A Sokol rádió

Tóth Eszter Zsófia

Rádiózni szokol? Rádiód a Sokol. – hallhattunk a szlogent Árkus József Parabola című televíziós műsorában, majd azt láttuk, hogy a készüléket vízbe merítik, kiveszik és az ugyanúgy működik tovább. A szovjet gyártmányú, Sólyom névre hallgató rádió elsősorban arról volt nevezetes és lett ezért viccek tárgya is, hogy bármilyen körülményt kibírt, működőképes maradt. Olyan volt, mint amilyennek a diktatúra tűnt az 1980-as évekig. Másrészt a hiánygazdaság tipikus terméke is volt: mivel nagy rádióválaszték nem volt, a vásárlók nem tudtak mit tenni, ezt a készüléket ették meg és használták. Még akkor is, ha időnként recsegett.

És előfordult olyan is, hogy befőttesgumival vagy cipőfűzővel kellett összefogni a rádió hátuljára erősített lapos elemeket. Ugyanis, ha kifogyott a Sokolból az elem, akkor zsebtelepeket erősítettek rá kívülről. Fekete vagy barna bőrtokban hordták, amelynek sajátos illata is volt.[1] 1969-ben az újságíró jó példaként említette azt a fiatalembert, aki Sokol rádióját fülhallgatóval hallgatta az utcán:

„Az új szokásra az utcán lettem figyelmes. Egy fiatalember sétált a zsúfolt, délelőtti korzón, s kezében táskarádiót tartott. Ez nem új szokás. Hanem ez a fiatalember úgy tartotta kezében a rádiót, hogy a készüléket egy zsinór kötötte össze a fülével, azaz fülhallgatós táskarádión keresztül hallgatta a zenét vagy a híreket. Fülhallgatóval, azaz senkit sem zavarva, nem mások fülébe bömböltetve bele a maga szórakozását. Ez a fiatalember kulturáltan hallgatta a rádiót, mondhatnánk, hogy a társadalomra való tekintettel.”[2]

És nézzük meg, hogy a Sokol rádióért cserébe mit szállított Magyarország a Szovjetuniónak: ugyanis a keleti tömb országain belül, a KGST munkamegosztás szerint termékért termék is adható volt cserébe: 

„A Szovjetunióból importálja a Hungarocoop egyebek között a közkedvelt Szokol rádiót, a Szaratov hűtőgépet, de hoz be húst és cementet is. Cserébe különféle ruházati, divatáru- és bőrdíszműcikkeket. édességet, golyóstollat és egyéb fogyasztási cikkeket szállít.”[3]

Egy 1979-es rádióreklám így ecsetelte a készülék előnyeit:

„A hordozható rádió ebből a szempontból igen hasznos találmány. Nem kell hozzá okvetlenül hálózati áram. hiszen elemmel is működik, tranzisztoros, tehát kis terjedelmű és könnyű, ezért bárhova magunkkal vihetjük, szabadságra. kirándulásra stb. Kis, levelezőlap formájú készülék a Szokol 308. Közép-, rövid- és ultrarövid hullámon, hat szárazelemmel dolgozik, az URH-állomások pontos beállítása automatikus hangolóval történik, van ferrit és teleszkopikus antennája, de külső antennát és földelést is rá lehet kapcsolni, akárcsak a tartozék füldugó-hallgatót, valamint egy további hangszórót. Méretei 240 x 140 x 60 mm, súlya 1,3 kg.”[4]

A rádiónak több változata volt forgalomban, alapfunkciói alapvetően nem különböztek. Egy 1981-es novella főhőse irigykedett a Sokol rádió tulajdonosra:

„Tódort irigység fogta el a „Sokol” láttán, mint mindig, amikor szem- és fültanúja volt az utcán, hogy korabeli fiatalok fülükhöz tartott zsebrádión hallgatják a tánczenés, -dalos műsort. Néhányszor már próbálkozott pénzt gyűjteni egy zsebrádióra, de mindig adódott valami váratlan kiadás, és a terve meghiúsult.”[5]

1986-ban a Corvin Áruházban 490 Ft-ba került a rádió.[6] A Sokol rádiót hallgatva próbálkoztak a fiatalok áhított nyugati zenei adások vételére is, például a Luxemburg adóra, ez azonban nem mindig volt sikeres, ugyanis az adást zavarták. Előfordult az is, hogy az áhított nyugati zene helyett azt lehetett hallani, hogy „Govorit Moszkva”, vagyis Moszkva beszél. Egy kiskatona emlékei szerint így értesült Jimi Hendrix haláláról 1970-ben:

„Miközben „A szél Maryt kiált”-ott (The Wind Cries Mary), függelemsértést követtem el, hisz egyik katonatársamtól kölcsönkapott Szokol rádiót fülemre tapasztva ültem a fűben a pápai laktanya egyik üzemanyagtelepén. Őrkatonának „képeztek ki” – szegény Gál továbbszolgáló törzsőrmester és Maráczi hivatásos őrmester keservesen tanulta meg két év alatt, hogy engem nem lehet csak úgy „kiképezni”. (Pedig szívattak rendesen!) Álcáztam magam, nehogy a diverzánsok észrevegyenek. Harckészültségemet nagymértékben fokozta, hogy nem a „tut gávárit mászkvá”-t, hanem a londoni telephelyű Radio Luxemburgot hallgattam. Egyszer csak a legendás diszkjózsi, Emperor Roscoe szinte sírástól elfúlt hangon annyit mondott: „Meghalt Jimi Hendrix.”[7]

A rádió népszerűsége abban is rejlett, hogy hordozni lehetett, ahogy egy 1990-es novella főhőse is megtette a készülékkel.

„Mert az öregember nagyon szeretett rádiózni. Az idősebb lánya néhány évvel ezelőtt meglepte egy Szokol rádióval. Elemes volt, de villanyról is ment. Az öregember talán még sosem volt ilyen boldog, magával vitte a földjére, a kis szőlőjébe, talán még a budira is. A felesége mosolyogva csóválta a fejét: — Károly, Károly, talán még a sírodba is magaddal akarod Vinni?”[8]

A Sokol Rádió tehát egy emblematikus terméke volt az 1960-as évektől a szocialista időszak mindennapjainak:

„Azokról az időkről, amikor a Wartburgok kalaptartóján bólogatós kutyák helyeselték a mindennapokat, a visszapillantó tükrön fröccsöntött csontváz lifegett, amikor buzgón csinosították a brigádnaplókat, az emberek Terv cigarettát szívtak, Szokol rádiót hallgattak, és Tavasz televízión nézték a műkorcsolyázás pompás bajnokait, a Protapopov házaspárt.”[9]

A rádió legmeglepőbb utóélete számomra az volt, amikor egy 2014-es cikk a magyar focistákat hasonlította Szokol rádióhoz:

„A magyar futballista érzékeny műszer. Éppen olyan, mint egy 1963-ban gyártott Szokol rádió. Ha helytelenül használja az ember, serceg, sistereg, sípol és bugyborékol.”[10]

Jegyzetek

[1] Népszabadság, 1999. július 1. 7.

[2] Népszabadság, 1969. szeptember 4. 7.

[3] Népszabadság, 1968. június 7. 9.

[4] A Hét, 1979. október 20. 22.

[5] Földeák János, Népszava, 1981. március 1. 10.

[6] Népszava, 1986. június 4. 9.

[7] Beszélő, 1998/1. 79.

[8] Népszava, 1990. február 10. 9.

[9] Népszabadság, 2002. február 23. 42.

[10] Nemzeti Sport, 2014. október 20. 2.

A nyitóképen: Sokol rádiók versenyben a nyugattal, Örs vezér tere, Sugár Üzletközpont, KERAVILL, 1983. (Magyar Rendőr/FORTEPAN)