Matrózbecsület – az osztrák-magyar haditengerészet utolsó napjai

1918 október végén végnapjait élte az Osztrák-Magyar Monarchia. Bár a hadsereg tartotta magát, és ellenség nem volt a határokon belül, a gazdaság romokban hevert, alig volt mit enni, és az emberek érthető módon belefáradtak az évek óta tartó háborúba. A hadsereg morálja viszonylag rendben volt – persze mindennaposak voltak a dezertálások, és egyre többen voltak a katonaszökevények, akik nem egyszer bandákba szerveződve fosztogattak – és bár a flottát megrázta a cattarói matrózlázadás, az összeomlás hirtelen, pár nap alatt következett be.

A haditengerészet helyzete több szempontból különleges volt; a nagyobb hajók a háború eleje óta nem futottak ki bevetésre (a Szent István elsüllyesztésével járó nyári akciót nem számítva), így legénységük évek óta a fedélzet-kikötői kocsma-laktanya háromszögben élt, egyre rosszabb körülmények között. A cattarói lázadás is szociális problémák és a tétlenség miatt tört ki, annak nacionalista/monarchiaellenes vonulata csak később bukkant elő. A kisebb hajók, ahol szorosabb összetartás alakult ki, és naponta jártak bevetésre, morál szempontjából jobban álltak, bár az elégtelen élelmezés és ellátás (sokan abban az egyenruhában nyomták, amit 1914-ben kiosztott nekik a raktáros) ott is megviselte a matrózokat.

A másik különlegesség a flotta etnikai összetétele volt; bár ez a közös hadsereget és a monarchia sok más intézményét is jellemezte, a haditengerészetnél egyrészt nem lehetett elkülöníteni nemzetiségi alakulatokba (hogy ez mennyire jó ötlet, az más kérdés), ráadásul elég magas (18-20%) volt az olaszok aránya, és a délszlávok és csehek is elég sokan voltak. Ez utóbbiak nem igazán szimpatizáltak a monarchiával – két olyan eset is volt, hogy cseh/délszláv tengerészek torpedónaszádot akartak Olaszországba vinni, egyszer sikerült, egyszer nem – és a cattarói felkelésben is ők vitték a prímet. Érdekes mód az olaszok „csendesek maradtak”, pedig Olaszország hadüzenete után tőlük tartottak a legjobban. De 1918 októberének utolsó napjai magukkal hozták az apokalipszist: az olaszok, továbbra is csendesen, de egyre inkább reménykedtek abban, hogy az Adria túlpartjáról „befut a lovasság”, a csehek egyre aktívabban szervezték új, monarchiamentes életüket, ahogy a délszláv matrózok is; bár a nem sokkal később megalakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (majd Jugoszlávia) eleinte nem igazán volt egységes, bár ezekben a napokban ez még nem jött le Pólában (ma Pula, Horvátország).

Póla a boldog békeidőkben, 1904-ben. Jól látható a város szimbóluma, az amfiteátrum, és a Riviéra szálló, ahol több tengerésztiszt is lakott, és ide költözött a magyar matrózkomité is

A magyar tengerészek egyrészt féltek attól, hogy az egyre zajosabb nemzetiségi ellentétek miatt atrocitások érik őket (lásd később), másrészt haza akartak jutni, minél hamarabb, ami teljesen érthető. A másik „veszélyeztetett” nemzetiség, az osztrákok is hazafelé igyekeztek, de érdekes mód az ebben szintén érdekelt magyarokkal nem nagyon kooperáltak, sőt időnként ellenségesen is viszonyultak a hazatérő magyarokhoz (nem csak a tengerészekhez). Az első időszakban azonban az összes nemzetiség közös hajóban evezett; 1918. október 24-től a Viribus Unitis csatahajóról kiindulva közösen léptek fel tisztjeik ellen – bár összecsapások nélkül. Ekkor nemzetiségtől függetlenül jobb ellátást akartak, demokratizálódást, azonos élelmezést tiszteknek és matrózoknak és a cenzúra eltörlését. Érdemes jobban megnézni a pólai matrózbizottság (korabeli szóval komité) követeléseit, amelyeket Kőváry Géza, a későbbi magyar matrózkomité elnöke 1918. november 16-án (!) önálló kiadványként megjelent tanulmányában is közölt:

„Komitee határozat
„Viribus Unitis“
1. Mi testületileg a szociál-demokratikus alap elveket valljuk.
2. Tekintett nélkül a nemzetiségekre egy Komitée alakult, úgy a hajón, mini a szárazföldön.
3. A Komitee ezen kötelezettségehetvállalja magára:
a) a legnagyobb csendet és rendet a hajón, föntartani, (sic!)
b) az elszállítását az embereknek a saját országukba,
c) az ellenőrzést az egész gazdasági kezelés fölött,
d) a legrövidebb időn belül eljövendő Demobilisierung [leszerelés] esetén a legénységet a szükséges ruhával és élelmezéssel ellátni.
4.Teljes megszüntetését a cenzúrának, úgy az érkező, mint a továbbítandó postáról, (kivételt képeznek a hajóról továbbítandó csomagok).
5. A szolgálat., a Komitee által fedezve, a tökéletes mederben folyik.
6. Detailführer [szertárkezelő altiszt], törzs- és magasabb rangú altisztek a szolgálatukat a Komitee által megállapított ellenőrzéssel látják el. Általában a rendes szolgálat fennmarad.
7. A Komitee megkövetel teljes rendet és engedelmességet. A hamis hírek terjesztése szigorúan tilos. Máskülönben a tiszteknek megadandó az eddigi tisztelet, ezenkívül semminemű kötelezettség velük szemben nem kötelező.
8. A fölvilágosítást kereső tiszteket a, Komitéehez kell utasítani.
9. Orvosok és Beamterek [hivatalnokok] kötelesek a
szolgálatukat tovább ellátni.
10. A flottaparancsnokság a törzskarával mozgási szabadságot élvez.
11. A hajón levő összes kulcsok a rezerve [tartalék] kulcsokkal együtt a Komitéenek átadandók.
12. A jótékony és gazdasági alap feloszlik, a készpénz le lesz osztva, (mosoda és a pazaretta gyár működik továbbra is.)
13.Az  összes kérések és panaszok a Komitéehez terjesztendők. A Komitee tagok felismerhetők a vörös karszallagról (sic!), akik elvárják az összes társaktól a teljes támogatást és annak a reménynek ad kifejezést, hogy az összes társak a saját érdekükben a szolgálatot és a rendel, amelyek most minden erőszak nélkül folynak, továbbra is örömmel teljesíteni fogják.
Pola, 1918 október hó 30-án.”[1]
Azért a fentebbiekről nem feltétlenül egy lázadás vagy forradalom ugrik be az embernek. A matrózok pontosan tisztában voltak a helyzettel, hogy folynak az olaszokkal (és így az antanttal) a fegyverszüneti tárgyalások; a tisztek az erről hírt adó újságokat eleinte megpróbálták visszatartani, az első zúgolódásokat pont ez robbantotta ki egy héttel korábban. Érdekes, hogy ekkor az amúgy nem nagyon lázongó magyarok vitték a prímet, akik egyre aggasztóbb híreket kaptak Budapestről.
„A magyar legénység a hazai eseményeket a lapok alapján tárgyalta, különösen az utóbbi időben (október 24-én), mikor a magyar lapok már censura nélkül jelenhettek meg. Sajnos azonban a parancsnokság ezen lapokat elkoboztatta, sőt másnap az összes osztrák-magyar napilapok kiadását is megtagadta. Emiatt különösen a magyar matrózok voltak elkeseredve, mert hazájukról a legképtelenebb hírek keltek szárnyra.”[2]
Ennek ellenére a rend megmaradt, október 29-re pedig nagygyűlést hívtak össze, amin hajónként nemzetiségenként 2-2 tengerész képviseltette magát. A nemzetiségi szervezkedésnek az is lendületet adott, hogy október 16-án IV. Károly szövetségi állammá nyilvánította a monarchiát. A parancsnokság küldötte, Koch fregattkapitány eleinte úgy tűnt, élvezi a legénység bizalmát, de a hangulat hamar ellene fordult, és a szót mai forrásunk írója, Kőváry Géza ragadta magához.
„Az összehívott gyűlés délután három órakor kezdődött a gépészeti iskola egyik nagytermében. A parancsnokság részéről kiküldött Koch fregattkapitány a legénységhez beszédet intézett és kérte őket, hogy vele szemben bizalommal viseltessenek, válasszák meg elnöknek, illetve engedjék meg, hogy ő elnökölhessen a gyűlésen. A legénység ezen ajánlatot elfogadta. Koch a gyűlést nyájas hangon nyitotta meg és hosszú/semmitmondó szavakkal próbálta a matrózok bizalmát megnyerni, a hangulatot csillapítani és a követeléseket enyhíteni. Szavait nem fejezhette be, mert nemzetkülönbség nélkül minden oldalról óriási lárma, fütyülés és becsmérlő kifejezések fogadták, kardja letételét követelve, amit ő meg is tett, sőt többek kiabálására ki is jelentette, hogy ő már nem is mint tiszt foglalja el helyét. A nagy lárma közepette a bizalmi férfiak padsoraiból felemelkedett a »Bellona« hajó magyar kiküldöttje, Kőváry Géza tartalékos altiszt, (budapesti betűszedő).”[3]
Ebből a részletből is látható, hogy a nemzetiségi kérdések ekkor még a sokadik helyet foglalták el a listán, a matrózok képesek voltak egységesen fellépni követeléseik teljesítése érdekében. Kőváry sikeresen csendesítette el a tengerészeket, akiket a fentebb vázoltak mellett az is dühített, hogy tisztjeik sokkal jobb körülmények között éltek; a külön konyha, több szabadság, stb. békeidőben nem okozott akkora törést (ehhez évszázados hagyományok is kötődtek), feszültebb helyzetben ugyanakkor ezen törésvonalak mentén is kirobbantak az indulatok. Kőváry ezt követően
„A baráti és testvéri összetartásra hívta fel a jelenlevőket és tolmácsolta a magyarság, követelését, melynek lényege a háború azonnal való befejezését, a rögtöni leszerelést, a szabadságolásnak azonnal való megkezdését, egy magyar képviselőnek (lehetőleg Fényes Lászlónak) távirati úton Polába való lehívását kívánta.”[4]
igazolvany_16
Igazolvány magyar bizottsági tag részére magyarul (Kőváry 16. o.)
A nemzetiségi ellentétek igazából másnap jöttek elő nagyobb tételben: a legénység ekkor már nemzetiségenként gyűlésezett (illetve a délszlávok, csehek, lengyelek együtt), és bizottságot is alakítottak, amelynek elnöke az előző nap ismertté vált Koch fregattkapitány lett
„A gyűlés követelte az összes hatalomnak a jugoszlávok részére való átadását. Innen szétoszolva a jugoszlávok csapatokban körüljárták a várost és egész éjjel lelkesedve zsivióztak [éljeneztek] és éltették a jugoszláv államot. A tömeg közben a színházba is berontott és a bécsi német társulat előadásának folytatását megakadályozta.”[5]
A monarchia felbomlásával a flottát valóban szétosztották, jutott abból a románoknak, olaszoknak, franciáknak, briteknek, amerikaiaknak, de még a görögöknek is. Apró érdekesség, hogy egy világháborúval később a Fekete-tengeren hajózó magyar teherszállítókat nem egyszer ex-k.u.k. torpedónaszádok kísérték. A magyarok sem tétlenkedtek közben, először egy harmincas, majd egy tíz fős központi bizottságot választottak, amelyet Kőváry Géza vezetett,

„alelnök viszont Letocha József tart. tengerész lelkész, Selmecbányái káplán, titkár Béki altiszt (Prinz Eugen-ról) lett, tagokul pedig Orosz matróz (Viribus Unitis-ról), Hertelendy fregatthadnagy (Turul-ról), Cseh Albert távirdász főhadnagy (a szárazföldi hadsereg részéről), Kállai matróz (Belloná-ról), Sikorszky István tart. mérnök (Custozá-ról), Zimmermann Péter arzenálbeli katona (a munkásosztag képviseletében), Sinkovics matróz (Alfá-ról) kerültek a bizottságba.”[6]

igazolvany_17
Valamint német és horvát nyelven (Kőváry 17. o.)
Bár sokan úgy tartják, hogy a tengerészek között nagyban dívott a szocializmus, amiben jó sok igazság is van, de ez esetben ez háttérbe szorult, amit jól mutat, hogy a bizottság alelnöke pont egy lelkész lett. A lázadásokra általában jellemző tisztellenesség sem figyelhető meg itt, ami a rendfokozatokból is látható; Cattaróban például a zendülésben részt vett legmagasabb rendfokozatú tiszt egy zászlós volt, ráadásul egyes források szerint ő elsősorban kártyaadósságai miatt – illetve az ezért kijáró verést elkerülendő – csatlakozott a lázadókhoz. Emellett a bizottság a ma olyan sokszor emlegetett fegyvernemi együttműködés szép példáját is adta, ugyanis nem egy „szárazföldi patkányt” is bevettek. Október 30-án ismét összeültek a nemzetiségek (az osztrákokat két szocdem képviselőjük, a délszlávokat a Jugoszláv Nemzeti Tanács képviselői segítették), ahol a prímet egyértelműen a délszlávok vitték, ami érthető, hiszen az új rendszerben ők játszottak hazai pályán. Nagyon érdekes a magyar bizottság memoranduma:
„A magyar állam hivatalosan el fogja ismerni a csehszlovák és jugoszláv államot, miért is nékünk magyaroknak egyedüli kívánságunk, hogy akikkel együtt viseltük a háború mostoha sorsát, azoktól a legjobb barátságban váljunk el: Kérjük a jugoszláv-komiteet, tegye lehetővé a magyarok minél előbbi szabadságolását és hazajutását. Lássa el embereinket kellő ruhával élelemmel, zsolddal és biztosítsa szabad elvonulásukat. Első sorban betegeink hazaszállítását kérjük, s azok részére kórházvonatot. Követeljük a politikai és katonai fegyelem ellen vétőknek azonnali szabadon bocsájtását.
A cenzúra minden téren beszüntetendő.
A szesztilalom azonnal életbe léptetendő.
Követeljük a tisztek és legénység egyforma étkezését. Kérjük a bizottsági tagok részére a teljes mozgási szabadság biztosítását. A rend fenntartására ottlétünk alatt felajánljuk a magyarok közreműködését.”[7]

Külön kiemelendő, hogy a magyarokba beleértették az összes magyarországi nemzetiséget, de leszögezték, hogy a „a hazatérést illetőleg senkire pressziót nem gyakorolunk.” Persze a románok (néhány száz fő legfeljebb) ezzel nem voltak elégedettek, és saját bizottságot alapítottak, de az együttműködés ekkor még zökkenőmentes volt; megegyeztek, hogy a magyar és osztrák legénységet esküjük alól felmentik, de hazatérésükig vendégként és barátként maradhatnak; a bajtársi becsület vastagon felülírta a nem egyszer mesterségesen generált nemzetiségi ellentéteket. Már 31-én megindult a magyar legénység és a hajógyári munkások hazaszállítása, de mivel a vonatok randomszerűen közlekedtek, elég nehézkesen zajlott a folyamat.

„elsősorban a könnyű betegeket és az arzenálmunkásokat indították útba, csak azután kerültek sorra hajó egységenként az egészséges matrózok. Ugyanaznap d. u. 3 órakor érkezett meg Urmánczy orszgy. képviselő, aki a délutáni magyar bizalmi férfiak értekezletén már részt is vett és egy pár szóval ismertette a magyarországi politikai helyzetet. Egyúttal nyugalomra és a legbarátságosabb elvonulásra intette a legénységet. Pont ½ 5-kor du. ment végbe ünnepélyes formák között a polai erődöknek és a cs. és kir. flottának a jugoszlávok részére való átadása. Az átadást, valamint átvételt 21—21 ágyúlövés jelezte, amely idő alatt úgy a szárazföldön, mint a hajókon a régi osztrák zászlókat bevonták és helyébe a jugoszláv nemzeti zászlókat vonták fel.”[8]
Horthy Miklós altengernagy, a császári és királyi flotta utolsó parancsnoka Emlékirataiban így írt a flotta átadásáról és az utolsó napok hangulatáról:
„1918. október 28-án azt a legfelsőbb parancsot kaptam,hogy a flottát adjam át a délszláv bizottságnak.Ez a parancs mélységesen lesújtott. Igaz, hogy szürke és szomorú jövő állott előttünk, de mindennél súlyosabb volt ez a csapás, mely arra kényszerített bennünket, hogy vereséget sohasem szenvedett dicsőséges flottánkat harc nélkül egyszerűen elajándékozzuk. Ellenünk nem vonult fel az ellenség, az Adrián csend honolt. Nem maradt választásom, a délszláv bizottságot fogadnom kellett. Összejövetelünket október 31-én délelőtt 9 órára tűztem ki „Viribus Unitis” zászlóshajómon.”[9]
„Az a kérdésem, hogy a flotta parancsnokságát kinek ad-hatom át, a délszláv küldötteket váratlanul érte. Erre nem is gondoltak. Így tehát magam tettem javaslatot s Vukovics sor-hajókapitányt, zászlóshajóm parancsnokát ajánlottam. Noha horvát volt, a kiküldöttek őt mégis csak vonakodva fogadták el.Fél ötkor ütött aztán boldog életem eddig legszomorúbb órája. Megjelentem a „Viribus Unitis” fedélzetén, ahol a hajó egész személyzete vigyázz-ban állt. Annyira elfogott a megindulás, hogy pillanatokba tellett,amíg néhány búcsúzó szót tudtam mondani.”[10]
Ebbe a munkába robbant be a Viribus Unitis (majd a Wien gőzös), a szó szoros értelmében. A csatahajóra ugyanis két olasz búvár november 1-jén hajnalban időzített tölteteket szerelt (a váltás miatt lazább őrségen könnyedén átcsúsztak), és bár elfogták őket, nem volt mód a bombák hatástalanítására. A fedélzetre vitt olaszok becsületes módon könyörögtek, hogy üríttessék ki a hajót, de már arra sem maradt idő: a hajó felrobbanásakor mintegy 300-400 tengerész, köztük 120 magyar, valamint a délszláv flotta parancsnoka, Janko Vukovics ellentengernagy is életét vesztette. Az eset hatalmas pánikot okozott: egy időre az összes magyar tisztet őrizetbe vették, mondván tönkreteszik az újszülött jugoszláv flottát, de később elengedték őket. A Viribus Unitis felrobbantása azonban azóta is kérdéseket vet fel, mivel ezzel egy külön cikkben szándékozom foglalkozni, most csak röviden vázolom a lehetőségeket.
1.) Az olasz tengerészek felrobbantották az ellenség egyik legerősebb hajóját, hiszen háború volt, ez volt a dolguk.
2.) Az olasz tengerészek nem tudtak arról, hogy fegyverszünet van, illetve folynak a tárgyalások, sőt a flotta gyakorlatilag egy „szakszervezeti lázadással” már a maga részéről befejezte a háborút
3.) Az olasz tengerészek nem akartak tudni a fentiekről, és vagy virtusból, vagy revansvágyból (azért volt mit törleszteniük a monarchia flottájának) csakazért is felrobbantották a hajót.
4.) Az olasz vezetés elejét akarta venni, hogy Jugoszlávia (SHS-Királyság) egyfajta mini-monarchiaként nekiálljon velük konkurálni, és kiterjessze hatalmát az Adria teljes (vagy majdnem teljes) keleti partjára. Bár az olasz flotta papíron erősebb volt, ahogy a háborúban is bizonyítást nyert, az osztrák-magyar egységek képesek komolyan befűteni nekik, főleg hazai vizeken, attól a lehetőségtől pedig, hogy a jugók egy (de lehet, hogy három) korszerű dreadnoughthoz jutnak, Rómában elég sok politikai és katonai vezetőnek kezdett remegni a lába.
Horthy Miklós ekkor már nagyban készült a hazaútra; parancsnoki beosztása megszűnt, így egyfajta nyáj nélküli pásztorként különösebb oka nem is volt Pólában maradni, főleg hogy a tiszteket azért gyanúsan méregették nemzetiségtől függetlenül, így jelenléte vagy aktívabb fellépése jó eséllyel csak olaj lett volna a tűzre, és jó eséllyel az olaszoknak is lett volna ehhez egy pár keresetlen szava. Visszaemlékezése szerint, Horthy még Pólában értesült a Viribus Unitis elsüllyedéséről, és a hajó túlélői közül akit tudott, ruhákkal segített ki,
„aztán bezártam házamat, ahol annyi boldog napot éltünk át, ahol gyermekeink is születtek és búcsút vettem tőle – örökre. Az egész berendezés, ezüstöm, szőnyegeim és képeim mind ott maradtak.A flotta vezérkarával és zászlóshajónk legtöbb tisztjével együtt különvonaton indultuk el Pólából. Elszomorítóan hatott,hogy fiatal tisztjeink, akik tegnap még teli voltak életkedvvel,most egyszerre a teljesen bizonytalan jövendő elé néztek, úgy látszott, hogy az én pályafutásom is véget ért.”[11]
A csatahajó felrobbanása még valamit eredményezett: Pólában kezdett felbomlani a rend, a zavargások elsősorban az olasz-délszláv törésvonal mentén indultak (lásd a konteó 4. pontját), de hamarosan, ahogy ilyen helyzetekben szokás, megindult a csőcselék is, akik kihasználták a lehetőséget egy kis fosztogatásra-tobzódásra.
„A városban az izgalom még jobban fokozódott, amidőn 10 óra után futótűzként az a hír terjedt el, hogy a vallellungai lőporraktárban tűz támadt. A magyar bizalmi férfiak ebben az időben éppen üléseztek és közöttük a városban elterjedt rémhír szintén nagy pánikot okozott, különösen azért, mert valaki a jelenlevők közül elkiáltotta magát, hogy »merénylet készül ellenünk«. Az izgalmat sikerült a vezetőségnek hidegvérűséggel kissé eloszlatni. Közben kiderült, hogy nem a tulajdonképpeni lőporraktárban volt a tűz, hanem annak közelében lévő száraz bozótot két suhanc abból a célból gyújtotta fel, hogy az így okozott pánikban ők a városban szabadon fosztogathassanak.”[12]
November 5-re csaknem befejeződött a magyarok hazaszállítása, és e napon futott be az olasz flotta is a kikötőbe. A helyi olasz lakosság persze örömmel fogadta őket, a délszlávok viszont annál kevésbé, főleg miután az olaszok bejelentették, hogy igényt tartanak a kikötőre és a flottára is. Később az Isztriai-félsziget Olaszországhoz került, komolyabb konfliktus csak Fiume esetében volt, ott viszont elég sokáig elhúzódott. A befutó olaszok a magyarokkal is konfliktusba keveredtek:
„Minket magyarokat szintén ért ezen alkalommal egy kis incidens, amennyiben a Riviera szállóban lévő bizottsági tagokat, az ugyancsak oda beszállásolt olasz tisztek rendelkezésére, hadifogolynak nyilvánították ki. Csak a később odaérkező szárazföldi olasz parancsnok megérkezése után engedték újra szabadon a magyar tiszteket, miután a jelenlevő bizottsági tagok az olasz tiszteket felvilágosították, hogy a magyarok már majdnem mind elutaztak.”[13]
Az olaszoknak ez valami mániája lehetett, ugyanis a szárazföldi fronton is sajátosan értelmezték a fegyverszünet kérdését, és így ejtettek fogságba több tízezer magyar és osztrák katonát, akik abban a tudatban, hogy már béke van, nyugodtan heverésztek vagy készültek a hazaútra. A tengerészek viszont olcsón megúszták, másnap a szállítható betegek és sérültek is hazaindulhattak. Hozzájuk csatlakozott a Cattaróból befutott 350 tengerész és a lengyel betegek is, de mivel kórházvonatot nem kaptak, mezei tehervagonokon indultak útnak. A bevagonírozást Bodó János tartalékos főhadnagy és Gálffy Lajos tartalékos mérnök vezették, igen hatékonyan. Kőváry Géza visszaemlékezése szerint a
„magyar bizottság nov. 6-áig az összes szárazföldi és tengerészeti’ legénységét és tisztikarát, sőt még néhány magyar polgári családot is haza indított és csak circa 15—20 súlyos beteget hagyott hátra a lengyel komitee védelme alatt a kórházakban.”[14]
Ez utóbbi kitétel külön érdekes; ugyan a magyarok és délszlávok ekkor nagyobb súrlódások nélkül működtek együtt, de a sebesülteket mégsem valamelyik győztes, hanem a lengyelek védelmében hagyták ott a magyar tengerészek. Hiába, magyar, lengyel két jó barát…
A hazaút ugyanakkor tartogatott még kalandokat: a mozdonyvezetőt meg kellett vesztegetni, hogy gyorsan haladjon, a vonat személyzetét pedig a tengerészek biztosították. Mivel útjuk a mai Horvátországon vagy Szlovénián át vezetett, a monarchia-szerte érezhető felbomlás jelei itt is megmutatkoztak, az utazás még nagyobb csoportban sem volt veszélytelen, főleg fegyvertelenül.

„Divaccától kezdve egy Joch nevű jugoszláv tengerész altiszt csatlakozott hozzánk, aki a lehetőség szerint kieszközölte az állomásokon, hogy csomagjainkat megvizsgálatlanul tovább engedjék. Dacára azonban kísérőnk közbelépésének az egyes nagyobb állomásokon, mint Laibach, Czilli és Pragerhof [ma Ljubljana, Celje és Pragersko, Szlovénia], különösen a szerb katonák részéről kisebb fosztogatásokat kellett katonáinknak elszenvedniük. (…) A magyar mozdonyra való várakozás után végre elindultunk és éjféltájba, az utolsó jugoszláv,állomásra, Pettauba [ma Ptuj, Szlovénia] érkeztünk. Ez állomásra való befutás előtt az összes waggonokat (sic!) lezárattuk és a matrózoknak, sőt tiszteknek is meghagytuk, hogy még ki se nézzenek. A bizottság néhány szlávul tudó tagja név szerint, Letocha, Bodó, Révai, Zsebők és Zimmermann minden szlávtudását összeszedve lépett fel érdekünkben a cseh nemzetőröknél, akik már az első waggonban levő embereinknél javában fosztogattak. Arcukról csak úgy csurgott a verejték, szájukból pedig dőlt a pálinkaszag. Az állomás épület oldalán egy géppuska megett egy cseh katona húzta meg magát. Az irodában szanaszét hevert a sok irat és az állomás a homályos éjjeli fényben a részeg katonákkal nem nyújtott valami barátságos képet. Alig kezdtünk azonban a vezetővel tárgyalni, mikor a mozdonyvezető úgy oldotta meg a kérdést, hogy gyorsan elindította a vonatot, mire a csehek részéről egy sortűz volt az utolsó felelet. A waggonokba behúzódva jóleső érzéssel konstatáltuk, hogy a vonat gyorsan hagyja el a jugoszláv határt.”[15]

A tengerészek először november 9-én Csáktornyán lélegezhettek fel, itt már magyar őrség fogadta őket, és innentől a helyi lakosság az egyes állomásokra tódulva élelemmel és itallal fogadta a hazatérőket, akiknek érthető módon a hangulata is ugrásszerűen javult.  A magyar bizottság tagjainak a Budapestre érkezés után még egy feladatuk maradt: november 10-én indult az a vonat, amelyen a határig kísérték lengyel társaikat, és bár menet közben két balesetet is szenvedtek, emberéletben nem esett kár. Kőváry Géza elégedetten írhatta a (most már budapesti) hadügyminisztériumnak, hogy
„Transzportjaink a legnagyobb rendben s fegyelem alatt mentek végbe az egész idegen területen, sőt matrózaink magatartását a pragerhofi pályaudvar főnöke egyenesen példásnak nevezte. Munkánkban loyálisan segített a polai jugoszláv komitee s minden óhajunknak helyt adott. Beszüntette Polában a csomagok vizsgálását és megdézsmálását. Viszont a rend fenntartására mi is segédkezet nyújtottunk s e célból rendelkezésükre állítottuk a matrózkaszárnya 550 tengerészkatonáját és regrutáját, mint akiknek transzportját az utolsók közé soroztuk.”[16]
Az külön érdekesség, hogy Kőváry Géza írása – „Éljen a független Magyar Népköztársaság!” záró sorokkal – már 1918. november 16-án, pár nappal hazaérkezésük után megjelent. Az írás sajátos elegye a tanulmánynak, a forrásközlésnek és a visszaemlékezésnek, és mindenképp érdekes olvasmány, hiszen egy kulcsfigura hivatalos jelentésekkel is alátámasztott írása. Külön kiemelendő a tanulmány józan hangvétele, tárgyilagos stílusa, amelyen nem hagyott nyomot a korszak egyik uralkodó ideológiája sem.
A Fabik-különítmény a Tanácsköztársaság szolgálatában: később sok matróz csatlakozott az új rezsimhez. (Zaol.hu)
 


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


[1] Kőváry 5-7. o.
[2] Kőváry 3-4. o.
[3]Kőváry 8-9. o.
[4] Kőváry 9-10. o.
[5] Kőváry 10. o.
[6] Kőváry 11. o.
[7] Kőváry 17-18. o.
[8] Kőváry 17. o.
[9] Horthy 110-111. o.
[10] Horthy 111-112. o.
[11] Horthy 113. o.
[12] Kőváry 19. o.
[13] Kőváry 22. o.
[14] Kőváry 23. o.
[15] Kőváry 24-25. o.
[16] Kőváry 28-29. o.
Források és felhasznált irodalom:
Horthy Miklós: Emlékirataim, Európa-História, Budapest, 1990.
Kőváry Géza: A polai matrózforradalom története, Wodianer, Budapest, 1918.
Facebook Kommentek