„…drága férjemet ne vegyék el tőlem, mert én tovább nem bírom” – családtagok közbenjárása halálra ítélt 56-osoknál

Az 1956-os forradalmat követő megtorlás kivégzett, illetve halálra ítélt, és/vagy hosszabb időre börtönbe zárt áldozatairól ma már van lehetőség politikai felhangoktól mentesen írni és beszélni. Kevesebb szó esik viszont[1] a – nem egyszer koholt vagy pártérdekek alapján eltúlzott vádak alapján – bebörtönzöttek, kivégzettek családtagjairól. Pedig közülük sokan – nem egyszer kockázatot vállalva – próbáltak meg segíteni elítélt férjeiknek, fiaiknak, vagy éppen (nevelő)szüleiknek. Ezen írásunkban néhány ilyen példát mutatunk be, kiegészítve olyan esetekkel, amikor a család mellett a munkatársak és a szomszédok is igyekeztek segíteni, sőt akadt arra is példa, amikor az MSZMP helyi vezetői próbáltak meg kegyelmet kijárni ellenforradalmárnak minősített földijüknek.

A perrendtartás szerint az elsőfokú ítélet után a vádlott és/vagy az ügyész is fellebbezhetett, másodfokon a Legfelsőbb Bíróság mondta ki a végső ítéletet. Amennyiben ez halálos ítélet volt, lehetett még az Elnöki Tanácshoz (ET) fellebbezni kegyelemért, amely – ha megadták – többnyire életfogytiglant jelentett. Statáriális eljárás esetén annyi változott, hogy a rögtönítélő bíróságról került az ügy egyből az ET elé, már ha a kegyelmi tanáccsá alakult háromtagú bíróság nem volt egységes a halálbüntetés kiszabásában. Ha egyikük sem ajánlotta kegyelemre a vádlottat, akkor az ítéletet még aznap (a rendelet 2 órán belüli időpontot határozott meg) vagy néhány napon belül végrehajtották. A népbírósági eljárások rendje némileg mindkettőtől eltért; itt is volt első és másodfok (az olyan, szintén rendhagyó eseteket, ahol helyből a Legfelsőbb Bíróság járt el elsőfokú bíróságként, pl. Nagy Imre és társai, vagy Dudás József és társa, terjedelmi korlátok miatt most nem ismertetjük), ugyanakkor itt a másodfokú tanács döntött arról (sima szavazással), hogy a kegyelmi kérvény az ET elé kerülhet-e vagy sem.

A hivatalos út mellett volt több nem hivatalos is, ilyenkor vagy az elítélt vagy rokonai közvetlenül fordultak a belügyminiszterhez, az ET-hez, Kádár Jánoshoz, vagy valamelyik más prominens pártemberhez, többnyire Marosán Györgyhöz. Miután leveleiket külön válasz nélkül becsatolták a peranyagba, nem tudjuk, hogy mennyiben befolyásolhattak egy-egy ítéletet. A legtöbb esetben anyák-feleségek könyörögtek fiaikért, férjeikért, de több apa/nevelőapa is tollat ragadott, ahogy néha az elítéltek gyerekei és nevelt gyerekei is. A levelek többségén látszik, hogy betűvetéssel nem gyakran foglalkozó kéz írta, ami példázza, hogy a forradalom után halálra ítéltek többsége munkás-paraszt származású volt. A családtagok mellett sokszor munkatársak, illetve az elítélt lakóközössége is felszólaltak, vállalva a kockázatot, hogy aláírásukból nekik is kellemetlenségük származhat. Sajnos nincs lehetőségünk minden levelet bemutatni, így csak néhány példát emelünk ki. Az első a miskolci Süle István esete, aki a vádak szerint 1956. október 29-én Ózdon részt vett Horning Ferenc ügyészségi nyomozó és Horváth Ferenc államvédelmi főhadnagy meglincselésében. Emiatt 1959. július 17-én népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel és kétrendbeli gyilkosság címén első fokon halálra ítélték. Az ítélet szerint Süle fogta a kötelet, amikor előbb Horningot, később Horváthot lábánál fogva felhúzták egy fára, ugyanakkor azt nem sikerült megállapítani, hogy ekkor életben voltak-e még. Mindenképp meg kell említenünk, hogy a lincselésekkel kapcsolatos eljárások során (nem csak nálunk) igen komoly aggályok merültek fel az ítélkezés során. A sokszor eltérő tanúvallomások, a résztvevők beszűkült tudatállapota, és az, hogy nemegyszer a megidézett tanúk is részt vettek a lincselésben, a legtöbb esetben lehetetlenné tették a korrekt bizonyítást. Videófelvételek akkoriban nem álltak rendelkezésre, a fényképek pedig sokszor csalókának bizonyultak. Az, hogy valakit például egy meggyilkolt ávós mellett fotóztak le, nem jelentette azt, hogy részt is vett a cselekményben, ennek ellenére sok esetben értékeltek így a bíróságok (lásd pl. a mosonmagyaróvári pert vagy Panczer Ferenc esetét).

Kohászati Művek.
Ózdi utcakép 1956-ból. Háttérben a kohászati üzem, a csúcsos tetejű ház mellett pedig egy figyelőbunker. (UVATERV/FORTEPAN)

Félreértés ne essék, Süle István tette mindenképp elítélendő, ugyanakkor a nyomozó és az államvédelmi tiszt sérülései közül (ezeket az ítéletben részletesen felsorolják) egyiket sem ő okozta. A szervezkedés vádja pedig abszurd egy népítélet esetében, ugyanakkor a bíróságok rendszeresen alkalmazták, olyan esetekben is, amikor a szervezkedők nem is ismerték egymást. A gyilkossági vád is a jogi abszurd kategóriába tartozik, ugyanis Sülét legfeljebb szándékos emberölés miatt lehetett volna elítélni, ugyanis hiányzott a gyilkossághoz szükséges premeditáció (előre megfontoltság). 1957 tavaszán ugyanakkor egy bírói értekezleten azt az utasítást adták, hogy minden ilyen és hasonló esetben gyilkosságot kell megállapítani, mert megtorlás vezetői szerint a tüntetők/felkelők eleve ölési szándékkal mentek utcára.

A halálos ítéletről értesítették Süle családját (nem minden halálra ítélt esetében volt így); 10 nappal később gyerekei léptek akcióba apjuk megmentése érdekében. Azt nem tudjuk, hogy a levelet milyen mértékben sugalmazta anyjuk vagy a védőügyvéd, de mindentől függetlenül döbbenetes olvasni a 11 éves István és László nevű öccse sorait. A levelet változtatások nélkül közöljük.

„Tisztelt Elnöki Tanácshoz, Budapest

Én Süle Pistike 11 éves 6. osztályos tanuló azzal a kéréssel fordulok az Elnöki Tanacshoz, hogy Édesapám ügyében szíveskedjenek eljárni, mert 1959. IV. 13. óta letartósztatásban van Miskolcon és a múlthónap 17-én kimondták a halálos ítéletet. Nagyonszépen kérem az Elnöki Tanácsot hogy szíveskedjenek édesapát a halálos ítélet alól fölmenteni. Nagyonszeretnénk a kis öcsémmel ha még egyszer apai szeretetet és nevelést kapnánk mert sajnos nagyon hiányzik úgy tanulásban mint nevelésben. Szeretnénk, ha fölnevelhetne bennünket hogy becsülettel szolgálhassuk a nép álamunkat.

Tisztelettel Süle Pistike és Lacika

Ózd, 1959. VII. 27.”[2]

A levél némely fordulata arra enged következtetni, hogy a szülők-nagyszülők is részt vettek a megfogalmazásban, ami teljesen érthető. A levél mellett hivatalos fellebbezés is készült, nem is eredménytelenül. A Legfelsőbb Bíróság ugyanis november 20-án kimondta, hogy Süle

„kivehetően ellenforradalmi tömeghatás alatt felszólításra – tehát nem öntevékenyen”

vett részt az eseményekben, és ezért ítéletét életfogytig tartó börtönre enyhítették. Ezt 1962. július 28-án az Elnöki Tanács döntése 15 év börtönre szállította le. 1974. április 15-én szabadult, így bár élete megmaradt, a gyerekek felnevelésében nem tudott részt venni.

Némileg hasonló volt Garami Gyula pere; számára nevelt fiai kértek kegyelmet, miután fegyverrejtegetés címén 1957. március 14-én előbb halálra ítélték, majd április 9-én az Elnöki Tanács 15 évre enyhítette az ítéletet. A forradalomban nem vett részt (bár eleinte ezzel is megvádolták), viszont lakásán elrejtett egy puskát és egy géppisztolyt, amelyeket november 4-én, illetve 10-én kapott. A rendőrség lakossági bejelentés alapján tartott nála házkutatást, és március 10-én annak ellenére vették őrizetbe, hogy nem találtak semmit. Másnap viszont előkerültek a fegyverek (vallomást nem tett, így jó eséllyel másodjára „csak” alaposabbak voltak a közegek), és az, hogy azokat nem használta, de ennek mérlegelésére a törvény nem adott lehetőséget. Azt viszont később elfogadták, hogy a fegyvereket önvédelmi célból szerezte be. Ügyvédjével arra hivatkoztak, hogy mivel korábban az államvédelemnél szolgált sorkatonaként, félt az esetleges megtorlástól.

A kép forrását kérjük így adja meg: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.c.10
Házkutatás során előkerült fegyverek (48M karabély, PPS géppisztoly – ilyeneket találtak Garami Gyulánál is, – lőszerek és kézigránátok). Illusztráció. (Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.c.10/FORTEPAN)

Nevelt fiai már a 15 éves ítélet kiszabása után írták meg levelüket, egyenesen Kádár Jánosnak címezve, azzal a céllal, hogy engedje el nevelőapjuk büntetését.

Budapest, 1957. április 21.

Kedves Kádár Bácsi!

Kellemes húsvéti ünnepeket kívánunk a Kádár bácsinak de nekünk nagyon szomorú ünnepünk van. Mi Garami Gyula 15 évre elítélt nevelt gyermekei vagyunk. Apuka puskát és hozzá való golyót dugott el. De tessék nekünk elhinni, hogy nem használta. Mindig velünk volt. Nagyon beteg anyukánk van. Az édesapuka nem segíti anyukát mi pedig még kicsik vagyunk s ha a mi jó nevelő apukánk soká jön még haza segíteni édesanyának hogy fölneveljen bennünket nagyon félünk, hogy teljesen árvák maradunk. Tessék meghalgatni minket megígérjük a Kádár bácsinak hogy a mi apukánk nagyon jól fog dolgozni s mi figyelmeztetni fogjuk, hogy soha ne felejtse el hogy minket is Kádár bácsinak köszönhet hogy újra velünk együtt lehet. Erről a levélről anyuka nem tud, de már mi gyermekei nem tudjuk nézni hogy anyuka betegen fekszik és sír. Nagyon megkérjük a Kádár bácsit, hogy segítse vissza hozzánk apukát s megfogadjuk mi az Erdélyi utcai fiú iskola tanulói fogadjuk hogy mipedig a jobbtanulással köszönjük meg Kádár Bácsi megértő jóságát. Előre [úttörő köszöntés – Gy. S.] Garami Gyula nevelt gyermekei Dobos András IV-es, Dobos Kálmán III-os.

Szeretnénk már mi is boldog gyermekek lenni s apuka segítségével anyuka válláról a gondot levenni.”

A levélből is látható, hogy igen sok gyereknek kellett túl hamar felnőnie. András és Kálmán esetében a szülői sugalmazást is kizárhatjuk; anyjuk egy július 1-jei leveléből kiderül, hogy tényleg nem tudott „partizánakciójukról”, egészen addig, amíg a bíróság nem értesítette. Akkor viszont már ő is kérte a bíróságot, hogy

„nem tudom mit írtak a fiaim, csak az igaz, hogy még nem volt valódi törődő apjuk a fiaimnak. S most ezt is elvesztették. Ha egy mód van rá a módban (sic!) én is megkérem, próbálják ezt a két kis fiút megajándékozni az ő édes mostohájukkal”.

Ebből a részletből is látszik, hogy Garami felesége két gyerekét nemcsak, hogy elfogadta (ez önmagában is ritkább felállás, pláne a korszakban), de szeretetben nevelte őket. Adalék személyiségéhez, hogy családja mellett szomszédai is kiálltak érte. 1957. március 12-én 31-en írásban igazolták, hogy a forradalom alatt végig otthon tartózkodott – ráadásul november 3-án nősült meg – és 

„Népi Demokrácia szempontjából (sic!) hűséges és megbízhatónak ismerjük”.

A bíróság 1958 januárjában elutasította a felesége által hivatalosan is benyújtott kegyelmi kérvényt, ahogy az azt követőeket is. Az utolsó kérvény elutasításáról szóló értesítés 1963. március 29-én kelt, pontosan egy nappal azt követően, hogy Garami amnesztia révén szabadulhatott. Felesége közben elvált tőle – hasonló esetek hátterében nemritkán az állt, hogy csak így tudott megszabadulni a hatósági zaklatástól és/vagy a megkülönböztetésektől – egy 1963-as környezettanulmányból tudjuk, hogy új társat talált magának. [3]

Ide kívánkozik Rémiás Pál hadnagy története is, aki az ismertebb 56-os kivégzettek egyike. Őt a Mecséri János ezredes és 51 társa elleni perben (a néphadsereget érintő megtorlás legnagyobb eljárása) ítélték halálra, annak ellenére, hogy a forradalom idején végig elöljárói utasításait követte, igaz részt vett szovjetek elleni tűzharcban. Rémiás hadnagyot az esztergomi 51. légvédelmi tüzérosztály egyik szakaszparancsnokaként október 23. és 27. között biztosítási feladatokat látott el a fővárosban. Ekkor a Sztálin hídhoz (ma Árpád híd) vezényelték pár emberével és három harckocsival, de már a Frankel Leó utcában körbevették járműveiket a tüntetők. A tömeg a Tímár utcai rendőrkapitánysághoz kényszerítette a páncélost, majd a katonák jelenlétében nagy mennyiségű fegyvert hoztak ki az épületből. A hadnagy saját és emberei érdekében nem avatkozott közbe; a hadbíróság később úgy ítélte meg, hogy ekkor még ellenforradalmi tettet nem hajtott végre, csak „lagymatagul” viselkedett. Két 85 mm-es lövegével november 2-án vezényelték a Soroksár és Pesterzsébet határán lévő Juta-dombra. Feladatuk a szovjet csapatok bejutásának megakadályozása volt, de lőni csak akkor lőhettek, ha támadás érte őket. Miután a szovjetek november 3-án éjjel Tökölön elfogták a tárgyalásra érkező Maléter Pál honvédelmi minisztert és küldöttségét, a katonai vezetés minden ellenállást megtiltott, de a parancs nem jutott el a Juta-dombra. A bíróság tényként fogadta el azt is, hogy 4-én hajnalban segített a nemzetőröknek küldött fegyverek szétosztásában és gyors kiképzést is tartott nekik. A hadsereg passzivitása és a rendőrség működésképtelenné válása ugyanakkor tökéletes indok volt egy erős, elsősorban rendfenntartó feladatokat ellátó nemzetőrség felállítására. Ezt az is indokolta, hogy a börtönökből a politikai foglyok mellett rengeteg köztörvényes is kiszabadult, a forradalmi helyzetet pedig számos „nehézfiú” is igyekezett kihasználni.

Pozsonyi út - Katona József utca sarok.
Rögtönzött harckocsi-deszant Pesten, a Pozsonyi út és a Katona József utca sarkán. Rémiás hadnagyék is így utaztak a harckocsin, amikor körülvették őket a tüntetők. (Pesti Srác/FORTEPAN)

A második szovjet támadás napján, 4-én délelőtt az esztergomi tüzérek és a helyi nemzetőrök többször csaptak össze szovjet–magyar államvédelmis alakulatokkal; az máig nem tisztázott, hogy ki adta le az első lövést, de később Rémiás hadnagyot (aki egy lövést személyesen adott le) tették meg az egyik fő felelősnek, bár két nála magasabb rendfokozatú tiszt is a védőkörletben tartózkodott.

Rémiásék nem tudták, de az egyik konvojban lévő páncélautóban szállították Malétert és a küldöttség elfogott tagjait is. Ebben az összecsapásban két páncélost, két sorozatvetőt, két teherautót és egy személykocsit lőttek ki. A harcok után két menekülő államvédelmist is agyonlőttek, de az esethez a hadnagynak nem volt köze.

A tüzérek dél körül elvonultak, a hadnagy harcokban már nem vett részt. Rémiást 1957. április 16-án Börgöndre helyezték, ott is szolgált október 17-i őrizetbe vételéig. Első fokon népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése felbujtói minőségben elkövetett többrendbeli gyilkosság (értsd: a kapott parancs szerint tüzet vezényelt a szovjet csapatokra; ez jellemző volt a korabeli ítélkezési gyakorlatra) címén 1958. augusztus 14-én halálra ítélték. Felesége a Legfelsőbb Bíróságnak címzett, szívhez szóló (és a körülmények ismeretében érthető, hogy kissé zavaros) kérvényben igyekezett kegyelmet kijárni a hadnagynak.

„Kedves Elvtárs az alul írott kéréssel fordulok hozzájok. Mint egy borzalmas fájós szívvel kérném a segítségét már mint, hogy férjem halálos büntetését változtassák más büntetésre ne vegyék el tőlem az életét mert azzal az enyém és a kislányomé is elveszik, mert én akkor végzek magammal és a drága gyermekemmel is, mert én azt ki se bírom, hogy az én drága férjem életét erőszakkal vegyék el. Én belátom, hogy megtévedt, de önvédelemből, mást nem tehetett, mint amit tett, különben is gyakran előfordult hogy gyakran egy kis elmezavarodása van és lehet hogy éppen akkor mikor az ellenforradalmi eseményekbe volt, akkor úgylátszik, hogy éppen megint elfogta őtet, mert másképp nem képzelem el hogy az én férjem ennyire megtévedjen. Azért kérném az Elvtársat nagyon hogy ezt vegyék figyelembe. Kedves Elvtárst ránk nézve ez már azért is sujos csapás mert mint, hogy szüleink után mi is bele illeszkedtünk hogy nyugodtan építjük a szocializmust. Még pedig hogy korunkhoz elég soká építenénk mint ahogy Kádár elvtárs beszédjéből hallottam, hogy nyugodtan élhetünk, nem mozdít ki bennünket senki, tehát nagyon kérem az elvtársat engedjék meg, hogy továbbra is nyugodtan élhessünk, ne úgy legyen mint a papok prédikálják, vizet mondanak és bort isznak, hanem ahogy a demokrácia fejlődik mi is vele együtt halagyunk, de azt csak úgy lehet még továbbra is vinni, ha ahogy a Kádár elvtárs beszéli be is tartja, hogy a megtévedt embereknek meg kell bocsájtani. Kedves Elvtárs nagyon kérem drága férjemnek a bűnét megbocsájtani szíveskedjék, ezzel három ártatlan életet ment meg. Kedves Elvtárs ránk nézve ez nagyon borzasztó, hogy éppen a demokráciába kellett ezt megérnem mikor egyedül az volt a reménységem és szegény férjem is ebe érezte szabadnak magát, igen jól esett, hogy nem kell a burzsoát szolgálni, és éppen azért vágyódott katonának, hogy nyugodt élete legyen. Nagyon kérem az Elvtársat hogy szegény szüleinket öregségükre mentsék meg a szégyentől és a borzalmas fájdalomtól, nehezen neveltek a múlt rendszerbe mind a kettőnket, és szegény szüleink segítségére akartunk iparkodni. Kedves Elvtárs az n szüleim 1945 óta mint párttag épen ezért nem szeretnék a demokráciába hogy ilyen fájdalom érje őket, pontosan most mikor értünk dolgoztak. Nagyon kérem ezt a fájdalmat gyógyítsák meg drága férjemet ne vegyék el tőlem, mert én tovább nem bírom.

Maradok elvtársi szeretettel,

Rémiás Pálné, Bábolnapuszta.”

Nem az asszony volt az egyetlen, aki kiállt a fiatal tisztért; szeptemberben szülőfaluja, Ziliz pártszervezete és végrehajtó bizottsága, valamint több helyi is kérvényezte, hogy hagyják meg az életét. A helyi MSZMP-vezetés elég groteszk módon úgy fogalmazott, hogy

„Ziliz község alapszerve és V. B.-a (sic!) garanciát vállal azért, hogy még embert tud faragni belőle. Ami bűnt követett el az nem szándékos, de bűnhődnie kell érte. Kérjük a T. Bíróságot, hogy vizsgálja meg az ügyet ezek után is és enyhítse ezt az irtózatos büntetést”.

Image result for rémiás pál
Rémiás Pál hadnagy (Forrás)

Sajnos sem a levél, sem a nyilatkozatok nem értek célt: november 13-án a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma helybenhagyta az ítéletet, és két nappal később hat társával együtt kivégezték.[4] Az asszonyt később Rémiás hadnagy testvére vette feleségül a család megóvása érdekében – az özvegy a levelében szereplő ígéretét szerencsére nem váltotta be.

Rémiás hadnagy esete abból a szempontból is különlegesnek számít, hogy ő hivatalosan a „rendszer embere” volt. Szegényparaszti családból származott, 8 általánost végzett, majd egyéves tiszti iskolára került, ami nagyon komoly ugrásnak számított neki és családjának is. Ugyanakkor több, hasonló hátterű tiszttársához hasonlóan ő is „megingott” (mármint a hatalom szemszögéből nézve). Ennek oka lehetett a hadseregben uralkodó létbizonytalanság (hatalmas leépítések zajlottak), a hadvezetés teljes csődje a forradalom első napjaiban, ahogy az is, hogy a fiatal tiszt rokonszenvezett a forradalmárok követeléseivel.

Természetesen akadt még rengeteg eset, amikor rokonok, ismerősök vagy akár hírességek is megpróbáltak közbenjárni egy-egy halálos ítélet visszavonásáért; Földes Gábor mellett kiállt a színházi szakma jelentős része, Brusznyai Árpád ügyében pedig Kodály Zoltán járt közben – mindkét esetben hiába.

Az anyák, feleségek és gyerekek levelei ugyanakkor jól mutatják a kétségbeesést, de az erőt is, amellyel megpróbáltak kegyelmet eszközölni elítélt hozzátartozójuk részére. Ennek ellenére nagyon kevés szó esik róluk, sőt többségük jóformán ismeretlen maradt – talán ez az írás is segít abban, hogy ne merüljenek teljesen feledésbe…

A cikk a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közreműködésével készült.

[1] A témában lásd például: Molnár Adrienne–Kőrösi Zsuzsanna–Keller Márkus (összeáll.): A forradalom emlékezete. Személyes történelem. 1956-os Intézet, Budapest, 2006., valamint Kőrösi Zsuzsanna–Molnár Adrienne: Titokkal a lelkemben éltem. Az ötvenhatos elítéltek gyermekeinek sorsa. 1956-os Intézet, Budapest, 2000.

[2] Süle István és társa pere MNL-BAZ Megyei Levéltár Miskolci Megyei Bíróság B. 936/1959.

[3] Garami Gyula pere. Hadtörténelmi Levéltár Budapesti Katonai Bíróság 2132/1957.

[4] Mecséri János és társai pere. Hadtörténelmi Levéltár Budapesti Katonai Bíróság 031/1958.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Felhasznált források és szakirodalom

Garami Gyula pere. Hadtörténelmi Levéltár – Budapesti Katonai Bíróság 2132/1957.

Mecséri János és társai pere. Hadtörténelmi Levéltár – Budapesti Katonai Bíróság 031/1958.

Süle István és társa pere. Magyar Nemzeti Levéltár -Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltára – Miskolci Megyei Bíróság B. 936/1959.

www.perek56.hu

Hegedűs B. András (főszerk.): 1956 Kézikönyve III. 1956-os Intézet, Budapest, 1996.

Marossy Enrde: Mecséri János ezredes és ötvenegy katonájának bírósági pere 1958. Magyar Napló, Budapest, 2018.

A nyitóképen az úgynevezett Kisfogház zárkasora; többnyire ennek udvarán hajtották végre a kivégzéseket. (Forrás)

Facebook Kommentek