Egy burzsoá illúzió – Az egyetemi autonómia ügye egykor és máskor

Révész Sándor

Az állam kormányzó igénye és az egyetemek autonómia igénye mindig összesúrlódott, de az egyetemi autonómia brutális eltiprása csak az abszolutista hatalmakat jellemezte.

“És meg vagyok győződve, hogy az egyetemi autonómiának még akkor is, ha valamikor államférfiúi tévedések ez országban a többi autonómiákat mind megszüntetnék, fenn kellene maradnia. Kellene, mert ilyen egyetemek mellett szól a közel ezredéves tapasztalat Angol- s Némethonban; ilyeneket állít a megtört Franciaország, az ily egyetemek elleni bűneinek súlyát viseli monarchiánk, és mert nem ilyen volt a mi egyetemünk, azért nem lett nagyobb jelentőségűvé hazánkra. /../ És kell az egyetemi antonomia, mert mily visszásság lenne a haza és nemzet fölvirágoztatására üdvös, nagy hatást várni azon egyetemi testületektől, melyekre saját ügyeik vezetését sem bizhatni! Mikép, mi alapon fejlődjék mélyebb fölfogás, Ítélet, tudomány és igazságszeretet, tiszta polgári jellem és önállóság azon főtanoda növendékeiben, mely államintézményileg kiskorúként vezettetik?”

Így szólott Kovács József, a Királyi Magyar Tudományegyetem rektora 1875. június 25-én az egyetem alapításának emlékére rendezett ünnepségen. (Egyetemi beszédek, 1874-1875. tanév, Királyi Magyar Tudományegyetem)

A Királyi Magyar Tudományegyetem főépülete az Egyetem téren a dualizmus korában. (Hungaricana)

1848 előtt és 1849 után a Habsburg abszolutizmus nyomta el az egyetemi autonómiát, amely a dualizmus idején újra érvényre jutott, de persze a helyzet sohasem volt ideális. Szinte minden kultuszminisztert megvádoltak azzal, hogy nem tartja eléggé tiszteletben az egyetemek autonómiáját, és szinte minden kultuszminiszter megvádolta az egyetemeket, hogy visszaélnek azzal. Ez volt a dolgok rendes menete.

Az őszirózsás forradalom azonban más szintre emelte állam és egyetem konfliktusát. A forradalom vezetői számára természetes volt, hogy a forradalom szellemiségét megtestesítő jeles értelmiségiek (Babits Mihály, Jászi Oszkár, Vámbéry Rusztem, Somló Bódog, Fülep Lajos, Lukács György stb.) és az addig mellőzött irányzatok és tudományágak végre megkapják az őket megillető helyüket a tudomány és az egyetemek világában. Ez a törekvés azonban beleütközött az egyetemi autonómiába. Az egyetemek és főiskolák tanárai szövetségbe tömörültek és együttesen tiltakoztak az “oktroj” ellen. “Kunfi Zsigmond miniszter a forradalmi időkhöz méltó erélylyel és elhatározottsággal egyszerűen túltette magát az egyetemi autonómián, hiszen a forradalom nagyobb bálványokat is ledöntött, az államformát is megváltoztatta, s ósdi intézmények, papiros forrnák nem akadályozhatják meg a forradalmi vivmányoknak a való életbe való átvitelét.” (Világ, 1919. január 29.) Kunfi Károlyi Mihály egyetértésével fölfüggesztette az egyetemek autonómiáját, és érdekes hivatkozási alapot talált erre:

“Maga Kmety profosszor, aki valami túlheves forradalmárnak nem nevezhető, állapitja meg azt hogy ‘a budapesti egyetem autonóm hatóságainak a miniszterhez való viszonya ’tisztázást igénylő kérdés’, és azt irja, hogy amellett a fölfogás mellett ‘amelynél fogva az egyetemi autonómia nem valami átruházott állami hatáskör, hanem mint saját hatalom a kormány által csak ellenőrizhető’, ‘az ujabb tételes jogi fejlődés nem bizonyít’. Sőt, idézi Lechner jegyzeteit amelyek szerint ‘az egyetem felekezeti jelleg nélküli állami intézet amelynek közvetlen igazgatását a karok, a rektor, az egyetemi tanács, a miniszternek teljes alávetettségben viszik’.” (Népszava, 1919. január 30.)

Kmety Károly tényleg nem túlheves forradalmár, hanem kőkonzervatív jogtudós volt.

A Kunfi által hivatkozott Kmety Károly portréját az 1919 júniusi ellenforradalmi lázadás kiválóságai között szerepeltette a Képes Krónika (1920. április 27.)

Miközben Kunfi a tőle távolálló Kmetyre hivatkozott, a hozzá közelálló Ügyvédek Lapja (1919. február 1.) elmarasztalta őt:

“Őszintén sajnáljuk, hogy a közoktatási kormány azoknak az elveknek, amelyek a mi elveink is, az egyetemi autonómia teljes mellőzésével szerzett érvényt. Jól tudjuk, hogy az autonómia nem öncél, hanem csak eszköze egy magasabb célnak: a tudomány szabadságának. Azt is tudjuk, hogy az egyetem siralmas állapotát éppen az a körülmény idézte elő, hogy a tanári kar többsége az autonómiával nem helyesen élt és azt nem annak a célnak az érdekében érvényesítette, amelynek az autonómia csak eszköze, nem a tanítás szabadságát propagálta, hanem éppen ellenkezőleg személyi és tárgyi válaszfalakat állított fel… a konzervativizmusnak exponense lett./…/ És mégis úgy érezzük, hogy a közoktatásügyi kormány helytelenül járt el, amikor az egyetem autonómiáját megsértette. Ez a tény nem a jog ténye, hanem a hatalomé. Jogász pedig soha sem hódolhat annak az elvnek, hogy: ‘sei der Kaiser absolut, wenn er meinen Willen thut’.” (Lehet a császár teljhatalmú, ha azt teszi, amit én tennék.)”

A felfüggesztett egyetemi autonómiát azután a Tanácsköztársaság alatt teljesen és “véglegesen” fel is számolták.

Természetesen a diákok és a tanárok származás és felekezet szerinti összetételét államilag meghatározó numerus clausus törvény és a zsidó törvények is sértették az egyetemi autonómiát.

A háború utáni Magyarország első heteiben a Szabadság (1945. április 15.) ezt írta: “Nem lehet a reakció fedezéke az egyetemi autonómia /…/ Nagy átalakulásunkban az egyetemi autonómia érintetlen maradt. De az egyetemi autonómia nem szolgálhat fedezékül a demokratikus megújhodás elől. Sajnos, egyetemeink éppen az autonómia védelme alatt, a reakciós gondolat melegágyai voltak.” Ugyanez  lap a következő héten kicsit már tovább lépett: “Az Egyetem ma állam az államban, önkormányzata van, területenkívüliséget élvez. Az elmúlt rendszerek alatt tanúsított — legjobb esetben — közönyös magatartását megbocsátotta a fiatal, magyar demokrácia. Abban a hitben, hogy az egyetemek saját kebelükben megindítják a megújhodás folyamatát.” Az egyetemeknek saját kebelükben mindenkit ki kellett volna ebrudalniuk, akiket a kormánypártok lapjai okkal vagy ok nélkül megvádoltak, azokkal együtt, akik csupán “másképp gondolkodtak”. A Magyar Nemzet vezércikke egy hónappal később már az autonómia felfüggesztését sürgette:

“Az autonómia nem lehet akadálya az igazolásoknak és ha más mód nincs, az igazoltatások idejére fel kell függeszteni az egyetemi autonómiát! Olyan pillanatot élünk, amikor a múlt szép hagyományainál többre kell becsülni a boldog jövő biztosítékait. Nincs mit félni az autonómia ideiglenes szüneteltetésétől. Az egyetem tekintélyben és szellemiekben csak nyerni fog, ha átmenetileg lemond önkormányzatáról és nem nyújt alkalmat arra, hogy a levitézlett rendszer egynémely katonája annak sáncai mögé bújva védje parányi irháját. S a tisztogatás befejeztével visszaáll a régi rend, sőt még szebb lesz annál: demokratikus Magyarországon — demokratikus egyetem, a tudomány eddig üldözött és félreállított munkásainak részvételével! Ez lesz az igazi autonómia.”

Magyar Nemzet, 1945. május 19.

Az egyetemi autonómia védelmezőinek élén Moór Gyula jogtudós, jogfilozófus, ekkor a Magyar Tudományos Akadémia ideiglenes elnöke, a Budapesti Tudományegyetem rektora állt: “Egyes hibák miatt azonban nem igazságos az egész intézmény felett megkondítani a halálharangot: meggyőződésem szerint az egyetemi autonómiára — amely nélkül szabad intézményből bürokratikus szakiskolává válik az egyetem — a demokratikus Magyarországnak is szüksége lesz, s szomorú volna, ha felsőoktatásunk demokratikus megreformálásának az egyetemi autonómia eltörlésével vagy szűkítésével kellene kezdődnie.” (Kossuth Népe, 1945. augusztus 12.) Moórt 1948-ban kirúgták az egyetemről, 1949-ben pedig akadémiai tagságát is megszüntették. De még mindig jobban járt, mint az egyetemi autonómiát a legélesebben támadó szociáldemokrata Justus Pál, akit ugyanebben az évben ítélték életfogytiglani börtönbüntetésre a Rajk-perben. “Az egyetemi autonómia kulisszája mögött a magyar demokrácia halálos ellenségei zavartalanul működhetnek” – írta Justus a “Nagytakarítást a kultuszminisztériumban” című cikkében (Népszava, 1946. június 20.) Ezt pedig a Világosság 1947. január 19-i számában: “Őszintén föl kell vetnünk a kérdést: vajjon az úgynevezett egyetemi autonómia csak a demokratizálás elleni elzárkózás kínai fala-e? S vajjon köteles-e az egész dolgozó nép kormánya jobbam respektálni ezt az ál-autonómiát, mint az respektálta önmagát a félfasiszta reakció diktatúrája idején?”

A Népszava (1946. november 21.) névtelen cikkírójának javaslata: “Tegye azt a miniszter, amit egyik hivatali elődje, Kunfi Zsigmond tett. Nézzen utána. Nem halt bele az autonómia. Megmaradt továbbra is, amellett jó tanárok, briliáns nevelők kerültek az egyetemekre. A Jászi Oszkárok, a Vámbéry Rusztemek, a Varga Jenők.” Mint láttuk, az autonómia akkor (is) belehalt. A felfüggesztésből megsemmisítés lett. Kunfi maga 1919 júniusában lemondott és követelte a diktatúra felszámolását, amelynek kiépítésében maga is részt vett. A felsorolt brilliáns nevelők egyike sem maradhatott meg a magyar felsőoktatásban, de még az országban sem. 1949-ben Jászi és Vámbéry már ismét a nép ellenségének számított, de Varga sem költözött haza. Kunfi emigrációja pedig öngyilkossággal végződött.

Moór Gyula a Magyar-Jugoszláv Társaság ünnepi közgyűlésén Rajk László és a Rajk-per másik leendő vádlottja, Lazar Brankov társaságában. (Képes Figyelő, 1947. január 18.)

Miután az egyetemi autonómia kiiktatásával a koalíciós pártok küldötteiből álló igazolóbizottságok végrehajtották a tisztogatásokat az egyetemeken is, tehát az egyetemi autonómia felfüggesztésének eredeti indoka okafogyottá vált, Zsebők Zoltán, a kultuszminisztérium egyetemi ügyosztályának vezetője 1946 novemberében kijelentette, hogy ő a programját csak az egyetemi autonómia lerombolásával tudja végrehajtani. Erre válaszolta élesen Moór Gyula a nagyon kevés fórumok egyikén, ahol még megtehette, Supka Géza – 1949-ben felszámolt – polgári demokrata lapjában, a Világban (1946. november 27.):

“Az egyetemi ügyosztály új vezetőjének nyilatkozatából annyira kirí a tájékozatlanság, a hozzánemértés és a demagógia, hogy nem tartom érdemesnek vele részletesebben foglalkozni. Csupán arra az állítására kívánok reflektálni, hogy ‘az egyetemi autonómia megakadályozza, hogy politikai nagytakarítást tartsanak az egyetemeken’/…/ A fiatal beregszászi főorvosból hirtelenében felelősségteljes államférfivá lett ügyosztályfőnök természetesen nem tudja, hogy az autonómiának semmi köze sincsen a politikai nagytakarításhoz. A politikai nagytakarítást az egyetemen elvégezték az igazolóbizottságok és a B-lista-bizottságok./…/ amíg az egyetemi autonómia fennáll, lehetetlen lesz az, hogy olyan valaki kerüljön katedrára, akinek erre nincsen más képesítése, mint a pártigazolványa. Az egyetemi ügyosztály főnökének viszont a magas kultúrának tőle elfoglalt őrhelyén, úgy látszik, nincs más kapcsolata a magas kultúrához, mint ez a pártigazolvány.”

Zsebők doktor egyébként később nemzetközileg elismert radiológusként sok külföldi tudományos társaság tagja lett, itthon pedig a református egyház világi elnökének választotta.

Ádám Lajost, a hírneves (zsidó) sebészt, a helyi érzéstelenítés magyarországi elterjesztőjét 1927-ben Klebelsberg Kunó rendkívüli egyetemi tanárnak és a sebészeti klinika igazgatójának nevezte ki. Kinevezése ellen hevesen tiltakoztak fajvédő diák- és orvosszervezetek az egyetemi autonómiára hivatkozva. (Az Ojság, 1927. április 24.)

“Habozni nem kell és nem is szabad. Az egyetemi autonómia babonáját félre kell hessegetni…” Így biztatta a Haladás 1947. május elsején az új kultuszminisztert, Ortutay Gyulát, akinek sok bíztatás nem kellett.

Formálisan az 1951-ben hatályba lépett új egyetemi szabályzat szüntette meg az egyetemi autonómiát. Ekkor az egyetemi autonómia kifejezés a szélesebb fórumokról már teljesen eltűnt. A szakfolyóiratokban emlegették a feudális múlt eltakarított rekvizitumaként. Orbán László, a Közoktatásügyi Minisztérium csoportfőnöke a Felsőoktatási Szemle 1952/5-6. számában kifejtette: “Ma is részben érvényesül még az az elv, hogy minden tanszék azt adja elő, amit akar. Ez az elv és ez a gyakorlat még kétségkívül a burzsoá egyetem, az úgynevezett ‘egyetemi autonómia’ káros maradványa. Itt az ideje felszámolni az egyetemi autonómia ezen maradványait és államilag jóváhagyott, kötelező programokon keresztül biztosítani, hogy a tananyag a szocializmus építésének ügyét, a szocialista szak-káderképzés ügyét a legjobban szolgálja.” Így fogalmazott Kovács Ferenc a Felsőoktatási Szemle 1954/4. számában: “Elkerülhetetlen szükségszerűség követelte meg az egyetemi reform bevezetésével egyidőben a hátrahúzó, fejlődést akadályozó egyetemi autonómia lerombolását, hogy ezáltal az egyetemi oktató-nevelőmunkát is bekapcsoljuk az újjáépítés, majd a szocializmus felépítésének nagy munkájába.”

1956 őszén változott változott az állampárt álláspontja. Sőtér István oktatásügyi miniszterhelyettes még a forradalom előtt “beszélt a tudományos munka elsődleges fontosságáról, az értelmiség megnövekedett szerepéről, az egyetemi autonómia szükségességéről”. (Viharsarok, 1956. szeptember 19.)

A forradalom előtti napokban a régi és új diákszervezetek legfontosabb követelései között szerepelt mindenhol az egyetemi autonómia. Az október 23-án megjelent valamennyi lapban írtak erről.

A közgazdász hallgatók követelései az egyetemi autonómiával kezdődnek! (Esti Budapest, 1956. október 23.)

A Népszava 1956. október 30-i számában az ELTE oktatói összefoglalták, mit jelentsen az egyetemi autonómia: “Szükségesnek tartják az egyetemi autonómia megteremtését, annak biztosítását, hogy a tudományos és oktatási kérdésekben, valamint az egyetemi állások betöltésében az egyetem döntsön. Vissza kell állítani az egyetemi és kari tanácsok teljes, önálló jogkörét, biztosítani kell e testületekben az ifjúság valódi képviseletét. Helyre kell állítani az egyetemi tanárok elmozdíthatatlanságát és áthelyezhetetlenségét. Az igazságtalanul eltávolitott professzorokat haladéktalanul helyezzék vissza állásukba. A tudományos fokozatok adományozása az egyetemek kizárólagos joga legyen.” 

A forradalmat eltipró kormány a nép és az ifjúság jogos követelései között elismerte az egyetemi autonómiát is. A Kádár-kormány oktatásügyi kormánybiztosa, majd minisztere, Kónya Albert is kiemelte az egyetemi autonómia, a tanszabadság fontosságát (Népszabadság, 1956. december 1.).

“Az egyetemi autonómia ügye — erről beszél most mindenki az Egyetem utcában, a Múzeum körúton, a Pesti Barnabás utcában. Helyes, ezt meg kell teremteni. Megteremteni — és nem újjáteremteni, hiszen valójában Magyarországon még sosem volt. Sem a közelmúltban, sem a távolabbiban. Most végre meg kell valósítani azt, ami az október 23-án békésen tüntető egyetemi ifjúság egyik legfőbb, közvetlen követelése volt: az egyetemi önkormányzatot.” (Népakarat, 1956. december 31.)

Az Esti Hírlap 1957. január 9-én hírül adta, hogy az ELTÉ-n “munkához láttak a rehabilitációs bizottságok. Bőven akad jóvátenni való. A kari ülés ezzel kapcsolatban elvi határozatot hozott. Úgy döntött, hogy azokat a professzorokat, akiket 1948 után az egyetemi autonómia sérelmével, világnézeti okokból távolítottak el az egyetemről, visszahelyezi tisztébe.”

1957 januárjában megkezdődött az oktatás a Színház- és Filmművészeti Főiskolán is: “Hosszú szünet után nyitotta meg kapuit a Színház- és Filmművészeti Főiskola. Az ideiglenes vezetőség nevében Gyárfás Miklós, az iskola közszeretetben álló tanóra bejelentette, hogy az újra induló tanév nem egyszerűen az október 23-án félbemaradt oktatás folytatása, hanem egy új, reformokban gazdag, a hallgatók és tanárok közös . tanácskozásából és elképzeléseiből született demokratikus és autonóm művészeti oktatás megindítása.” (Népakarat, 1957. január 8.)

1956 decemberében szétküldték és 1957 első hónapjaiban minden egyetemen megvitatták az egyetemi autonómia helyreállítását tartalmazó törvénytervezetet, amely azonban lekerült a napirendről, amikor a diáksztrájk veszélye elmúlt.

Kálvária. Egyetemi hallgatók és tanárok az Epreskert Kálváriájánál (Terézváros) 1925-ben. (Hungaricana)

1957. szeptember 16-án, az ELTE tanévnyitó közgyűlésén Székely György rektorhelyettes megállapította, hogy “a Bölcsészettudományi Karon külön nehézségeket okozott az egyetemi autonómia kérdésének felelőtlen, demagóg szándékú felvetése”. (Az Eötvös Loránd Tudományegyetem értesítője, 1957-1958) Háy László, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem új rektora leszögezte: “Határozottan el kell utasítani az olyan autonómiát, amely szembe akarja állítani az egyetemet a népi demokratikus államhatalommal, és el kell utasítanunk az olyan tan- szabadságot, amely ellentmond a szocialista társadalom építését szolgáló oktatásnak és nevelésnek.” (Népszabadság, 1957. szeptember 15.) Ha valaki esetleg arra gondolt, hogy lehetséges lenne olyan egyetemi autonómia, amelynek a felvetése nem felelőtlen demagógia és amely nem állítja szembe az egyetemet az államhatalommal, azt kiábrándította Szigeti József miniszterhelyettes: “A kommunistákkal való együttműködésnek hátat fordító, polgári emlékeiket felelevenítő személyek egész sora támogatta még néhány tudatos ellenforradalmár törekvését, akik pajzsként tartva maguk előtt az egyetemi autonómia jelszavát, afféle reakciós rezervátumot, ‘védett területetet’ akartak csinálni egyetemeinkből, hogy az ellenforradalmi nézetek és tevékenység tenyésztelepei maradjanak.” (Népszabadság, 1957. szeptember 15.)

Az autonómia szó ismét idézőjelbe került: “Az ottlevő ellenforradalmi erők továbbra is helyükön maradtak, nem nyugodtak meg, legfeljebb taktikát változtattak: az érvényes kormányzati rendelkezéseket sutba dobva arra törekedtek, hogy a felsőoktatási intézményeket a tervezett egyetemi ‘autonómia’ megvalósításával ‘sündisznó állásokká’ építsék ki a szocialista állammal szemben.” (Magyar Nemzet, 1957. szeptember 29.)

A kormány decemberi törvénytervezete is “hírhedtté” minősült. Névai László (aki 1952-ben megalakította az ELTÉ-n a “szovjetjogi” tanszéket, így foglalta össze a helyzetet a Felsőoktatási Szemle 1957/6. számában:

“A különféle szervezeti, oktatási és tudományos reformkövetelések legpregnánsabb megjelenési formája az 1956. decemberi hírhedt egyetemi autonómia törvénytervezet volt. Ez a tervezet, amely komoly zavart okozott az egyébként is zilált egyetemi életben, új reménységeket támasztott a felsőoktatás ellenforradalmi elemeiben; hosszú ideig elhúzódott megvitatása nagymértékben gátolta az ellenforradalmi légkör felszámolását. Az akkori Oktatásügyi Minisztérium is súlyos hibát követett el az ellenforradalmi szellemet lehelő első tervezet vitárabocsátásával. Fokozta a nehézségeket az a körülmény, hogy a múltbeli állami vezetés egyes bürokratikus hibái miatt viszonylag könnyen lehetett hangulatot teremteni az egyetemi önkormányzat gondolata mellett.”

1958-59-re helyreállt az egyetemi autonómia kérdésében a Rákosi-korszak rendje. Ezt a fogalmat ismét szinte csak szűk körű kiadványokban emlegették úgy, mint ami önmagában is és általában is elvetendő. Ortutay Gyula rektor (az egyetemi autonómiát eltipró egykori miniszter) az ELTE megalakításának 325. évfordulóján tartott ünnepi beszédében kijelentette: “A sokat emlegetett egyetemi autonómia is főként arra szolgált, hogy körülbástyázza s védje az universitást a haladó gondolattal szemben.” (Az Eötvös Loránd Tudományegyetem értesítője, 1959-1960)

A Műegyetem rektora, Rados Kornél egyértelműen leszögezte, hogy “úgyneveztett” egyetemi autonómia a jövőben sem lesz, mert az csupán burzsoá illúzió:

“az egyetemeinken még élő burzsoá illúziók köréből kell egy kérdést kiragadnom. Ez pedig néhány gondolat az ún. egyetemi autonómia kérdésével kapcsolatban./…/ Megítélésem szerint ma ott tartunk, ahol már az ellenforradalom eszmei előkészítésének periódusa előtt tartottunk: a további fejlődés előmozdítása és meggyorsítása érdekében az egyetemeknek bizonyos önállóságra lesz szükségük mindenekelőtt az oktatási folyamat és a tudományos munka szervezésében és tartalmi alakításában. Ennek intézményes biztosítása meg is fog történni, mihelyt az objektív és szubjektív feltételeket biztosítottuk. Hogy mikor lesz ez, az elsősorban az egyetemeken bekövetkezendő fejlődés ütemétől és eredményeitől, tehát tőlünk magunktól függ. Ez azonban nem az ellenforradalomtól kívánt ún. autonómia lesz, hanem az egyetemek önállóságának olyan méretű és tartalmú bővítése, amelyet szocialista fejlődésünk eredményeinek megszilárdítása és további fellendítésének követelményei szükségessé tesznek.” (Felsőoktatási Szemle, 1959/10.)

Eleső egyetemista. Az 1930-ban az Egyetem téren felállított egyetemi hősi emlékmű egyik alakja. Zala György alkotása. (Hungaricana)

Facebook Kommentek