Börtön Törökországban

Háború esetén sokszor számított megszokott dolognak az ellenséges ország polgárainak letartóztatása vagy internálása. Nem volt ez másképp a XVI. század végi Török Birodalomban sem. Milyennek látta a börtönt egy visszaemlékezés?

Az 1590-es évek elején Rudolf „bécsi király” új követet küldött Sztambulba. Az egyik apródja, Mitrovicei Vratislav Vencel a visszaemlékezéseiben leírja a város környékén álló börtönt.

„Mohamed szultán emeltette nem sokkal Konstantinápoly elfoglalása előtt, […] erős tornyok védik, és a városka körül sáncok és mély árkok húzódnak, a törökök […] tömlöc gyanánt használják […] amiről is én, nyomorult, keserves tapasztalatokat szereztem. […] 24 poroszló szüntelenül éjjel-nappal éberen őrzi és vigyázza a foglyokat, […] senki semmilyen módon ki nem szabadulhat”

A háború kitörésekor a követségieket házi őrizetbe helyezték (őket tették meg bűnbaknak, mert késett a drinápolyi békében előírt „ajándék”, azután pedig kémkedéssel is megvádolták), aztán mindenkit bebörtönöztek. A foglyokat kétszer is halállal fenyegették, ha nem térnek át az iszlámra. Először akasztással (nem kötelet használtak, hanem horogra akasztották az elítéltet, napokig is szenvedhetett), másodszor vízbefojtással, de senki sem jelentkezett, úgyhogy az egész társaságot elvitték a hajóépítő műhelybe, amihez börtön is tartozott.

A velencei Arzenál egy 1724-es metszeten; így nézhetett ki az isztambuli is (Wikimedia Commons)

„Az első épületben különféle nemzetek fiai raboskodtak, mesteremberek […] ezeknek van a legjobb dolguk […] A szabadulásra is nagyobb reményük van, mint másnak, mert ha valami jeleset alkotnak, […] kegyelemben részesülnek: ha megfogadják, hogy [az országot] legalább tíz évig nem hagyják el […] s magukért kezest állítanak, szabadon engedik őket. Azután tetszésük szerint megnősülhetnek, letelepedhetnek vagy hazájukba visszatérhetnek. […]

A másik tömlöcben a közönséges foglyok, […] kik semmilyen mesterséghez nem értenek […] Az ő sorsuk a legszánalmasabb: tavasszal a gályák evezőit húzzák, s valamennyiüket [láncra verik] éjjel-nappal […] mikor pedig visszatérnek, […] napszámosként [az építkezéseken vagy máshol] robotolnak […] a legcsekélyebb vétségért is ütik-verik őket, […] ha bárhol munkásra van szükség, tüstént menniük kell.

A harmadik épület ispotály […] itt [a betegeknek] kényelmet biztosítanak, […] amint felépültek, az elmulasztott munkát pótolniuk kell. […] a többi fogollyal földbe kapartatják [a halottakat], vagy a tengerbe vetik őket.”

A követségiek a „kettesbe” kerültek. Vencel attól félt, elviszi a vérhas, amikor pedig felépült, „a törökök […] azzal rémítgettek, hogy [bosszúból egy vereségért] horogra vettetnek. […] a császár udvarmestere […] megfenyegetett, hogy orrunkat, fülünket, levágják”. Ezt megúszták, de elvitték őket gályarabnak.

„kínszenvedés gályán evezni, nincs a világon ennél nehezebb dolog. […] minden foglyot egyik lábánál fogva a pad alá erősített lánchoz bilincselnek […] a nagy hőség miatt […] minden felsőruha nélkül eveznek […] minden rab kezére vasbilincset raknak [a tengeren], hogy ne szegülhessenek ellen […], és hogy magukat védeni ne tudják. […] egész nap, és olykor, ha szél nincsen, egész éjszaka is evezniük kell, […] megbarnul [a bőrük], s a tűző naptól felhólyagzik; az izzadság elhomályosítja a szemüket, az evező [a tenyerüket] véresre töri […] valaki egy cseppet megpihen, [megütik] korbáccsal vagy vizes kötéllel […] tűrni kell, fel sem szabad pillantani, egy jajszót sem hallatni, különben tüstént [kap egy] kétszer akkorát […] siralmas és ínséges, a halálnál is rosszabb sorsunk volt azokon a gályákon”

VIII. Henrik gályája, a SUBTLE az angol flotta 1540-es években készült létszámjegyzékén (Wikimedia Commons)

Fél évig húzták az evezőt, aztán (a szökés veszélye miatt) átvitték őket egy szigorúan őrzött börtönbe. Innen elvileg nem lehetett megszökni, de fél évvel korábban mégis sikerült egy tömeges szökés. Néhány embert újból elfogtak, valószínűleg ők mesélték el Vencelnek, hogyan történt.

„Abban az időben tizenhat becses fogoly raboskodott a Feketetoronyban, négy magyar, egy német, a többi olasz és rajtuk kívül két görög: hírhedt tengeri rablók […] A rabok némelyike már tizennégy, tizenöt, sőt tizenhat éve ült […] szabadulásukban vajmi keveset bíztak […] A görögök daliás vitézek voltak, derék, bátor férfiak […] Kétszer megszöktek […] ezért harmadszorra örökös rabságra a Feketetoronyba zárták őket […] három éve, s […] éjjel-nappal azon törték a fejüket, miként szökhetnének meg”

Ez lehetetlennek tűnt, de ráértek alaposan kitervelni mindent.

„ember be nem mehetett hozzájuk, és igen erős őrizet alatt álltak, midőn egyikük megbetegedett, lévén nála némi pénz, [a börtön parancsnokának] elküldte […] engedje meg, hogy valamely keresztény néhány hordó bort vagy pálinkát hozzon […] A törököknek tetszett a sok ajándék […] Maguk tették szóvá, hogy a keresztények gyakrabban hozzanak a szerencsétlen foglyoknak alamizsnát. A hordócskákba […] négyszeres feneket fabrikáltak, s […] fűrészeket, selyemköteleket, ráspolyokat és egyéb szükséges szerszámokat rejtettek. […] több mint egy évig hordták az alamizsnát, végül [kérve] azt is, hogy az összes rabnak ingvásznat ajándékozhassanak.”

Sikerült a többi rab elöl is eltitkolni az egészet, csak a legvégén mondták el.

 „Egy este […] valamennyi rab bilincsén […] elfűrészelték […] a szögeket, […] s ólmot öntöttek a helyükbe, hogy [ne bukjanak le,] ha véletlenül átkutatnák őket […] Mindenki köteles volt a görögöknek egy-egy inget adni, melyekből […] kötelet készíthettek. […] a tetőt, […] hogy egy ember átférhessen rajta, fűrészeikkel ügyesen kivágták […] Barátaikkal megegyeztek, hogy minden éjjel egy megbeszélt helyen […] hajó várja őket égő lámpással”

A tizenhat rab közül csak ketten nem tudtak megszökni, az egyik egy német volt, akiről nem tudták leszedni a bilincset, a másik „Balogdeák István […] egri hadnagy […] előrehaladott korú és hozzá beteg ember lévén, nem bírt az árokból kimászni.” A többieket viszont hiába keresték; a börtönparancsnokot és az őröket kivégezték.

„Három hónap múltán még két rabot fogtak el […] egyiket Gazda Kristófnak hívták, a másikat Huszár Mátyásnak, s ez testvérbátyja volt annak a Huszár Péter nevezetű derék magyar vitéznek […] három hónapig egy török hitre tért magyarnál rejtőzködtek, ki aztán […] lovat vett [nekik], s ruhát meg pénzt adott […] janicsárnak öltözve kilovagoltak a városból, de […] Huszár Mátyást véletlenül felismerte a fölakasztott aga egyik szolgája […] mindkettőjüket elfogták. […] magyarázkodni kezdtek, […] ők török huszárok Budáról, […] az udvarnál jártak dolgaik ügyében, megnevezték parancsnokukat, s hivatkoztak a janicsár agára is […] oly ügyesen és ravaszul beszéltek [vele], hogy […] meghagyta, hogy engedjék őket útjukra. (Mivelhogy mindkettőjüket [elfogták] még gyermekként […] és törökké tették, tökéletesen megtanulták a török nyelvet; mikor felnőttek, visszaszöktek a mieinkhez, de másodszor is elfogták őket, és a Feketetoronyba zárták.) Éppen nyeregbe akartak szállni, mikor összetalálkoztak egy szpáhival, ki a két magyart nevén nevezte […] megkötözték őket és újra a Feketetoronyba hurcolták”

Vencel közel két évet töltött itt (elvileg éjjel-nappal kalodában kellett volna ülnie, de a parancsnok csak akkor volt ilyen szigorú, ha ellenőrizni jöttek). „egymást vigasztaltuk, s egyéb reményünk nem lévén, mint hogy ismét békesség lesz, […] Isten oltalmába ajánlottuk magunkat, és sötétséget, éhséget, szomjúságot, bűzt, mocskot, türelmesen viseltünk.” Közben meghalt a szultán. Szinán nagyvezír elment a háborúba, a helyettese, Musztafa pedig egyszer véletlenül a börtön környékén hajózott és megkérdezte, kik vannak ott. Szabadon engedni nem akarta őket, de azt mondta, megtenné, ha ő lenne a nagyvezír. Azt ígérte, szól az érdekükben Szinánnak. Hogy ne felejtse el, a börtönparancsnok kétszáz dukátért cserébe megígérte a foglyoknak, folyton Ibrahim nyakára jár. Nem sokkal később a szultán is arra járt és megkegyelmezett nekik. Azt várták, rögtön szabadon eresztik őket és hazamehetnek, de csalódniuk kellett.

„a pogányoknál, akárcsak nálunk, […] az a szokás, hogy bármit parancsol is a császár, ha nincs az embernek az udvarnál jó barátja, és […] senkit meg nem veszteget, ügyét […] félreteszik”

Szinán nagyvezír egy XVI. század végi metszeten

Szinán közben hazajött (megverték Gyurgyevónál). Először azzal volt elfoglalva, hogy visszaszerezze a szultán jóindulatát, aztán meg azzal, hogy előkészítse az újabb hadjáratot. A foglyokkal nem maradt ideje vagy kedve foglalkozni, de ezzel talán jobban is jártak, mert amikor a börtönparancsnok szóba hozta őket (nem a szabadon engedésüket, csak azt, hogy nem kaptak pénzt az ellátásra), Szinán azt mondta, elevenen megnyúzatja valamennyit és dobot csináltat a bőrükből. Nagy szerencséjükre ő halt meg előbb.

Az utódja Ibrahim pasa lett és a foglyok várták is, hogy teljesítse az ígéretét, mielőtt elviszi őket valami nyavalya. Természetesen neki is a háború volt a fontosabb, de a börtönparancsnok közbenjárására azt felelte, majd foglalkozik az üggyel. Végül (miután az angol és a francia követ is szót emelt értük) elengedték őket azzal a feladattal, hogy próbáljanak közbenjárni a béke ügyében.

„Leírni nem lehet, mily nagy, elmondhatatlan örömmel tértünk vissza a toronyba, minden nyomorúságunkat és bánatunkat feledvén […] hálát adtunk az Úrnak […] mintha csak újraszülettünk volna, úgy örvendeztünk.”

A börtönparancsnok azonban kérte a kétszáz dukátot a közbenjárásért és amikor nem tudtak sehonnét kölcsönkérni, azt mondta, fogságban maradnak, amíg meg nem kapja a pénzét.

„biztos reményünk volt [pedig] a szabadulásra: mint mikor valaki mély kútból akarván kimászni egészen a káváig jut, úgyhogy már csak ki kellene lépnie, s akkor […] visszazuhan a kút mélységes fenekére.”

Szolnok egy XVII. század eleji metszeten (Wikimedia Commons)

Végül sikerült összeszedni a pénzt és elkísérhették a szultánt a hadjáratra. Szolnokig jutottak, amikor megérkezett a hír egy újabb török vereségről (elesett Hatvan, ráadásul az ostromlók mindenkit lemészároltak). Attól féltek, ők isszák meg a levét, úgyhogy titokban elmenekültek Buda felé. Balszerencséjükre belefutottak egy csapat tatárba. Ezek elvileg a törökök szövetségesei voltak, de levágták és kifosztották őket is, ha alkalom kínálkozott. A keresztények attól féltek, most is ez lesz, szerencsére közbejött egy felhőszakadás és a zűrzavarban sikerült meglépniük. Eljutottak Budára, onnét pedig csónakkal Vác felé indultak. A váci helyőrség azonban (egy korábbi rajtaütés miatt) álruhás törököknek nézte őket és hajszálon múlt, hogy nem süllyesztették el a csónakot. Innen viszont már minden baj nélkül értek Prágába.

„hazatértünk szüleinkhez és barátainkhoz, kik […] szívből jövő örömmel fogadtak. […] halálunk napjáig mélységes alázattal adhatunk hálát […] Istenünknek, ki […] bennünket, midőn immár minden reményünk elveszett, […] megszabadított. Dicsőség és hála […] Istennek mindörökkön-örökké. Ámen.”


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Forrás:

Mitrovicei Vratislav Vencel viszontagságai. Fordította NAGY Judit. Madách – Európa, Budapest, 1982.

A nyitóképen Sztambul látképe a XVI. század végén (Wikimedia Commons)

Facebook Kommentek