Páncélosok a forradalomban III. – „Rábasztunk, szétlőttük a pártházat!”

A páncélosok 1956-os alkalmazásával kapcsolatban elérkeztünk az utolsó fejezethez. Korábban már foglalkoztunk a harci bevetéseikkel és egyéb kevésbé „testhezálló” felhasználásával. Most a felkelők által használt tankokról esik majd szó – ahogy eddig is – képek és visszaemlékezések felhasználásával, majd végül megpróbálom összegezni a veszteségeket is.

A felkelők T-34/85 harckocsija lövi a Köztársaság téri pártházat 1956. október 30-án

A forradalmárok kezén

Számtalan fénykép és filmfelvétel is bizonyítja, hogy a fegyveres felkelők is rendelkeztek harckocsikkal. Egy-két bevetésen kívül a használatukról azonban nagyon keveset lehet tudni. Az szinte biztos, hogy az októberi harcok alatt zsákmányolás útján jutottak hozzá a harceszközhöz, de hogy ez pontosan hogyan zajlott sajnos nem ismert. Természetesen azért lehet olvasni néhány elképesztő történetet erről:

„Azt is hallottam, hogy kenyérért vásároltak az oroszoktól két páncélost meg fegyvert, mert olyan éhesek voltak, hogy boldogan odaadták. A Corvin köznek a Körúton két páncélosa is volt, de nemigen lehetett ezekkel mozogni, mert az egyiknek a lánctalpa volt megsérülve, a másiknak a tornya nem működött.”[1] (Kajtár Imre)

Az élelemért fegyverét elcserélő éhező szovjet kiskatona motívuma többször előkerül a forrásokban, ennek ellenére kevésbé valószínű, hogy ilyen történt. Ha mégis, tankot a legkevésbé adhattak át kenyérért, akármilyen finom is volt. A korgó gyomornál egy orosz katonának komolyabb nehézségekkel kellett volna szembe néznie miután kiderült, hogy megvált fegyverétől. Sőt, Malasenko altábornagy, a Különleges Hadtest megbízott vezérkari főnöke szerint nem csak ők kaptak volna büntetést, hanem tisztjeik is:

„Az egységparancsnokokat figyelmeztették, hogy szigorú büntetésben részesülnek, ha nem akadályozzák meg a fegyverletételt és a fegyverek és harci eszközök átadását.”[2]

Pongrátz Gergely, a Corvin-közi fegyveresek későbbi parancsnoka úgynevezett tankvadász csoportot említ könyvében. Ez a csoport – ahogy a lent idézett szövegben is olvasható – a kezelőszemélyzettel együtt foglalta el a harckocsikat és irányította a felkelőközponthoz. Később a bevetésük során már magyarok irányították a tankokat, olyanok, akik harckocsizóként szolgáltak, míg a szovjet kezelők fogságba estek. Hogy miként érték el, hogy utóbbiak a Corvin-közbe vezessék a rájuk bízott komoly technikát, az itt sem derül ki:

„Amikor megláttam az első zsákmányolt orosz tankot, melynek a tetején ketten irányították a tank vezetőjét, hogy hova állítsa azt, a fiúk elmondták Falábú Jancsi [Mesz János, a Corvin közi felkelők legendás tüzérparancsnoka, egyes források szerint a páncélosok felett is ő diszponált] vállalkozását a tankvadászatról. (…) a harcok szünetében néhányan elmentek tankvadászatra. Lehettek vagy tizenöten a csoportban (…) A tankvadászcsoport tagjai lassan visszaszállingóztak, többnyire egy-egy orosz tankkal, melyben a teljes orosz kezelőszemélyzet is benne volt, akik a Corvinba való érkezésük után, felemelt kezekkel másztak ki a páncélosaikból. A tankokat sorba, szorosan egymás mellé állították a mozi mellé, a foglyokat pedig bekísérték a Práter utcai iskola egyik tantermébe.”[3]

A felkelők valóban indítottak kisebb csoportokat egy-egy harckocsi megsemmisítésére, de ezek többnyire kudarccal végződtek. Önvallomásában például Iván Kovács László is leírja, hogy egy a Vajdahunyad utca és az Üllői út sarkán álló harckocsi elnémításához még csak meg sem tudták közelíteni a járművet, olyan erősen le volt fogva a környéke géppuskával. Ezek után még nehezebb elképzelni, hogy zsákmányszerzés céljából hogyan sikerült az ellenséges tankok közelébe jutni. Mindenesetre a résztvevők mellett egy szemtanú, az akkor 15 éves Kovács Éva is megemlíti tanúvallomásában, hogy harckocsit zsákmányoltak a Corvin köziek:

„A Corvin közi felkelők a harcok folyamán egy páncélkocsit és egy tankot zsákmányoltak, amit felhasználtak. (…) Egy alkalommal az édesanyámmal együtt láttam, amikor a felkelők egy szovjet tankot zsákmányoltak. A tankot bevitték a Kisfaludy közbe és utána két szovjet katonát kísértek fegyvertelenül, akiket aztán bevittek a Corvin parancsnokságra.”[4]

A fenti idézetekből azonban talán mégis kirajzolódik néhány részlet. Ahogy Kovács Éva diáklány is megfogalmazta, a harcok folyamán jutottak hozzá a tankokhoz. Egy megtámadott szovjet vagy magyar oszlopból az elpusztított harckocsikon kívül néhány megrongált, de még működő tank is hátra maradhatott. Ezek elvontatása igen kockázatos vállalkozás volt, hiszen a mentést végző harckocsi is sokszor ugyanolyan ronccsá vált a felkelők tüzében. Előfordulhat, hogy az így sorsára hagyott tankot megszerezték a forradalmárok. Erre utalhat Kajtár Imre is, amikor a harckocsik műszaki hibáira utal, emellett a fotókon is jól látszik az eszközök „leharcolt” állapota. Ezt a néhány tankot aztán egykor a hadseregben szolgált harckocsizók irányíthatták. Természetesen a zsákmányolt harcjárműveken eltüntették az ellenség jelzéseit és Kossuth-címert festettek a helyükre, illetve többre zászlót is tűztek. Egyelőre csak a Corvin közi felkelő csoportról ismert, hogy rendelkeztek zsákmányolt harckocsikkal.

Hogy pontosan mennyi tankjuk volt a forradalmároknak nehéz meghatározni. Alekszandr Kirov orosz hadtörténész szerint már október 25-én sikerült a forradalmároknak két harckocsit a birtokukba venniük a Magyar Néphadsereg állományából illetve három páncélozott szállító járművet.[5] (Utóbbiak azonban még nem voltak ekkor rendszeresítve a hadseregnél.) Malasenko altábornagy a november 4-i katonai intervenciót követően 5 db tank elfoglalását említi meg:

„Rohamosztagaink határozott támadással megsemmisítették a felkelés első napjaiban létesített fontos ellenállási központot, több mint 300 felkelőt megöltek, 700 főt fogságba ejtettek, öt harckocsit és nyolc löveget zsákmányoltak.”[6]

A kissé túlzó számokat (a novemberi orosz támadás során valójában kb. 40-50 felkelő vesztette itt életét) figyelembe véve ötnél több tank nem valószínű, hogy a felkelők kezén lett volna. Iván Kovács önvallomásában október 30-án két harckocsi zsákmányolását említi meg. Habár a kezelőszemélyzetet átadták a követségnek, a harcjárműveket a szovjetek Budapestről történő ideiglenes kivonulása után is megtartották és nem voltak hajlandók visszaadni azokat.

Bevetésen

Hogy az októberi harcok során használták-e a harckocsikat a felkelők, azt nem lehet tudni. A Corvin köz védelmében részt vehettek az eszközök, legalábbis Maléter Pál ezredes, a Kilián laktanya parancsnoka javasolta a forradalmároknak, hogy a tankjukat állítsák a Kisfaludy utca-Üllői út sarkára, s a csövét fordítsák a Nagyvárad tér irányába, mivel a laktanya kapujába szorult T-34-esé a Nagykörút felé néz. Így biztosítják egymást mind a Nagyvárad tér, mind a Boráros tér vagy a Kálvin tér felől érkező támadás esetén.

Ahol fontosabb szerep jutott zsákmányolt tanknak, az az október 30-án zajló Köztársaság téri pártház elleni ostrom volt. Érdekes, hogy a pártház sorsát kétszeresen is meghatározták illetve megpecsételték a harckocsik, ugyanis október 28-ig az épületet szovjet páncélosok is védték, ezek elvezénylése nyilván sokat rontott védelmen. Kovács István, a PB első titkárának kérése távoztak, mivel szerinte a környék lakóit irritálta a szovjet tankok jelenléte. Másrészről az ostrom alatt feltűnt harckocsik, és azok nagyobb tűzereje hozzásegítette a felkelőket az épület elfoglalásához.

Az ostrom részletesebb bemutatásától most eltekintve csak a tankok szerepét emelném ki. Az első harckocsi 11 óra körül jelent meg a téren és kezdte el lőni a pártházat és az ott tartózkodó államvédelmistákat, pártfunkcionáriusokat. A T-34/85-ös zsákmányolt tank valószínűleg korábban a piliscsabai ezred állományába tartozott, itt azonban már Kossuth-címeres jelzésekkel, nemzeti illetve fekete zászlóval a tornyán jelent meg. Az Erkel Színház kelléktára mellett tüzelőállást foglaló páncélos kb. 10 percenként adott le egy lövést, amiből arra is lehet következtetni, hogy a kezelői nem voltak túl gyakorlottak. A védők azonban így is nehéz helyzetbe kerültek (sőt, talán az ostrom itt már el is dőlt), igyekeztek segítséget hívni valahonnan.

Végül Biszku Bélán keresztül, aki akkor a XIII. kerületi pártbizottság titkára volt, a 33. esztergomi harckocsiezredből küldtek öt T-34/85-öst a pártház védőinek a megsegítésére. A páncélosokat Galó István őrnagy vezette, aki nemigen ismerte a Köztársaság tér környékét, így egy sebtében készült vázlat alapján próbált meg tájékozódni. A teret a Légszesz utca felől közelítették meg, s a tömeg feloszlatására két riasztólövést adtak le, amelynek lövedékei a pártház oldalába csapódtak. Ezután a térre behajtva a pártház előtt álltak meg tájékozódás céljából. Ekkor megszűnt a csatazaj, a védők egy pillanatra fellélegeztek.

Galó azonban nem ismerte fel az épületet és a hirtelen beállt csend is megzavarhatta őket ezért tovább indultak és az Erkel Színháznál a tér közepére hajtottak. Ekkor a téren lévő ostromlók tüzet nyitottak rájuk és benzines palackokkal is támadtak. A tér közepére érve a zsákmányolt harckocsihoz csatlakoztak és mivel a pártház ablakából torkolattüzet láttak az őrnagy kiadta a tűzparancsot. Rádióösszeköttetés nem volt a harckocsik között, ezért ahogy ilyenkor kell, a parancsnoki harckocsit követték a többiek is és elkezdték lőni a pártházat. Hamarosan feltűnt azonban Galónak, hogy a pártház lövetésével a felkelők beszüntették ellenük a tüzelést. Ekkor döbbent rá, hogy pont a megvédendő épületet vették tűz alá. Azonnal riasztólövést adott le és a harckocsik körül leírt körrel próbálta jelezni, hogy hagyják el a teret.

Az őrnagyot azonban csak egy tank követte, a többi tovább lőtte az épületet a zsákmányolt tankkal együtt. A forradalmat követő vizsgálat megállapította, hogy a pártházat 22 ágyúból származó lövés érte, amiből 15-öt harckocsiból adtak le (ezenkívül kisebb űrméretű 37mm-es vagy 57 mm-es löveggel is támadtak a felkelők). Ez a pusztítás döntően hozzájárult ahhoz, hogy a forradalmárok kezére kerüljön az épület. Ami ezután történt, az a forradalom történetének legsötétebb, leggyalázatosabb eseménye volt. A kudarc után az egyik tankban tartózkodó Liska János hadnagy, az ezred párttitkára egyszerűen fogalmazta meg a történteket:

„Rábasztunk, szétlőttük a párházat!”[7]

A fentieken kívül harckocsik támogatták a széna téri felkelőket október 31-én az ÁVH Maros utcai laktanyájának elfoglalásában. A három páncélos egy honvéd alakulathoz tartozott. Ezt az épületet tűzharc nélkül vehették birtokukba a forradalmárok. Újpesten két harckocsival erősítették meg – több löveg mellett – a helyi nemzetőr egységet. A járműveket a kerületben található páncélos javítóműhelyből kapták. Ezek közül az egyik november 4-e után részt vehetett a harcokban az újpesti Ládagyárnál kialakított nemzetőr tüzelőállásnál.

Páncélos a páncélos ellen

Miután már a szabadságharcosok is rendelkeztek néhány harckocsival, akár létre jöhetett volna tank-tank elleni küzdelem is, például a fent leírt Köztársaság téri ostromnál is. A Hollós Ervin-Lajtai Vera kádárista szerzőpáros által megjelent Köztársaság tér 1956 című könyvben olvasható is egy részlet a felkelők harckocsijának „parancsnokától”, akinek gyanúsak voltak a téren feltűnő esztergomi harckocsik, s lelkileg felkészült a legrosszabbra, az ellenük való harcra is. Állítólag még felé is lőttek az egyik tankból.[8] De ahogy láttuk, Galó őrnagy épp ellenkezőleg tett, a zsákmányolt tankkal együtt kezdte lőni a pártházat. Hasonló bizonytalanság árad az alábbi idézetből is, amikor a HM egyik tanácsadója a szovjet páncélosoknak segített eligazítani a fővárosban:

„…a HM előtt a tankban csücsültünk, amikor jelentés érkezett, hogy a Páva utcában ellenforradalmi csoportok gyülekeznek. Azt a feladatot kaptuk, hogy menjünk ki a Páva utcába és oszlassuk szét az embereket. (…) Nagy kerülővel elmentünk a megjelölt helyre, de ott egy árva lelket nem találtunk. Csak szembe jött velünk egy harckocsi, amelyikről nem tudtuk, hogy ki ül benne. Ez volt az a szituáció, amikor a szovjet harckocsikat magyarok vezették már [értsd: zsákmányoltak már harckocsit a felkelők]. Úgyhogy nagyon kínosan éreztük magunkat. Méregettük egymást egy darabig, a szovjet kiskatona megpróbált rádión kapcsolatot teremteni, mindenféle hullámhosszon próbálkozott, de sikertelenül. Úgy véltem, hogy már csak húsz lépésnyire van tőlünk a harckocsi, s arra gondoltam, ha ez innen belénk durrant, akkor mi nem megyünk többet haza. (…) aztán mi elfordultunk az egyik irányba, a szembejövő tank meg a másikba.”[9]

Az esetet október 25-ére teszi a visszaemlékező, de ekkor azért még nem valószínű, hogy a forradalmárok tankokkal járőröztek volna az Üllői út környékén, mindenesetre jól kivehető, hogy sokszor mennyire nem volt egyértelmű a helyzet a forradalom idején egy harckocsizónak (vagy bárkinek). November 4-én azonban mindenki tisztán láthatta, hogy a forradalmat le akarják verni. Előtte már napok óta arról szóltak a hírek, hogy újabb szovjet egységek özönlenek az országba. A Corvin közi csoportot azonban mégis felkészületlenül érte a szovjet támadás. Egyedül Iván Kovács László – aki ekkor már csak parancsnokhelyettes volt – próbálta egy támadás ellen jól elhelyezni a harckocsijaikat:

„Este még beszéltem a páncélosok parancsnokával (kb. 20-25 embere volt), hogy jó lenne, ha harckocsikat lesállásra beállítaná. Térképen kijelöltük a helyeket, és azzal ment el, hogy végrehajtja. (…) November 4-én kb. reggel 7 órakor keltem fel, akkor már megkaptuk a támadást. Kimentem a Corvin mozihoz, és láttam, hogy a [saját] harckocsik ott állnak egymás mellett, és az egyik éppen az előtte lévő ház tetejét akarja lelőni, mivel állítólag onnét is lőnek. Megtiltottam és a csövét a Corvin-Kilián átjáró felé irányítottam.”[10]

Egy szemtanú beszámolója szerint a Kisfaludy utca sarkán álló zsákmányolt harckocsi kiállt az Üllői útra és egy szovjet páncélautót lőtt ki. Hamarosan azonban az utcába egy szovjet tank állt be, s kezdte el lőni a felkelőket nagy veszteségeket okozva. Hogy ezután mi történt a tankokkal mielőtt a szovjetek elfoglalták volna, azt nem lehet tudni. Természetesen a magyar hadsereg is készenlétben állt, végül a foglyul ejtett, kivonulásról tárgyaló delegációból kicsikart parancs szerint megtiltották az ellenállást. Persze voltak egységek, ahol ennek ellenére is kialakult tűzharc, mint a Petőfi laktanyánál. Itt az esztergomi harckocsiezredből több T-34/85-ös kitört a laktanyából ám ezeket végül az orosz T-54-esek kilőtték.

Összegzés

A fentiek alapján is látható, hogy a szovjetek az októberi harcokkal ellentétben a második katonai intervenció során már jóval koncentráltabban, nagyobb erőkkel léptek fel a felkelőkkel szemben. Ekkor már a csapatokat is hatékonyabban vetették be, mint egy bő héttel korábban. Ahogy a sokat idézett Malasenko leírásában is olvashatjuk a harckocsik és a gyalogság itt már együtt dolgozott (és nem féltek bevetni a tüzérséget sem):

„A főbb objektumok elfoglalására és különleges feladatok végrehajtására valamennyi hadosztályon belül egy vagy két speciális előrevetett osztagot hoztak létre, egy-egy zászlóaljnyi gyalogsággal és 10-12 harckocsival megerősítve, 150 főnyi deszantossal BTR páncélozott szállító járművel. (…) A dunai hidak elfoglalására és más objektumok bevételére harckocsikkal, lövegekkel és műszakiakkal megerősített osztagokat alakítottak ki.”[11]

A kíméletlen fellépést jól példázza, hogy a jászberényi 50. tüzérezred oszlopát Óbudán a szovjet harckocsik megrohanták és szó szerint eltaposták. Az ezred járművei közül több kigyulladt és a rajtuk lévő lőszer felrobbant. Mindezek ellenére is a szabadságharcosok jelentős veszteségeket okoztak a támadóknak. Különösen érzékletes, ha a páncélostechnikában elszenvedett veszteséget nézzük az egész forradalom alatt. Pontos számokkal nehéz meghatározni, de a becslések szerint 30-40 szovjet harckocsi és önjárólöveg pusztult el, míg a néphadsereg megközelítőleg 20 páncélost vesztett. Tekintettel arra, hogy a felkelők többnyire könnyű fegyverzettel rendelkeztek és, hogy mindez egy szűk időn (egy bő két hét az utóvédharcokat is figyelembe véve) belül született, igen figyelemreméltó teljesítménynek számít.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a harckocsi, mint harceszköz „leszerepelt” az ’56-os forradalomban, hiszen bármilyen fegyver helytelen alkalmazása veszteséggel jár és emellett az sem mindegy, hogy milyen képzettségű és milyen morállal rendelkező kezelők üzemeltetik azt. Ahogy sajnos napjaink konfliktusai is megmutatják a harckocsi, mint az egyik megkerülhetetlen eszköz ott van és továbbra is ott lesz a csatatereken.

[1] Kozák Gyula (szerk.): Pesti utca – 1956. Válogatás fegyveres felkelők visszaemlékezéseiből. 1956-os Intézet-Századvég kiadó, Budapest, 1994, 126.o.

[2] Györkei Jenő – Horváth Miklós (szerk.): Szovjet katonai intervenció 1956. H & T Kiadó, Budapest, 2001, 237.o.

[3] Pongrátz Gergely: Corvin köz – 1956. Chicago, 1982, 83-84.o.

[4] Eörsi László: Corvinisták 1956. 1956-os Intézet, Budapest, 2001, 29.o.

[5] Györkei – Horváth 2001, 132.o.

[6] Uo. 263.o.

[7] Eörsi László: Köztársaság tér 1956. 1956-os Intézet, Budapest, 2006, 80.o.

[8] Hollós Ervin-Lajtai Vera: Köztársaság tér 1956. Kossuth, Budapest, 1974, 132.o.

[9] Kő András – Nagy J. Lambert: Kossuth tér 1956. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2001, 93.o.

[10] Eörsi László: Iván Kovács László a forradalomban. Részlet Iván Kovács László önvallomásából (1957. III. 16.) In: 1956-os Intézet Évkönyve 1993. 1956-os Intézet, Budapest, 1993, 217-218.o.

[11] Györkei-Horváth 2001, 251.o.

Felhasznált irodalom:

Bonhardt Attila – Pánczél Mátyás – Végh Ferenc – Szekeres József – Hattyár István – Sári Szabolcs: A magyar páncélosalakulatok története. Harckocsik, páncélosok a magyar haderőben. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2015

Eörsi László: Budapest ostroma 1956. In: Budapesti Negyed 2000/29-30

Eörsi László: Corvinisták 1956. 1956-os Intézet, Budapest, 2001

Horváth Miklós: 1956 hadikrónikája. Akadémia kiadó, Budapest, 2003

Tulipán Éva: Szigorúan ellenőrzött emlékezet. A Köztársaság téri ostrom 1956-ban. Argumentum, Budapest, 2012

A nyitóképen zsákmányolt T-34/85 a Kisfaludy utca és az Üllői út sarkán kissé leharcolt állapotban. A homlokgéppuska hiányzik, a sárhányón és a tornyon az akkori „felségjel”, a Kossuth-címer látható (Fotó: Fortepan NAGY GYULA/39834)