Gereblyével a „banderisták” ellen – Csehszlovákia háborúja az Ukrán Felkelő Hadsereggel, 1945–1947
Az orosz-ukrán háború kitörését követően ismét fellángolt a vita az 1942-ben alapított Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) II. világháború alatti szerepéről, a háború utáni küzdelméről a lengyel és a szovjet területeken vagy Sztepan Andrijovics Bandera örökségéről. Ugyanakkor viszonylag kevés szó esik Csehszlovákiáról – pedig ezt az országot szintén érzékenyen érintette az UPA harca és szintén megszenvedte a fegyveres konfliktus következményeit.
A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült
„Vendégként, nem pedig ellenségként érkeztünk. […] Önt, Elnök úr, már biztos tájékoztatták az érkezésünkről, de ez az információ biztos nem volt igaz. Tudja, a bolsevik küldöttek és ügynökök a legsötétebb színekben tüntetnek fel minket. Ez a bolsevik elnyomók régi és megszokott módszere, amikor az általuk elnyomott népek felszabadító mozgalmáról beszélnek. […] Mi, semmi másért nem harcolunk, mint a bolsevik iga alóli felszabadulásért. Ebből kifolyólag Önökkel szemben semmiféle területi igényünk nincs” – ezekkel a szavakkal próbálták megnyugtatni Edvard Benešt abban a csehszlovák hatóságok által elfogott levélben, amelyet az UPA tagjai a csehszlovák államfőnek küldtek.[1]
Tettüket korántsem az elkeseredés vagy a csehek tudatos provokálása szülte: az Ukrán Nacionálisták Szervezete (OUN) kiterjedt propagandahadjáratot folytatott Csehszlovákia területén, amellyel szerették volna eloszlatni az ukránokkal szemben kialakult negatív képet. Az 1945 után, főleg az ország cseh és morva részein tapasztalt UPA-ellenesség és az önálló ukrán állam iránti – jobb esetben – ambivalens érzelmek nem nélkülöztek alapot. Bár ez a cikk tematikai és terjedelmi okok miatt nem tud kitérni sem a Lengyelországban és a Szovjetunióban folytatott harcokra, sem pedig az OUN második világháború előtti és alatti szerepére, két csehszlovák vonatkozást mindenképp meg kell említeni.
Az egyik, hogy 1939 márciusában az ukrán nacionalisták (sikertelen) puccsot hajtottak végre Kárpátalján, Husztban pedig összecsaptak az ott állomásozó 12. hadosztállyal. Később pedig a magyarokkal és németekkel való kollaborációval vádolták meg őket: évekig azt hangoztatták a csehszlovák társadalomban, hogy Kárpátalja elvesztése a „fasiszták által kijátszott” ruszinok és ukránok hibájából történt. A másik pedig, hogy az UPA gyakran harcba keveredett csehekkel, akik a német megszállást követően Lengyelország/Szovjetunió területére menekültek vagy a háború alatt a Vörös Hadsereg csehszlovák kontingensében harcoltak. Atrocitásokat sem kerülték el: a mai nyugat-ukrajnai Volinyi-területeken lezajlott mészárlásoknak nemcsak több ezer lengyel és ukrán esett áldozatul, hanem 350 cseh is.[2]
Minden kezdet…rejtély
A második világháború európai szakaszának lezárását követően az újjászülető Csehszlovákiában sem a politika, sem a hadsereg, de még a hírszerzés sem tartotta elképzelhetőnek, hogy a Lengyelországgal és a Szovjetunióval még mindig harcban álló „banderisták” – nemcsak a kommunisták köreiben használták ezt a kifejezést – bármiféle komoly fenyegetést jelentenének. Sőt, annyira alacsonynak ítélték az UPA jelentette veszélyt, hogy az egész Kelet-Szlovákia körzetet „passzív területnek” nyilvánították.[3] Paradox módon az első „behatolások” sem váltottak ki érdemi reakciókat: augusztus 13-án Szepesófaluban (Spišská Stará Ves) és Mezőlaborcon (Medzilaborce) regisztrálták az első ukrán egységeket, de ők inkább kerülték a fegyveres konfliktust, felderítést végezték és támogatókat kerestek a szlovákok körében.[4] Az enyhe ellenálláson felbuzdulva tíz nappal később újabb, 500 és 900 közöttire becsült UPA-erők minden komolyabb harc nélkül bevonultak Zemplénszuhába (Suché) és Meredélybe (Príkra), majd Sztropkó (Stropkov), Eperjes (Prešov), Girált (Giraltovce) járások több települését is elfoglalták, s elindultak a kelet-szlovákiai Homonna (Humenné) irányába, amely megszerzésével szerették volna biztosítani – az akkor még rövid ideig de jure Csehszlovákiához tartozó – Kárpátalja felé tartó útvonalakat.[5]
Az egyetlen potenciális erőnek a Kassán állomásozó 10. gyalogoshadosztály tűnt. Azonban az első kísérletek az UPA megállítására kudarccal végződtek, mert az összeállított különítmény (117 fős Samo-egység) nem akarta felvenni a harcot. A Kassa (ismételt) elvesztésétől rettegő Beneš az ellentámadásra, nem pedig a város megvédésre adott utasítást. A hadügyminisztérium két morvaországi géppuskás századot vont ki a nyugati határszakaszról és vezényelt át. Az alig pár hónapja létező Nemzetbiztonsági Testület (Sbor národní bezpečnosti/SNB) fegyverekkel felszerelt készenleti egységeket küldött a térségbe. A Vörös Hadseregtől tüzérségi és légitámogatást kaptak. Azonban az UPA hamar tudomást szerzett a készülő hadműveletről és inkább visszavonult, de a cseh erők lelassítása érdekében pánikot robbantottak ki a szlovákok körében – többek között azt az álhírt terjesztették el, hogy maga a szovjet belügyminiszter, Lavrentyij Berija vezeti az NKVD-csapatokat és senkinek sem kegyelmez.[6]
Ezután egy rövid időre megnyugodtak a kedélyek a térségben, de 1945 utolsó heteiben egy újabb „banderista hullám” érte el Csehszlovákiát. Ezek a szotnyák[7] azonban különböztek az előzőektől: immáron nem meggyőzni akarták a szlovákokat és támogatókat kerestek a kommunizmus elleni harcukhoz, hanem a terror eszközeivel élve megfélemlíteni és távozására akarták kényszeríteni a helyieket, hogy a helyükre érkezőkkel alakítsanak ki egy stabil „hátországot”. Többször követtek el atrocitásokat, amelyek hátterében nemcsak anyagi (élelmiszer- és ruházat megszerzése, információk kicsikarása) okok, hanem ideológiai és vallási tényezők is álltak: az Utcás (Ulič) nevű faluban Alexander Stein erdészt és a Szlovákia Kommunista Pártjának (SZLKP) tagját a feleségével és két női hozzátartozójával együtt lelőtték. Még nagyobb mészárlás történt Végaszóban (Kolbasov), ahol a szánon érkező fegyveresek a hanuka végét ünneplő tizenegy zsidóval végeztek – egyedül az ágy alá bújt 17 éves Helena Jakubičová élte túl a vérengzést.[8]
Hamis illúziók… és következményeik
Mivel 1946 elejétől jelentősen lecsökkent a támadások száma és a harcok főleg a lengyel területeken összpontosultak, ezért a csehszlovák kormány figyelmét és energiáit más jellegű ügyek foglalták le, mint a párizsi békekonferenciára való készülés, német kitelepítés felgyorsítása, a magyarok „reszlovakizációja”, vagy a pogromok elől menekülő zsidóság eljuttatása az amerikai megszállási területekre. A csehszlovák-lengyel határakon beállt relatív nyugalom miatt Prágában a további erősítést sem tartották fontosnak, ezért koratavasszal mindösszesen egy zászlóalj (Otto-csoport) felügyelte a 200 kilométeres határszakaszt és semlegesítette az esetleges behatolókat.
Csakhogy a passzivitást látva az UPA azonnal szervezkedni kezdett. Már addig is úgy tekintettek Csehszlovákiára, mint egyfajta menekülési vagy újjászervezési területre: ha Lengyelországban és a Szovjetunióban rosszul áll a szénájuk, pihenniük kell vagy feltölteni a készleteiket, akkor mindezekre a határmenti erdős és hegyi terepen elhelyezkedő rejtekhelyek tűntek a legalkalmasabbnak. Ezért nem véletlen, hogy ebben az időben valóságos propagandahadjáratot folytattak a kelet- és észak-keleti szlovákiai járásokban, potenciális szövetségesként kezelve mind a szlovákokat, mind a ruszinokat – sőt, az ukránok gyakran kijátszották a kommunista-ellenes, vallási és antiszemita kártyákat. Ez utóbbi ugyanis Szlovákiában különösen súlyos problémának bizonyult, mivel itt 1945 és 1948 között több pogrom lezajlott, mint például Nagytapolcsányban (Topoľčanyban), Pozsonyban (Bratislava) és Zsolnán (Žilina).[9]
Ugyanúgy előfordult, hogy olyan szlovákokból agitáltak az ukránok mellett, akik egykor a szélsőjobboldali Hlinka-gárda (Szlovák Néppártjának félkatonai fegyveres szervezete) tagjai voltak, de arra is van példa, amikor az új vezetésben csalódott kommunista partizánok – akik nem kaptak fizetést, földet vagy közigazgatási állást – segítették őket. Az sem volt ritka, hogy a görögkatolikus papok terjesztették a röplapokat vagy prédikáltak az ukrán célkitűzések igazságosságáról.[10]Természetesen a másik oldal sem maradt tétlen. A kommunista ideológusok járták Kelet-Szlovákiát, a hadseregben bevezették a politikai tiszti intézményt és kötelező ideológiai oktatást rendeltek el, valamint egy külön lapot (Kelet-Szlovákia Harcosa) indítottak az ott harcoló alakulatok számára. Kezdetét vette egy nagyon erős összemosása annak, hogy az UPA-ban mindenki Bandera követője, valamint „angolszászok támogatják és informálják” őket. Ennek megvolt az eredménye, mert 1946-ban megugrott a rendőrségi bejelentések és az önkéntesek száma, s az ukrán fegyveresek megítélése gyakorlatilag egybeesett az SS-el és a Gestapoval. [11]
Miután az szotnyák parancsnokai úgy látták, hogy kellőképp „megpuhították” a helyi lakosságot, március közepén minden korábbit felülmúló támadást indítottak el. Az Otto-csoport ugyan felvette a harcot, de csak hátráltatni tudta a banderista előrenyomulást, megakadályozni már nem. Voltak települések ahol barátságosan fogadták őket (le a lengyel és szovjet kommunizmussal!, közös vacsorák, szállás biztosítása stb.), máshol – ahonnan nem menekültek el a rendőrök és a helyi közigazgatási szervek – viszont túszokat ejtettek vagy miután beszorították egy épületbe a hatósági személyeket, fosztogatni és gyújtogatni kezdtek.
Az UPA a hónap végére mintegy 33 csehszlovákiai települést tartott az ellenőrzése alatt. Erre válaszul a csehszlovák hadsereg vezetése kidolgozta és végrehajtotta az 1945 utáni csehszlovák történelem legnagyobb – és lényegében az egyetlen „igazi” – támadó jellegű hadműveletét: a Széles Gereblyét (Široké Hrábě). Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy április 21-től mintegy 7000 – főleg cseh és morva – katona és SNB-készenléti rendőr, egy harckocsi dandár és repülőszázad támogatásával megindult az ukrán szotnyák ellen.[12] Jan Heřman vezérezredes vezette ellentámadás azonban rendkívül lassan haladt – volt nap, amikor csak 10 kilométert tettek meg. Ennek hátterében nem kizárólag az itt-ott tapasztalt heves ellenállás állt. A hadsereg és az SNB között rendkívül erős volt a rivalizálás, hiszen ez utóbbinak fegyveresei gyakran parancs nélkül, meggondolatlanul bocsátkoztak harcokba, miközben a belügyesek nagy részét tapasztalatlan, második vagy harmadik évfolyamon tartó kadétok tették ki, akik néha „túlreagálták” az eseményeket.
Nem várt következmények?
A viszontagságok ellenére a csehszlovák erők már április utolsó napjaira elérték a határt, de a fegyvernyugvásra még hónapokat kellett várni. Amikor kisebb határ menti akciókra került sor, azt a csehszlovákok a lengyel és szovjet hadsereggel közösen hajtották végre, de a közvetlen összecsapások legtöbbször pár órás kézifegyveres és könnyűtüzérségi harcban merültek ki. Mivel 1946 második felében úgy nézett ki, hogy (ismételten) küszöbön áll a „banderista maradványok” felszámolása Lengyelországban, illetve a komoly háborús tapasztalatokkal rendelkező „idegenlégiósok” – köztük németek, beloruszok, szlovákok, magyarok – nagy része életét vesztette/fogásba került, ezért a hadvezetés alig négyezer főre csökkentette az időközben Teplice-ra átnevezett harccsoport létszámát.[13]
Ennek ellenére a „banderizmus” élénken élt a csehszlovák közbeszédben. A mai napig vita folyik arról a cseh- és szlovák történetírásban, hogy az UPA – akarva vagy akaratlanul – befolyásolta-e az 1946-os májusi parlamenti választásokat vagy sem. A szlovák részeken ugyanis a helyi kommunista párt 30%-ot kapott, miközben a polgári, részben szlovák nacionalizmus képviselőjének tartott Demokratikus Párt (DP) több mint 60%-ot ért el. Ráadásul a banderisták propagandája nemcsak a határmenti területeken tűnt igazán sikeresnek (egyes helyeken megtapasztalhatták az UPA negatív oldalát is, ami árnyalta a megítélésüket), hanem azokban a térségekben is, ahol a közvetlen tapasztalat hiánya miatt könnyebb volt elhinni az ukrán nacionalisták retorikáját. Egyes belügyi, ún. hangulatjelentésekben is az áll, hogy a szlovákok nagy része eleve úgy vélte, hogy az UPA ellen bevetett (katonai) eszközök nem megfelelőek, értelmetlenek és szükségtelenek.[14]
Természetesen később mind az SZLKP, mind a CSKP azzal érvelt, hogy a Demokrata Párt és az UPA között aktív együttműködés zajlott. Sőt, a szlovák politikusok egyfajta összekötő elemként funkcionáltak a Nyugat és az ukrán nacionalisták között, amelyért cserébe ígéretet kaptak a Tiso-féle „független” Szlovákia feltámasztására. A kommunisták látványosan eltúlozták ezen „összeesküvés” mértékét és ennek alátámasztására az Állambiztonság (Státní bezpečnost/StB) és a szovjet NKVD segítségével bizonyítékok garmadáját alkották meg. Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy a banderisták antikommunista, zsidóellenes és szlovák önállóságot bátorító agitációja több szlovák településen vagy egész járásban hullott termékeny talajra, befolyásolva a választások végeredményét. [15]
B-akció…és ami utána következik
Miután az UPA sikeres merényletet hajtott végre Karol Świerczewski tábornok ellen, Varsó úgy döntött, hogy egyszer s mindenkorra pontot tesz a kérdés végére. 1947 áprilisában kezdetét vette a Wisła-hadművelet, amely a „banderisták teljes kisöprését” és a hadműveleti területén élő ukránok deportálását jelentette. A harcokat túlélt vagy elkerülő UPA-szotnyák célja immáron annyi volt, hogy minél előbb eljussanak az angolszászok által ellenőrzött németországi és osztrák területekre. A legkevésbé kockázatosnak a Csehszlovákián át vezető út tűnt – mintegy 1200 jelentkeztek az útra. A lengyel titkosszolgálatnak köszönhetően Prága időben tudomást szerzett a készülő „invázióról”, ezért elindította az Akce B (B ebben az esetben a banderovci-t jelenti) akciót. Június 13-ra mintegy 10 400 – ebből 1 339-en az SNB Szlovákia ezredének készenlétise – és további 1500 újra állományba helyezett partizán készült fel az ukránok „méltó fogtatására” vagy a lengyel területekre való visszaűzésükre.[16]
Június 14-én vette kezdetét az „ukrán invázió”. A szotnyák többségét sikerült megállítani, visszaszorítani vagy megsemmisíteni – állítólag olyan kegyetlen és véres harcok dúltak, hogy néhány ukrán inkább vállalta a szovjet (!) területekre való átmenekülést, mintsem a csehszlovákokkal való összecsapás folytatását. Viszont két, együttesen 500 főt számláló, szotnya különösen sikeresnek bizonyult: a Michajlo Duda (álnéven: Chromenko) és Vladimír Szczygielski (álnevén: Burlak) vezette csoport pár hetes különbséggel ugyan, de mindkettő átcsusszant a védőgyűrűn.
A Chromenko-szotnya eljutott az Alacsony-Tátrába és csupán Vernár (Vernar) térségében keveredtek harcba az SNB-vel – bár nem sikerült felszámolni őket, kénytelenek voltak észak felé venni az irányt. A korábbi propaganda hatására (még a helyi szlovák szocialista lapok is megértően viszonyultak a banderistákhoz), sok szlovák településen kaptak segítséget, többnyire élelmiszert, ruhát, és pihenési lehetőséget biztosítva az ukránoknak. Ebből kifolyólag július 23-án elérték a Vág mellett fekvő Liptószentmiklóst (Liptovský Mikuláš). Itt ugyan ismét összetűzésbe kerültek a belügyi csapatokkal, de végül 36-an eljutottak a morvai területekre, onnan pedig szeptember folyamán átlépték a német vagy az osztrák határt. Többek között maga Chromenko is, aki később segített a kiképzésben, illetve a CIA és OUN közötti együttműködésben, életét pedig a Szovjetunió ukrajnai területei felett végrehajtott ejtőernyős-küldetés során vesztette 1950. július 7-én.[17]
Burlak vezette csoportnak viszont már nem volt ilyen nagy szerencséje. Sokkal nagyobb (állítólag 15 harcérintkezés) és több halálos áldozattal járó összecsapásokba bonyolódott a csehszlovák fegyveres erőkkel, amely következtében csak 1947 júliusa végén érkeztek meg az Alacsony-Tátrába. Ellentétben Chromenkoval ők már fosztogattak is és bántalmazták a helyi lakosságot. Továbbá a kormány aktivizálta a partizánokat, valamint – tanulva a szlovákok által nyújtott korábbi segítségből – immáron büntethetővé tették a banderistáknak nyújtott bárminemű segítséget, legyen az anyagi támogatás vagy csak sima útbaigazítás.
Az 1300 méter magasan fekvő Németlipcsében (Partizánské Ľupči) csapdát állították a szotnyának. Csakhogy a hírszerzés rosszul mérte fel Burlak alatt álló fegyveresek számát, harci kedvét és tapasztalatait, miközben a parancsnokság még mindig zöldfülű fegyvereseket küldött harcolni, akiket alig láttak el lőszerrel. Ennek következtében az augusztus 5-én vívott németlipcsei ütközetben a csehszlovákok elszenvedték az 1945 utáni történelmük legnagyobb harctéri veszteségét – 9 főt. Bár Burlak győztesen került ki a harcokból, de a szotnya 68 főre zsugorodott és észak felé vette az irányt.[18] Augusztus 19-én Sztrecsény (Strečna) mellett rajtaütöttek egy belügyi századon, majd Zsolnáig (Žilina) folyamatosan zajlott az adok-kapok. Végül a sérült Burlak[19], a szeretőjével és barátjával együtt szeptember 3-án megadta magát. Ugyanakkor néhányan (37 és 39 közé teszik a számukat) eljutottak Brnoig, onnan pedig az amerikai megszállási zónákig.[20] A B-akció hivatalosan 1947. november 17-én ért véget. Ugyanakkor 1948 második felében is folyamatosak voltak a „banderista-észlelések” és a halálos kimenetelű tűzharcok. Sőt, még 1949 júliusában is olyan jelentés futott be Prágába, miszerint közép-csehországi Kňovice melletti erődben három banderista végzett František Mandovec helyi lakossal, és az StB hajtóvadászatot indított az elkövetők ellen.[21]
Nehéz örökség
A csehszlovák-UPA háborúval kapcsolatban sokat vitatott pont az áldozatok száma (mindkét oldalon), hiszen ezen a téren nemcsak a szekunder, de még a primer források is eltérnek – ehhez a különbségekhez a politikai okokból történő „kozmetikázás” éppúgy hozzájárulhatott, mint a jelentések hiánya az egyes fegyveres összetűzésekről (vagy akár kivégzésekről). Amennyiben a források által megadott „átlag” van alapul véve, akkor 1945 és 1947 között 49 csehszlovák katona és SNB-fegyveres halt „hősi halált”, de még körülbelül 20-an baráti tűzben vagy közlekedési balesetben veszették életüket.[22] Az már viszont biztosabb adat, hogy 115-en kaptak kitüntetést – ebből 17-en kiérdemelték az 1939-es Csehszlovák háborús keresztet is.[23] Ismét a források által megadott adatokat alapul véve a csehszlovákok mintegy 350 banderistát „semlegesítettek”, akik közül 61-en a harcokban vesztették életüket, többiek megadták magukat vagy fogságba estek.[24] Rendkívül ellentmondásos a civil áldozatok száma, akik vagy a banderisták, vagy a csehszlovák erők (főleg az SNB) fellépései következtében hunytak el. Itt is találhatóak adatok háromtól (!) kezdve egészen a kommunisták által hangoztatott, szándékosan eltúlzott háromezres számig bezárólag.
A menekültek száma ugyancsak sok kérdőjelet hagy maga után. A lengyel kormány lényegében ellenségnek kiáltotta ki a helyi görögkatolikusokat, akik a vádak szerint a banderisták „ötödik hadoszlopa”, ezért az üldöztetés miatt tízezrével hagyták el az országot. Például 1946 májusában csak Mezőlaborcon kilencezer görögkatolikus menekültet regisztráltak a csehszlovák hatóságok. Bár Prága katonai kíséret mellett deportálta vissza őket, de néhány százan maradtak – voltak, akiket a szlovák görögkatolikusok rejtegettek, segítettek nekik elhelyezkedni és hamis keresztlevelet kiállítani vagy Nyugatra szökni.[25] Másrészt ezzel párhuzamosan az UPA által megtámadott vagy veszélyeztetett szlovák falvakból a lakosságot a közeli városokba, Szlovákia belső területeire vagy a magyarok lakta részekre költöztették vagy a lehetőséget megragadva ők maguk költöztek el.
Részletek az Akce B című filmből.
Az anyagi károkról szintén hozzávetőleges becslések állnak rendelkezésre: csak a Burlak-szotnya 4 millió koronányi veszteséget okozott az államnak, de minden költség (a mozgósításoktól a kárpótlásokig) százmilliókat emésztett fel – ami különösen rosszul jött a Marshall-segélyből Sztálin közvetlen utasítására kimaradt kormánynak.[26] A pontos kimutatás elkészítését tovább nehezítette, hogy egyes településeken „fiktív” banderista támadásokat jelentettek be (így kapva állami kárpótlást), de máshol meg nem mertek a hatóságokhoz fordulni, nehogy a kooperáció árnyéka vetüljön rájuk és az StB kezdjen el nyomozni az ügyükben.
Mindezeken felül még nagyon sok a kérdőjel, bizonytalan állítás vagy feltételezés – különösen az UPA által terjesztett propagandának az 1946-os választásokra és szlovák nacionalizmusra gyakorolt hatásáról. Ebből kifolyólag nem véletlen, hogy a szocializmus alatt a banderistákkal kapcsolatban csak a kommunisták propaganda által meghatározott szólamokat, „összefüggéseket” és adatokat lehetett hangoztatni, leírni vagy bemutatni. Ez utóbbi esetében egészen a nyolcvanas évekig az 1951-ben Josef Mach rendezte – a kor partizánfilmjeire jellemző szinte minden sablont és eszközt felsorakoztató – Akce B című film volt az irányadó. A rendszerváltás, de még inkább 2014-es ukrajnai események óta, az UPA csehszlovákiai tevékenysége ismét közkedvelt kutatási témává váltak mind Csehországban, mind Szlovákiában. Ráadásul még mindig nincs teljesen feldolgozva a téma és lezárva minden kérdés: csak az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltára (ABS) egy külön alfondba (f. 307-es) gyűjtötte össze a banderistákról szóló anyagokat, amelynek hosszúsága 13,8 iratfolyóméter.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Jegyzetek és felhasznált források:
[1] List UPA dr. Benešovi. In: Archiv bezpečnostních složek (ABS), fond I. Hlavni sprava Vojenske kontrarozvědky (302), sign. 302‑142‑6 – Dátum nélküli.
[2] Rossoliński-Liebe, Grzegorz: Stepan Bandera: The Life and Afterlife of a Ukrainian Nationalist Fascism, Genocide, and Cult. Ibidem Press, Stuttgart, 2014. 597.
[3] Banderovci jako téma Historického magazínu. ČT24.cz. 2007.05.03. Url: https://ct24.ceskatelevize.cz/archiv/1462007-banderovci-jako-tema-historickeho-magazinu
[4] Řepa, Tomáš: Banderovci v Československu 1945–1947. Vybrané politické a vojenské aspekty. In: Securitas Imperii, Vol. 34., No.1., 2019. 120.
[5] Kárpátalja átadását biztosító szerződésről és hátteréről bővebben: Szovjet-csehszlovák szerződést Kárpát-Ukrajnáról. In: Bencsik Péter (szerk.): Csehszlovákia története dokumentumokban.Napvilág Kiadó, Budapest, 2016. 228–230.
[6] Řepa, Tomáš: Ukrajinští nacionalisté a komunistická propaganda. Zneužití tématu v Československu po roce 1945. In: Paměť a dějiny, No.2., 2014. 51.
[7] Magyar átírással szotnya vagy szotnia. Eredeti jelentése kozák (lovas)század, de XX. században az orosz, ukrán és néhány balkáni (pl. horvátoknál) nép fegyveres erőinél szintén használt megnevezés a század nagyságú erőkre.
[8] Jancura, Vladimír: Armády troch štátov proti banderovcom. Pravda.sk. 2022.04.12. URL: https://zurnal.pravda.sk/neznama-historia/clanok/623027-armady-troch-statov-proti-banderovcom/
[9] Bővebben a szlovákiai pogromokról magyarul: Kubatová, Hana: A zsidókról kialakult kép a háború utáni
Szlovákiában. In: Regio. 24. évf., 2. sz., 2016. 63–80.
[10] Řepa (2014), i.m. 56.
[11] Zasobovani banderovců – prověřeni zpravy z 2. 5. 1946. In: ABS, f. Sbirka pisemnosti utvarů SNB mapujici činnost organizace UPA na uzemi Československa v letech 1947–1948 (Banderovci) (307.), sign. 307‑97‑1.
[12] Šach, Jan: Vpád banderovců na území Československa v letech 1945–1947. In. Vhu.cz. 2015.06.24. URL:
[13] Banderovci jako téma Historického magazínu.
[14] Honzák, Jaroslav: Banderovská apokalypsa.URL:http://www.ceskenarodnilisty.cz/clanky/Banderovci12.htm
[15] Šmigeľ, Michal: V boji s banderovci na Slovensku (1945–1947). Aktivity československých bezpečnostních složek proti UPA – spolupráce s Polskem a SSSR. In: Volná, Kateřina (ed.): Aktivity NKVD/KGB a jejich spolupráce s tajnými službami střední a východní Evropy 1945–1989. Ústav pro studium totalitních režimů, Praha, 2009., 217–226. 2008. ÚSTR, Praha 2009., 217–226, Řepa (2019), i.m. 128–132.
[17] Řepa (2019), i.m.138.; Honzák, i.m.
[18] Banderovci jako téma Historického magazínu; Šach, i.m.
[19] Burlak és a csoportjának elfogott tagjait a Kassa mellett táborokba internáltak – először azt ígérték nekik, hogyha együttműködnek, akkor nem adják ki őket Lengyelországnak. Azonban miután a foglyok tudomására jutott, hogy Prága megállapodott Varsóval a további sorsukról, 1948. február 12-én kitörtek és mintegy 25 kilométert tettek meg a fagypont alatti havas tájon, mire el tudták fogni őket. Végül a csehszlovák hatóságok 112 banderistát adtak ki Lengyelországnak, akik közül több tucatot kivégeztek – köztük magát Burlakot is.
[20] Jancura, i.m.; Banderovci jako téma Historického magazínu; Řepa (2019), i.m.132–133.
[21] Přehled o činnosti banderovců z dne 12.7.1949. In: ABS, f. Vnitřní odbor Hlavní správy VB (H 1–4), (číslo jednotky/čj.) 2576. tajné/49–II.
[22] Šach, i.m.; Banderovci jako téma Historického magazínu
[23] Řepa (2019), i.m. 139.
[24] Jancura, i.m.
[25] Uo.
[26] Řepa (2019), i.m. 134.