1922 októberének végén a fasiszták bemasíroztak Rómába. Az 1920-as évek Olaszországának krónikása, Emilio Lussu ezt is megörökítette a visszaemlékezésében (ami a címét is erről kapta). Hogyan nézett ki a hatalomátvétel egy (elfogult) kortárs szemével?
1922 júliusában (megint) megbukott az olasz kormány – a néppárt hátrált ki mögüle, amiért a fasiszták a katolikus munkás- és parasztegyleteket is büntetlenül üthették.
„A képviselőház hiába próbálkozott felelősségteljesebb kormány összeállításával. A helyzet sürgetett. Július 30-án Turati, a szociáldemokraták vezetője […] a királlyal [tárgyalt]. Fölajánlotta a szociáldemokraták együttműködését […] Baloldali kormány? […] jobboldali? […] A király válaszút elé került, nem tudott dönteni […] Megint [kinevezte] Factát […] A megoldás semmi újjal nem biztatott”
III. Viktor Emánuel egy 1913-as festményen (Wikimedia Commons)
A szociáldemokrata párt és a szakszervezetek erre úgy döntöttek, ha a kormány nem tud (vagy nem akar) szembeszállni a fasizmussal, majd megteszik ők.
„A Munkásliga, az antifasiszta munkás- és parasztszervezetek szövetsége […] általános sztrájkot hirdetett […] július 31-én éjfélkor kezdődött. Először fordult elő, hogy az olasz munkások egységesen küzdöttek a demokratikus vívmányokért. […]
Az általános sztrájk hírére nyomban fellépett a kormány. ’Az államot majd megvédem én’ – hirdette Facta […] Megsegítésére csatasorba állt az egész fasizmus: elrendelték az általános mozgósítást [és szétverték a sztrájkot].
A sztrájk csak arra volt jó, hogy megmutassa: a munkásszervezetek meggyöngültek. Nem hittek már sem önmagukban, sem vezetőikben.”
Mussolini úgy döntött, itt az idő megszerezni a hatalmat.
„Hogyan kaparintsák kezükbe az államot? […] ’Két lehetőségünk van – jelentette ki Mussolini – a törvényes: a választások útja, vagy a törvénytelen: a felkelés. […] Nem szeretném […], ha a választásokon az derülne ki, hogy a tömegeket nem nyertük meg.’
Tehát […] semmi választás. […] Ám a felkelés kényes dolog […] Inkább egy államcsíny […] meglepni az országot. Aztán be kell lopakodni az államgépezetbe.”
A lopakodást úgy képzelte, hogy néhány tárcát kap (például a hadügyet). Az, hogy ki a kormányfő, mellékes, szóval az összes fontos politikust megkereste azzal, hogy a támogatás fejében miniszterelnökök lehetnének (Giolittit is). Az igazival is tárgyalt, de nem kapta meg, amit kért, maradt az államcsíny.
„A hadsereg és a király közreműködését mindenképpen meg kell szerezni. […] kútba esett a lehetőség, hogy belülről dolgozzák meg a kormányt, [ezért] sürgősen nekilátnak és kívülről támadnak. A király habozik. Nincs ezeknek a fasisztáknak valami köztársaságszaguk? Mussolini eloszlatja az aggodalmakat. […]
Egymást követik a rokonszenvtüntetések a hadsereg mellett. […] Az aostai herceg, a király unokaöccse […] felajánlja támogatását egy államcsínyhez.”
Semmit sem lehet titokban tartani, ez is kiszivárgott.
„Több képviselő […] azonnali intézkedéseket sürget. Facta […] mosolyog:
– A Marcia su Roma? Ugyan minek vonulnának Rómába? Hisz Rómában itt vagyok én. És velem a hadsereg, az ágyúk, minden.
Az illetékeseknek egy látcsövet meg egy katonai térképet mutat a római erődítményekről. […]
– Parancsot adtam, hogy zsírozzák be az ágyúkat.”
Olasz tüzérek valahol a fronton, 1915. (Imperial War Museum, Q 53744)
Sokan hitték (a miniszterelnök is), hogy a menetelés igazából csak egy kifejezés.
„A sajtó majdnem egyhangúan átvitt értelmű menetről beszél […] eszmei bevonulást [jelent a menetelés], erkölcsi hatalomátvételt […] Mussolininek sem voltak pontos elképzelései […] így nyilatkozott: ’Ez a bevonulás […] stratégiailag három fő irányból képzelhető el: az adriai part, a Tirrén-tengerpart és a Tiberis-völgy felől.’ Ez – bárki ellenőrizheti a térképen – maszlag a javából. […] annyi mégis kiderül belőle, hogy valódi menetelésről van szó”
Ez Factának is leesett, de megvolt a terve, ami garantálja, hogy minden jóra fordul.
„ha sikerül, Gabriele D’Annunziót minden idők […] legkülönösebb diktátorává avatja.
A terv Mussolini és D’Annunzio ellentétén alapult. […] A nyilvánosság előtt istenítették egymást, de […] Olaszország kormányzásáért versengtek. […]
D’Annunzio (Wikimedia Commons)
A ’Marcia su Roma’ ötlete D’Annunziótól származott. Fiumei vezérkedése alatt vette a fejébe. […] A költők, művészek diktatúrájával akarta feltenni a koronát e vállalkozásra – valamiféle montmartre-i köztársaságot képzelt el. […]
A fasizmus átvette D’Annunzio seregének szokásait, öltözetét, énekét, díszlépését és sok közkatonáját. […] D’Annunzio megvetően ’rabszolgaságnak’ titulálta csak a fasizmust. […]
Biztos értesülések jöttek, hogy Mussolini november 4-re [a nemzeti ünnepre] tervezi az államcsínyt. […] Facta azt tervezte, […] Rómába vezényli az összes hadirokkantat, […] háborús hősökkel, mártírokkal találja magát szemben [Mussolini], azokkal, akik nevében szólni merészelt.”
Mussolini Nápolyban volt egy pártkongresszuson, amikor értesült arról, mit akar Facta és úgy döntött, ő csap le előbb.
„A fasiszták mozgósítása 26-áról 27-ére virradóan történik. 28-án kell [a menetelésnek] kezdődnie […] Mussolini vonatra ül […] Milánóban köt ki. […] hatszáz kilométerre Rómától. […] Ha Nápolyban marad, közelebb van. […] hatszáz kilométerre a főerőktől – ez még a modern stratégia szerint is sok. Igaz, Milánónak van egy nagy előnye: néhány kilométerre fekszik a svájci határtól.
A fasiszta mozgósítást úgy szervezik meg, ahogy lehet. A tartományok nagy részében sehogyan se. […] Olaszország-szerte így beszélnek: ’Ez a menet a börtönbe vezet.”
A miniszterelnök pánikba esett, nem volt tartalék terve.
„pályafutása alatt nem került még hasonló helyzetbe. […] döntést várt[ak tőle], és valami határozott megoldást, […] elcsukló hangon mondta:
– Erőszakos megoldást akarnak? Igazán azt akarnak? Nos, akkor főbe lövöm magam. […]
Illendő körülmények között fogadta a ’Duce’ követeit […] Kedvesen bánt velük […] Szivarral és ebéddel kínálta őket. Még a kézszorítással is megpróbálkozott. Amikor rájött, hogy minden hiába […], összeszedte a bátorságát. […] Benyújtotta a lemondását”
Úgy tűnt, Facta feleslegesen aggódik (a király is így gondolhatta, mert nem fogadta el a lemondást), a menetelés ugyanis egyáltalán nem az a jól szervezett erődemonstráció volt, amilyet Mussolini szeretett volna.
Menetel az olasz gyalogság (Imperial War Museum, Q 65357)
„A fasiszta erők főparancsnoksága Perugiában telepszik le. Négy tagból áll: Bianchi, De Bono, De Vecchi és Balbo. […] menetoszlopokat vonnak össze Civitavecchiában, Mentanában, Tivoliban. […] a legnagyobb fejetlenség. […] Zavarok, késések, félreértések […] Nagy részüknek nincs fegyvere, sokuknak csak vadászpuskája. A katonai puskákhoz nincs töltény. Csupán néhány toszkánai osztag rendelkezik […] golyószórókkal. Az élelem már az első nap kevés.
– Enni akarunk! – ordítanak türelmetlenül a mentanaiak. Kis híján fellázadnak.”
A szárd fasiszták lemaradtak a menetelésről, de csinálni akartak valamit, ezért megtámadták Cagliariban „az ellenzék központi székházát”és összeverették magukat (még a zászlajukat is elvesztették). A félszigeten is ilyesmi tűnt valószínűnek.
„Rómában még mindig nyugalom van. […] így beszélnek: ’Kétszer elsütik az ágyút, és vége az egésznek.’ A hadsereg megszállja a királyi palotát, a minisztériumokat, a vasútállomásokat, az elektromos központokat, a postákat és a távirdákat […] Ágyúk, páncélkocsik, golyószórók […] A városi fascio vezetőit letartóztatják. Ellenállást senki se tanúsít. […]
28-án egész Olaszországban kihirdetik az ostromállapotot. A kormány első távirati rendelkezései világosak: ’Bármi áron letartóztatni az összes fasiszta vezetőt.’
A polgári hatalom lassan átmegy a katonaság kezébe. A hadsereg mindenütt habozás nélkül […] engedelmeskedik.”
Géppuskások (Imperial War Museum, Q 56999)
Mussolini ellen is kiadták a letartóztatási parancsot, de változott a helyzet.
„Facta [28-án délelőtt] jelentkezett a királynál, hogy írja alá az ostromállapotról szóló rendeletet, amelyet együtt határoztak el […]
– Lehetetlen […]
A miniszterelnök […] erősködött. Hiába.
– Az a szándékom – mondja majd később a király De Vecchinek –, hogy az olasz nép megtudja: én voltam az egyetlen, aki [ezt] nem akarta”
A király döntésének indokát ma sem ismerjük világosan. Valószínűleg túlbecsülte a menetelők létszámát és erejét. Azt persze nem lehetett tudni, hányan is vonultak, talán 25-26 ezren. Róma helyőrsége is nagyjából ugyanekkora volt, csak sokkal jobban felfegyverezve. Katonai szempontból egyértelműen a király volt jobb helyzetben, mégis ő engedett. Nem tudta, mire hajlandó Mussolini és nem akart vérontást, utcai harcokat, esetleg polgárháborút. Ha a fasiszták győznek, még az is lehet, hogy bosszúból lemondatják a trónról és az aostai herceget ültetik a helyére. Ha pedig leveri őket, az még mindig romba döntheti a tekintélyét.
Kinevezte Mussolinit miniszterelnöknek, ezzel a felelősségtől is megszabadult és a jóságos király szerepét is kipipálhatta. Koalíciós kormány alakult, a miniszterek között kevés fasiszta volt, de annál fontosabb helyen. A három legfontosabb tárca közül övék lett a külügy és a belügy (a hadügyről talán éppen azért mondtak le, hogy demonstratív áldozatot hozzanak).
A menetelést le is lehetett volna fújni és hazaküldeni az egész „sereget”, de akkor elmarad a hatásos zárójelenet.
„A fasiszta menetoszlopok új erőre és bátorságra kapnak. Jó messzire vannak még Rómától, a legközelebbiek is száz kilométerre. […] A kormány élelmet és indulási parancsot küld […] 31-én jutnak a fővárosba, és mámorosan fölsorakoznak a Quirinale palota [a király lakhelye] előtt.
A király az erkélyen áll. Az oldalán a királyi család és Mussolini.”
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Forrás:
LUSSU, Emilio: A Marcia su Roma – és a háttere. Magvető (Tények és tanúk), Budapest, 1977.
Felhasznált irodalom
KIS Aladár: A Duce. Zrínyi, Budapest, 1989.
ORMOS Mária: Mussolini. Politikai életrajz. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1987.
A nyitóképen Mussolini és a négy alvezér (Wikimedia Commons)
