Tizenkilencre lapot húzni, avagy alkalom szüli a (börtön)orvost
Mielőtt bárki másra gondolna, nem törünk a filmes blogok babérjaira, így ma nem a Richard Pryor főszereplésével 1987-ben készült Alkalom szüli az orvost (Critical Condition) című vígjáték kerül terítékre, hanem egy összességében szomorúbb történet egy szerencsésebb pillanata. Mai főszereplőnk a pécsi dr. Debreczeni László, aki 1956-ban orvostanhallgatóként került a forradalmi események középpontjába, és bár semmiféle erőszakos cselekményben nem vett részt, a Csikor Kálmán alezredes és társai elleni perben két és fél év (erre később ráhúztak még egy évet) börtönre ítélték és örökre kizárták az összes egyetemről. Valószínűleg ő volt az utolsó, aki az ítélethirdetéskor arra gondolt, hogy valaha is praktizálhat majd. Erre azonban meglepően keveset kellett várni!
Pécsen a forradalom is békésen zajlott le; a főleg egyetemisták által levezényelt – nem véletlenül hívják az ottani 56-ot doktorok forradalmának – események egészen november 4-ig nem követeltek áldozatokat, a szovjet intervenció után súlyos harcokra került sor, túlnyomó részt a várost övező hegyekben. A mecseki láthatatlanok, vagyis a magukat meg nem adó forradalmárok kisebb-nagyobb csoportjai egészen november 22-23-ig kitartottak, sőt, még ellencsapásokra is futotta erejükből. Persze a vereséget nem kerülhették el; a csoportok szétszéledtek, aki tudott, Jugoszláviába menekült, de többen hazatértek, bízva abban, hogy elkerüli őket a megtorlás.
A Sztálin 1953 márciusi halálát követő „enyhülés” Magyarországon is éreztette hatását, ám a hatalom, miután megijedt a „túlzott” engedményektől, kétségbeesetten próbálta visszarendezni az elég rendesen felborogatott sakktáblát. Ahogy az lenni szokott, most is a fiatalok álltak a változások élén; 1956 szeptemberében több helyen (elsősorban Szegeden) a DISZ-től, vagyis a Demokratikus Ifjúsági Szövetségtől független diákkörök (pl. MEFESZ) jöttek létre, amelyek szorosabb-lazább kapcsolatot tartottak a helyi Petőfi-körökkel. Az 1934-ben született Debreczeni László negyedéves medikus szeptember végén csöppent az „ellenzéki szervezkedésbe”. És hogy milyen ellenzéki szervezkedést követtek el az egyetemisták? Demokratizálódást akartak, „meg akarták javítani a szocializmust”, amit úgy kezdtek, hogy – horribile dictu – szabadon akarták megválasztani tisztségviselőiket! Október 22-én már az új diákparlament fogalmazta meg 21 pontját, amelyekben a szegediek jól ismert követelései mellett például az uránbányászat magyar kézbe vételét és az egyetemi autonómia helyreállítását is követelték; ma ezt tekintik az ottani forradalom nyitányának. Az ülésen persze elszabadultak az indulatok, és elhangzott nem egy rendszerellenes kijelentés is, bár a diákparlament elnöke, Debreczeni László, igyekezett kulturált mederben tartani az eszmecserét.
A forradalom alatt Debreczeni megmaradt a diákparlamenti-egyetemi vonalon, a bukás után pedig több társával együtt abban reménykedett, hogy mivel semmi törvénytelent nem csináltak, nem is éri el őket a megtorlás. Tévedett. 1957. március 13-án tartóztatták le; a tárgyaláson felrótták neki, hogy félrevezette az ifjúságot, sőt november 4. után sem igyekezett keblére ölelni az új rendszert (ez igaz is volt annyiban, hogy amikor 1956 decemberében megkörnyékezték, hogy együttműködés fejében bűnbocsánatot nyer, visszautasította a lehetőséget). Az ítélethozatal után előbb a pécsi megyei börtönben, majd Kistarcsán raboskodott (ott internáltként közbiztonsági őrizetesként – nesze neked emberarcú szocializmus), majd 1958 tavaszán Pálhalma – Hangospusztára került.
„Amikor leszálltunk a gépkocsikról és körülnéztünk, egy igazi koncentrációs táborban találtuk magunkat. Ahogy a filmekből megismertük. A tábor közepén parancsnoki épület állt, körülötte juhhodály kinézetű, hosszúkás épületek (később kiderült, valaha azok is voltak). Középütt poros, sivár appelplacc [gyülekező-, alakulótér – GyS]. Köröskörül pedig drótkerítés, tetején szögesdróttal, és őrtornyok, bennük géppuskás őrök. Sose hittem volna, hogy ilyen munkatáborok vannak Magyarországon a XX. század második felében, pláne, hogy én is egy ilyenbe kerülhetek.” [1]
A pálhalmai fegyencek annyiban „szerencsések” voltak, hogy – gazdasági egység révén – jobb volt az élelmezésük, többször ehettek friss zöldséget, és a mezőgazdasági munka idején legalább egymás társaságában és a szabadban lehettek, ugyanakkor a bánásmód nem különbözött a többi börtönétől. Fizikai bántalmazás is volt, bár nem olyan kegyetlenül és akkora arányban, mint a Rákosi-korban. De hogy nem veszett ki a rabok bántalmazásának szokása, azt a következő, 1958 júniusában megesett, mai szemmel nézve pláne abszurd és elképesztő történet is igazolja:
„Egy júniusi este vacsora után odajön hozzám egy másik barakkbeli rabtárs.
– Te orvos vagy, ugye? – kérdi.
– Majdnem. Utolsó éves medikus.
– Segíteni kéne egy társunkon.
– ?
– A gumibotozástól egy nagy tályog lett a hátán. Nagy fájdalmai vannak, láza is van. Valamit csinálni kéne vele – adta elő a történetet. Vállaltam, hogy megnézem. Bent feküdt a barakkban a szalmazsákján. Tüzelt a homloka, tényleg magas láza volt, és a hátán a jobb lapocka felett elődomborodó öklömnyi daganat. Nyomásra – amire fájdalmasan felnyögött – valóban úgy tűnt, gennyet tartalmazó vérömlenyről, beolvadt tályogról van szó.
-Meg kéne nyitni – mondtam, és felidéztem magamban a tanultakat: „ubi pus, ibi vacuere” (a gennyet ki kell üríteni). – De hol csináljuk? – tettem fel a kérdést.”[2]
A hely is adott volt, a börtön ugyanis rendelkezett orvosi rendelővel, amely azonban személyzet híján üresen állott, és azzal, hogy megkísérelnek bejutni, az elítéltek életüket, de legalább is további súlyos éveket kockáztattak. Mégis így döntöttek!
„Zárás után, amikor elcsendesedett a tábor és kellően besötétedett, kilopóztam a barakkból, átmentem a szomszéd épületbe, ahol már várt egy kis csapat. Macskaléptekkel osontunk a rendelő felé, amelynek ajtaját nyitva találtuk. (…) A szerencse is mellénk szegődött. Bementünk a rendelőbe. Villanyt nem gyújthattunk, de holdfényes este volt, tökéletesen láttunk. Beteg társunkat felfektettük hasra a vizsgálóasztalra. Ketten is fogták, és megeskettük, nem fog kiáltani, amikor megnyitom a tályogot. Biztonság kedvéért fogai közé tettünk egy gézpólyát, hogy ráharapjon a kellő pillanatban. A műszerszekrényben mindent találtam, chloretil sprayt, szikét. Vatta és géz is volt bőven. Lejódoztam a tályog környékét, és magát a duzzanatot kétszer is. Majd a chloretillel jól elfagyasztottam. Aztán a szikével bemetszettem a bőrt, ahol a legjobban elődomborodott. (…) A barátom nem sokat érezhetett az egészből. (…) Meg voltam művemmel elégedve. Visszaosontunk a helyünkre, és a jól végzett munka örömével hajtottam álomra a fejemet.”[3]
A botrány másnap robbant ki, amikor a sebláztól elgyötört rabtárs nem tudott megjelenni a reggeli névsorolvasáson. Miután fény derült az éjjeli operációra, Debreczeni Lászlót természetesen a szőnyeg szélére állították, de szerencséje nem hagyta el, a parancsnoknak volt annyi józan belátása, hogy a helyén kezelje a szituációt.
„Most az egyszer eltekintek a felelősségre vonástól. De tudja, hogy nagy marhaságot csinált? Büntetést érdemelne. De maga tetszik nekem. Vagány egy fickó! Holnaptól – megállt a lélegzetem – maga lesz a tábororvos. – Mázsás kő esett le a szívemről. Minden jóra fordult! (…) Va banque-ra mentem és nyertem. Több volt a szerencsém, mint az eszem – ahogy mondani szokták.Mai eszemmel talán nem tenném meg, de talán mégis az akkori énemre lenne büszke Hippokratész.”[4]
A „jóvilág” sajnos nem tartott sokáig, Debreczeni hamarosan Márianosztrán, a politikai foglyok legendás gyűjtőhelyén folytatta büntetését, amit másodfokon ekkor toldottak meg még egy évvel. Nem sokkal később a budapesti Gyűjtőbe került, ahol az egészségügyi személyzethez osztották be. Itt látta többek között az ítéletre váró Juta-dombi tiszteket és kiskatonákat, de ült együtt a kor „celeb-fegyencével”, Darvas Ivánnal is. Végül a Gyűjtőből szabadult az 1959. április 4-i (az 5 évnél kisebb tételekre vonatkozó) amnesztiával április 18-án. 56-os múltja persze sokáig kísérte; apja és felesége is elvesztette állását, de 1964-ben befejezhette az egyetemet. Komlóra került bányamentő orvosnak – részt vett több sújtólégrobbanás sérültjeinek mentésében, Rihmer Lászlóval együtt könyvet is írt a bányamentésről – de vezető pozícióba még 1985-ben sem engedték! Két évvel később lett a Mecseki Ércbányászati Vállalatnál üzemorvos, 1989-től üzemi főorvos. A rendszerváltás után az ÁNTSZ tiszti főorvosa lett, 2002-es nyugdíjazásáig a Baranya Megyei Intézet helyettes vezetői beosztását látta el, 1990-től négy éven keresztül Pécs önkormányzati képviselője is volt. Visszaemlékezéseit 2004-ben jelentette meg.
Debreczeni Lászlóval több videointerjú is készült, ezek közül az egyik fentebb is megtekinthető; itt részletesen beszél az 1956 őszi hangulatról, a változás szeléről, és a forradalom nyitányának tekinthető diákparlamenti ülésről is..
[1] Debreczeni 57. o
[2] uo. 64-65. o.
[3] uo. 65-66. o.
[4] uo. 67. o.
Források:
Debreczeni László: Egy medikus barangolásai börtönországban, Magánkiadás, Pécs, 2004.
Rozs András: Baranya megyei bányaüzemek és bányász települések az 1956-os forradalomban in: Bircher Erzsébet – Schuller Balázs szerk.: Bányászok és bányászvárosok forradalma, 1956. Tanulmányok az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójának tiszteletére. Központi Bányászati Múzeum Közleményei 5., Sopron, 2006.