamaszkorában csavargásért vagy közveszélyes munkakerülésért ítéltek el. Utóbbit az is megkaphatta, aki világ életében keményen dolgozott és a forradalom idején sem vett részt kegyetlenkedésekben, atrocitásokban. Hasonlóan kezelték a munkás-paraszt származású katonatiszteket is (Maléter Pál és Pálinkás-Pallavicini Antal kivételével lényegében csak ilyenek szerepeltek a perekben), náluk az esküszegést is bevették a súlyosbító körülmények közé. Mecséri János a forradalom egyik legismertebb katona áldozata, pedig „bűne” csak az volt, hogy követte a kormány utasításait. Őt és társait elsősorban a Juta-dombnál lezajlott harcok miatt vonták felelősségre. Ez volt az egyetlen eset, ahol egy teljes honvéd alakulat egységesen szállt szembe a szovjetekkel. Azt az esztergomi tüzérek sem tudták, hogy a konvojban, amire lőnek, ott utazik az ekkor már fogoly Maléter Pál… Vele együtt végezték ki mások mellett Rémiás Pál hadnagyot, az egyik szakaszparancsnokot, aki szintén csak parancsot teljesített. Érte felesége mellett szülőfaluja, Ziliz pártszervezete is kiállt, rengeteg aláírást szedtek össze kegyelmi kérvényére, hiába. A sorkatonákat és munkás származású tiszteket érintő megtorlás perei közé illeszkedik Kőrösi Sándor hadnagy és társai pere. A korabeli gyakorlatnak megfelelően több katonát gyilkosság/gyilkossági kísérlet vádjával ítéltek el úgy, hogy csak szabályszerű tűzharcban vettek részt.

Tumbász Ákos (perek56.hu)

Ahhoz, hogy valakit kivégezzenek, nem kellett fegyvert fognia. Péch Géza november 6-i sebesüléséig önkéntes mentősként dolgozott a Péterfy utcai kórházban. Későbbi vallomása szerint azért csatlakozott az ellenálláshoz, hogy Ausztriába mehessen megkeresni fiát. Ennek ellenére „tették meg” a nyomozók egy vélelmezett konspiráció vezetőjének. Azt, ha valakit politikai bűncselekmény miatt ítéltek el korábban, kiemelten kezelték a bíróságok. Tumbász Ákost előbb a gimnáziumból, majd a hadtáptiszti iskoláról is kitették származása miatt (apja tanár, majd állami tisztviselő volt a háború előtt), 19 éves korában pedig néhány rendszerellenes vers és röplap miatt, koncepciós perben 10 évre ítélték. A forradalom alatt szabadult, később pedig azért került kapcsolatba a kémkedés vádjával elítélt Lukács Lászlóval, mert azt ígérték, segítenek neki nyugatra jutnia. A kémkedésbe (amely során esélyük sem volt fontos adatokhoz jutniuk) nem kapcsolódott be, viszont Lukácshoz hasonlóan ő sem sejtette, hogy „nyugati kapcsolatuk” tulajdonképpen az államvédelem ügynöke.

Az eljárások legismertebb szereplői eddig is a tanácsvezető bírók voltak, akiknek az adatbázisban „összesítve” olvashatjuk tevékenységüket. A „mosolygó halál”-ként elhíresült Borbély János például 66 halálos ítéletet szabott ki. Ő ítélkezett az újpesti nemzetőrség/nemzeti bizottság perében (7 kivégzett), a Köztársaság téri ostrom miatt elítélt Futó János és társai (11 kivégzett) ügyében. Másodfokon ő ítélte halálra a már említett Erdélyi Gyulát, és ő ítélkezett a gyóni pereknél is. Ez utóbbiak középpontjában Biksza Miklós dabasi járási párttitkár december 10-i meggyilkolása állt. Bár a gyilkos kilétét az első perctől kezdve ismerték, ez nem akadályozta meg a bíróságot, hogy ezen ürüggyel – bűnrészesség és felbujtás címén – leszámoljon a község forradalmi vezetőivel. Az eljárások során négy embert végeztek ki, köztük Harmincz Istvánt, akit a később meggyilkolt titkár lőtt meg, és a gyilkosság idején sebesülten feküdt. Borbélyt 1962-ben az 56 előtti koncepciós perekben vitt szerepe miatt nyugdíjazták, ezt követően jogtanácsosként dolgozott. 1987 márciusától kiemelt nyugdíjat állapítottak meg számára, aminek összege 5353 forint volt. Ez ma nevetségesen hangzik, de akkoriban az átlagkereset kicsivel volt csak 7000 forint alatt…

Az ülnököknek eddig sokkal kevesebb figyelem jutott, pedig szerepük nem egyszer a tanácsvezető bíróénál is fontosabb volt. Farkas Benő őrnagy például 13 halálos ítélet kiszabásában vett részt, viszont amikor Kondoroson élő sógorát letartóztatták, és a rendőrségen megverték, gondolkodás nélkül sietett segítségére, amiért később el is marasztalták. Fehér Kálmán összesen 57 halálos ítélet kiszabásában működött közre. A veterán kommunista – 1931-től volt tagja Csehszlovákia Kommunista Pártjának, majd a visszatért Felvidéken agitált – korábban együtt raboskodott Szilágyi Józseffel, akinek perében ülnökként vett részt. A Nagy Imre-per mellett szerepe volt a Kósa Pál, az újpesti nemzeti bizottság egyik vezetője és társai, a Szirmai Ottó (aki a Rádió ostroma előtt kimenekítette a nőket az épületből, november 4-e után pedig a fegyvertelen ellenállás egyik meghatározó alakja lett) és társai elleni perben, halálra ítélésében is. Szirmaival együtt ítélték el és végezték ki Angyal Istvánt, a Tűzoltó utcai nemzetőrök parancsnokát. Ő magát végig kommunistának tartotta, csak a fennálló rendszeren akart változtatni. Angyal családját Auschwitzban vesztette el, az egyetemről azért zárták ki, mert kiállt Lukács György mellett. Ezt követően segédmunkásként dolgozott többek között Sztálinvárosban is, többször kapott sztahanovista oklevelet. A forradalom első időszakában élelmet szállított kisgyerekes családoknak, a Tűzoltó utcai csoport élén pedig mindent megtett a túlkapások és fosztogatások megakadályozására. November 8. után a Péterfi Sándor utcai kórházban feküdt, de bekapcsolódott a fegyvertelen ellenállásba. Amikor 16-án razziázó rendőrök jelentek meg az intézményben, s fogtak el több ellenállót, tiltakozott az eljárás ellen, mire őt is őrizetbe vették.

Iván Kovács László (perek56.hu)

Farkas volt az egyik ülnök Iván Kovács László, az első Corvin közi parancsnok tárgyalásán is. Iván Kovács apja honvéd törzsőrmester volt, emiatt több egyetemről is kizárták, így a forradalom idején raktárosként dolgozott. Október 23-án éjjel kapcsolódott be a harcokba a Kálvin térnél, két nappal később lett a Corvin köziek parancsnoka. Elsődleges célja a vérontás elkerülése és minél több ember megmentése volt, ezt a per során egy olyan rendőr főhadnagy is igazolta, akit a corvinisták fogtak el. Hiába nyilatkozott írásban is az emberséges bánásmódról, nem vették figyelembe enyhítő körülményként. Mivel a fegyverszüneti tárgyalásokon végig diplomatikusabb álláspontot képviselt, sokan árulónak tartották, november 4-én le is tartóztatták, de sikerült megszöknie. Ezt követően röplapozásba kezdett és Turul Párt néven pártot is alapított.

Az adatbázisból is végigkövethető az a korabeli gyakorlat is, amely egyrészt összemosta a forradalmárokat és a köztörvényes bűnözőket, másrészt forradalomhoz kapcsolódó cselekményeket minősített köztörvényes bűntettként. Erre jó példa Szegedi Flórián (aki korábban pár évig katonatisztként is szolgát) esete: úgy ítélték el rablásért, hogy a „kifosztott” bolt vezetőjének elismervényt adott, amelyre személyi igazolványszámát is felírta. Némileg hasonló a szegedi nemzeti bizottság elleni eljárásban (Perbíró József és társai) halálra ítélt Kováts/Kovács József ügye. Korábban 4 évet ült izgatásért, így pontosan ismerte a rendszer működését. A forradalom alatt ő felügyelte egyebek mellett a rendőrséget is, és mindent megtett a vérontás elkerüléséért. Egy alkalommal őt is úgy megtaposta a tömeg, amelyet próbált lenyugtatni, hogy napokra kórházba került. November 4-én felvett 100 000 forintot a nemzetőrség költségeire. A bíróság úgy ítélte meg, hogy abból a nemzeti bizottság illegalitásba vonulását szándékozott biztosítani. Ez képezte a sikkasztási vád alapját, annak ellenére, hogy november 6-án az ítélet szerint visszavitte az összeget.

Különlegesebb a csepeli Zsendovics László ügye is, akit egyrészt forradalmi tevékenysége, másrészt felesége meggyilkolása miatt ítéltek halálra, más forradalmárokkal együtt. Némileg hasonlít ehhez a kecskeméti Nagy Lajos és társai csak töredékesen fennmaradt pere; őt és két társát először postarablás miatt ítélték börtönre, ám amikor adatok merültek fel forradalmi szerepére vonatkozóan, ügyét újra tárgyalták, és halálra ítélték. A postarablásnál társa volt Szabó János, aki első körben 10 évet kapott. Nála is később merültek fel „ellenforradalmi bűncselekmények” – Kecskeméten és környékén részt vett több összecsapásban is – amiért végül 1960. február 29-én halálra ítélték.

Szobonya Zoltán katonatisztként (szobonyazoltan.com)

Szintén a vidéki megtorláshoz kapcsolódik a jánoshalmai Szobonya Zoltán és társai elleni eljárás. Az ő múltja is „terhelt” volt; a világháborúban tartalékos tisztként szolgált, felszólalt az egyházi iskolák államosítása ellen, amiért elvesztette jegyzői állását. Ezt követően a mélykúti és jánoshalmai kulákok ügyeit képviselte, sokszor térítésmentesen, amiért az államvédelmisek a „kulákok védőszentjének” nevezték. Bár preventív őrizetbe vették, és csak a lakosság követelésére engedték el, megakadályozott minden bosszút a helyi kommunisták ellen. Ellene a fő vád az lett, hogy 19 pontban fogalmazták meg követeléseiket, november 4-én pedig felkészültek a község védelmére, noha összecsapásra nem került sor.

Ahogy ebből a kis összefoglalóból is kiderül, az 56-os perek korántsem olyan jól kutatottak, mint ahogy az a köztudatban él, és 60 évvel a forradalom, valamint közel 30 évvel a rendszerváltás után is komoly hiányosságaink vannak. Ezen hiányosságok jelentős részét most orvosolta az adatbázis, ugyanakkor a kutatómunkát nem szabad befejezni. Még sok a fehér folt mind az áldozatok, mind a végrehajtók terén, és a még fel nem tárt iratanyagok a mostanihoz hasonló meglepetésekkel is szolgálhatnak majd.

 

A nyitóképen a Nagy Imre-per ítélethirdetése.


A cikk a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közreműködésével készült.

Facebook Kommentek