Utcanevek a nemzetépítés szolgálatában a 19. században

László Andor

Az utcanevek kérdése nemzeti identitáshordozó, illetve politikai szerepe napjainkban is időszerű úgy a fővárosban, mint például a határon túli magyar területeken. Korábban már két ízben is láthattuk, miként alkalmazták az utcaneveket a 19. század közepétől a hajdani dicsőség felelevenítésére, a nemzet nagyjai emlékének megőrzésére. A tömeges névadások hozzájárultak a polgári nemzettudat kialakításához, miközben megszüntették a korábbi „dísztelen”, vidékiesnek érzett neveket – így vált a település a nemzetállam részévé. A helyi kötődés mellett, egyre fontosabbá vált a jóval tágabb jelentésű és elvontabb nemzethez való tartozás érzése. A korábban helyi sajátosságokra, jellegzetességekre emlékeztető, tájszavakat, hagyományokat őrző utcanevek sablonossá, szinte felcserélhetőkké váltak, de így biztosították a települések nemzeti jellegét. A nevelő célt betöltő utcanevek egyszerű emlékek is egyben, megismertetik a lakosokkal a magyar történelmet, követendő mintákat állítanak eléjük.

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

A magyar történészek első nagy seregszemléjének egyik felszólalója szerint a közterek történelmi elnevezése, és az ott álló szobrok felébreszthetik a kegyeletet a múlt nagy alakjai iránt, hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy „a nemzeti érzés a fiatal nemzedékbe átszivárogjon.” Ugyanis „folytonosan haladó magyar nemzetté csak akkor leszünk, ha a nemzeti jelleget minden más elé tevén, azt híven megőrizni iparkodunk.”¹

Néhány évre rá egy szorgos újságíró a főváros több mint kilencszáz utcanevét vette számba – ezek hivatása szerinte is a múlt iránti kegyelet felkeltése, hiszen az ősök példájából „erőt és lelkesedést” lehet meríteni. A történeti utcanevek a nemzet, a város egyik leghatásosabb díszét képezik az ott megforduló idegenek előtt, emléket állítanak „sokszor ragyogó, többször gyászos, de mindig dicső és hősies múltunknak.”² Ekkoriban kerülnek fel az utcanévtáblákra azoknak a nagyságoknak a nevei, akik gyakran máig jelen vannak. Köztük történelmi személyiségek, mint Attila, Árpád, Báthori, Bocskai, Hunyadi, Kinizsi, Lehel, Mátyás király, Rákóczi, Szent Gellért, Szent István, Thököly, Zrínyi, írók, mint Arany János, Bajza, Csokonai, Jókai, Kazinczy, Kisfaludy, Kölcsey, Petőfi, Toldy Ferenc, Vörösmarty, és az akkori közelmúlt vagy éppen jelen politikusai, például Batthyány, Deák, Eötvös, Kossuth, Széchenyi. Helyi kötődésű országgyűlési képviselők, főbírók, alispánok, orvosok, tudósok, tanárok, papok, színészek, művészek, sőt akár újságírók vagy énekesek is részesülhettek ebben a megtiszteltetésben

A budapesti átnevezések mellett vidéken is nagyarányú változások történtek. 1857-ben Hódmezővásárhelyen neveztek el több utcát ilyen módon, bár azok akkor még csupán az összes név körülbelül 5 százalékát tették ki.³ Pécsett 1864-ben került sor „utcanévadási forradalomra”,⁴ Nagykanizsán 1873-ban kezdődtek az átnevezések,⁵ Szegeden az 1879-es árvíz úgy söpörte el a régi utcanévrendszert, „ahogy a Várost a Víz.”⁶ A következő évben Aradon döntenek „hazafiasabb, magyarabb, megfelelőbb” nevek mellett.⁷

Komáromban a nyolcvanas években változtatták meg a túl hosszú vagy „rossz csengésű” utcaneveket,⁸ ezek is bizonyítják, hogy „lakosságának lelke van”, így lehet a város „kétszeres erőssége a nemzetnek, mert nem csak bevehetetlen várával, hanem lakóinak erős magyar szellemével is védi, oltalmazza nemzeti életünk legnagyobb érdekeit.”⁹ Gyulán a millennium alkalmából nevezett át utcákat a képviselőtestület a múlt jeles alakjairól.¹⁰ Pápán is megtörtént a „jelentőségtelen” utcanevek „zamatos magyarságúra” való megváltoztatása. „Ezek után, még ellenségeink sem foghatják ránk, hogy az utcák elnevezése tekintetében sem vagyunk a legmagyarabb város” – állapítja meg elégedetten egy helyi lap.¹¹ Nagyváradon negyvenöt utca kapott tiszteleti nevet,¹² elsősorban a város központjában,¹³ Veszprémben 1907-ben történt átfogó rendezés.¹⁴ Néhol egyszerre tömeges változtatásokat hajtottak végre. Vácott 1888-ban több mint száz utca vagy tér kapott új nevet.¹⁵ Két év múlva Hódmezővásárhelyen az addig név nélküli utcák elkeresztelése mellett 82-őt neveztek át,¹⁶ Makón 1900-ban 64 név módosult,¹⁷ Esztergomban 1906-ban az utcanevek több mint fele (116-ból 62),¹⁸ Békéscsabán 1910-ben 120.¹⁹ Ezek az átnevezések mindenütt nagyrészt országos vagy helyi hírességekről történtek.

Szentesen 1906-ban szinte az összes utcát elkeresztelik, hiszen azok nevei még a lakosság előtt is ismeretlenek voltak. A 123 utca névadóinak érdemei az ország és a város „történelmének legfényesebb lapjain vannak megörökítve.” E gesztussal kívánták leróni „a kegyelet adóját az elévülhetetlen érdemekért,” egyben bizonyítva, „hogy a haza s a városért szerzett érdemeket méltányolni tudjuk.”²⁰ A pálmát talán Kecskeméten vitte el, ahol a következő évben 145 új nevet adtak, így a közterületi nevek körülbelül fele személynévi eredetűvé vált.²¹ A „mosolygásra késztető” korábbi nevek helyett olyanokat javasoltak, amelyek „kedves hazánk történelme iránti érdeklődést s jeleseink iránti kegyeletet is ápolnánk, megkérdezvén egyik polgár a másiktól, vagy a fiú az apjától, hogy kicsoda volt, miért volt ez meg ez nevezetes ember?” A „történelmi nevezetességű férfiak” nevei mellett egyéb „jó hangzásúakat” is ajánlanak, mint például Szabadság-, Király-, Honvéd-, Vitéz-, Egyetértés-, Törvény-, Becsület-utca.²²

Egyesek a képtelen állatnevek mellett az idegen hangzásúakat is elfogadhatatlannak tartják, úgy vélik, a „jóízlést sértő” Semmelweis-utcának a magyar fővárosban nincs helye, a nagy orvos iránti tiszteletet más módon kellene kifejezni. Hasonló nevek még: Rottenbiller, Karpfenstein, Kemnitzer, Niedermayer, Staffenberger, Pauler, Ganz, Wahrmann és Wurm.²³ Egerben ugyanezt teszik szóvá: a színmagyar városban tizennégy ilyen utcát sorolnak fel – meglepő módon köztük a szabadságharc számos hőse (mint Aulich, Bem, Damjanich, Klapka, Leiningen, Lahner, Pöltenberg, Schweidel, Türr, Vavrik) található.²⁴ Tolnán is fájlalják a „részint nemzetietlen, részint ízléstelen” utcaneveket, köztük akad, „melynek nevét tisztességes ember pirulás nélkül nem ejti ki.” Ilyen a Szauvinkli, Slapaberg, Neugstift, Szakgass, Dunkli-, Kappeten-, Bagóczi-, Allequanaer-, Cigány-, Major-, Sándor- és Repeneczärml-utca.

„Itt Magyarország közepén, egy ősi, történelmi nevezetességű városban… ilyen nevek éktelenkednek! Nem szégyen ez reánk, magyarokra? Hát ilyen keveset adunk magyarságunkra, hogy ezt tűrjük?!”

– fakad ki az újságíró.²⁵ Kecskeméten Lechner Ödön nevét kifogásolták annak „idegen íze” miatt.²⁶ Az utcanevek nevelő jellegére figyelmeztet egy nyíregyházi lap: azoknak a „történeti múltunkat és magyarságunkat” kell megjeleníteni, belőlük „a város ízlésére” és „hazafias gondolkodására is lehet következtetni… nagy nyeresége a közművelődésnek, ha egy-egy ragyogó nevet a nép szájára adunk.”²⁷ Szatmárnémetiben arra törekednek, hogy az utcanevek „történetünk, irodalmunk tanítói” legyenek, a „nemzeti nagyságok” neveit viselő utcákon röviden be is mutatják a névadót.²⁸ A kezdeményezés hónapokon belül megvalósult: a Szamos-parti városban kihelyezett táblák „valóságos akadémiái lesznek a tanulóknak és a néposztálynak, sőt még a tanult emberek is haszonnal szemlélhetik.” Az újságíró úgy véli, ezek révén „önkéntelenül is magába szívja majd mindenki az általános műveltség alapelemeit, tele lesz a szíve, lelke, elméje a hozzáfűződő hangulatokkal.”²⁹

A közterek nemzeti tartalommal való feltöltése összekapcsolódott a modernizációval, urbanizációval; a polgárosodás együtt járt a magyarosodással. Különösen a nemzetiségi területeken volt fontos a városok magyarrá tétele, vagy meglévő magyar jellegük erősítése, az utcanévadásnál itt gyakran még hangsúlyosabbá vált a nevek magyarsága, a dicsőséges múlt megjelenítésére való képességük. A vegyes lakosságú Bánságban Löw Lipót szegedi főrabbi javasolta már 1872-ben „az eddig többnyire semmit sem mondó elnevezések magyar történelmi nevekkel való fölcserélését”, és a történelmi nevezetességű helyek magyarázó táblákkal való megjelölését.³⁰ Ennek érdekében a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Társulat részletesen megindokolt javaslatot készített Temesvár 36 utcájának átnevezéséről, a kihelyezendő táblákról.³¹ Az elsősorban németek lakta városban mindez még korainak bizonyult, a magyarajkúak aránya ekkor 20 százalék körül volt. A kezdeményezők ugyan „epedve óhajtják” a „néha felette badar és trágár” elnevezések megváltoztatását, ám azt „jobb időkre” kell halasztaniuk, amikor

„majd boldog reménységünk szerint, egy hazafias szellemben nevelt és művelt polgári sarjadék, ama történelmi nevek hangzásával általánosan rokonszenvezni, jelentésüket magyar nyelven megérteni, s azokhoz magyar lélekkel ragaszkodni megtanul.”³²

Nagybecskereken, Torontál megye székhelyén több mint száz közterület nevét magyarosították, ezek körülbelül fele kapta nevét a magyar múlt „fénylő alakjairól” – miközben a magyar lakosság aránya hasonló, mint Temesváron (sok német, szerb és román él a településen). A változásokat kezdeményező tudós a magyar állameszme fontosságát hangsúlyozza:

„Magyarország összes lakossága politikailag egy, s nemzetileg összetartozó testületet képez, mely a magyar nyelv állami fenségét egyedülinek és kizárólagosnak vallja, és ezen az anyahazától egykoron elidegenített délmagyarországi részeket a magyar szent korona birodalmához lényegesen és elválaszthatlanul tartozóknak elismeri.”

A változásokat megörökítő füzet helytörténeti áttekintést is ad, miközben szerzője részletesen megindokolja az elnevezéseket, melyekkel a várost „hazafias polgársága a magyar nemzeti jellem igéző mezébe öltözteti”. Ezzel jelzik, hogy

„Magyarországon vagyunk és magyar állami életet élünk…megértettük a nemzet politikai egységének s összetartozásának szükségességét, feladatát és hivatását… át vagyunk hatva a magyarosodásnak, az állami eggyéolvadásnak nemzeti közérzetétől.”

Az asszimiláció folyamatában kiemelt szereppel bír a történelem, amely „zarándok életünk legjobb mestere; tündöklő vezércsillag, hogy kitűzött pályánkon a helyes irányt el ne tévesszük.” Erre emlékeztetnek a várost „külsőleg” a magyar „korona és állam, az alkotmány és szabadság specifikus bélyegével ékesítő” nevek. E mellett „szívünk érzelmeit” is hasonlóképpen kell nevelni és idomítani, hogy a „most már magyar jellegű” város „falai között soha senkinek eszébe ne jusson másnak tartani magát, mint Magyarország hű alattvalójának.”³³

Zentán 1876-ra az utcanevek egyharmadát nevezték el egykori jeles közéleti szereplőkről; e nevek száma a korszak végére megduplázódott, arányuk is nőtt.³⁴ Szabadkán 1884-ig 39 történelmi és politikai személyiség neve kerül fel az utcanévtáblákra.³⁵ Szilágyi, nyugat-bácskai telepes falu „átmagyarorosodását” szintén költők és államférfiak nevét viselő utcák és magyar dűlőnevek jelzik.³⁶ Eszéken utcát neveztek el a hivatalban lévő bánról, és a frissen hivatalba lépő magyar miniszterelnökről.³⁷ A honfoglalás ezeréves évfordulója alkalmából, a kétharmadrészt horvátok által lakott Légrádon az összes utca nevét magyarrá változtatták, sokat történelmi személyiségekről neveztek el.³⁸ Ugyancsak a magyarosodás nevében cserélték ki a felvidéki Besztercebányán a német utcanévtáblákat magyar nyelvűekre, miközben a magyar anyanyelvűek aránya 16 százalék.³⁹ Az egynyelvű utcanevek a szimbolikus térfoglalást jelzik Déván is, ahol a magyar lakosság aránya a 40 százalékot sem érte el. Egy kolozsvári lap felháborodik azon, hogy egyáltalán felmerült a magyar mellett a román táblák kihelyezésének kérdése.⁴⁰

Az erdélyi szász városokban viszont több helyütt még a korszak végére sem sikerült elérni a magyar utcanévtáblák kihelyezését. Szebenben németek az utcanevek⁴¹ csakúgy, mint Segesváron, ahol évekig folyt a huzavona a magyar elnevezések érdekében (a magyarok aránya ezekben az években 23 százalék).⁴² A magyar sajtó szerint ez a város „hazafiatlanságát” bizonyítja.⁴³ A helyi képviselőtestület a háromnyelvű elnevezéseket pártolja (hiszen a románok valamivel többen vannak, mint a magyarok),⁴⁴ ám a határozat megvalósítása sokáig elhúzódik.⁴⁵ Temesváron a korszak végére közelíti meg a magyar lakosság száma a németekét (bár így sem érte el a 40%-ot) – ekkorra már számos magyar író, politikus nevét viseli utca.⁴⁶

Marosvásárhelyen a már meglévő tiszteleti utcanevek száma 1900-tól még további százzal bővül.⁴⁷ A magyar nevek fölött őrködő helyi lap nehezményezi a „csúnya ferdítést”, amellyel az „érzelemben sem magyar” ortodox pap egy hirdetésben Román templom-utcáról írt, holott csak Templom-utca létezik, „melyben a görög katolikus és görög keleti magyar honpolgárok temploma áll. Ez azonban semmiféle kvalitású, román érzelmeket tápláló embert, még a görög keleti esperest sem jogosítja fel az utcanevek elferdítésére.”⁴⁸

A századforduló táján Kolozsvár lakosságának 84 százaléka magyar, viszont románok lakta területek veszik körbe. Itt kiemelten fontos az utcanevek kérdése, amely az 1880-as évek közepén került napirendre, amikor a városszépítő egyesület Jakab Elek történészt kérte fel a „rosszhangzású vagy jelentéktelen névvel jelzett” utcák átkeresztelésében való segítségre. Nem véletlenül keresik meg a város monográfiáján dolgozó tudóst, a neveknek ugyanis a magyar múltra kell emlékeztetniük, ugyanekkor kezdeményezik a történeti nevezetességű épületek emléktáblával való ellátását is. A megszólított úgy véli, hogy maga a „történelem” szólal meg „itt-amott” a városban, a hálás utódok kötelessége, hogy „a végbevitt hazafiság, polgári erények, vitézség és tudomány jeleseit táblával, vagy utcák neveivel halhatatlanítsák meg.”⁴⁹ Az eredeti kezdeményezés után négy és fél évvel fogadta el a városi közgyűlés az elvi döntést az utcák „történelmi nevekkel” való felruházásáról.⁵⁰ Az e célból alakult bizottság tagjai közt több tudós található.⁵¹

Egy helybeli jogász számára is természetes, hogy az utcákat „a múltban kiváló érdemeket szerzett jeles hazafiakról és nevezetes családokról kell elnevezni.” Ezt követeli meg „egyrészt a kegyelet, amelynek adóját Erdély egykori fővárosa múlt történetünk nagyságai iránt le kell hogy rója, másrészről pedig megkívánja ezt a magyarság érdeke is, mert bizonyára semmi sem kölcsönözhet a városnak olyannyira magyar jelleget”, mint az ezeréves történelemre emlékeztető nevek, amelyek „jövendő nemzeti lételünk programját” jelentik. Minden másnál fontosabb, „hogy a nemzetiségekkel megrakott erdélyi részekben Kolozsvár szellemében és külsejében egyaránt tősgyökeres magyar város legyen.” Az sem lenne túlzás, „ha a falakat is nemzeti színekre festenék, hadd érezze egyképpen idevaló és idegen, hogy a város az erdélyi részekben a magyar állameszme hatalmas erőssége.” Örömmel állapítja meg, hogy a kevés régi családokhoz köthető utca nem korlátozza különösebben a történelmi nevek használatát. Az elnevezéseknél fő szempontnak a „magyarságnak” kell lennie, a „magyarabb” név ugyanis inkább elősegíti a város igazi nemzeti jellegét. A Főtér vagy a Jakab által javasolt Zsigmond király tér elnevezés szerinte „nem elég magyar”, az előbbit még le is lehet fordítani. A város központi terét csakis Mátyásról lehet elnevezni, akinek neve „minden nyelven egyazon jelentésben hirdeti a magyar szellem erejét és egykori dicsőségét.” Őt követően Rákóczinak juthatna a legszebb tér vagy utca.⁵²

A kincses városban végül egy évtizeddel a bizottság felállítása után történt meg az utcák tömeges átkeresztelése: a meglévő 213-ból 112 kapott új nevet. Így is akadnak azonban elégedetlenkedők, akik sokallják a „nevetséges” utcaneveket, és keveslik a történelmi személyiségeknek emléket állítókat.⁵³

A Bánságban vagy Kolozsváron a dicső történelmet felelevenítő utcanevekben kifejezett magyar állameszme vörös posztóvá vált a románok szemében, ennek felszámolása a helyi politikai élet egyik fő feladatává vált a történelmi Magyarország összeomlásakor. Kolozsvárra is bevonultak a román csapatok, és az utcanevek megváltoztatásával igyekeztek jelképesen is birtokba venni a várost. 1919 őszétől Mátyás, Baross, Bocskai, Deák, Árpád, Wesselényi Miklós, Petőfi helyét átvette Traianus császár, a Románia létrejöttében kulcsszerepet játszó Cuza fejedelem, a román királyi pár, Nicolae Iorga történész, Avram Iancu felkelővezér. Megváltozott a Farkas-utca, a Honvéd-utca és az Unió-utca neve, miközben a város főterét Erdély Romániához csatolására emlékeztetve Egyesülés-térnek keresztelték.⁵⁴

1990 után egy hírhedt magyarellenes polgármester idején szinte már a falak is román nemzeti színekben virítottak Kolozsváron, ahol a valamikor „a magyar szellem erejét és egykori dicsőségét” hirdető Mátyás-szobor azért maradhatott meg, mert a királyt románnak tartják, és külön felirat emlékeztet arra, hogy egyedül „saját népe” győzte le moldvai hadjáratán. Légrádon máig megmaradt a Petőfi Sándor utca – amelynek folytatását éppen Josip Jelačićról, az 1848-ban Magyarországra támadó horvát bánról nevezték el.

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---

A nyitóképen Nagybecskerek (ma Zrenjanin, Szerbia) központja régi képeslapon

Jegyzetek, felhasznált források: